Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. december BEKE GYÖRGY Otthon a hazában f \ BARTIS FERENC De mikor lesz Magyar Karácsony? Jelképet kellett keresni Erdélyben a magyar összefogásra a gyakorlati élet olyan próbáján, mint a parlamenti választások. Földrajzi távolságokon és történelmi szakadékokon átívelő jelképet, amely a jelenben is az összetartás erejét idézi. így esett a választás Fadrusz János kolozsvári szobrára Mátyás királyról és négy vezéréről: Kinizsi Pálról, Magyar Balázsról, Zápolya Istvánról és Báthori István vajdáról. Fehéres felhők úsztak a város fölött, talán a tél hírnökei, s oda, az égre írta fel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a kívánságot, az igényt, a követelést, a választási jelszót: „Otthon a hazában.” Ez a jelkép szólította urnák elé idén, november elején Erdély magyar választóit. Nemcsak az ezerszáz esztendős magyar történelmi múlt ötvöződött a jelképben, nemcsak Erdély fővárosának legszebb szobra sugározta a munka, a művészet, a szépség dicsőségét, de a kép friss küzdelmekre, megvívott közéleti csatákra is emlékeztetett. Itt, a szobor lábainál, Kolozsvár főterén ásatott kutatóárkokat Funar polgármester, hogy egy elképzelt római vagy éppen dák múltat hozzon felszínre, a román folytonosság kétezer évének bizonyítására. Az ásatások a szobor és a mögötte emelkedő Szent Mihály templom szilárdságát veszélyeztették volna. Egyébként nem bánja a kolozsvári magyarság, turkáljon csak kedvére a saját ábrándjaiba belegabalyodott polgármester, római vagy dák emlékeket úgysem tud ott felszínre hozni, legfennebb újabb honfoglaláskori magyar katonatemetőket. A kolozsvári magyarok nem tíz éve vagy húsz éve telepedtek meg itt; a negyvenes években szemtanúi lehettek egy másfajta ásatásnak, amelyet László Gyula profeszszor vezetett, és amelyik honfoglaláskori magyar temetőt tárt fel, negyven lovas sírral... Kolozsvár magyar lakói és velük együtt Erdély magyarsága nem azért szállt szembe puszta kézzel, de egységes akarattal Funar főtéri kutatóárkaival, mert dák és római leletektől félt, hanem mert Mátyás király szobrát és a Szent Mihály templomot akarta megvédelmezni. Funar irodájában ugyanis elkészültek a tervek a szobor elköltöztetésére. Valahová, a város félreeső utcájába, terére, el a tekintetek elől. Mátyás helyén maradt szobra így vált a győzelem jelképévé. A kisebbségi magyarság önérzetét, egységét testesítve meg. Kapocs és kötés, amely messze századokat ötvöz egybe. Éppen száz évvel ezelőtt, 1896 szeptemberében egy okiratot építettek be az alapzat köveibe: „.. .Legyen ez a kő megingathatatlan alapja a rövid időn belül rajta emelkedő emlékszobornak, melynek hivatása lesz egyrészről bizonyságot tenni arról, hogy Kolozsvár szabad királyi város közönsége a nagy királynak, mint legnagyobb szülöttének emlékét kegyelettel őrzi; másrészről egyik nevezetes tanújele annak, hogy e haza fiai az ezredik év emlékét minő alkotások által kívánták megörökíteni. De legyen egyszersmind e szobormű egyik romolhatatlan hirdetője a nemzeti múltnak, nagyságának, dicsőségének, és mint ilyen, dobogtassa meg a haza minden hű fiának szívét s teljesítse e magasztos hivatását, míg magyar él ezen a földön...” Funar és társai éppen azt szeretnék, hogy ne éljen magyar ezen a fölön, Kolozsvárott és Erdélyben. Mátyás király szobra a RMDSZ választási plakátján kötés a túlélés, a megmaradás történelmével. Elérkeztünk-e ilyen nagy igényű, sokra kötelező jelkép vállalásához? Hol tart az erdélyi magyarság és az egész nemzet egysége Trianon hetvenhatodik esztendejében? Örökkön élő halottaink egyben örök tanítóink is. Például Németh László, aki több mint fél évszázaddal ezelőtt fogalmazta meg, hogy az egykoron nagy középkori nemzet bennszülötté züllött saját hazájában. Németh László kortársa, a bennszülött-létet — megszállt területen lakó székelyként—különösen jól ismeró'Tamási Áron Szülőföldem címmel egy egész, gyönyörű könyvvel adózik a bennszülötteket világra hozó földnek és népének. Ebben olvasható az alábbi, igen tanulságos eset: a városka éttermében