Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-03-01 / 3. szám

1996. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Véget ért a trianoni büntetés! Jussunkat követeljük! Richard Holbrook a „délvidéki béke megteremtője” mondotta: „Itt az ideje, hogy Közép-Európa országai megold­ják a század tragédiáinak: a versailles-i és a trianoni szerződéseknek, a második világháborúnak és a szovjet birodalom szétesésének megoldatlan kérdéseit.” Ennek értelmében szemléletváltást kell elvégezni Trianonnal kapcsolato­san Kárpátalján, Felvidéken, Délvidé­ken, Bánságban, Kőrösvidéken, Mára­­marosban, Erdélyben, az öt kontinen­sen szétszóródott és Csonka-Magy aror­­szágban megmaradt magyarságnak, mert a nemzet egy és oszthatatlan, így döntésének, szemléletváltásának is egységesnek kell lennie. E szemléletváltás egyeztetését ha­marosan el kell végeznünk, mert elérke­zett a történelmi kedvező döntő pilla­nat! Véghezvitelében élen kell jámiok az egyházaknak, civil szervezeteknek és pártszervezeteknek. Miben álljon ez a szemléletváltás? Annak hangoztatásában, hogy ami ve­lünk Trianonban megesett, az nem tör­ténelmi szükségszerűség, nemjóvátétel az utódállamokkal szemben, hanem egy ártatlan nemzet ok nélküli, kegyetlen, emberellenes megbüntetése! Köztudott, minden büntetésnek van kezdete, van vége, s mivel minden bün­tetés ellen létezik jogorvoslat, így e büntetéssel szemben jogorvoslattal kell élnünk nekünk, a büntetést elszenvedő jogalanyoknak. A mindenkori magyar kormányok külképviselete, a 75 éve emigrációban élő magyarok és azok leszármazottai, nemzetközi szinten szerezzenek szó­szólókat, akik helyettünk hangoztatják Richard Holbrook nézeteit Trianonnal kapcsolatban. Mondják ki nyíltan an­nak mielőbbi revízióját! Mert ha a tria­noni döntés szerzői nem szégyellték ki­agyalni és végrehajtani bűnös akaratu­kat, akkor bennünk most már igazán ne legyen „szégyenérzet” vagy „jóérzés”, amely hiányzott a trianoni döntés szer­zői lelki-tudati-erkölcsi-jogi-politikai akaratából — amikor bejelentjük igé­nyeinket mindenre, amit 1100 év alatt összeillesztettünk. Miután az összmagyarság egyeztet­te Trianonnal kapcsolatos szemléletét és beszerveztük politikus — angol, amerikai, német, olasz, francia, orosz, kínai, japán — tábornok barátainkat, a polgári engedetlenség per analogiam jegyében kiáltsuk nagyvilággá, hogy a trianoni büntetést kitöltöttnek, befeje­zettnek tekintjük, és a széttrancsírozott magyar nemzetet újra egybekovácsolt­­nak minősítjük: mert a nemzet fogalma egy és oszthatatlan. Nyelvben, kultúrá­ban, történelemben egybetartozik és 75 évig tartó etikátlan-jogellenes szétsza­kítását megszüntettük! Mától kezdve minden magyar bár­hol éljen: az egyetemes magyar nemzet fogalmába beletartozik, és mint ilyen­nek a mindenkori magyar kormány — külföld felé ugyancsak a polgári enge­detlenség per analogiam jegyében — a visszahonosítás rendjén visszaadja ma­gyar állampolgárságát minden csonka Magyarország területén kívül élő ma­gyarnak és bárki megtarthatja azt az ál­lampolgárságát is, amelyet a trianoni döntés után az utódállamokban meg­szerzett, és így kettős állampolgárság­gal rendelkezik, akárcsak a moldáviai románok. Addig is amíg a határkiigazítások vagy azok légiesítése a gyakorlatban végbe megy, a magyar nemzet egyesíté­sét és magyar állampolgársággal is való felruházását elvégezzük és tényként ke­zeljük, mert minket is sokszor állítottak kész tények elé! Ezzel az önmegtartóztatással