Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-02-01 / 2. szám

10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. február Politikai Rubik-kocka Tanulmány (szénrajz) Kis faluban, a Máramaros megyei Magyarlá­poson, a béke első napjaiban, 1945. május 28-án látta meg a napvilágot. Kolozsváron először állatorvosi fakultáson ta­nult, később ugyanitt diplomát szerzett a Képző­­művészeti Főiskolán. 1977és 1990között a kolozs­vári Állami Magyar Színház díszlettervezője, 1995-ben a zsűri különdíját kapta a Kolozsvári Nemzeti Múzeum pályázatán. Több önálló kiállítása nyílt 1969-től mindmáig Kolozsvárott, továbbá csoportos bemutatkozáson vett részt Potsdamban és Ludwigslustban. Murális munkái szintén Kolozsvárott, a COLA Művész­klubban tekinthetők meg. Két dolog érdekli: a fa és az emberi arc, mind­két közegben állapotunkat láttatja és sorsunkat ku­tatja. Nagy rajzi és gondolati fölkészültséggel. A fűzfák haldoklásának örvénylésében kínjainkat rögzíti és a küzdelem hősiességét. Más változatban a domboldal félrecsúszott, mégis magasba emel­kedő lombos fája maga a diadal. Annak érzékelte­tése, hogy van értelme erőfeszítéseinknek. Az élni akarás energiáját hordozzák a letört ágak, a kettétört törzs és a földre hulló levelek is. Elménckednek a Magyar Rádióban órákon ke­resztül: milyen „jópofi” is volt a—hangulatjelen­tés. Riporteri zsenialitás: telefonáljanak már be, akik e jelentéseket fabrikálták. No, persze, semmi politika — „politikamentes” adóról lévén szó —, csak meséljenek a hogyisvolt-mintisvoltról. Csörrennek is nemsokára a telefonok. „Nem mutatkoznék be” — mondja az egykori hangulat­­jelentgető. Naná, még megtudná valaki, hogy ő is... Nemiskell, nyugtatgatja ariporter, csak tessék mesélni. És mesél a vonal túlvégén levő. Mesél, mesél a régi erdő... Hogy aszondi: „Nem is volt ab­ban semmi különös. Minden pártcsoport-, illetve szakszervezeti bizalminak — lehet, nem pontos a titulus, nem voltam párttag — hetente jelentenie kellett, milyen az emberek hangulata. Miért mo­rognak, minek örülnek. Ezeket a jelentéseket aztán összegyűjtötték, összesítették, s ez így ment, még az egész ország hangulata össze nem gyűlt s egy egészet alkotván, megérkezett a legfőbb elvtár­­sa(ak) asztalára.” Hát erről szólt a mese. Nem volt hiábavaló dél­előtt, mert „a múlt élő tanúi” számos — ismert — titokról rántották le a leplet. Megtudtuk például, hogy ezek teljesen ártatlan jelentések voltak. Ám szigorú elvárások szerint kellett megszerkeszteni azokat. Volt bennük belpolitika, kultúrpolitika, szociálpolitika, meg külpolitika. S hogy mire volt kíváncsi az ezerfülű párt? Mindenre, de kivált na­gyon érdekelte a munkásosztály véleménye bizo­nyos árrendezések előtt. (Ebből is kitetszik, egy tőről fakadó a kádári és a mostani hatalom, hiszen az áremelkedést most is árrendezésnek csúfolják nagy komolyan, de olykor az ártámogatás emlege­tésétől sem riadnak vissza, lásd például: gyógyszer­ártámogatás.) Ilyenkor mindig megszondázta ve­zető osztályát, meg a szövetségesét. A Párt. A nagybetűs. Aztán azt csinált velük, amit akart. Hű, ehhez nagyon értettek az elvtársak. Az árrendezések „lerendezéséhez”. Még mielőtt bár­mibe is belefogtak volna, elkezdtek szivárogtatni. Ez volt a kiszivárogtatás. Hamarosan az egész