Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-03-01 / 3. szám

1996. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal Kisebbségi nép püspöke BARTIS FERENC: Márton Áron századik születésévében Márton Áron-emlékév Erdélyben Ha a történelem felől közelítjük meg életútját, alakját, jellemét, akkor a szerénysége, az alázata tűnik fel elsőnek. Szolgálni kívánt mindig, nem uralkodni. A hatalomnak még a kísértő közelségét is messze elkerülte. Hiszen az ő hatalma, akárcsak Mennyei Uráé, nem földi uralom volt. Lehetett volna belőle Magyarország kormányzóhelyettese; az ő személye is szóba került 1942-ben. Lehetett volna Magyarország prímása, Esztergom érseke, 1945-ben, Serédi Jusztitián halála után az egyik esélyesként emlegették. Maradt mindvégig Erdély római katolikus püspöke. Kisebbségi magyar püspök volt, aki jól tudta, végigszenvedte: a kisebbségi sors örökös hátrány és kétszeres küzdelem, helytállás. Voltak törté­nelmi nagyságokká emelkedett magyar prímások, püspökök. Voltak vértanú térítők. Voltak hadve­zér érsekek, akik a csatatéren estek el. Védelmez­ték a magyar apostoli királyságot és ragyogást, fényt kaptak a tróntól. Kisebbségben mindent, hitelt, igaz fényt, lélek­ből sugárzó ragyogást az egyháznak újra meg újra meg kell szereznie, ki kell harcolnia magának. Nemcsak kietlen történelmi körülmények között, hanem egyenesen ellenséges légkörben, egyszerre védekezve és építve. Erre a szerepre küldetett Er­délyben Márton Áron. Személye egyesítette a népet egyházával és egyházát népével. A népben megújulás és a meg­tartó hagyományápolás szelleme költözött be vele a gyulafehérvári püspöki palotába. Oda, ahol vala­mikor a független Erdély fejedelmei laktak, ural­kodtak. Székely parasztcsalád sarja, aki éppen úgy kaszált, kapált, erdőit fiatal korában, vakáciázó diákként, majd leszerelt katonaként, mint vala­mennyi őse, századokon át, az Egyeskőnek neve­zett sziklafok lábánál, Csíkszentdomokos határá­ban. Gyulafehérváron tesz érettségit, a római kato­likus főgimnáziumban, majd három napra rá be kell vonulnia katonának. Ebben is ősei sorsát foly­tatja: a székely határőrök századokon át egyik ke­zükben kaszát, a másikban kardot tartottak, hogy bármikor készen állhassanak a határok védelmére, a betörő hadak fogadására. Márton Áront előbb a doberdói frontra vezénylik, majd 1916-ban, mikor a román csapatok Magyarországra támadnak, Fel­­ső-Háromszéken, az Ojtozi szorosban védelmezi szülőföldjét. Összeomlás. Veretlenül vert hadak magyar tra­­gédiája.Márton Áron hazatér Csíkszentdomo­­kosra. Két éven át segédkezik édesapjának a gaz­dálkodásban, illetve egy fakitermelő cégnél tiszt­viselő. Átéli a talajtvesztett fiatal erdélyi magyar értelmiségiek sorskérdését: hogyan tovább az új román hatalom alatt? Benne két év alatt tudatoso­dik hivatása. Isten hívását éli át és egyben népe hívását. Csak a tiszta erkölcs, a lelki megújulás, Istenhez fordulás adhat erőt a kisebbségi elnyoma­tás elviselésére. És ebben megbízható földi kalau­zok Erdélyben az egyházak, amelyek világosan felismerik történelmi szerepüket. Már 1918. no­vember 15-én a római katolikus, a református, az unitárius püspök és a kolozsvári evangélikus lel­kész közös tanácskozásra ül össze. Még nincsenek bent a román csapatok. Csak december elsején ül össze a románok nagy népgyűlése Gyulafehérvá­ron, és kinyilvánítja csatlakozását Romániához. Három hét múlva hasonló nagygyűlés Kolozsvá­rott: itt a magyarok, szászok és románok egy cso­portja úgy dönt, hogy Erdélynek Magyarország keretein belül kell maradnia, és