Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
1996. december Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal KOSA CSABA Fekete hó Abban a faluban, ahol én felnőttem, túl a Bakonyon, túl a Rábán, a vasi Hegyhát kenyércipókként gombölyödő dombjai között, nem zártuk kulcsra az ajtót. Elmentünk Vasvárra — tíz kilométerre —, nagyanyám behajtotta maga mögött a veranda ajtaját, de a kapun a reteszt nem tolta el. Minek az, úgyis hazajövünk estére. A szomszédok mesélték, hogy egyszer, amikor nem voltunk otthon, megjelent nálunk Vak Rozi, a szomszéd faluból. A cigányasszony, aki házról-házra járva kéregetett, és hatnyolc szoknyája, színes rongyai alá dugdosta a szalonnát, a tojást, a papírba csomagolt disznózsírt. Vak Rozi előtt néha, ha túl gyakorinak találta a látogatását; nagyanyám bezárta a verandaajtót. Rozi rángatta a kilincset, szaporán kopogtatott bütykös ujjaival; fél óra is beletelt, hogy odébb állt. Vasváron voltunk éppen, amikor gyűjtőútján hozzánk érkezett. Bekiáltott, ahogy szokta: „Van-e benn valaki?” Némi várakozás után kopogtatott, aztán a kilincset kezdte rángatni. Az ajtó kinyílt, Vak Rozi benyomult az előszobába. Megint kiáltott: „Ki van itthon?” Nyugodtan megdézsmálhatta volna a kamrát, de nem nyúlt semmihez. Megfordult, elment. Rég volt ez, nagyon rég. A faluban már csak a nagynéném él, túl a nyolcvanadik esztendején. Ő küldi nekünk a karácsonyfát minden esztendőben. Otthoni fa, más illatú, más formájú, mint a városban kaphatók. Amikor feldíszítjük s meggyújtjuk a gyertyákat, a pásztorokra gondolok, a három pásztorokra, akik az én gyermekkoromban a hegyháti falvakat járták. Két ifjú pásztor meg egy vén. Szőrbundát viseltek, a fejükön kifordított kucsmát. Bajuszuk, szakálluk kenderkóc, botjukra csengő kötve, ajkukon köszöntés: Adja Isten, szent karácsony napját máskor is megéljük! Szakadt a hó, lovas szán suhant a falvakban, s ment portáról portára a kis nyakba akasztott Betlehem. Imbolygóit a gyertya lángja, a három pásztorok talpa alatt csikorgott a hó... Nagynéném azt írja a levelében, hogy a múlt héten hozzá, a faluszéli házba is hárman köszöntek be. Mint a régi három pásztorok, csak kenderkóc és Betlehem nélkül. Azt mondták, hogy felvásárlók. Teherautóval, motoros fűrésszel járók. Látták az udvaron a földre fektetett ezüstfenyőt, megtetszett nekik, ilyet vinnének, sokat, a piacra, s az árát is megadták. Kivágják, megmérik centire, s fizetnek azonnal! Nagynéném nekünk vágta azt az ezüstfenyőt, fél délelőtt fűrészelte, nyiszálta szegény a sárban csúszkálva. — Ilyen fám nincs — mondta —, ezt a rokonoknak küldöm... — Akármilyen, csak ezüstfenyő legyen! Megfizetjük! Kis nyugdíját azzal pótolja a nagynéném, amivel tudja. Nem válogathat. — Menjenek — küldte a három embert a hátsó kertbe —, ott találnak fenyőt! Ha végeztek, szóljanak be hozzám! Azok kimentek a motoros fűrészszel, vágtak, mértek, megkocogtatták az ablakot, s elszámoltak. Dicsérték a fákat, felrakodtak a teherkocsira, elhajtottak. A nagynéném csak másnap reggel vette észre, hogy eltűnt az udvarról az ezüstfenyő. A nekünk szánt. Sóhajtott egy nagyot. Ásót fogott, kibotorkált a hátsó kertbe, a fenyvesbe, amelyet még a férje