Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-02-01 / 2. szám
1996. február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Csak a magyar nyelvűt nem engedélyezték A francia kapcsolat Sokkoló élményben volt részük azoknak, akik jelen voltak a Bolyai Tudományegyetem megalakulásának 50. évfordulója alkalmából Kolozsváron rendezett tudományos ülésszakon. Claude Kamoouh francia professzor ugyanis arról igyekezett meggyőzni magyar hallgatóit, miért nem lehet újraindítani a magyar egyetemet. Mint mondta, ő mélyen átérzi és megérti a magyarok számára Trianon okozta traumát, ismeri az igazi történelmet, de figyelembe véve a mai világ elvárásait, „a Bolyai Egyetem visszaállítása csak érzelmileg megalapozott illúzió”. Azt hihetnénk, hogy tanult emberek egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen manipulálhatók. A francia professzor „tudományos érvei” azonban annyira összecsengtek a román nacionalista politika magyarellenes „érvrendszerével”, hogy önként adódik a következtetés: nevezett úr nem tartozik az autonóm személyiségek közé. Miért elképzelhetetlen a magyar egyetem visszaállítása a professzor szerint? Azért, „mert nagyon drága mulatság lenne egy anyagilag tönkrement Romániában”. A pénzszűke tényleg sok fejfájást okoz manapság a legtöbb országban errefelé, ám a deklarált pénzhiány nem indokolhatja egy ilyen horderejű kérdés asztal alá söprését. Az igazság kedvéért feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy az úgymond gazdasági nehézségekkel küszködő Romniában félszáznál több egyetem és főiskola működik, köztük angol, francia, olasz, német nyelvű is, csak a magyar nyelvűt nem engedélyezték. Komoly akadálya a magyar egyetem visszaállításának az a körülmény is, hogy „a legjobb szakoktatók folyamatosan hagyják el az országot”, nem lenne ki tanítsa a hallgatókat. Ha ez igaz lenne, meg kellene vizsgálni és az okokat nyilvánosságra hozni. Ez a fájdalmas jelenség a neves francia szociológus, E. Dürkheim egyik híres megállapítását juttatja eszembe, amely szerint nem annyira az öngyilkosok felelősek kétségbeesett tettükért, mint inkább az a társadalom, amely rákényszerítette őket erre. Egyébként Toró Tibor akadémikus, atomfizikus, a Temesvári Egyetem tanszékvezető tanára merőben másképp ítéli meg a helyzetet. A nemzetközi tekintélyű professzor szerint igenis van elég magyar diák egy magyar egyetem megindításához, a tanári gárda is kész a munkára, akár holnap is beindulhatna az oktatás — ez csupán politikai akarat kérdése. De van még más „érv” is Karnoouh tarsolyában: a magyar egyetem gettósítaná a magyar hallgatókat. Magyarra fordítva ez így hangzik: önállósodva elszigetelődnének, s csak maguknak ártanának vele. A professzor különben sem érti, miért ragaszkodnak annyira a magyarok az anyanyelvű oktatáshoz, hisz „a jövő a kétnyelvűség” (lásd a hollandokat, az indiaiakat, a volt gyarmatok lakóit). A romániai magyarok pedig „szinte kétnyelvűek már születésük pillanatában”. Egyébiránt mára az angol vette át a középkori egyetemes nyelv, a latin helyét. Aki tehát érvényesülni akar, tanuljon angolul, de legalábbis az állam nyelvén, románul. Persze az lenne a legbölcsebb, ha a magyarok a meglévő egyetem keretei között maradnának, esetleg nagyobb autonómiával, „saját külföldi (és nem feltétlenül magyarországi) meghívott előadókkal”. És vegyék végre tudomásul, hogy kultúrát „csak domináns, élő nyelvvel lehet megvédeni”. Lám csak, hova lyukadunk ki?! Az idők ködén át ható herderi jóslat szelleme máiglan felhasználható a tisztességtelen politikában. Ha tehetném, megkérném Kamoouh urat, nézzen szét jobban Franciahon környékén, és győződjön meg róla személyesen, hogy egy néppel, nemzetrésszel, kisebbséggel nem lehet éppen annyira könnyen elbánni. A kultúráját elpusztíthatják