or­szág szömyűlködött: mi jöhet itt még, ha már a bajuszkötő ára is az egekbe rúg? Füstölögtek az emberek a bajuszuk alatt, majd megmondták: mennyiért kötnének még bajuszt, csak össze ne akasszák a bajuszukat az elvtársakéval... Serceg­­tek is a pennák a papíroson, gyűltek a jelentések, összegeződtek, s megszületett a döntés. A főelv­­társak bejelentették a kiszivárogtatottól eltérő ár­; r Krisztina (szénrajz) Portréi eszmények. így, ilyen szellemben idézi Ko­dály és Bartók alakját. Irányjelzőink ők, nem en­gedélyezik a csüggedést, csak a munkát, a haladást előre. Magasra. Vonalvezetése rajzilag magabiztos, lelkileg ér­zékeny és gondolatébresztésben gazdag. A női báj is vigasztaló művészetében, az esztétikum erkölcsi erőt sugároz, helytállásra biztat. Férfifejei erőt jeleznek, markáns tekintetek váltakoznak a „ Töp­rengés” elmélyültségével. Kusztos Endre arca fölemelő líra, Gy. Szabó Béla portréja a csöndes állandóságot hordozza. Lászlóffy Csaba profiljában tettenéri minden ne­hézség közepette is az éltető derűt. Nemesen és pontosan jellemzi Valovits László munkásságát Kántor Lajos: „Nem ötleteket gyárt képzőművészeti hasznosításra, hanem a mesterség titkait kutatja, szüntelenül tanul. És eközben — fölfdezi az embert. ” Ez utóbbi vonása a lényeg. Ars poeticája a gyakorlata — élménytől vezet az útja a megoldásig, szépségtől az erkölcsig. Küldetéses célja, hogy rajzaival szolgálja a népét, nemzetét. A jövőt. Az összmagyarságot. Az emberiséget. Losonci Miklós rendezgetést. Mindenki megkönnyebbült. A mun­kás, a paraszt, az értelmiségi és — az apparátus. Hiába no, jó kis össznépi játék volt ez a hangulat­­jelentősdi. S hogy szavamat ne feledjem, gyorsan tovább­adom: megtudtuk — gyanútlan rádióhallgatók — azt is, hogy ez az intézmény sem volt tökéletes. (Hogy is lehetett volna, hiszen csak az isteni mű, a Teremtés az. Vagy az sem.) Némely „alulról épít­kező” hangulatosság ugyanis némi metamorfózi­son ment keresztül, mire el/följutott a hatalmassá­gokig. A mondatok szépen kigömbölyödtek, a fel­hős állítmányok kiderültek, ki verődtek, akár az idő Palócországban. Immár nem sértették senki fülét, se kopasz homlokát. Ennek a mondatcsinosításnak is megvolt a maga szépséges elnevezése: ezt hívták kozmetikázásnak. Egyébként is: mindenre ráfér egy kis kozme­tika, nem árt az senkinek-semminek. Ebben, gon­dolom, ki is egyeznénk mi, hallgatók, amikor édes bugyborékolás ömlik szét az éteren. Újabb ártatlan „hangulatos” mese következik arról, milyen ne­­vetnivaló pajkosságok is voltak ezek a jelentések. És olvasni kezdi a bugyborékos. A riporter meg el­olvad a gyönyörűségtől. S buzdít, jelentkezzenek, akik otthonuk titkos zugaiban őriznek ily „korhű” dokumentumokat. Most már ország-világ előtt szétkürtölhetik: miket is írogattak a felsőbb kap­csolatnak. Már minden sínen van; van adó, van vevő, a hullámhossz is azonos, mikor - bizonyára - egy szélsőjobboldali a nagy össznépi mese-mese-má­­ra-délelőttbe belemormicol. Nem átallja azt mon­dani, hogy nem tetszik neki: az a bugyborékló hölgyecske most min kacarász? Akkor ezen nem lehetett röhincsélni, mégis csinálta. Irta a jelenté­seket. Biztosan nem ingyér'. No, lett is azonnal purparlé, szinte még le se tette a telefont, már hal­latszott is a kontra: ők bizony