telepített. Csúszkált a sárban, átázott az ónos esőben, kivágott egy ezüstfenyőt. Küldi majd a másik helyett. „Nem találtam olyan szépet, mint az első — írja a levélben. — Azt már öt éve nektek tartogattam.” És ezt is írj a: „Tudod, fiam, a felvásárlók nemcsak az udvarról lopták el az ezüstfenyőt. Kinn, a hátsó kertben kivágták a háromméteres fákat, és elvitték a kertek alatt.” Forgatom a kezemben a levelet. „Letaroltak mindent. Kifosztottak.” Vak Rozi nem nyúlt semmihez, amikor benyitott az üres lakásba. Pedig éhes volt. Ő még... mintha még a meséből lépett volna ki a tarka rongyaival. És a pásztorok, a három pásztorok, őket is a mesék küldték nekünk, hegyháti gyerekeknek. Rég eljöttem a faluból, s most a levél, a nagynéném levele hozta meg a kijózanító üzenetet. Kifordított kucsma, kenderkóc szakáll, világító kis Betlehem — azt hittem, hogy ott, ahol én felnőttem, túl a Bakonyon, túl a Rábán, a Hegyhát kenyércipókként gömbölyödő dombjai között, botjukra kötött csengővel még mindig j árnak a három pásztorok. Azt hittem. Hull a hó, a fekete hó a nagynéném leveléből. „Őrzők, vigyázzatok..." Értékpusztító erők markában szorong a magyar kultúra. A nemzet szellemiségének messzefénylő kincseit fenyegetik új és újabb fondorlatos veszedelmek. Nem először mohácsostrianonos-temesváros történelmünk során... Rondítják-piszkítják édes anyanyelvűnket — ami igazán a miénk — sokan és sokfelé, tollal és szóban, akarva-akaratlan. Azok is, akik nem benne, hanem belőle élnek. A romániai elnökválasztás után a bukaresti televízió magyar adásának bájolgó bemondónője közölte hallgatóival: „posztelektorális” tudnivalók következnek... A magyar fővárosban megjelenő, magyar olvasóknak szánt hetilapban úja valaki a világ „legsármosabb” -műsorvezetőjéről: „(...) a Fridi megkerülhetetlen faktor (...) Bele vagyok zúgva. Juhé!” Bekapcsolom reggel a Kossuth Rádiót, hallgatom az orrhagon hadaró, fertelmesen hangsúlyozó riporter(nő) szövegelését, s a megkérdezett államtitkár, tyúkfarm-igazgató, bankvezér (akárki más) válaszát, miszerint a „projekt” így vagy úgy... (Véletlenül sincs már terv vagy elképzelés, semmiefféle mucsai ócskaság, csak „projekt” van — minden mennyiségben.) Kosztolányi jut eszembe; azonnal le is veszem a polcról Nyelv és lélek című kötetét, ebből idézek most: „(...) polgárjogot kapott nyelvünkben egy nyegle nemzetköziség, s ez idegenné változtatott olyan szavakat és kifejezéseket is, melyeket annak előtte csak magyarul használtunk. Ez a fontoskodó szellem halaványnak érzett mindent, ami a miénk. Az egészséges érzékletességet póriasnak, laposnak tartotta. Nem torkoskodtak többé gyermekeink, csak: nassoltak. Egy értelmes, okos ember: intelligens lett, a jellemes ember: karakteres, az elmés, sziporkázó, ötletes ember: vicces”. 