ugyan, de mégoly falánk étvággyal sem tudják megemészteni, asszimilálni. Az angolok megpróbálták lenyelni a skótokat, a walesieket, a spanyolok a baszkokat, a katalánokat, de mire mentek? A román kultúra sem szívhatja fel az erdélyi magyart, bárhogy szeretnék is egyesek, mert a kultúrák nem elegyednek maguktól. Ráadásul „a román kulturális közösség nemcsak nyelvében különbözik a magyartól, társadalmi moráljuk s az azt megalapozó hitrendszerük (vallásuk) sem azonos a magyarokéval; a román a keleti, a magyar a nyugati típusú kereszténységhez csatlakozott. Az egyik víz, a másik olaj, bárhogy összekeverjék is, megint szétválnak. És ha már úgy beleártotta magát nem a franciákkal rendezendő közös dolgainkba, professzor úrnak tudnia illett volna, hogy Erdélyben a magyarság századokkal előbb önerőből építette ki - eltiprásáig igen jól működő - saját intézményrendszerét. És azt is, hogy a Bolyai Tudományegyetem visszaállítása az erdélyi magyarság számára nem holmi hatodrangú kérdés, hanem egzisztenciális probléma, mert korszerű tudományosság nélkül még egy országnyi közösségnek sincs biztos jövője. Az iskolahálózat csúcsa és szellemi összefogója pedig a magyartannyelvű egyetem. Közhely: mindenki az, aminek tudja, érzi magát. Furcsa mód azonban ebben nem az eredetnek, hanem a neveltetésnek, a kultúrának van döntő szava. Olyannyira, hogy a magyar nyelvű oktatástól függ az erdélyi magyarság léte, hoszszú távú fennmaradása is. Ezért ez a nemzetrész nem kér mást, mint azt, hogy fiai minden szinten anyanyelvükön tanulhassanak. Az erdélyi magyarság nem várja el a román államtól, hogy iskolákat építsen neki. De igenis visszakéri, visszaigényli, visszaköveteli kulturális intézményeit, iskoláit, egyházait, elkobzott vagyonát. Természetesen a Bolyai Tudományegyetemet is. És hiába minden faramuci hivatkozás az európai normákra. Hiábavalóak egyes nacionalista parlamenti képviselők művi kifakadásai is, akik ijesztő kitartással hadakoznak a magyar nyelvű oktatás ellen, emígy „érvelve”: Ki hallott olyasmit, hogy például a Franciaországban élő algériai arab nyelvű iskolát követelt volna magának Párizsban? Persze, hogy nem hallottak. Mert a Franciahonban élő algériai gazdasági bevándorolt, áttelepedve, önként vállalta a francia állam által megszabott feltételeket, keretet. Csakhogy az erdélyi magyarság nem jövevény, hanem őshonos Erdély földjén, 1100 esztendeje él teljes értékű társadalmi életet ezen a történelmi tájon. Ezért úgy néz ki, mégiscsak az igazság képviselete a legcélszerűbb, már csak azért is, mert a mellébeszéléseknek, az elhallgatásoknak és az alantas csúsztatásoknak is megvan a maguk banánhéja. Aniszi Kálmán MAROSVÁSÁRHELY A Bolyaiak tere A kettős szobor talpazatáról ritkán hiányoznak a virágok. Erdély szívében — a Somostető alatti városban — két rendkívüli elme küzdelmes működésének színterén az alkotó értelem óriásainak hajdani ittlétére emlékezik konok hűséggel a megtartó kegyelet. Szemközt a Kollégium. Emberség és tudás fölnevelő otthona. „Erős várunk”. Évszázadok, nemzedékek hitvalló lelkületének tűzhelye. Két lángelme: Bolyai Farkas és János csillagokig ívelő kifutópályája. A tizennyolcadik század nyolcvanas éveiben, amikor II. József császár rendeletére összeírták az ország lakosságát, Marosvásárhely össznépessége 5934 lelket tett ki; ebből volt 36 lelkipásztor (ide értve a tanárok jórészét is), valamint 33 tisztviselő. Ok alkották a helybeli értelmiséget. Arra következtethetünk a régi utcanevekből is, hogy ez idő tájt főként földművesek, iparos emberek éltek-laktak Vásárhelyen. Az, hogy a Kollégium tőszomszédságában volt egy Sárosnak nevezett utca, sokat elárul a korabeli közállapotokról. (A múlt század közepe táján jegyezte fel a kései krónikás: „Még ma is vannak öregjeink, akik élénken emlékeznek