a történelmi hazá­ban kell biztosítani minden nép és nyelv szabadsá­gát. A következő napokon román csapatok szállják meg Kolozsvárt. A békekötésnél szóba se kerül az erdélyi magyarok kívánsága... Ismét a magyar egyházak lépnek fel híveiknek, Erdély magyar népének a földi védelmében. Egy évvel azután, hogy egy román nacionalista, ma­gyargyűlölő (Onisifor Ghibu) birtokba veszi a ko­lozsvári Ferenc József Tudományegyetemet, a ró­mai katolikus, a református és az unitárius püspö­kök együttesen bejelentik a bukaresti kormány­nak, hogy Kolozsvárott autonóm, felekezetközi egyetemet kívánnak alapítani. Három héttel a tria­noni békeszerződés aláírása után! Gőgös elutasítás a román válasz. Pedig a béke­­szerződés is kötelezte Romániát a kisebbségek anyanyelvű oktatásának biztosítására. Azt a vádat pedig, miszerint a magyarok most csak a „köl­csönt” kapják vissza, legjobban éppen Onisifor Ghibu professzor cáfolhatta volna meg. O ugyanis még 1915-ben, Bukarestben megjelent könyvében mutatta ki, hogy az erdélyi kisebbségi románság­nak 1912-ben viszonylag — számarány szerint — több iskolája volt, mint a román anyaországban! Márton Áront 1920 októberében veszik fel a gyulafehérvári teológiára. 1924. július 6-án szen­teli pappá Majláth püspök. Szülőfalujában mutatja be első ünnepélyes szentmiséjét. Káplán Gyergyó­­ditróban, Gyergyószentmiklóson; utóbbi állomás­helyén hittantanár is az állami főgimnáziumban. Megmutatkoznak pedagógusi erényei. Két év múl­va a marosvásárhelyi római katolikus főgimná­zium hittantanára. Gyulafehérváron püspöki ud­vari káplán és levéltáros, majd püspöki titkár. Ezt a szolgálatát egy hónap után ismét nevelési megbí­zatás váltja fel.Majláth püspök az egyetemi fiatal­ság hitszónokának és lelkipásztorának nevezi ki Kolozsvárra. Az erdélyi magyar fiatalság, kényszerűségből, a román egyetemen végzi tanulmányait. Közös­ségi egybentartó erő nélkül könnyen elkallódhat­nak a tehetségek; kiégett lélekkel indul eljiályáján az új erdélyi magyar értelmiség. Márton Áron szó­noki, nevelői és nyilván lelki vezetői képességei most mutatkoznak meg igazán. Hajdani diákok úgy emlékeznek, hogy Márton Áron beszédei ér­lelték bennük a nemzeti szolgálat elfogadását, en­nek történelmi szerepét Erdélyben. Nemcsak kato­likusok, de más vallású magyar egyetemisták is el­jártak Márton Áron beszédeire. A legnemesebb ökumené érlelődött Erdély földjén, ahol valaha egyazon Krisztus-hit nevében magyar a magyart ütötte, vágta, ölte. Oly alapos, módszeres nevelő volt a lelkész Márton Áron, hogy 1933-ban pedagógiai folyóira­tot is indított Kolozsvárott, Erdélyi Iskola címmel. Szerkesztőtársa, barátja az a György Lajos dr. pro­fesszor, akit később, a román pártdiktatúrában a legaljasabb vádakkal állítanak félre. Éppen e mél­tatlan hajsza okán szakítja meg 1947-ben Márton Áron kapcsolatait a Magyar Népi Szövetséggel. De még az Erdélyi Iskolánál tartunk, ez 1944-ig je­lent meg. Szerkesztői így jelölték meg célkitűzése­iket: a magyar tannyelvű iskolák szolgálata, az is­kolai és népi hagyományok ápolása, a pedagógiai új eredményeinek hasznosítása. Eszményük nem a pusztán ismereteket közlő iskola, hanem az olyan tanintézet, amelyik a nevelés, a gondolkodtatás műhelye. Felkarolták a földműves iskolák és az ipari tanonc-tanfolyamok szervezését, az iskola­szövetkezeti mozgalmat. Még 1922-ben megalakult Kolozsvárott az Er­délyi Római Katolikus Népszövetség. Egyesíteni kívánta Erdély katolikusait, fejleszteni bennük az egyház iránti hűséget, az evangélium szellemében végzett hitbuzgalmi, tudományos, irodalmi