tarto­zunk önmagunknak, etikánknak, igaz­ságérzetünknek, önérzetünknek, nem­zeti büszkeségünknek, amelyet eddig a diktatúrák lábbal tiporhattak a bűnös nemzetnek kodifikálhattak. Mint kettős állampolgárságúnak — akik Csonka-Magyarország területén kívül élnek, az elcsatolt területek egyi­kén — a magyarországi választásokon nem választhatok, hanem csak válasz­tói, szavazati jogkörrel rendelkező ket­tős állampolgárságú magyarok, akik­nek számára nem lehet közömbös, hogy a világháborúkat megnyert nagyhatal­mak döntései után megmaradt Csonka- Magyarországban milyen világnézetet képviselő, milyen gazdasági rendszert alkalmazni akaró pártok kerülnek kor­mányzási helyzetbe, s milyen eszkö­zökkel akarnak hozzájárulni Magyaror­szág gazdasági-kulturális-politikai fel­virágoztatásához Széchenyi István ér­telmezésében! Ezt bele kell foglalni a magyar alkot­mányba is azzal a kikötéssel, hogy Csonka-Magyarország területén kívül élő kettős állampolgárságú magyarok ott részesülhetnek szociális szolgáltatá­sokban, amely utódállamban adófizető polgárként szerepelnek, kivéve a ma­gyar útlevelet, amely minden magyar állampolgárt megillet, függetlenül at­tól, hogy állandó lakása Csonka-Ma­gyarország határain kívül van. Mindezek megvalósításához nem kell bevárnunk az országhatárok módo­sítását vagy légiesítését. Addig is az utódállamok kormányai nemzetként kezeljék a hozzájuk ideiglenesen csa­tolt területeken élő magyar nemzetré­szeket és azokkal, mint egyenjogú part­nerekkel tárgyaljanak, s a történelmi megbékélést politikai akarattal velük valósítsák meg és közösen működtes­sék. Ez a mindenkori magyar kormány elvárása. S ezen háttérnek a megteremtésével ugyancsak a polgári engedetlenség je­gyében Kárpátalja, Felvidék, Délvidék, Bánság, Kőrösvidéke, Máramaros, Er­dély magyarsága jelentse ki Vaida Voi­­vod Alexandra mintájára az illetékes parlamentekben, hogy mától kezdve nem vagyunk nemzetiségi kisebbségei Ukrajnának, Szlovákiának, Szerbiá­nak, Romániának, hanem magyar nem­zetrészként vagyunk jelen társnemzeti minőségben. Ennyi életrevalóságról mi is te­gyünk tanúbizonyságot az említett ro­mán politikus gyakorlata mintájára, akik 1918. október 20-án jelentette be a magyar parlamentbe hasonló akaratát. Ezzel egyidőben a mindenkori ma­gyar kormány is hozza nyilvánosságra: nem tartja etikusnak, jogosnak, igazsá­gosnak azt, amit Trianonban a magya­rokkal szemben elkövettek a háborúban a győztes nagyhatalmak, hogy ti. Ma­gyarországot széttrancsírozták és fel­osztották az utódállamok között. Ez vi­lágviszonylatban példa nélküli szé­gyene az emberiségnek, amit jóvá kell tegyenek a keresztényi értékrendet val­ló politikusok. Ezek a végzések, intézkedések kiik­tathatnák a feszültségeket a Kárpát-me­dencéből, amelyek abból fakadnak, hogy az utódállamok mindenkori kor­mányai 75 éven keresztül megtiltották anyanyelvűk használatát, elvették isko­láinkat, egyetemeinket, földbirtokain­kat, intézményeinket. Hagyományain­kat nem ápolhattuk, nemzeti színeinket nem használhattuk és nemzeti himnu­szunkat nem énekelhettük. Az utódállamok alkotmányai for­mailag bennünket is egyenlő állampol­gároknak deklaráltak, de ennek működ­tetését ukrán, szlovák, szerb és román nyelven követelték meg, amely a lassú asszimilációt készítette elő. Leapadá­sunknak kardinális oka ez! Az utódállamok ezen célkitűzése nem egyeztethető össze a keresztényi tanításokkal és nem illeszthetők bele az Európai Unió normáiba sem. Józanodnunk kellene már Közép- Kelet-Európában is. Megérdemelnünk már egy békés, kiegyensúlyozottabb gazdasági és kulturális életet, amelyet nélkülöznek az utódállamok is állandó „várakozó” helyzetükben, akik szintén tudatában vannak annak, amit Richard Holbrook kinyilatkoztatott: „...ren­dezni a megoldatlan kérdéseket...”