Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
1996. január Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal BARDÓCZ GERGELY: A magyarság „európai identitása” Égerházi Imre Nevezzük nemzetiségükön a bűnözőket! Magát a fogalmat—„európai identitás” — a Balaton Akadémia kerekasztalmegbeszélésén emlegették, Vörösberényben, ebben az immár Balatonalmádihoz tartozó, sokszázados helységben. Jelképesnek is tarthatnék, hogy az egyik legfiatalabb magyarországi főiskola, egy alapítványi intézet rendezett vitát az anyanyelvü oktatás helyzetéről és jövőjéről a Kárpát-medencében. Nem esik messzire innen Pannonhalma, amelynek bencés kolostorát éppen ezer esztendeje, 996-ban alapították; innen számítjuk a magyar oktatás történetét. Az iskolák mindig döntő szerepet játszottak a nemzeti azonosság kialakításában és őrzésében. Itt a táj is sugallja a történelmi időket, a magyar identitás európai jegyeinek kialakulását. Szárberény volt a telephely első magyar neve. Szent István királyunk ezt a helyet a veszprémvölgyi görög apácáknak ajándékozta, 48 tűzhellyel és 6 halásszal. Görög apácák? Igen, a magyar történelemnek arról az idejéről tanúskodik ez a hely, amikor a nyugati, római kereszténység mellett — még előtte — bizánci kereszténységet követett a magyarság egy része. Az avarok—a honfoglaló magyarok elődei vagy éppen előőrsei—Péter apostol érméjét és ezüstkereszteket hagytak itt maguk után., Az avarok a Balaton-felvidék több helyén megérték a honfoglalást. Ősbő és Őse vezér tihanyi és veszprémi látogatásáról Anonymus szól, de beszédesek a helynevek is, ha hagyjuk őket megszólalni” —írja Czuczor Sándor balatonalmádi iskolaigazgató, helytörténész. Ezen a vidéken győzik le Szent István király hadai a pogány hit nevében felkelő Koppány vezért, magyar a magyart, hogy utat nyissanak Európába. Szárberény templomát a pannóniai születésű Szent Mártonról nevezik el, akárcsak Pannonhalmát, ahol az első magyarhoni iskolát alapították. Ez volt az első nagy megrázkódtatás, amely a magyarságot elvezette lélekben is Európába. Az akkori magyar „európai identitást” alakította. És ez formálódott tovább újabb magyar testvérháborúkban, mikor már nem István és Koppány mérkőzött életre-halálra, hanem a nyugati kereszténység katolikus és protestáns ágai. Vörösberény abban az időben sem lehetett jelentéktelen helység, ha első protestáns lelkésze Dévai Bíró Mátyás, aki Krakkóban és Wittenbergben tanult, Budán és Kassán volt prédikátor. Börtönbe vetették — megszökött. Hitvitázó munkáit máig számon tartja az irodalomtörténet. Emlegették magyar Lutherként is. Filológus, aki magyar helyesírási szabályzatot dolgoz ki, hogy az írás-olvasás megtanítását, a nyelvművelést szolgálhassa. Most alakul tovább magyar „európai identitásunk”, amikor a diktatúra évtizedei után a valóságos — nem az így vagy úgy eltorzított formájában ismert — Európával találkozunk. Bauer Edit szociológus, pozsonyi parlamenti képviselő próbálta megfogalmazni ezt a mai, új „európai identitást” Vörösberényben. Amikor ő született — 1946-ban, Somorján — a felvidéki magyarság nem az identitását kereste, hanem puszta életét igyekezett menteni. Akkor a magyarok Szlovákiában ki voltak törölve az állampolgársági jegyzékekből, és a hatalom ki akarta törölni őket az életből is. Nyugati portyából, abrit szigetekről hazatérve a szociológus, politikai vezető most „európai identitásról” beszélt, szemhatárát az egész kontinensre tágítva. Maga is hivatkozott arra, hogy ez az „identitás” mennyire széteső, egymásnak ellentmondó vonások összessége. Az írek például majdnem teljesen, a skótok még nagyobb arányokban veszítették el anyanyelvűket. Követendő példa lehetne-e ez Közép-Európa nemzetei és még inkább nemzetiségei számára? Egy jövendő magyar G. B. Shaw románul vagy szlovákul fogja majd elpanaszolni közössége elnyomatását? Gyanakvásunk támadhat arra nézve, hogy vajon nem éppen nyelvük elveszíttetése tette-e olyan kitartó harcosokká az észak-íreket a volt gyarmattartó Londonnal szemben? Nem nyelvi kiszolgáltatottságuk alakította-e ki bennük, az IRA fegyvereseiben, a türelmetlenséget és kiméletleséget angol sorstársaik, az északírországi protestánsok ellen? Az ír Sziget lakóinak mai földrajzi, állami elhelyezkedése jó néhány szétszakított európai nemzet sorsát mintázhatja. A független ír államban a sziget jóval nagyobbik részén (70 ezer négyzetkilométeren) él az európai írek majdnem kétharmada, 3 millió 400 ezer fő, míg a sokkal kisebb részén, mintegy 10 ezer négyzetkilométeren a nemzet egyharmada, 2 millió fő. Még abban is akár „magyar minta” lehetne az ír sors, hogy Amerikában is él hozzávetőlegesen 4 millió ír. Ezek a számok magyarázzák, hogy az észak-ír nemzeti ellenállás jóval jelentősebb, mint ahogyan a tartomány nagysága alapján megítélhetnők. Ezen a viszonylag kicsiny területen úgy összesűrűsödött a történelem, hogy robbanékonysága egész Angliát állandó bizonytalanságban tartja. Nem véletlen, hogy az európai közösségbe mindjobban betagolódó Nagy-Britannia most látta szükségét annak, hogy engedményeivel, türelmével feloldja saját régiója etnikai feszültségeit, rálépjen az észak-ír kérdés megegyzéses megoldásának útjára. Lélekszámban kis nemzetek és nemzetiségek, főként önvédelemből, mindig érzékenyek voltak — ebben a században legalábbis—a másság tisztelete, a szomszédos vagy hatalmuk alá rendelt etnikai közösségek nyelvi, művelődési szabadsága iránt. A jövendő „európai identitás” alapvető vonásait alakították ki maguk és szomszédaik, kisebbségeik számára. Finnország lakosságának 93,6 százaléka a finn nemzethez tartozik. Az itt élő svédek — a töredék lappokkal együtt — 6,2 százalékot tesznek ki. Az asszimiláció bajnokai azt is mondhatnák, hogy ugyan, mit számít 6,2 százalék, a 93,6 százalékkal szemben? Negyedmillió az ötmillióhoz képest? Beolvasztásuk nem fogja megrengetni Európát! Még érvet is találhatnának az erőszakos asszimilációhoz: a finnek most csak a „kölcsönt” adják vissza a svédeknek az 525 éves svéd uralom miatt. Az 1917-ben függetlenné vált Finnország „benyújthatná a számlát” az egykori svéd — és orosz — elnyomóinak. Nem gúnyolódom. Az 1995-ös szlovák nyelvtörvény egyik érve az, hogy most aztán megtorolják 1918 előtt esett sérelmeiket, azt, hogy ezer éven át kénytelenek voltak a történelmi Magyarországon, vagyis a pozsonyi nacionalisták szerint „magyar elnyomatás” alatt élni. A Kárpát-medence magyarsága, az anyanemzet és a kisebbségi nemzetrészek Trianon óta megmaradásuk reménységeként idézik az északi testvérnépek, finnek, észtek és más skandináv országok megértő türelmességét, őszinte gondoskodását a kisebbségeikről. Szabó T. Ádám (1946—1995) nyelvész, Szabó T. Attilának, az ötszáz esztendős erdélyi magyar írásbeliséget bizonyító monumentális mű, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerzőjének fia személyes élményei alapján mondta el, hogy Demeter János kolozsvári nemzetközi jogász még a román diktatúra idején is megpróbált a „finn mintára” hivatkozni. 1946-ban dolgozta ki a Magyar Népi Szövetség által előterjesztett, a bukaresti hatalom által soha el nem fogadott nemzetiségi törvény-tervezetet. A magyarság az utóbbi hetvenöt esztendőben, Trianon béklyóival a testén, történelmi magányában, a meg nem értettség kitaszítottságában, új európai öntudatot alakított ki magában. Ha új, akkor nyilván különbözik az addigitól, a mindig jelen volt „magyar európaiságtól”. De nem annyira új, hogy bármiben is megtagadná a honszerzés óta eltelt ezeregyszáz esztendő legjobb hagyományait. A magyar múlt emlékezete, az irodalom, Balassi Bálint (1554—1594), a magyar katonaköltészet és a magyar szerelmi líra megteremtője óta Nyugat fegyveres védelmében látta a magyar európaiságot. Harcot vállalt a magyarság akkor is, amikor a józan számítás a bölcs félreáll ást sugallta. A román vajdaságok, a bolgárok és más balkáni népek, s velük együtt a keleti magyar királyság is, Erdély — amely a török győzelem miatt vált le az ország testéről—az adófizetésben, a Török Porta főhatalmának elismerésében kereste a megmaradást. A magyar végvárak ezalatt hősi szembeszegülésükkel és elbukásukkal a török sereg nyugati vonulását akadályozták meg. Százötven évig csatatér a történelmi Magyarország... Trianon valahová oda visz vissza. De Trianon a jogos panaszon túl, amiért a népek önrendelkezésének varázsszavára végétért első világháború után éppen a népek önrendelkezése nem érvényesült a Kárpát-medencében, az alkotó magyar önösszeszedést is kiváltotta. Hányadszor állt talpra a földresújtott nemzet? Most a tudás és a tudomány, a műszaki értelem és az önművelés erejébe fogódzkodott. Példák sokasága helyett bizonyítsa ezt az, hogy számarányát tekintve a magyar nemzet adta a legtöbb Nobel-díjast a világnak! Igaz, hogy a polgári gazdagodás és a viszonylagos gazdasági biztonság az önzést is kifejlesztette a lelkekben. Ez a rontó individualizmus nagy tettektől ránthat vissza nemzeteket, közösségeket — tapasztalhatjuk ezt napjainkban is. De a régebbi „európai identitás” sem veszett ki a magyarságból, váratlanul bukkan elő és tesz — a költő szavával — csuda dolgokat. Az ’56-os népfelkelés és forradalom, majd fegyveres szabadságharc nemcsak Magyarország függetlenségéért és szabadságáért folyt, hanem ismét csak — mint a török időkben — Európa védelmében. Nem legenda, hogy ez a magyar gát valóban megakadályozta a Nyugat elözönlését. Manapság azonban a Nyugatot a történelemnél jobban érdekli a jelen és a jövő. Ezek nevében kell szólítanunk a segítségét. „Európai identitásunk”, amely a kontinens egységét munkálhatja, nyelvünk és iskoláink szabadságától függ. Iskolák nélkül a régi magyarság nem adhatott volna olyan szellemet az egyetemes kultúrának, mint az erdélyi Bolyai János, az abszolút geometria kidolgozója. Iskolák nélkül, mégpedig egyképpen a magyar anyaország, Erdély, a Felvidék, a Délvidék, Kárpátalja