és szo­­ciális-karitatív munkát.Márton Áron új, fontos munkaterületet talált a maga számára a Népszövet­ségben. Már 1934-es igazgatóvá választása előtt, egyetemi és főiskolai, majd igazgatóként pedagó­giai és orvosi szakosztályokat létesít. Közben ki­nevezik a kolozsvári Szent Mihály templom plébá­nosává, székesegyházi kanonokká és Kolozs-Do­­boka kerületi főesperesévé. Őt várta az idő a püspöki székben. Erdély ma­gyarsága —felekezeti különbség nélkül—őszinte örömmel vette tudomásul 1938. decemberi püs­pöki kinevezését. Felszentelésére ugyancsak Ko­lozsvárott került sor, a következő év február 12-én. Püspökként ugyanaz maradt, ami addig volt: nép­közelségben és erős hitben. Mind a kettő mélysé­ges humanizmust, felelősségérzetet jelentett szá­mára. Természetesnek tartotta, hogy 1944 májusá­ban, mikor papszentelésre Gyulafehérvárról átjött Észak-Erdélybe, ahol éppen megkezdődött a ma­gyar zsidók deportálása, kolozsvári szentbeszéd­ben tiltakozzon az embertelenség, az isteni törvé­nyek megtiprása ellen. Magyar nyelvterületen övé volt az első főpapi tiltakozás a zsidóüldözések el­len. Prédikációján kívül a budapesti belügyminisz­terhez és a Kolozs vármegyei főispánhoz írt leve­lekben követelte a deportálások leállítását. Válasz­ként a hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből. Dél-Erdélyben demokratikus meggyőződéssel kereste az antifasiszta erők összefogását, elsősor­ban a magyar kisebbség körében, de a magyar­román kapcsolatokban is. Áron püspök, magyar népének következetes védelmezője, soha nem táp­lált gyűlöletet a magyarságot elnyomó románok­kal szemben sem. Hitt a közös kiegyezésben, min­den nép jogainak, jussának kölcsönös biztosításá­val. Utolsó püspöki körlevelében a toleranciát, a megértést bízta papjaira, híveire. Éppen a kölcsönös igazság vezette, amikor 1946-ban nyilvánosan fellépett az erdélyi magyar­ság létjogai, jövője mellett. A második világhá­ború befejezésekor a magyar-román együttélés és megbékélés kulcskérdése Erdély hovatartozása volt. Bukarest bízott Moszkvában — nem is hiába —, de a Groza-kormány az erdélyi magyarság egyetlen megtűrt politikai képviseletének, a Ma­gyar Népi Szöveségnek a helyeslését is meg akarta szerezni egész Erdély bekebelezéséhez. A román kommunista párt és személyesen Petru Groza dr. miniszterelnök — akit pedig „magyarbarátként” tart számon ma is a megtévesztett magyar közvé­lemény — nyomást gyakoroltak a MNSZ vezető­ségére, és 1945 novemberében, az úgynevezett marosvásárhelyi kiáltványban lényegében Erdély­nek Romániához csatolása mellett nyilatkoztak. Mivel az erdélyi magyarság ezzel egyáltalán nem értett egyet, ravaszul így fogalmaztak: „...az erdé­lyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkér­dés...”. Pedig éppen a határkérdésben tettek meg­bocsáthatatlan „engedményeket”. Márton Áron úgy tartotta, hogy ha hívei nem szólhatnak szabadon, a püspöknek kell kimonda­nia igazságukat. Közös állásfoglalásban kérte — együtt a református püspökkel, erdélyi magyar közéleti vezetőkkel —, hogy a nagyhatalmak ne is­mételjék meg Trianont, ne feszítsék újból kereszt­re Erdélyt, mert ez romlást hoz magyarnak, román­nak, németnek. A nyilatkozat nem a „magyar revi­­zionizmus”, hanem a méltányos egyenlőség jegyé­ben fogant. Márton Áronék külön kihangsúlyoz­ták, hogy semmi olyan területre nem tartanak i­­gényt, amelyen román testvéreink többségben él­nek. Szaknyelven szólva: az etnikai határt igényel­ték, a népek önrendelkezése nevében, amelynek első bajnoka éppen Wilson amerikai elnök volt. Ezért