magányosan és összetörtén üldögél egy férfi. „Ellopták a pénzét”, súgnak össze körülötte részvétteljesen. A magába roskadt ember később int a pincérnek, fizet és távozik. Az esetetfigyelő író kérdőn tekint a pincérre: hogyan tudott fizetni, ha...? A pincér arca felderül, cinkosan rákacsint: „az apró megmaradt”, feleli. Igen, az apró megmaradt. így, karácsony táján az embernek először a gyermekkora jut eszébe, furcsán pezsgő, édes érzéssel, azután rögtön a családja, majd pedig a mindenkori környezet, a karácsonyi miliő, amely hangulatot, emlékkép-színeket, az utólag viszszarévedőnek képi kontúrokat, kereteket ád. Ha egy folyóvíz útját elzárják, tavat alkot, mind mélyebbre ás, és önkörében viharzik. Szomszédaink beteges félelme a magyar szabadságjogok megadásától, ilyen tóvá szélesítette, mélyítette a magyar nemzet áradó egységtörekvéseit. Nem a magyarság a vétkes abban, hogy természetes vágyát a nemzet lelki, szellemi és nyilván nyelvi, történelmi egységére egymagában kellett megvalósítania. Ez az áramlás nem társtalan már Európában, szorosan kapcsolódik a beérlelődött nyugati irányzatokhoz, a népek önrendelkezésének, autonómiájának jó néhány európai országban (Spanyolország, Belgium, Finnország) megvalósított példáihoz. Úgy lett volna jó, ha szomszédainkkal együtt, egyszerre—egyenjogúakként—lépünk az új európai útra, és ha a magyarországi kisebbségi önkormányzatokat követik vagy akár—miért ne?—megelőzik az erdélyi és felvidéki magyar autonómia, milliós közösségek önkormányzata. De talán magunkra maradottan is kiépített nemzeti egységünk jótékony hatással lesz szomszédainkra, és — a nyugati serkentéssel együtt — ez is segít egymásra találnunk a nagy történelmi menetelésben. Egységünk szervesen kapcsolja össze a nemzet minden részét, a nagy, milliós közösségeket (Erdély, Felvidék) és a tízezres szórványokat (Drávaszög, Burgenland). A fizika törvényei is azt kívánnák meg, hogy az egység a belsejében, a magjában legyen a legerősebb. Sajátos történelmi helyzetünk adja, hogy ez jószerént fordítva érvényesül. Az anyaországi politikai, társadalmi, lelki szétdaraboltásággal szemben igazi egységet a végek mutatnak. Annak ellenére, hogy a kisebbségi magyar közösségekben is erőteljes választóvonalak húzódnak — elvi, eszmei alapon vagy éppen a gazdasági, társadalmi eltérések jegyében —csoportok, tájak, politikai „platformok” között. De sorsdöntő fordulatoknál, például parlamenti vagy helyhatósági választások idején, legtöbb kisebbségi közösség az egység képét és erejét mutatja. Mindjárt Trianon után jelentkezett Erdélyben, a Felvidéken az egyéni és társadalmi csoportkérdeket maga alá rendelő, akár fel is áldozó nemzeti egység igénye. Tekintsünk a legnagyobb kisebbségi közösségre, az erdélyire. A két háború között az Országos Magyar Párt volt az egyetlen meghatározó politikai tényező; 1944-től 1953-as felszámolásáig a Magyar Népi Szövetség, ma pedig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Mind a három politikai alakzat, a független Magyar Párt, a kommunisták segédcsapata, a Magyar Népi Szövetség és az ismét önálló RMDSZ — etnikai képződmények, pártok. Tehát nem osztályok, rétegek érdekeit vállalják — miként a „klasszikus” politikai pártok —, hanem egy kisebbségi közösségét, osztályszempontoktól függetlenül. Nyugati politikai életben az etnikai párt eléggé szokatlan. Ezt a körülményt ki is használják bizonyos liberális demokrata körök és—más előjellel— a szlovák és román nacionalisták, kétségbe vonva a magyar etnikai pártok létjogosultságát. Például az idei romániai választásokra az RMDSZ azért nem kapta meg a neki törvényesen, a költségvetésből járó pénzösszeget, mert egyszerűen „nemzetiségi szervezetnek” tekintették és nem pártnak. A román vezető körök elfeledkeznek arról, hogy 1918 előtt az erdélyi és bánsági románok is etnikai alapon szervezkedtek, legfontosabb politikai képviseletük a Román Nemzeti Párt volt, Iuliu Maniu, a későbbi román miniszterelnök vezetésével. A szovjet birodalom szétomlása után, a Balti-tengertől le az Adriáig Egykor is, most is. A