egy vasat se kaptak, ez plusz munka volt a számukra. Bizony, bizony, hogy a szívünk meg ne szakadjon. A riporteré úgy is majd kettéhasadt. Hallani lehetett, ahogy recseg­­ropog. S akkor azt mondta: zene! Hát így élünk mi itt e kis Magyarhonban, 1996- ban. Vissza-visszaemlékezünk a régi szép időkre. És nem politizálunk. Jól érezzük magunkat. És el­adjuk a Kádár-rendszert, két zene közt, szendvics­nek. Mindenki ráharap. (Úgy sincs más.) Jó étvágyat, Magyarország! Banos János A Rubik-kocka olyan mindig együttmaradó együttes, amelynek tagjai „tudják” kötött mozgáslehetőségeiket, vagyis azt, hogy el­forgathatok, de szét nem szedhetők. A három irányba elforgatható kockaelemek ritkán ren­deződnek homogén színű oldalakba, de a kocka így is minden esetben kocka marad. Sokak számára nem is zavaróak a színkevere­dett oldalak, sőt, az is megeshet, hogy meg sem különböztetik a rendállapotú kockától. Szomorú tény, hogy minden eszme, amint intéz­ményesítik, annak a társadalomnak a struktúráját és értékviszonyait kénytelen átvenni, amelyben létrejött, nem pedig az őseredeti ajándékot, gondo­latot. Az eszme elindítója hamarosan riadtan ta­pasztalja, hogy miközben legtisztábbnak érzett eszméjét kifejezni, megvalósítani, másokkal meg­osztani igyekszik, az kifordul önmagából, fényév­nyire eltávolodik eredetétől, csonkulhat, torzulhat valóságos jellegéhez, formájához, jelentéséhez képest. Ez történt hazánkban 1990-ben a száznál több tömörülésből, alakulatból létrejött hat parlamenti párttal, amint legálisak lettek, és a választók mil­lióival is, akik egyre kevésbé látják képviseletüket a parlamenti pártok színeiben. A jelszavakból, ígér­getésekből, jobbítani akaró vágyakból, nekibuz­dulásokból igen silány politikai formáció konver­­tálódott. De hat év múltán szerencsére a sok csű­­rés-csavarás természete is kirajzolódik. Ma már napnál világosabb, hogy a belviszályok, szakadá­sok, replikák és retorikák, elhatárolódások és ösz­­szefonódások, meghasonlottságok és indulatos ki­­fakadások, valamint a senki által nem követhető bölcs intelmek forgatagában nem történt más, mint a politikai érdekek politika által szavatoltforgatá­sa ide-oda. De az is látható, hogy minél többet for­gatják a gazdaság, adósságállomány, a jogbizton­ság, az igazságszolgáltatás, a művelődés, a piac kockáit, annál kezelhetetlenebb összevisszaság jön létre, egyre követhetetlenebb kép alakul ki köz­életünkről. Ezek a tekerések magukat a politikuso­kat is különféleképpen érintik: — van, aki a fordulatokat könnyedén, igazi szélkakashoz hasonlóan veszi; — van. aki belehal; — vannak, akik úgy érzik, hogy ezek a fordu­latok felületesen, mindössze köpönyegük szintjén érintik őket; nem kell kifordulniok önmagukból, mivel bensejükben nincs semmi, ami ennek ellen­állna, hiszen üresek. Az is szomorú tény, hogy hazánkban a politikai élet mintegy ötven éve — azaz a kockabolseviz­­mus óta — csaknem kizárólag pártpolitikának tű­nik, ahol egy pártonkívüli nemigen rúghat labdá­ba. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy kimarad a pozíciókból, nem részesül a közvagyonból, nem kap védelmet a társadalomtól, és lehetőségeitől megfosztva elnyelik a megélhetési gondok, mint valami Bermuda-háromszög. Egyszerűen szólva: minden profit a pártoké. A politikacsinálók és a politikát elszenvedők között mára nem pusztán törésvonal alakult ki, de egyenesen áthidalhatatlannak tűnő szakadék tá­tong. Olyanyira, hogy ezt maguk a politikusok is kénytelenek látni, mivel semennyi tekerés sem keltheti a rendezettségnek a legkisebb látszatát sem. Már nemcsak a kívülrekedtek látják, hogy a parlament nem képezi le a társadalom egészét, de maguk a honatyák is vetnek egy-egy pillantást az úgynevezett civil szerveződések, informális társu­lások felé. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium például létrehozott egy januártól működő osztályt, a Civil Kapcsolatok Igazgatóságát, amely a non­profit szféra oktatási, kisebbségi, egyházakkal kapcsolatos ügyeit hivatott áttekinteni. De azt is megemlíthetnénk, hogy felmerült egy Országos Igazságszolgáltatási Tanács létrehozása is, amely alapelvként úgy fogalmaz, hogy az embernek joga van a tisztességes és ésszerű időn belüli eljáráshoz. Kilencven esztendővel ezelőtt látta meg a napvilá­got egy kis borsodi faluban, Vattán századunk talán legnagyobb és egyben legkevésbé ismert magyar po­litikai gondolkodója és történetfilozófusa, Padányi Viktor. Hála több magyar könyvkiadónak és terjesztőnek, ma már Padányi munkáinak nagy része Magyarorszá­gon is hozzáférhető — a magyarságban gondolkodni tudó és az „európai Európa” sorsáért felelősséget érző hazai olvasóközönség örömére. Nagy hiányt pótol munkássága: kíméletlen őszinteséggel feltett kérdé­seire adott ragyogó logikájú, elfogulatlan válaszai a vérzivataros és sokszor meghamisított magyar múlt ismeretlen oldalait világítják meg. 1945-ben emigrációba kényszerült, de munkáját ott is töretlenül folytatta. Mind a magyar őstörténet, mind a XX. századi katasztrófák megrajzolásában pá­ratlan szellemi függetlenségről tesz tanúbizonyságot; képes újat mondani, s ez az új egyben gyakran a prob-A jelenlegi gyakorlat ugyanis évekig tologathatja az aktákat, anélkül, hogy ezért bármi felelősségre­­vonást kémének az ügyintézéstől. Mindezek után felmerül a kérdés: Miféle társa­dalom az, amelyben az emberek többségének egy­szerűen nincs helye?! Hogyan jöhetett létre ez a mérhetetlen torzulás, áttekinthetetlen összezava­­rodás? Mi az oka, hogy az—elsősorban gazdasági jellegű — rendteremtő algoritmusok próbálkozá­sai sorra csődöt mondanak? Bármilyen hihetelen, maguk a politikacsinálók etikai csökevényessége alakíthatott ki ilyen ab­szurd helyzetet. Ez a csökevényesség nem hogy nem képes elejét venni a káosznak, de maga a po­litikai anarchia, szűk párt- és csoportérdekek men­tén húzódó véleményütköztetések színtere. Az igazi politika — mármint a közélet — nem válhatik el ilyen élesen a környezetétől. Nem hatá­rolódhat le egy csoportérdeknél, hanem egyszerre kell szolgálnia és képviselnie az egyén és köz ér­dekeit, javát. Az adósságcsapda, amely az egyik legnehe­zebb problémája életünknek, politikai önkényből alakult gazdasági önkény. Az a felelőtlenség, a­­mely milliárdos köz- és egyéni tartozásokat hal­mozott fel, a jövő nemzedék együttélési lehetősé­geit is aláaknázza. Politikai és gazdasági etika he­lyett formális szabadrablás révén alakult ki. Az igazságosság keresését és érvényre juttatá­sát manapság a pártérdekeket meghaladó törek­vésnek tekintik. Neves elemzők egyszerűen