a kiállásáért fizet Márton Áron öt és fél esztendei börtönnel és utána tíz esztendei szoba­fogsággal. Nem azonnal tartóztatják le, majdnem négy esztendővel később. Kivárták az egyházül­dözések eljöttét egész Kelet-Közép-Európában. Nyomban 1945 után a püspök előtt ismét kettős feladat állott: Isten igéjének hirdetése, az emberek erkölcsi jobbítása és egyben az erdélyi magyar is­kolák, intézmények védelme, újjáépítése. Szent­beszédeiben is mindegyre visszatér az anyanyelvi oktatás gondjaira, fontosságára. A világ nyugati tájain bizonyára furcsa lenne, ha egy püspök az is­kolák napi időszerűségű gondjait feszegetné pré­dikációiban. Erdélyben egyházi ügy minden, ami az oktatással összefügg. 1945 decemberében mon­dotta Áron püspök a Szent Mihály templomban: „Jólesett, hogy amikor a magyar iskolák ügyét a közelmúltban felvették, a magyar politikai képvi­selet és a szervezett munkásság a kormánnyal foly­tatott tárgyalásokon iskoláink jogait és érdekeit hatékonyan támogatta... Lelkesít egy felemelő pél­da és van egy erős szövetségünk. Áz erdélyi ma­gyar egyetem helytállása, egyesztendős szívós küzdelme, nehézségekkel dacoló élete, mint ra­gyogó útmutatás buzdít követésre.” Néhány hónappal előbb, mikor a magyar okta­tási hálózat és a magyar egyetem végveszélybe került, mert a Groza-kormány nem iktatta be támo­gatásukat a központi költségvetésbe — erre utalt Áron püspök a Bolyai Egyetem szívós küzdelmé­ről szólva —, a Magyar Népi Szövetség Petőfi­­alap névvel gyűjtést kezdeményezett. Az első ada­kozó, 3 millió lejes gyorssegéllyel, Márton Áron püspök volt. A magyar tanárokat, pedagógiai sze­mélyzetet, de még az állami magyar tanfelügyelő­ket is egy-két évig a Petőfi-alapból fizették. Márton Áron, a dolgok logikájának megfele­lően, az erdélyi magyarság álláspontját a határkér­désben bizalmas körben dolgozta ki és juttatta kül­földre. De véleményét odahaza sem titkolta. Bá­torságának példájaként szokás emlegetni hivatalos levelét Petru Groza miniszterelnökhöz, amelyben kimondta, hogy az erdélyi magyaság helyzete tűr­hetetlen. Soha nem túlzott, nem ragadta el a hév, a szen­vedély. Kisebbségi nép püspöke volt, de tudta, hogy az ebből a helyzetből könnyen következő ki­­sebbségrendűségi érzés a magyarság legfőbb el­lensége. Felekezeti különbség nélkül minden erdé­lyi magyar mint igazi szellemi vezérére tekintett a püspökre. Jól megvilágítja ezt az 1977-es nép­­számlálás. A román hatalom mindig igyekezett megosztani az erdélyi magyarságot, most is a hiva­talos összeíró íveken külön tüntette fel a magyaro­kat, külön a székelyeket és külön a csángókat. Arra számítottak Bukarestben, hogy ilyképpen egyik „népcsoport” sem fogja meghaladni az egymilliót. Tudták román kormánykörökben azt is, hogy a székelyek mindig nagyon büszkék voltak „szé­kely” voltukra, de ez nem jelentett különválást a magyar nemzet egészétől. Áron püspök körlevélben figyelmeztetett a csapdára. Nincs háromféle magyarság, érvelt, most mindenkinek magyarnak kell vallania magát. És a népszámláláson alig ezren szerepeltek „szé­kelyként” — a hatszázezerből. A püspüki körleve­let nyilván csak a katolikus templomokban olvas­ták fel. Mégis hatalmas református és unitárius vi­dékek is ehhez igazodtak. Eljutott hozzájuk az üzenet a lelki összetartozás titokzatos útjain, a nemzeti tudat hajszálcsövein, és mindenki megér­tette, hogy most nemcsak népszámlálás folyik, de népszavazás is. Isten szolgája volt Márton Áron, már életében szentnek tartották, és a Szentszék 1922. november 17-én engedélyezte, hogy egyházmegyei szinten