arra az időre, midőn néhai Csíki Márton két derék bivalt csupán a célra tartott mindig készen, hogy a város közepén lévő Sáros utcában elterülőfeneketlen sártengerbe süllyedő szekereket mérsékelt díjért vontassa ki. ” Leleményes polgárokban soha nem szűkölködött ez a város...) Ám az is tény, hogy ebben a sáros-bivalyszekeres Maros menti helységben 1830 táján nem kevesebb mint nyolcszáz diák tanult a Kollégiumban. Az angol orvosból Wesselényi Polixénia férjeként magyar patrióta földbirtokossá lett John Paget - azaz Paget János -jegyezte fel ezt, amikor bejárta Erdélyt (is). Úti élményeiről Hungary and Transylvania cím alatt először 1839-ben, Angliában kiadott (később ugyanott még háromszor, németül kétszer, Amerikában szintén kétszer megjelentetett) könyvében számolt be. (Ma ezernél valamivel több fiatal tanul az egykori Református Kollégium utódjaként működő Bolyai Farkas Középiskola magyar tagozatán. 1995-ben kétszázötvenkét érettségizője volt itt a nyolc XII. osztálynak. És mégis: jóideje csak „tagozata” van a magyar ifjúságnak ebben az ősi - mindent egybevéve közel félezer éves múltra visszatekintő - tanintézetben...) Balra nyílik a Borsos Tamás, jobbra a (volt) Régibaromvásár utca. A Kollégium mellett áll még a régi Vármegyeháza. A hajdani székely Vásárhely - a valamikori Novum Forum Siculorum- mozgalmas hétköznapjaira, várépítő elődökre, kultúrateremtő férfiakra, történelmünk megélt eseményeire emlékeztet itt minden szeglet. A marosszéki székelyek első okleveles említése — Kelemen Lajos kutatásai szerint — 1293-ból, a Marosvásárhely közvetlen közelében fekvő Náznánfalváról ismeretes. Nem sokkal ezután, 1316-ban még Forum Siculorumnak írták a gyermekkorát élő mai várost; az 1332 és 36 közötti pápai tizedjegyzékekben szerepel először Novum Forum Siculorum néven. De hadd idézzem a tudós történészt, Kelemen Lajost: „Akkor már az új vásárhelynek szervezett egyháza volt, s Romanus nevű papja az egész környéken a legnagyobb összeget fizette tizedül. Temploma a református kollégium helyén állott. A Szent Miklós tiszteletére szentelt egyház romos épületéről - Nagy Szabó Ferenc krónikája szerint szükségből—az1602-ben leégett mai várbeli református nagytemplom befedésére vitték el a cserepet, s ezután lepusztult. Nagyobb záporok idején egykori alapfalaiból most is kimosni egy-egy roncs... ” A nagy fejedelem, Bethlen Gábor 1616. április 29-én — háromszáznyolvan esztendeje — nyilvánította szabad királyi várossá Maros- Vásárhelyt; ettől kezdve lett hivatalosan is ez a város neve. Szent Miklós egyházának helyén Kollégium, közelében Borsos Tamás és Köteles Sámuel utca: ez a Bolyaiak tere. Nincs ma ilyen utcanévtábla Marosvásárhelyen. De ez atérmégis: érzékelhető valóság. Erővonalak metszéspontja. Kövek, oltalmazó falak közé begyűjtött értékek tárháza. Itt székel a hely lelkülete. És — hajói belegondolunk: Bolyaiak tere ez az egész nagyranőtt kisváros... Múlt és jelen találkozik a Bolyaiak terén. Itt a kincsekben oly gazdag Teleki Téka. A hatodik magyar nyelvemlék — a Marosvásárhelyi Sorok és Glosszák—otthona. „A város legnagyobb büszkesége” — írta volt joggal (s már akkor sem egyetlenként) az imént említett Paget doktor úr. Vásárhelyi látogatásakor Kazinczy Ferenc e „kies, de sáros tájat” a Kassáéhoz hasonlította, majd így nyilatkozott: „Kancellárius Teleki Sámuelnek háza, hol könyvei tartatnak, s közel ehhez a gróf Kendeffyé, a reform. kollégium, s távolabb a várbeli nagy templom, messzire kitündökölnek a szőlős hegyoldalból, mind a parton fekvésök, mind nagyságuk miatt. ” Mintha a tér virtuális körvonalait rajzolná elénk a messziről érkezett író, midőn a szőlőhegyoldalból „kitündöklő” főbb tájékozódási pontokat elősorolja. Nyomában hányán meg hányán léptek be levett kalappal a Téka ajtaján, s fejezték ki elragadtatásukat az itt őrzött értékek láttán! Németh László 1935-ben éppenséggel így vallott az élmény ihletésében: „Ha valamikép lehetségessé válna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem, (szembefordulva az áramlással, mely szökik onnan, ahova a szorongatottak sorsát megosztani, tódulni kellene) Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül, 5 a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak. ” Nem tudom, érzékeli-e a mindenkori közgondolkodás ebben a szellemi térségben - és távolabb is -, hogy a Németh László-i vallomás milyen magas szintre emeli mindazt, ami a Teleki Téka nevével fémjelezhető... Azonban térjünk vissza még egy villanásnyira John Pagethez, aki annak idején végigsétált a Szentmiklós utcán (amiből lett aztán dr. Gecse Dániel), s Teleki Sámuel nagyhírű könyvesháza előtt átpillantván a túloldalra, megcsodálta az 1789-ben felépült, Kendeffy Elekné Bethlen Krisztina tulajdonát képező masszív barokk palotát, amelybe valamivel később a Királyi Tábla költözött. (Még később, napjainkban, a Kendeffy-ház a politikai pártok—köztük a Romániai Magyar Demokrata Szövetség—székháza volt, míg el nem foglalta az Igazságügy. Úgymond: visszaigénylésről van szó. Beszélhetnénk, persze, más építmények visszaigényléséről is. Igazságügyekről. Például: a vásárhelyiek református kollégiuma... Miért ne álmodozzunk...?) „Itt székel a legmagasabb erdélyi bíróság — jegyezte fel a jól tájékozódó angol utazó —, ezért ez egyben az ország legnagyobb jogifőiskolája. ” Kancellistáknak nevezték akkoriban a táblai jurátusokat, akik - magyarok és románok—fontos szerepet játszottak a történelemformáló negyvennyolcas eseményekben. Tovatűnt időkben a Tábla számfelett való bírája volt Zágoni Aranka György is, aki több mint kétszáz esztendővel ezelőtt Marosvásárhelyen, a székelyek egykori ökörsütő központjában, megalapította az első magyar akadémiát: az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot. Fáradhatatlan szervező munkával, roppant ambícióval kora legjobbjainak figyelmét fordította ebbe az irányba. Kazinczyval, Batsányival levelezett; Csokonai — aki soha nem járt Marosvásárhelyen — minden bizonnyal az ő sugallatára érzett rá a város szellemiségének lényegére, a humánum mély gyökerű jelenlétére, amint ezt halhatatlan költeményéből, a Marosvásárhelyi gondolatokból kiolvashatjuk: „Múzsák! most olly helyen elmélkedem, amelly / A világ abroszán legkritikusabb hely, /melly a csinos nyugat s a durva kelet közt, /A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt / Középpontban lévén, tisztán kimutatja, / Miilyen még az ember s földünk ábrázatja. ” A Csokonai-látomás megfogalmazása után jó kétszáz esztendővel épp ezen a „legkritikusabb” helyen — a Bolyaiak terén — ország-világ előtt mutatkozott meg: milyen „még” az ember, ha elkábul és megvadul. A mesterségesen felszított gyűlölködés tombolása közepette egy márciusi napon dorongokkal-fejszékkel felfegyverkezett, részeg harcosok mások mellett a Bolyaiakat is halálra keresték, akasztani szerették volna. Leverték, összezúzták a Téka címtábláját, fel akarták gyújtani a Kendeffy-palotát, öldöklő szándékkal félszemére megvakították Sütő Andrást... Igen: ez is a Bolyaiak terén történt. De az se maradjon említés nélkül, hogy napokkal a véres márciusi események előtt ugyancsak innen indult el békésen tüntetni jogaiért, anyanyelvéért, iskoláiért - kezében könyvvel és gyertyával - több mint százezer ember. Magyarok. Megtiport igazságaiért emelte fel szavát -— fejét — a város népének nagyobbik fele. Nem sok ilyen felemelő mozzanata van Marosvásárhely sok száz éves históriájának. Persze, Aranka Györgynek sincs ma utcája Vásárhely városában. Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság megalakításának kétszázadik évfordulójára készített, háromnyelvű emléktáblát a hatalom szolgálatos urai ilyen-olyan kifogásokkal nem engedték kitenni illő helyére, a Kendeffy-ház homokzatára. Arról, hogy ugyanitt volt kancellista a pusztakamarási sírjában nyugvó, nagy magyar regényíró, Kemény Zsigmond — hasonlóképp nem tanúskodik felirat. (És hová lett az egykori Kemény Zsigmond utca? Már-már csak az öregek tudják, hogy volt itt utcája Kossuth Lajosnak is, meg Csokonainak, Vörösmartynak, Mikes Kelemennek, Katona Józsefnek, a város múltbeli jeles íróinak: Tolnai Lajosnak, Petelei Istvánnak. Mivé lett emlékük?) Maradjunk még valameddig a Bolyaiak terén. A Kollégium emeleti ablakaiból jó rálátás nyílik a csöndes-barátságos Köteles Sámuel utcára. Moher Károly tanár úrnak — akárcsak nagy elődjének, Bolyai Farkasnak — nem kellett sokat gyalogolnia, hogy az 5. szám alatti házból (ahol emléktábla jelzi, hogy ezen a helyen állott a Bolyai-család otthona) könnyűszerrel elérkezzék óráira vagy a Kemény Zsigmond Társaság ünnepi hangulatú irodalmi estjeire, az iskola impozáns (sajnos, később a balos buzgólkodás éveiben eredeti jellegétől megfosztott) dísztermébe. Ahol Kosztolányi és Móricz, Kós Károly és Tamási Áron oldalán léphetett közönség elé. (Drága ajándéka a sorsnak, hogy a Kollégium osztálytermeiben jómagam is azokközé a régen-volt fiatalok közé tartoztam, akik becsengetés után Moher tanár úr érkezését várták izgalommal. Ám ő nem siette el a velünk való vesződés megkezdését; „benne volt a levegőben”, hogy valahol a közelben szívja legendásan illatozó pipáját, talán épp az Erdélyi Helikon friss számában saját írását nézegetve - indokolt szerzői megelégedéssel...) Nem minden megindultság nélkül írom le ismételten az Ady Endrétől kölcsönvett szavakat: „Én iskolám (...) ” Nyolc kerek esztendeig voltam a vásárhelyi Református Kollégium bentlakó diákja. Nem fakulnak az emlékek: ma is behunyt szemmel el tudnék igazodni az ősi schola falai között. Nem lehet elfelejteni azokat a mindent meghatározó éveket, a készülődés izgalmait és lázait, a diákélet gyötrelmeit és örömeit, Kónya Imre tanár úr latin óráit és a délutáni futballmeccseket a Kollégium akkor még kövecses udvarán, a Sáros utcában olcsó pénzért vásárolt kofapecsenye ízét és a könyveket, melyekre Balogh László tanár úr vagy Szigeti Jóska hívta fel a figyelmünket... A Sáros utcát említettem ismét; nem véletlenül. Itt haladt felfelé 1935 szeptemberében édesapám szakszerű irányítása mellett az a súlyosan megrakott — még egy tömött szalmazsákot is szállító — lószekér, melynek megszeppenten bámuldozó gyermekutasa a Mezőség egyik félreeső, kicsi falujából, annak visszahúzó sarából elérkezett a kollégiumi más, új világ szélesre tárt kapuja elé. Bolyaiak tere... Egy város értékteremtő talaja Erdély szívében... A történelem erejének forrás vidéke... Jókedvű fiatalok nyüzsögnek-zsonganak délelőttönként a szobor körül; szünetekben ide tódul ki az öreg iskola diáksága — kissé lazítani. Szó se róla: felszabadultságuk dudorait nemigen szemléli egyetértőiig a kőbevésett, szigorú Bolyai-tekintet. Ám mindenképpen ők e tágas tér jövőjének formálói. Kiváncsi kirándulók kattogtatják fényképező masináikat télen-nyáron a Bolyaiak terén. Ünnepnapokon istentiszteletre gyülekeznek az unitáriusok csinos templomukba. Kiállításnézőbe, író-olvasó találkozóra, EMKE-összejövetelekre, nőszövetségi rendezvényere érkeznek szüntelenül a vendégek az esperesi székház barátságosan hívogató — sok jó ügyet befogadó—gyűléstermébe. Fókusza ez a hely - a Bolyaiak terének ez a góca- minden tisztes közösségi-művelődési kezdeménynek. Fogalom immáron. A Bolyaiak tere reményeket éhet. Zivatarok és aggodalmak idején egyaránt menedéket nyújt a léleknek. Messzire lát az időben, aki in megpihen egy-egy pillanatra. Nagy Pál