össze­egyeztethetetlennek tartják a politikusi és például tudósi „szerepet”, mivel az egyik érdekekről, a má­sik az igazságról szól. Tarthatatlan, hogy a politikát olyan szűklátó­körű emberek intézzék, akik valóban azt gondol­ják, hogy abban érdekeket kell képviselni. Nem az emberi méltóságot, a személy sérthetetlenségét, az emberséget, a tisztességet, felelősségérzetet, ha­nem alantas, mohó, kapzsi telhetetlenségre utaló érdekeket. Tarthatatlan, hogy a társadalmi térben olyan emberek lavírozzanak, akiknek fogalmuk sincs a tér és társadalom kapcsolatáról. A közélet pszicho­lógiai tere csak a megfelelően fejlett lelkű embe­reknek nyújt kapaszkodókat. A lelki életnek is megvannak a súlypontjai, mint például tisztesség, felelősség, igazság, igazmondás, jog és méltóság, bölcsesség és szeretet, miként a testtartásunkat a gravitáció alakítja ki. A térbeli tájékozódás, eliga­zodás, a térstruktúra érzékelése nélkül pilóta nél­küli vakrepülés minden politikai vállalkozás. Tér és társadalom egymással analóg. A kocka — mint minden geometriai idom és test — términőség. A megvalósítható állapotok halmazából egy. A korábbi tervgazdálkodást, ki­számítható jövőt új szlogen váltotta fel, a „belátha­tatlan következményeké”. Ezzel párhuzamosan rengeteg alternatíva hirdeti magát egyetlennek. Abba kellene már hagyni az ilyen ostoba szóteke­­réseket. Közéletünk elérkezett egy olyan bonyo­lultsági fokra, amikor már komoly segítségekre van szükség: amikor csoportérdekek nem kebelez­hetnek be egész társadalmakat, nemzeteket, orszá­gokat. Vagyis a kocka ma már nem megfelelő politi­kai formáció. Új metafora kell az ember és társada­lom bűvös talányának kifejezéséhez, megjeleníté­séhez, hogy a politikai kalodából kijuthassunk. A rend és káosz közötti különbséget azonban a Ru­bik-kocka nagyon jól ki tudja fejezni: a rend, a helyes véghelyzet egyféle, míg a rendezetlenségi lehetőségek száma 4 x 1019. Az is tény, hogy a rendezetlenség eme nagy számánál fogva statisztikailag nagyobb érvényes­ségű, mint az egyetlen jó helyzet. A rendetlenség növekedése valószínű, de nem abszolút érvényű. A rendetlenség mértéke az entrópia. A civil társa­dalomnak kell feltartóztatni a végső káoszt, a poli­tikusoknak ez meghaladja a mércéjét. László Ruth lémák megoldását is magában rejti. Történettudósi „ars poeticáját” így fogalmazta meg: „Egy egyetemes történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresé­sen kívül más célja is van, abszurdum. De egy nemzeti történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresé­sen kívül más célja nincs, szintén az. ” Kár, hogy ma­gas erkölcsi és tudományos színvonalú munkásságá­nak kevés követője akad szülőhazájában... Dentu-Magyaria című munkáj a mottój ául ezt írta: „Egy nép történelme erkölcsi vagyon, amit minden hű fia gyarapítani igyekszik”. Sajnos, csak 56 évet élhetett, de ezalatt is csodála­tos életművet teremtett, amely rengeteg újdonságával a továbbgondolás táptalajává válhat, és hiszem, hogy válni is fog. Képzeletben hajtsunk fejet ausztráliai sírja előtt. Hű fia volt nemzetének. - Legalább mi emlékezzünk meg róla. K. Németh András VALOVITS LÁSZLÓ kolozsvári képzőművész Hangulatjelentés Egy elfelejtett géniusz 90 éve született Padányi Viktor

Next

/
Thumbnails
Contents