! Újvári Ferenc (Folytatás az 1. oldalról) • Miért nem látják mindezt az Európa Tanács, az Európai Parlament képvi­selő? —kérdi nyomatékosan ReizerPál szatmári megyéspüspök. Mi a vélemé­nye minderről annak a budapesti kor­mányzatnak, mely oly igen szívén viseli - mondjuk - a homoszexuálisok sorsát? A szóban forgó kiadványban bemu­tatott 63 eltulajdonított intézmény csak része az egésznek. Föl lehetne (s kel­lene) sorolni a fondorlatos módon elor­­zott elemi iskolák, óvodák százait és az idők során megszüntetett vagy megra­bolt magyar művelődési intézménye­ket, alapítványokat, egyesületeket is, melyek jogos birtokosai most a becsü­let, az igazság nevében követelik jussu­kat. Azonban, mit lehet várni attól a bu­karesti kormányzattól, melynek okta­tási minisztere kijelentette: ne reméljük iskoláink visszaszolgáltatását, mert azok a román jobbágyok verejtéke árán épültek fel annak idején? Eszerint a Csíkszeredái Római Kato­likus Tanítóképző, a marosvásárhelyi gimnázium, a piaristák által létesített kolozsvári Katolikus Gimnázium, az ir­galmas nővérek szatmárnémeti zárdája, a máramarosszigeti Piarista Gimná­zium, anagyenyedi Bethlen Kollégium, a marosvásárhelyi Református Kollé­gium, a kolozsvári Szeretetház, a zilahi Református Kollégium, a kolozsvári Unitárius Kollégium, a székelykeresz­túri Unitárius Főgimnázium — hogy csak néhány történelmi jelentőségű tan­intézetünket említsem — mind, egytől egyig román jobbágyok építménye. (Persze, valószínű, hogy a vegyes lakosságú vidéken ők is hordták a kö­vet, keverték a maltert—a környékbeli magyar és más, nemzetiségű jobbá­gyokkal egy sorban — földesuraik pa­rancsára. Hogy otthont kapjon a kultú­ra. Mégis: egyebek között a Bolyaiak közel félezer éves Kollégiuma Maros­­vásárhelyen vagy Bethlen Gábor nagy­­enyedi iskolája minden vitát kizáróan a református egyház, az erdélyi magyar­ság tulajdona volt. S hisszük: az lesz a jövőben is...) Külön kötetet kellene szerkeszteni az első és második világháború után megszüntetett, kifosztott erdélyi ma­gyarművelődési intézményekről, egye­sületekről, alapítványokról. Sándor Jó­zsef, az Erdélyi Magyar Közművelő­dési Egyesület hajdani alelnök-főtit­­kára 1921 júliusában terjedelmes jelen­tést készített s terjesztett a közgyűlés elé az EMKE-vagyonok, -iskolák elleni erőszakos cselekménykről Erdélyben, a hatalomváltozás idején. Felpanaszolta (mindenekelőtt) az algyógyi székely földműves iskola ja­vainak széthordását, épületeinek feldú­­lását, az iskolát alapító Kun Kocsárd gróf sírjának barbár meggyalázását, a református EMKE-iskolák erőszakos eszközökkel való elvételét, a törvényte­len rekvirálásokat, a magyar tanítók sa­nyargatását, a magyar lakosság elűzését ősi szülőföldjéről stb. Súlyos jogsértések egész sorát tette szóvá Sándor József. Ilyen sorsra jutott az emyei (Kis-Küküllő megye) EMKE- iskola, a Kolozs megyei magyarzsom­bori, magyarokereki, aranykúti, kisse­­besi népiskola, a balázsfalvi óvoda, a besztercei EMKE-óvodaépület, a vaj­dahunyadi óvoda és így tovább. „Ösz­­szesen 19 olyan volt magyar népiskola van, melynek léte sülését az EMKE egy­szerű kamatmentes vagy csekély ka­matú és