1933 májusában jelentek meg ezek a sorok a Nyugat hasábjain. Nem sejthette akkor „szegény Kosztolányi”, hogy az ezredforduló előestéjén a nagy hatósugarú magyar televízió mindennapi reklámjában fogjuk látni-hallani azt az „előkelő” hölgyet, aki gépkocsijában folyton „nassolni” szeretne... Ám a „nyegle nemzetköziségnek”, amit századunk egyik legműveltebb, idegen nyelveket és kultúrákat oly kiválóan ismerő-becsülő írástudója így elutasított, persze nemcsak nyelvi megnyilatkozásai, visszataszító dudorai voltak annak idején (s vannak manapság is). Térségünkben — holmi talajtalan világpolgár-káprázatok vonzásában—az eredendően magyar lelkiség kikezdése, megcsúfolása a legszembeötlőbb. Miért kell egy Magyarországon gyártott cigarettát Darling-' ak elnevezni? — kérdezte volt Kosztolányi Dezső. „Furcsa nép vagyunk — írta a Pesti Hírlap 1935. május 26-ai számában. — Szótáraink tanúsága szerint több mint százötvenezer szavunk van. Ezek közül azonban egyetlenegyet sem tudunk választani akkor, amikor fölkérnek bennünket egy cigaretta keresztapjául (...) nekünk mindenáron Darling kell, pedig kötve hiszem, hogy az angolok hálából azért a megható figyelemért, hogy az angol világnyelvet Budapesten és falvainkban népszerűsítjük, legközelebbi cigarettájukat majd Kedvesnek , Budapest-nek, Tokaj-nak vagy Hortobágy-nak keresztelnék el.” És hozzátette: „Megint tanultunk egy idegen szót, s cserébe érte megint elfelejtettünk vagy tíz magyart.” Távolról sem csupán afféle belterjes nyelvi gondok ezek; a harmincas években sem pusztán „szakmai” szempontok késztették arra a magyar írót, hogy felemelje szavát legszentebb tulajdonunk védelmében. Aki napjainkban végigsétál Budapest bármelyik belvárosi utcáján, ugyanvalóst ámulhat: a csillogó-villogó cégtáblák feliratai egy hibrid - jórészt idegen - világ szellemiségének ijesztő térhódításáról tanúskodnak. De a sóvidéki székely legény is „Snack-bárban” issza meg mindennapi vodkáját, s inkább „body-guard” lesz belőle, semhogy otthon megfcgja a kasza nyelét... Őrizzünk meg épségben, tartsunk tisztán mindent, ami igazán a miénk. A magyar nyelv páratlan értékeinek oltalmazása a nemzetközösség egészének erkölcsi kötelezettsége — ma és mindörökké. Legyen parancs szavaink egyik nagyfejedelmének, a költő Ady Endrének figyelmeztetése: „Őrzők, vigyázzatok..." Nagy Pál ( ^ Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk! Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél el szegény magyarokról' _____________________________________________________J <PHTT Kisszeben (Fotó: Szacsvay Péter) Valahol otthon kell lenni Számycsapásaiban a megérkezés nyugtató érzésével fészkére szállt egy madár. A vörösbe hajló alkonyi ég s a végtelenbe fúródó jegenyesor gótikus orgonája fenséges látványt nyújt. Odább, a folyó túlsó partján kis erdő húzódik, valóságos madárparadicsom. Fészek fészek mellett, a fákon fenn és lenn a bozótban, tekintettel is nehéz egybefogni, hát még megszámolni! És micsoda változatosság! Az egyik alig öklömnyi, a másikban tán még egy csecsemő is elférne. Emezé bársonyos puha, amazé durva szövésű, némelyik igazi mestermű, olyik meg egyszerű tákolmány. Mégis mindegyiknek ugyanaz a rendeltetése: otthon, ahova a levegőég urai mindig hazatérnek. A fészek: otthon — ismételgetem magamban. Olyan egyszerűen hangzik, mégis milyen mélységeket sejtet. Tamási szerint az ember élete egzisztenciálisan összefügg az otthonnal. Azért vagyunk a világon... Illetve: ha már a világon vagyunk, valahol otthon is kell lennünk benne. Az otthon az emberélet méltóságának a feltétele. Az a világ, az a társadalom