szegénység karácsonyai — ki ne emlékezne magyar anyanyelvvel ilyenekre? — azonban nem hordoztak magukban semmiféle „szegénység-hangulatot”. Meleg volt a szoba és csillogott minden, öröm volt az ajándék és a vacsora, légyen akármilyen szánnivalóan szegényes is valójában. Az ünnep varázslatát, tudjuk, mindenkoron a lélek adja, az átélés természetrajza és az ember ama csodálatos képessége, hogy a szépséget mindenféle anyagi-pénzügyi függőségtől elvonatkoztatottan is tudja érzékelni. Azért volt így mindez—mert az apró megmaradt. Akkor is, most is. Kifosztottam meglopva, becsapotton és leszegényedve állunk most e karácsony előtt, majdnem olyan magányosak és elhagyatottak vagyunk, mint Tamási könyvének hőse ott az étteremben, ráadásul nekünk nemcsak a pénzünket lopták (és lopják) el, de már-már a hitünket, a reményeinket is, azután mégis, váratlanul és meglepetésszerűen, valaki mindig megszólal, és cinkosan ránk kacsint: „az apró megmaradt”. Bennszülöttek karácsonyán ez a legfontosabb mondat. Mert lehetnek — ahogy vannak is a nemzeti kisebbségek mindenütt etnikai pártokat alapítottak, néhol (Szlovákiában) hármat, másutt egyet (Romániában). Iliescu megdöntött kormányzata megpróbálkozott az erdélyi magyarság egységének megbontásával. Két másik „etnikai” pártot létesítettek, rendkívül gyanús körülmények között. Egyik a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt nevet vette fel, a másik a Székely Ifjak Fóruma elnevezést. Vagyis liberális és magyar „nemzeti” jelleggel próbálták meg szétzilálni az RMDSZ egységét. Az eredmény? A magukat „szabaddemokratáknak” nevező politikai szerencsejátékosok — akiknek a vezetői közül többen nem is tudnak magyarul —összesen mintegy 15 ezer szavazatot kaptak, míg a RMDSZ több mint 800 ezer szavazatot gyűjtött össze. Még csúfosabban leszerepeltek Udvarhely tájain az úgynevezett „székely ifjak”. A mögöttük álló bukaresti politikusok meggyőződhettek aról, hogy széttörhetetlen az erdélyi magyarság kikovácsolódott egysége. Még tényleges belső ellentétek sem tudják megbontani. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség belső „parlamentje” úgy döntött, hogy mindenki csak a lakóhelye szerinti megyében léphet fel jelöltként. A történelmi tapasztalat, a politikai gyakorlat és a hasznosság szempontjából egyaránt súlyosan bírálható döntés ez. Ha ez hajdanában is érvényes lett volna, akkor nem lehetett volna parlamenti képviselő Háromszék megyéből a nyilván Pesten élő Jókai Mór és Mikszáth Kálmán. De nem jelölhették volna ugyancsak Háromszéken a két háború között az egyik legjelentősebb erdélyi magyar kisebbségi politikust, Jakabffy Elemért, mivel a lakóhelye Lugos városa volt. Ezúttal Borbély Imre, a radikális szárny egyik vezéralakja szorult le a listáról, mivel nem lakik eddigi kerületében, Gyergyóban. Borbély nagy tekintélyű politikus, akit szeretnek a székelyek. Éppen népszerűségére alapozva lépett fel, független jelöltként, megígérve, hogy megválasztása után viszszalép a RMDSZ-be. A szavazók azonban fontosabbnak érezték az egységes magyar listát, és csupán kétezer szavazat esett Borbély Imrére. Az egység létfontosságát bizonyíthatja a szerbiai példa is, ahol az idén két, egymással vetélkedő, sőt, ellenségeskedő magyar pártalakulat jelent meg a választók előtt. Ennek következtében jól érzékelhető veszteség érte a vajdasági magyarságot, kevesebb képviselője lesz a helyi önkormányzatokban. Távolról és „kívülről” nézve a magyarság egyesítésére jó alap a Délvidéken a mind a két szervezet által vallott, noha különbözőképpen elképzelt autonómia mint a kisebbségi megmaradás egyetlen korszerű lehetősége. Kívülről, írom, pedig nem így érzem. A távolság legfennebb a mélyebbre látást akadályozza, az okok jobb megértését. Egyébként nincs „kívül” és nincs „belül” a nemzet kebelében; éppen ez az elmúlt évtized legnagyobb tudati, lelki változása. Karácsonykor a szétszakadt családtagok is igyekeznek összejönni, számot adni egymásnak életükről, gondjaikról és reménységeikről, mivel Krisztus születése napján mindig újjászületik a bizalom a holnapban, önmagunkban. A nemzet ismét eggyé lett nagy családjában, képzeletben, gondolatban mindannyian találkozunk, akik ezt a nyelvet beszéljük, ezt a történelmet éltük meg. Közös sorsunk, hogy magyarok vagyunk. Mindenki hozza a családnak a maga aj ándékát. A kisebbségi magyarság a maga egységének nagy példáját, mert az anyanemzetnek ma csakugyan erre a példára van leginkább szüksége! — sötét és reménytelennek tűnő időszakok, pénztelenül és (szinte-szinte) hazátlanul, kifosztottan és megalázva, erőtlennek látszva és kilátástalanul körbetekintgetve: az apró, az mindig megmarad. Ott csörög a lelkünk legmélyén, a gyermekeink mosolyában, ahogyan apró kezüket a karunkra teszik, a fáradt feleségek, a bennszülött-robotban elközönyösült apák, testvérek sóhajában, ahogyan tekintetük egy-kétpillanatra felfénylik olykor— a karácsony, a bennszülöttek karácsonya így tágul a végtelenig. A tartalékok, bensőnk titokzatos, életben tartó aprópénz-darabkái megmaradtak. Megvannak. Elpusztíthatatlanul, mert a karácsony szépségét láttatni tudják. És nincs az az ínség, kín, nyomor és gyötrelem, ami ezen változtatni tudna. Csöndes lesz idén a bennszülöttek karácsonya, újra régi karácsonyokat idéző, szép, meghitt és csak kicsit szomorkás, akárcsak ez a sűrűsödő közép-európai idő körülöttünk. Mozdulatlanság, meleg és béke lesz, s a betlehemi csillagfénye ragyog a magasban. És üzen: ne féljetek. Domonkos László Az 1100 s a 40 vére már megolvadt és feketére cserélte színét gyásztól félve; nincs-Európa örömére... E színváltás kinek a vétke? Nem érte meg! Vagy tán megérte? Üvöltsétek bele a télbe: vér-jégcsap dermed minden szájon !— De mikor lesz Magyar Karácsony? Hajléktalan sereg toporog, imbolygó és megrozsdásodott üzemekben itt-ott fólzokog a munkanélküliség konok varázsfuvolája. Pogromot hirdetnek a sírhant-gondnokok a lopott virágcsokrok halott szirmai ellen. A rokonok a holtakat nem kérik számon. — De mikor lesz Magyar Karácsony? Hol a kenyér s a bor csodája? Már háromnegyed ország várja! S a három király kitalálja, hogy mit nem fűzhetünk imába... Hová tnt el a Kisded jászla? Ki lopta el s bankba zárta a hírnök-fényt, megalázva lstent-Embert túl a csodákon? — De mikor lesz Magyar Karácsony? Jaj, fáj minden keresztény ünnep, karácsonyfánk is némán tüntet, Jézusban hinni ismét bűntett s mégis valljuk „pogány” hitünket, s megvédjük, akkor is, ha büntet miatta a júdásos üzlet, s a kufárok béna kezünket tőből vágják le, pedig lüktet benne a vér: — élet a gyászon. — De mikor lesz Magyar Karácsony? Én hiszem s higgyétek el nekem: Jézus könnye a hópelyheken nekünk (is) csillog s türelmesen várja, e hitvány történelem bűnbánón és töredelmesen mikor ismeri be, hogy lesen ólálkodott mindig ellenem s ellenetek, s aztán kegyesen átsegített a döghalálon. — De mikor lesz magyar Karácsony? Az ország vagyona elvérzett. Ti, rabszolgák, Magyar Testvérek, Jézus-hívők, kiket megmértek s fölmértek a világ-bellérek, tűritek, hogy a becsempészett műanyagba csomagolt vétek elhódítson? Minden bank véreb, s áldozatuk egyre szegényebb tiltótábla a láthatáron. — De mikor lesz Magyar Karácsony? Itt maholnap másé lesz minden: a fold s a remegő vízben fürdő Országház-árnyék, s innen csak karnyújtásnyira az Isten, kiben azért kell nekem hinnem, hogy Nemzetemben ő is higgyen, és legalább most megsegítsen egy-egy új messiási hírben, hiszen nincs látomásos álom... — De mikor lesz Magyar Karácsony? Fenyő-fényszóró s hozzá mosoly, no meg ajándék és monopolhelyzetben tévé. S kit besorol az angyalok közé a horror, fölléphet nevünkben s dezodorbűzzel átitatja konokul vezeklő lelkünket, ki ott honol a bor-szerződésben... Valahol írva vagyon a Jézus-jászlon. — De mikor lesz Magyar Karácsony? És mikor lesz újjászületés? S mikor lesz túl sok a veszteség, hogy szerencse érje vesztesét, és karácsony éjén szerteszétnézve az országban és neszét hallgatva meglássa Gyermekét, saját Messiását? S visszatért önérzettel ezredévekért üvöltsön át a rőt palánkon: innen és túl minden határon eljövend a Magyar Karácsony! Bennszülöttek karácsonya