beinduljon a szenttéavatás pere. Ötezer ember emlékezett idén, február 12-én Márton Áron püspökké szentelésének évforduló­jára, Kolozsvárott, a Szent Mihály templomban. Lélekben jelen volt az egész erdélyi magyarság, amely érzi, tudja, hogy Márton Áron holta után tizenhat évvel is vele van, vele marad a kisebbségi létküzdelemben. Szent főpap és népi államférfi, Áron püspök lesz alighanem első magyar szentünk ebben a nehéz évszázadban. Beke György Szent Áron Bátyám, eretnek szókkal esengnem Hozzád pogány merészség. Merészen kérdem: meddig cipeljük VAN-igazunkat, a mások vétkét? „ Vétkeztem ” én már éppen eleget s nem fordult jobbra Erdélyünk sorsa! Sorsszerűség, hogy Anyám bölcsőjét ringattad haláltól elorozva? Aztán megáldtad... Áldott kezedet örökkön érzem szívem homlokán. Homlokod nekem kőtábla-parancs; életed: Biblia, Talmud, Korán, s a földalatti cellád Zsilaván évek múltán lett az én templomom... Templom lehet a börtön is annak, kit megkeresztelt a forradalom. Te, a szeretet forradalmára, ki magyart, románt, zsidót, németet, cigányt óvtál, védtél a pokolban, mondd, ismerik a végrendeleted? Te mindenkit megvédtél a vádban, de Téged csak a székelyek védtek, Te, magyarul, románul, héberül, németül, cigányul sikoltó lélek! Ez volt a bűnöd?! És ezért lettél „banghila, bozgor secui episcop*”? Börtöntöltelék, kit a porkoláb nappal megvert s éjszaka megkínzott? Kínjaid, jaj, drága Áron bácsi, erőforrás fogyatkozásunkban... A „Csakazértis élnünk kell, öcsém ” ma bennem zokog. Tőled tanultam. Te tanítottál: „Ne gyűlölj senkit!” Jó. Nem gyűlölök, de kiröhögnek! És ez fáj, s a közös Szülőföldünk. A jelek szerint nem látom többet. Mútass egy jelt, hogy induljak haza, Csíkszentdomokoson is szeretnek... Immár félszürkén és kopaszodva térne vissza egy ártatlan gyermek. Kimennénk a Garados-tetőre, a Golgotáról mesélnél nekem, este friss túróspuliszkát ennénk s imádkoznék Rózsafüzéreden, másnap reggel ministrálnék Neked s Anyám büszke lehetne fiára: „Ez a gyermek még latinul is tud... Az egész falu hallotta, látta!” A falu látott. Te látnok voltál. Én esendő író-költő lettem, de melletted végig kitartotam gyűlölet nélkül a gyűlöletben! Nézem fényképedet, alázattal. S Anyám fényképét fürkészem csendben: közös vonások... Hol van a Judás, hogy emiatt ismét följelentsen? Jelenteni tartozom most Neked: Apám s Te is naivak voltatok, amikor Szárhegyen — tornácunkon diskurálva — a „közös holnapot” békének hittétek: majd a népek baráti jobbot nyújtanak egymásnak...” Ők igen. Igaz. S a politika? A béke szemfényvesztés lett, látszat! Látszatból tapsol a temető, ha új „vendég” érkezik, de sírhantját a bitorlók (dobverés nélkül!) másnap (önmaguknak!) már eladják. Eladtak mindent, mindenkit, aki erdélyi volt vagy megmaradt annak, s erre szabadkezet, szabadalmat éppen a nagy-hatalmaktól kaptak. Kapsz Te is néhány emléktáblát és szobrot, és könyvet is írnak Rólad, és idéznek és megidéznek, mint vértanút, Erdélyt, lélegző holtat, bár halottaidból rég fóltámadtál, de lehet, nem is haltál meg „akkor’'. Benne élsz tudatunk sejtjeiben, sejtjeink tudatában. Parancsolj ránk, hogy akarjunk élni és győzni, merjük a pusztulást megelőzni, és nézzünk szembe magunkkal, mással, a törvényesített népirtással, az anyanyelv-tépő jogszabállyal, a lesben álló vész-fegyverekkel — nem ölnek, élve temetnek el... Biztass, parancsolj! Baj van a gáton... Minden székely legyen Márton Áron! "“Hazátlan, jövevény, székely püspök V______________________________/

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents