Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-12-01 / 12. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1996. december

ZÉTÉNYIZSOLT

Halott hősök lelke áll mellettünk

A Karácsony nemcsak a megbékélés és megnyugvás, hanem az emlékezés ideje is. Mindenki addig él, ameddig emlékeznek rá. Szeretteink közül sokan azért nincsenek közöttünk, mert az önkényuralom megölte, halálba, reménytelenségbe kergette őket.

Vajon mit mondanánk nekik, ha megjelennének a gyertyák sárga fényénél és megkérdeznék: ez az a demokrácia, ez az a szabadság, ami-ért meghaltunk ? Mit tettetek az emlékünkért, méltóságunk megvédéséért, a nemzeti méltóságért?

Jó és szép dolog az emlékezés. Amikor emlékezünk: újra éljük a múltat. Ezáltal nemesedünk szívünkben-lelkünkben, és egyúttal megtudunk valami újat a régi történetekből, eseményekből, még akkor is, ha nagyon sokszor emlékeztünk már. Helyes, igaz megállapítás szerint: a jelen a múlt jövője és ajövő múltja. Mint ilyen, minden jelenidejű emlékezés más mint a többi. Más jelen az, amely az 1989-90-es — sajnos, nem eléggé — sorsfordító időszak múltja, és más az, amely ennek jövője. Mi most az 1989- 90-es melankolikus, tüntetéses, részben kényszerűen illegitim történelemváltoztató erők paktumait hordozó időszak jövőjében vagyunk. A történelmi kaleidoszkóp soha meg nem ismétlődő ábrájából nem a jövőt és a múltat, hanem a jelent szeretnénk érteni, hogy ezáltal közelebb jussunk elsikkasztott múltunkhoz és jobb jövőnkhöz.

Könyörtelen leszámolás

A megtorlás és felelősségrevonás mibenlétéről, céljáról és hatásáról, becsületességről, hűségről, halottakról és felejtésről, megbocsátásról és megbékélésről, a hatalom hitelességéről, más szóval: legitimitásáról és arról beszélünk, mit szólnának a halottak, 1956 és az utánuk következő évtizedek — igen, évtizedek! — halottal, ha feltámadnának.

A megtorlás 1956 után kapott félelmetes, tragikus csengést, amikor a hazaszeretet, a magyar közösség iránti kötelesség parancsait teljesítők, vagy csak ezekre figyelők, vagy azok szenvedtek el keserves, véres, megalázó tortúrákat, verést, kínzást és kötelet, akikről feltételezték, hogy válaszúthoz jutva szembefordulnának a gonosz, pusztító hatalommal. Milyen más csengése van ennek a megtorlásnak a régi jogi kifejezéshez képest. Megtorlás: a bűnös cselekedetre adott válasz volt a régi polgári fogalmak szerint azért, hogy a bűnös tettek emberei viszszarettenjenek a rossztól a közösség megóvása érdekében. 1956 óta ez a szó: megtorlás, mást jelent. Kegyetlen, véres, könyörtelen leszámolást. Jelenti a sortüzeket is, de az orvostanhallgató Tóth Ilona, az ipari tanuló Mansfeld Péter, a munkássorsot is megpróbált Angyal István és még sok száz magyar vértanú tragikus sorsát beteljesítő kivégzéseket is. Jelenti a sorsuk tragikus veszélyét vállaló kommunista múltú és más politikusok örök találkozását a hazával, akik nem tűrhették hazájuk, vérük gyalázatát.

Mégis: az ötödik koporsónak, az 1989. június 16-ai —Nagy Imre és társai emlékét gyönyörűen felmutató — parádés temetés üres koporsójának mérhetetlenül nagy üzenete van: nép nélkül, munkás, diák, katona, földműves nélkül, a névtelen felkelők nélkül, a páncélos hadosztályokat megfutamító pesti srácok nélkül nem lett volna történelemformáló szabadságharc. De sokat tettek azért az elmúlt évtizedekben, hogy ez a szó: nép, elcsépelt, gúnymosolyt ébresztő fogalom legyen. Mégsem lett az. 56 üzenete: nép nélkül nem lehet sikeres nemzeti politikát csinálni.

Ezért a megtorlás célja a nép megtörése volt. El akarták törölni a nép tudatából a hazát és nemzetet. Össze akarták tömi erkölcsileg, képtlenné akarták tenni az önvédelemre, a veszélyelhárításra. Meg akarták fosztani a hazafiság — a modem patriotizmus — legfőbb erejétől, a büszkeségtől. Mindezt pedig a félelemkeltés által tették.

Elérték-e nemzetgyilkos céljukat? Ne áltassuk magunkat. Igen, elérték. 1956-ban ugyanazokat a fő értékeket vallotta a társadalom többsége, ugyanazok a szavak ugyanazt jelentették a többbségnek. Ahogy tudományosan mondják: „az érték- és szóhasználati homogenitás”, a közösségi összetartozás érzése és ténye azóta megszűnt. Ezért így zajlottak az események 1989— 90-ben és 94-ben. Ne átkozzuk és korholjuk ezért a népet. „Bűne a koré, mely szülte őt.”

Felfüggesztett sortűz-perek

így jutunk el az igazságtételhez, és értünk meg valamit abból, miért is így történt, illetve nem történt meg. Ki kell mondanunk: nem vállalta méltó módon és súllyal ezt az ügyet a magyar kormányzat, nem volt elsöprő társadalmi nyomás; mégis megszavazta a magyar parlament 1991-ben, november 4-én, az árulás napján, a megtorlás születésnapján a főbenjáró bűnösök megbüntetéséről szóló törvényt, majd még 1993-ban három törvényt és egy országgyűlési határozatot. Az 1989-es, a helyzetből következően legitimitás, azaz népfelhatalmazás nélkül kötött, szabad választást hozó, jelentős pártállami érdekeket megőrző politikai megegyezés szülte Alkotmánybíróság meghiúsította valamennyi igazságtételi törekvés sikerét.

Most 1996-ban ott tartunk, hogy az igen bizonytalanul bukdácsoló ún. sortűz-pereket, amelyek közül egy reménykeltő volt, felfüggesztették azért, mert a több mint fél évtizede hivatalban lévő és valamenyi próbálkozást ismerő, parlamenti és kormányzati körökben véleménynyilvánításra képes legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnöke nemzetközi szerződésbe ütközőnek tartja a legutoljára 1993-ban meghozott törvényt. A rendszerváltozás 8. évében a megtorlás bűnösei — nemcsak és nem elsősorban a sortüzeket vezénylők, hanem a felelős politikai és katonai vezetői állásban volt néhány ma élő személy is — szabadon élik bűnökkel beszennyezett életüket.

Mi lett volna, mi lesz a felelősségrevonás célja? Először: a megsértett erkölcsi és jogi értékrend helyreállítása.

Másodszor: a közösség méltóságának helyreállítása, annak egyértelmű és tevőleges kifejezésével, hogy a közösség tagjait az állam megvédi a múltbeli főbenjáró bűnöktől és a bűnöket hordozó eszméktől.

Harmadszor: a magyar állam legitimitásának helyreállítása és megerősítése, az önkényuralom tevőleges megtagadásával.

Negyedszer: az elérhető bűnösök múltbeli tetteinek szabályos eljárásban való elbírálása, tettükkel arányos megbüntetése.

Itt kell eloszlatnunk egy politikai és szakmai tévedést. A bűnöket nem jelképesen kell megtorolni, nem is kirívó súlyú büntetéssel. A mi megtorlásunk arányos, méltányos; elsősorban a tettek súlyát, másodsorban az elkövetők személyi körülményeit és az eltelt hosszú időt venné figyelembe. Valljuk: „inkább szabaduljon száz bűnös, mint hogy egy ártatlan bűnhődjön.” Ugyanakkor nem vállalhatjuk a vádat, hogy nem tettünk meg mindent népünk gyilkosainak, ezáltal erkölcsi tartása megtörőinek felkutatásáért, ahogyan most lehet.

Minden magyarországi hatalomnak szól a kegyetlen megtorlást végrehajtó hatalom maradványainak címére küldött üzenet: a magyar népet nem lehet büntetlenül pusztítani, tagjait megölni és megkínozni semmilyen eszme és vélt magasabb cél érdekében.

A VÉGTISZTESSÉG MEGADÁSA

Az igazságtétel politikailag a társadalmi megbékélést segítené elő azáltal, hogy a felelősségrevonhatók körét megkülönbözteti azoktól, akik az elmúlt rendszer bűneiért, akár mint párttagok, akár mint állami tisztségviselők nem tehetők jogilag felelőssé. A saját értékeit tevőlegesen vállaló nemzeti politika el tudja oszlatni a rá szórt rágalmakat, így a bosszúállás vádját, megtalálva a megegyezést az apolitikus, jobb megélhetésért, karrierért múltban szerepet vállalt hivatalnoki, szakértői és egyéb csoportokkal, egyúttal kivonva őket a szociálliberális körök befolyási területéről, az egyféleképpen értelmezett értékek, a hazafiság, közalkalmazotti hűség és becsület jegyében.

Amikor egy társadalom nem pártokhoz, hanem az említett, elfogadott értékekhez, a nemzeti-népi megmaradáshoz való kötődés jegyében alakítja ügyeit, amikor tehát ismeri az elhárítandó veszélyeket, mert van veszélytudata és védekezési képessége, akkor felfedezi az igazságosság mint együttélési feltétel mindennapi jelentőségét. Amikor igazságot szolgáltatunk a megtiportaknak, az önkényuralmi rendszer áldozatainak, tesszük ezt szociális ellátásokkal, anyagi támogatással, gyilkosaik felelősségre vonásával, akkor a magyar nemzet feltámasztását és megerősítését szolgáljuk.

Régi parancs a halottak eltemetésének parancsa. Ismert történet Antigoné története Szophoklész tollából. Amikor a hősnő eltemette a „kutyák s a dögmadár undok zsákmányaként” parancsra temetetlenül hagyott fivérét, a zsarnok Kreón felelősségre vonó szavaira ezt válaszolta: „Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő / Lehet, mely engem istenek nem változó / íratlan törvényét áthágni kényszerít. /Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az, /De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll. ” Régi törvény tehát a végtisztesség megadása.

Vajon méltó módon temettük el halottainkat? Az eltemetés nemcsak földalátételt jelent, hanem a halottak életének igazi tiszteletét, az általuk követett eszmék megbecsülését, annak kifejezését, hogy értelmes halál vitte el őket, mert ők a független, magyar hazáért vívott küzdelem hősei; 1956 tiszta szabadságharca örökségünk, de örökségünk a megtorlás is. Szabadságharc és megtorlás: ismert, ismétlődő tényei történelmünknek. A mi történelmünk — mint általában is — az élet tanítómestere, tanít bennünket a megtorlások történetével többek között arra, hogy ne legyenek újabb tragédiák, de ha kell — ahogy a régiek mondták —: dulce et decorum est pro patria móri. Hiszem, hogy múltunk jelen van, a halottak valamiképpen figyelnek minket.

Az utóbbi tíz évben többször feltettem a kérdést — nyilvánosan és magamnak —, mit szólnánk, ha feltámadnának a 298, 300, 301-es parcellák halottai és ismeretlen temetők ismeretlen halottai, és megkérdeznék tőlünk a kerek évfordulón a gyertyák sárga fényében: ez az a demokrácia, amiért mi életünkkel fizettünk? Mit válaszolnánk? Nem lenne méltó válasz, hogy mi megkíséreltük 1991 -ben azt, amit a félszázados jogállami hagyományú német állam vagy Csehország csak 1993-ban ért el az igazságtételben.

Eperjes (Fotó: Szacsvay Péter)

ADY ENDRE

Az Ur érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,

De Őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.