magyar iskolái nélkül a nép szellemi erőforrásai apadnak ki — Európa szegényedésére. Egyáltalán: európai nép lehetne-e a mai és holnapi magyarság elsorvasztott iskolákkal, megcsonkított hagyományokkal, betiltott anyanyelvvel? Európa nem elnyelni kívánja a különböző népek nemzeti kultúráját, folklórját és irodalmát, zenéjét, művészetét, hanem közös gyarapodásra felvirágoztatni őket. Iskolák nélkül elképzelhető lehetne-e ez? A történelem tréfájának tekinthetnők, ha nem lenne sorsunk tragédiája, hogy feljutottunk a Holdra, megközelítettük a Mars bolygót, de kisebbségi kérdésben, annak egyik döntő vetületében, az anyanyelvű oktatás dolgában visszazuhantunk a középkorba. Mindenképpen az Apáczai Csere János előtti időkbe. A nagy magyar filozófus és pedagógiai reformer döbbenne meg igazán a mostani iskolaháború láttán: ő Nyugatról hozta haza Erdélybe az anyanyelvű oktatás forradalmi eszméjét, és idehaza a berögzültséggel, tanártársai elfogultságával szemben kellett megvívnia a maga harcát. Az anyanyelvű oktatás eszméjének győzelme a haladás, a nyitottság, a népfelség diadala volt. Most a kisebbségtartó nacionalizmusok léptek a hajdani vaskalapos professzorok helyébe, és a harc elkeseredettebb, mint Apáczai kolozsvári székfoglaló beszéde idején. „Fordítsátok orcátokat Napnyugat felé, nem tagadhatja meg egykori eszményeit.” Apáczai Csere János életpályája sugallja nekünk ezt. Vörösberényben a kerekasztal-megbeszélések egyik résztvevője, dr. Kövy Zsolt, a legendás pápai kollégium lelkész-tanára, így fordította le a jelen nyelvére a történelmi tanulságot: „Losoncon születtem, a Felvidéken. Azért tartom fontosnak megemlíteni ezt, mert tapasztalatom, hogy a kisebbségi magyarok sokkal érzékenyebbek az iskolák sorsára, mint anyaországi testvéreink. A kisebbségiekhez számítom lélekben azokat az anyaországi fiatalokat is, akik a legkíméletlenebb diktatúra idején járták Erdélyt, a Felvidéket, ismerkedtek a kisebbségi sorssal, és vállalták ennek a sorsnak a képviseletét. Nekik nem kell magyarázni, hogy mit jelent a nyelv, az anyanyelvű iskola, a művelődés. Tudják, hogy a nyelv, az oktatás visszaszorításával végzetes sebet kap a nemzeti önvédelem. Es tudják azt is, hogy a megkezdett úton végig kell menni. Ha megfordulunk, a menekülésben nincs megállás.Városunkban, Pápán jöttek hozzám az emberek: „Okos dolog-e, ha erélyesen lépünk fel Erdély, a Felvidék magyarságáért? Nem teszünk ezzel rosszat nekik?” Mindig azt feleltem, hogy a gyáva nemzetet senki nem tiszteli. A Nyugat sem, teszem most hozzá. Ha kunyeráljuk a jogokat, a támogatást, elfordítják rólunk a tekintetüket. Csak önérzetes nemzet képviselheti sikerrel önnön érdekeit. Gondoljuk végig, testvéreim: jogunk van- e gyáváknak lennünk?” A Magyar Nemzet 1996. január 4-i számában közlemény jelent meg ezzel a címmel: „Külföldiek bűnözése Magyar - országon—a legtöbb tettes Romániából érkezik." A Legfőbb Ügyészség adataiban nem kételkedem. Teljesen más egyébről van szó. Az átlagolvasó tudatában Erdély (sajnos) azonos Romániával, s mert az erdélyi magyar is — ismét sajnos — román állampolgár, a közvéleményben azonosul az állampolgárság a nemzetiséggel. S itt kezdődik a baj! Az anyaországiak részéről így is, .kitermelődött” bizonyos ellenszenv az erdélyi magyarokkal szemben, amely ilyen kifejezésekben üvölt a „légiesített” égbe: „az erdélyiek elveszik a munkahelyünket”, „az erdélyiek feketén és olcsón dolgoznak”, „az erdélyiek kiszorítják a magyarokat” stb. Vajon, az erdélyi magyarok nem magyarok? Nem mindig azok, hiszen otthon, Erdélyben a románok lebangyilizzák (hazátlanozzák), lebozgorozzák (jövevényezik), itt pedig leoláhozzák és lerománozzák őket! A gyergyói székely-zsidó mártír költőt, Salamon Ernőt idézve ez a „gyönyörű sors” egyre kilátástalanabbul alakul. Hagyjuk az illúziókat! Ez tény. Trianon szikéje olyan mély árkokat vágott az emberek történelmi tudatában is, hogy azok már szakadékokká mélyültek, és naprólnapra mélyülnek, hiszen már onnét, a mélyből visszhangzik föl, hogy „az erdélyiekkel vigyázni kell”, „az erdélyiek lopnak”, ,jól megtanultak magyarul ezek a románok, de nem lehet megbízni bennük” stb. Fájdalmas jelenség... A közvélemény megtévesztéséért a felelősség elsősorban a televíziót, a rádiót és a sajtót terheli, mert tudomásunkra hozza, illetve közli, hogy ,.román állampolgárok” ezt és ezt a bűntényt követték el, de soha vagy csak nagyon ritkán jelöli meg a tettesek nemzetiségét. A nevek alapján pedig Erdélyben és Romániában nem lehet és nem is szabad következtemi az illető „tettes” nemzetiségére. Történetesen, ha erdélyi székelymagyart csíptek fülön bűncselekmény elkövetésében, akkor igenis, az ő nemzetiségét is tessék közölni állampolgársága mellett! Nem kivételezésről, nem faji vagy nemzetiségi megkülönböztetésről van szó, hanem annál sokkal többről: az erdélyi magyarság becsületéről, és ama áldatlan szakadék mélyüléséről, amelyről az imént beszéltem. A pártoskodás, az érdekcsoportosulás, a vallásfelekezeti elkülönülés után most már bűnözési statisztikával is gyorsítják a magyarság megosztását? Bartis Ferenc \ Megalakult a Magyar Ifjúsági Világszövetség! Fontosnak tartjuk, hogy itt Debrecenben — e nagy történelmi hagyományú városban, ahol az ifjúság mindig meghatározó szerepet töltött be, és ma is a fiatalság szellemi életének egyik kiemelkedő központja — önálló ifjúsági szervezet működjön. A jelenlegi alapító tagok csatlakozásra hívják és várják azokat a fiatalokat, ifjúsági csoportokat, intézményeket, akik és amelyek fontosnak tartják az egyetemes magyar közösségvállalást. Főbb céljaink: — A magyar kultúra és nyelv ápolása és fejlesztése; — Rendszeres kapcsolattartás a határainkon kívül élő magyar fiatalság közösségeivel; — A már létező együttműködések megerősítése, felújítása; — Kiépíteni egy világméretű magyar ifjúsági szervezetet; —A szomszéd népek ifjúságával a baráti együttélés szellemében a híd szerepét szeretnénk betölteni; —A demokrácia építése; — Az ifjúság fokozottabb bevonása a környezetvédelembe. Alapítótagnak számít mindenki, aki 35 évnél fiatalabb és 1996. március 15-ig közli belépési szándékát. Pártoló tagok belépését is várjuk, akik támogatni szeretnék a szerveztünket. A belépési nyilatkozat, személyesen átvehető vagy levél útján kérhető: 4025 Debrecen, Arany János u. 2., 1/1. A Magyar Ifjúsági Világszövetség Alapító Elnöksége: Ulics Tibor (elnök), Borsi Csaba, Galambos Attila, Jóljárt Anita (alelnökök) Kovács Róbert, Sámy László Károly, Varga Imre, Vörös Angéla (elnökségi tagok) \___________________________________________________/