az igazán emberi, amely lakóinak otthona is. Az otthonhoz való jog egyetemes és elidegeníthetetlen, márcsak azért sem változtatható előjoggá. Mindazonáltal hányszor volt úgy az idők folyamán, hogy az erőszakká durvult túlerő nemcsak egy-egy embert, hanem egész népeket lökött odább-odább, űzött el végérvényesen otthonából, vagy bumerángként csapott vissza, hogy az űzőből űzött legyen. Bár a történelem nem fukarkodott esetekkel „bizonyítani”, hogy az ellenállhatatlan erő teremti meg a legmagasabb rendűjogot, tudjuk, azerő(szak) heroizálása sohasem vezet jóra. Szeretném remélni, hogy a történelem, ha mégoly nehézkesen is, az erőszakfelől a moralitás irányábafog előre mozdulni. Ugyanis a túltáplált — akárcsak potenciális — erőszaknak ugyanaz a sorsa, mint a túlságosan felfújt léggömbnek: szétpukkan, önmagát téve lehetetlenné. Ugyan mi nyújtana nagyobb védelmet mindenféle erőszak ellen, minta jól elplántált emberség? Helvétius úgy vélte, hogy mi mindannyian a körülmények és neveltetésünk termékei vagyunk. Ahhoz, hogy az ember maximálisan kibontakoztathassa képességeit, szüntelenül javítani kell az életkörülményeit. Hogy valóban otthon érezhesse magát a világban. Melyik világban? — kérdezünk rá önkéntelenül, mert a költő arra figyelmeztet, hogy „Egész világ nem a mi birtokunk”. Bizony nem! Talán azért is érezzük fokozottan a magunkénak szűkebb pátriánkat. Ami virágnak a napfény, folyónak a meder, fának a föld, az lehet nekünk a tájék, ahol eszmélni kezdtünk: éltető erő és nyugtató bizonyosság. Gyermeki tisztán cseng fülünkben a szó, marasztalóbban bólintanak felénk a körbefutó dombok, még a szél is szelídebb, ha netán csípősebben fúj is. Vajon magunkban hordozzuk az otthonunkat is, úgy, mint a génjeinket? Lehetséges. Legalábbis átvitt értelemben. Hisz szűkebb pátriánk, jóval azelőtt, hogy utunkra bocsátott volna, belénk gyúrt egyet-mást az otthonifűszerekből, sajátossá téve észjárásunkat, különös ízt s színt adva egyéniségünknek. De az otthon nemcsak az a hely, ahol az ember lehajt(hat)ja a fejét. Mit ér a puha vánkos, ha a zavartalannak tűnő csendben nyugtalanság feszül, vagy félelem ül a lélek mélyén ? Csak a szeretet csendjében születik meg a nyugalom csendje, békéje, ahol a vágyó lélek kibontakozhat, nem kell fázósan magába fordulnia, mint beteg kutyának a pállott vackán. A költő és filozófus Novalis szerint a bölcselet honvágy. Milyen igaz! Mi más is lenne az élet, mint örökös otthonkeresés (magunk keresése) és nem szűnő remény, hogy meg is találjuk. Mennyire más az ilyen teljességre törő csillapíthatatlan vágy, mint az a sztoikus beletörődés, amelyben annyi tűz sem maradt a valamikori lángolásból, hogy még egy utolsót lobbanjon a lélek. A végtelen tereken bolyongó, a mindenség titkát és benne önmagát kereső költő-filozófus háborítatlan csendjének hullámverése mintha egészen hozzám érne... A halk impresszionista — elunva játékát — egyhangú szürkével vonta be az égi vásznat. Egyegy elkésett madá r igyekszik még szellős fészkére, egyébként zavartalan csend van. Végigfut rajtam valamiféle nosztalgikus borzongás az esti szürkületben. Advent van — lelkem az otthon meghitt melegére, szeretetre vágyik. (aniszi)