\_______________________________J

A BOCSÁNATKÉRÉS ELMARADT

Nem elég a halottak sírjára virágot vinni, mondta egy népben gondolkodó zsidó igazságtevő, Simon Wiesenthal, éppen a magyarországi helyzetre utalva 1992-ben, egy nevezőre kerülve velünk, akik népünket nem kevésbé szeretjük, s szembekerülve a magyarországi libertínus sajtó népben gondolkozást nem értő, mert a népi gondolatot és a közösség szeretetét nem ismerő képviselőivel, akik a mi ügyünket kis törzsi háborúnak tekintik a holocaust nagy nemzetközi ügyéhez képest.

Akik megbocsátásról beszélnek, komolyan gondolják-e, hogy a megbocsátás igazi lesz, hogy feloldja-e a lelki görcsöket, az elfojtott indulatokat? Komolyan gondolják-e, hogy igazi megbocsátás az, amikor a megsértett mások helyett - halottak helyett - úgy bocsát meg, hogy semmilyen más lehetősége, választása nincs? A kényszermegbocsátás jelenthet-e megtisztulást és feloldozást? Egyáltalán: mit jelent a megbocsátás azokkal szemben, akik nem ismerik a bűnt, nem ismerik a lelkiismeretfurdalást, mert nem ismerik a lelkiismeretet sem. Először talán lelkiismeretet kellene tanulniuk.

Való igaz persze: nem a büntetés, hanem a bűn az igazi szégyen. S ha a mai napig nem volt magyar kormány és magyar parlament, amely felhatalmazva érezné magát a közkegyelem megadására, akkor talán van ok a bűnhődésre, bűnbánatra, mert megtisztulás csak azután várható. Hiszen milyen bűnbánat a vezeklést, büntetést elutasító, nem vállaló bűnbánat? Az ilyen megbékélés többet árt, mint ha semmi sem történik. Visszautasítandó teória szerint a magyar nép a gulyáskommunizmus szerény biztonságáért cserébe megalkudott. Lehet. De nem a gyilkosokkal való egyetértés jegyében. A legcinikusabb állítás az, hogy az elemi jólét elfogadása a zsarnokságnak való megbocsátás lenne. A gyilkosok és áldozatok nem kerülhetnek egy oldalra, még ugyanazon emlékmű két oldalára sem.

Ugyancsak el kell utasítani azokat a magukat cáfoló vádakat, melyek a megtorlás politikai és egyben bosszúálló indítékát a „ki mint él, úgy ítél” elve szerint az 1990 utáni igazságtételi törvényekre zúdították, a mai napig meghiúsítva a megtorlás még élő bűnöseinek felelősségre vonását.

Nem igazoljuk a gyilkosokat!

Sokat idézik — idézem jómagam is — Camus sorait „A magyarok vére" című írásából, ahol a francia filozófus felhívja a Nyugatot, mondván: „Soha, sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat."

Volt-e értelme az áldozatoknak? Érdemes-e a hazáért halni?

Válaszolnak Tihanyi Árpádnak, a Földes Gábor és társai perében halálraítélt és kivégzett tanárnak szavai, ahogyan felesége nekem megírta. Ezt az idézetet mondta az utolsó szó jogán Ady Csák Máté földjén című verséből:

„ Éhe a kenyérnek, éhe a szónak, /Éhe a szépnek hajt titeket. /Nagyobb igaza sohse volt népnek, / Hitványabb Nérók még seholse éltek. / Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap."

Hadd fejezzem be mégis Féja Géza mondataival. Ezek 1956 sajtójában olvashatók, a Békés megyei rádióban hangzottak el: „Vérben és kínszenvedésben született a megújhodott magyar nép, amint vérben és kínszenvedésben születik a kisded. Igazát a magyar életek tízezreinek vére pecsételte meg. Testvéreim! Halott hősök lelke áll mellettünk, halottak lelke vigyáz reánk, halottak lelke figyel minket. Legyünk hűek hozzájuk, örökségükhöz, végső sóhajtásukhoz, különben nem vagyunk méltók a magyar és az ember nevére.”