hosszú lejáratú törlesztés-köl­­csönnel segítette elő azért, hogy az il­lető kijelölt községben így magyar is­kola létesüljön —jelentette az alelnök főtitkár. — Ez iskolákat a román állam a jogutódlás címén egyszerűen birtokba vette (...)” Mi sem egyszerűbb: „egyszerűen” birtokba venni, elsajátítani valamit. „Egyszerűen”: fegyverek erejével. Ez volt az az idő, amikor az EMKE kolozs­vári irodájának birtokbavételére kikül­dött tisztviselő így érvelt: „Az EMKE- nek nincs semmi keresnivalója Kolozs­várt, hanem menjen Háromszékre, a csángók közé”. (Voltak hát eszmegaz­dag tanítómesterei a Kincses Város mai, magyar-gyűlöletben verhetetlen polgármesterének...) 1920. december 15-én a kolozsvári hadtestparancsnokság rendeletet füg­gesztett ki a prefektúra kapujára, misze­rint tilos egyházi, közművelődési ösz­­szejöveteleket tartani. A megszegők­nek még halálbüntetést is kilátásba he­lyeztek. Pár nappal később, december 23-án Jászi Oszkár a Bécsi Magyar Új­ságban — mintegy megtámogatva a ro­mán hatóság drákói rendelkezését — azt írta az EMKÉ-ről, hogy az „ a grófok s egyéb deklamáló naplopók banket­­tező, hurrázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat nyújtó tápintézete ”, Nem mindig kellett mások háza tá­ján keresgélni (akkor sem) a magyar nemzeti értékeket és érdekeket támadó, gyökértelen eszmék szolgálatában bomlasztó frázisok szerzőit; Jászi Osz­kár „forradalmi heve” sokat elárul a kor némely illusztris ideológusának gon­dolkodásáról... 1948 nyarán elvették — államosí­tották — Romániában az egyházi isko­lákat; 1949 januárjában minisztertaná­csi határozattal betiltottak minden köz­­művelődési egyesületet, társadalmi szervezet működését s kisajátították va­gyonukat. Ilyenek szervezése, kezde­ményezése négy étvtizeden át államel­lenes cselekedetnek számított. Erkölcsi kötelességünk most tuda­tosítani: elérkezett az igazságtevő jog­orvoslás órája! És hadd idézzem ismét Tőkés László püspök urat: „Jogainkat nem kémünk kell, hiszen azok kijárnak, megilletnek bennünket..." Van-e, lesz-e füle a hallásra minda­zoknak, akik felelősséget hordozó cím­zettjei a mélységekből felhangzó Kiáltó Szónak? Bandériumok díszmagyarban a millecentenáriumi ünnepségen? Magyar Vértanúk Temploma A közeledő millecentenáriumi ün­nepségek eszembe juttatták azokat a kedves estéket, amelyeken nagyapám, gr. Haller György elmesélte a millenni­umi ünnepségekkel kapcsolatos élmé­nyeit. Mi Kerelőszentpálon laktunk — Marosvásárhelytől 20 km-re —, ami akkor Kis-küküllő vármegyéhez tarto­zott. Nagyapám főrendiházi tag, nagy­­birtokos volt, s ebben a minőségében a főispáni hivatal által megbízást kapott egy lovas bandérium szervezésére és vezetésére az 1896. június 8-án Buda­pesten megrendezett millenniumi dísz­felvonulásra. Nagy volt az öröm, amikor a meg­maradt levelei közt találtam néhány erre vonatkozó iratot. Nagyapám — mint szervező — részletes tájékoztatót kapott a bandéri­umban való részvételről. A Tájékozta­tóban ajánlás volt a ruházattal kapcso­latban: ajánlották az egymástól eltérő szabású, színű, de az illetők egyénisé­gének megfelelő díszruhákat (a díszma­gyart különböző változatokban). Meg­adták a fővárosi szabó cégek címét is, akiknél ruhákat, felszereléseket lehetett rendelni. További utalások voltak: a vármegye jelvényeinek használatára, a lovak felszerelésére, a banderisták és lovaik elszállásolására, a vasúti szállí­tásra (ingyenes), az étkeztetésekre stb. A díszfelvonulás főpróbájajúnius 7- én volt, a Szénapiac téren. A Vérmezőn 1896. június 8-án megrendezett díszfel­vonulás nagyon jól sikerült — mint ki­derül az iratokból. A felvonulók között különös figyelmet érdemelt a Kis-kü­küllő vármegyei bandérium. Erre utalt az az irat, melyet az akkori főispán, Sán­dor János (Marosvásárhelyen utcát ne­veztek el róla) írt gróf Haller György­nek. Egy-két idézet ebből az átiratból: „...a Kis-küküllő vármegyei bandérium úgy megjelenés, mint felszerelés, cso­portosítás és felvonulás tekintetében festői látványt képezett... köszönetét mondok odaadó buzgalmáért..., mely­­lyel a Kis-küküllő vármegyei bandé­rium szervezését intézni és ilyen sikerre vezetni méltóztatott”. Az iratok olvasása közben magam elé képzeltem a felvonuló bandériumo­kat és az a gondolat ötlött fel bennem, hogy milyen festői látvány lenne az idei millecentenáriumi ünnepségeken ha­sonló bandériumok felvonulása. Befejezésül egy szomorú dologról is be kell számolnom. Egykori szép ottho­nunk, a kerelőszentpáli kastély beren­dezését a II. világháború végén feldúl­ták és széthordták. 1949. március 2-án a kastélyt és a birtokot államosították. A kastély épülete egy darabig, míg gon­dozták, ellenállt az idők viszontagsága­inak. Amikor már nem volt pénz (aka­rat) a javításokra, rövidesen használha­tatlan lett, kiköltöztek belőle és azóta évről-évre az épület anyagát, ami el­mozdítható volt (fa, cserép, tégla, csem­pe, gerendázat stb.) szétszedték és el­hordták. Sajnos, ezt senki sem akadá­lyozta meg (célzatosan?). így a kastély ma már nagyon romos állapotban van. De még mindig nem lenne késő segíteni rajta... Elkeserítő, hogy a kerelőszentpáli Haller-család négyszáz éves otthona a szemünk láttára pusztul el, semmisül meg. Fájdalmas mindezt tehtetlenül nézni! Harmath Ferencné sz. gr. Haller Ilona (Marosvásárhely) A „PRO PATRIA 1996” templomot kíván építeni és a Honfoglalás 1100. évfordulójára felszentelni a rákoskeresztúri köztemető 298-as par­cellája mellett — Makovecz Imre, a világhírű építőművész tervezésé­ben. A Magyar Vértanúk Halotti Temploma egymillió magyar áldozatnak állít kegyeletes emléket. A Magyar Vértanúk Halotti Templomát közadakozásból építjük fel. A Magyar Vértanúk Halotti templomában Don hősi halottainak, a II. világháború magyar hősi halottainak a neveit megörökítjük. Márványba véssük az AVH-AVO által elpusztítottakat, a nyomtalanul eltűnteket, a kárpátaljai és délvidéki tömegsírokban legyilkoltakat, az Erdélyben le­mészároltakat, a Szovjetunió haláltáboraiban megsemmisítetteket, a kon­cepciós perekben kivégezetteket, az 56-os Forradalom és Szabadságharc mártíijait, a megtorlás áldozatait. Egy név márványba vésése: 1.000 Ft (20 $ vagy ennek megfelelő va­luta). Felkérjük a magyarországi, a Kárpát-medencei magyarságot és a nemzeti emigrációt (magánszemélyeket, társadalmi szervezeteket, ma­gyar közösségeket), KÖZÖLJÉK A MÁRTÍROK NEVEIT! Családtagok, rokonok, barátok, bajtársak, szemtanúk, ismerősök jel­zésére szorítkozunk, hogy a többségükben temetetlen halottainkra leg­alább nevükkel emlékezhessünk... Kérjük a nevüket a születési és halálozási (vagy eltűnési) dátum és a halál okának (kivégezve, eltűnt, hősi halál, Gulág-áldozat, öngyilkos, el­pusztítva, megsemmisítve, tömegsírban) feltüntetésével. PRO PATRIA 1996 Országos Központ 1055 Budapest, Szent István krt. 11. IV. em. Levélcím: 1245 Budapest, Pf. 981 V-.................. ..........J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents