Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-11-01 / 11. szám

10. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1996. november

Magyarország nem lesz, hanem volt(?)

Ez a sírfeliratnak is beillő sor meredezik hazánkra annak az útnak a végén, melyen a Kádár-kormány indította el népünket 1956 után az abortuszrendszer bevezetésével. Négy évtized távlatából visszanézve, mintegy hatmillió kioltott életű magzat sírkeresztjét látja lelki szemeivel az ember a nemzetpusztulás útja mentén. Ez a szám több mint fele a trianoni ország jelenlegi népességének.

A 250 milliós Amerika arányaira átszámítva, ez mintegy 150 millió magzatölést jelentene abban az Amerikában, ahol már az eddig végzett kb. 30 millió abortusz miatt életvédő szervezetek ezrei tiltakoznak egy országos jellegű mozgalom keretében. Itt a tiltakozás azonban az isteni törvények és az emberi élethez való jog védelmében folyik, s azt nem a nemzet kihalásától való félelem mozgatja.

A tiltakozók közé tartozott—még elnöksége alatt — Ronald Reagan, aki a Human Life Revue 1983 tavaszi számában a „nemzet lelkiismeretére” hivatkozva kesergett az abortuszok által végbemenő Silent Holocaust (csendes holocaust) felett.

Az anyaméhben meggyilkolt magyar magzatok száma megfelel a nemzetközi zsidóság köztudatba került 6 milliós Holocaust-veszteségének. A különbség az, hogy míg ez utóbbi borzalmait világszerte — s így a magyarországi iskolákban is — a tanulók agyába sulykolják, addig az 1956 után folyó magyar nemzetpusztításról szó sem esik az otthoni tantermekben. A „magyar Holocaust” változatlanul folytatja véres aratását. Mindezt pedig az 1956-os forradalom után hatalomra került kormányok cinkosságával. Mind a Kádár-, mind az Antall-, mind pedig a Hom-kormány a népesedési katasztrófa következményeinek teljes agyonhallgatásával hagyja népünket sodródni a felé a sír felé, melyet mintha titokzatos kezek ásnának a magyar nemzet elsüllyesztésére.

Népünk fogyásáról közzétett népesedési statisztikák, aminők az „átkos” Horthy-rendszer idején kétségbe ejtették s riadóztatták volna a kormányzatot és a társadalmat, hovatovább közönyösen elkönyvelt számadatokká zsugorodnak mai kormánykörökben. Ezek — a társadalom nagyobb részével — napirendre tértek mind ez ideig felettük.

Nem így az idegenbe szakadt magyarság, melynek valóságos lelki kínokat okoznak az otthonról érkező, a magyar nép halálszínvonalának fokozódó emelkedéséről szóló hírek. Legújabb adatok szerint 1996 első felében az élveszületések száma 50 ezer körüljárt, s várható, hogy 1996 végére 100 ezer alatt lesz (1970-ben még 152 ezer volt!), a modem idők legalacsonyabb szintjére zuhanva. Szinte elkerülhetetlen, hogy az ország lakossága az ezredfordulóra 10 millió alá jut—halomra döntve azU. S. Bureau of Census 1982-es előrejelzését, mely derűlátóan 10,840.000-re becsülte Magyarország várható népességét.

Az évi kb. 50 ezres veszteség aránya világrekordszámba megy éppúgy, mint ahogyan az öngyilkosságok

terén is vezet a magyar nép. Olyan időszakban, amikor a Központi Statisztikai Hivatal szerint „nem véletlen, hogy a népesség fogyása a gyermek- és fiatalkorúakat érinti”, s hogy „a 30-59 éves korosztály mortalitása újabb 30 százalékkal emelkedett”. Ez egy másik szomorú világrekord a fejlett országok kategóriájában. Mindezen adatok a házasságok riasztó csökkenésével együtt a magyar nemzet MENETEKEL-jét rajzolják ki a századforduló horizontján.

De bármennyire is megdöbbentő a lakosság számbeli csökkenése, annak legriasztóbb következménye a magyar nép példátlan elöregedése. Egy olyan ország, ahol az öregek aránya immár háromszorosa lett a normálisnak, s a fiataloké fordított arányban csökken, hosszú távon nem tekinthető életképesnek az egyre zsugorodó munkaerő- és fogyasztóbázis, de a honvédelemre fogható korosztályok elégtelensége miatt sem. A harmadára legyengült termelő osztály képtelen lesz a vállaira nehezedő, a normálisnál háromszor súlyosabb szociális terheket elviselni, még kevésbé gazdaságilag versenyképesnek maradni. Mindez az egyszeregy alapján könnyen kiszámítható.

Ugyanezt kezdik látni külföldi megfigyelők is. 1993 szeptemberében a Budapest Sun „Declining population threatens economy” szalagcímmel rámutatott a termelés csökkenésére, a szűkülő belső piacra és a növekvő egészségügyi kiadásokra. Mindez az egész gazdasági életet veszélyezteti, írja a lap, idézve a Market Europe című demográfiával foglalkozó kiadvány véleményét, mely szerint nem lesz elég termelőerő Magyarországon a nagyipari infrastruktúra fenntartására. Egyik megoldásként betelepítések segítenének. A New York Times nemzetközi kiadása már 1992. január 5-ei számában Magyarország hanyatlását idézi fel a lakosságcsökkenés miatt.

Ami azonban talán még az előzőeknél is veszélyesebb, az az erkölcsrombolás és a magyar nemzeti tudat tervszerű kizsigerelése az ifjúság leikéből. Ezért egy vékony, a magyar nemzettel sorsközösséget nem vállaló réteg felelős, mely miután a kommunizmus idején a magyar falut szétverte, vallása ellen irtóhadjáratot folytatott, most a magyar jövő letéteményesét egy kontraerkölcsből fakadó nemzetközi nihilizmus prédájául veti oda. Mégpedig 1989 óta, az úgynevezett demokrácia jegyében. Ennek legfőbb „kultúrforrása” a Hollywoodból távvezérelt szórakoztató ipar, mely szegény szülőhazánkat, Mária egykori országát kulturális szemétlerakó-telepnek használja. Budapestet, a Duna hajdani „királynőjét” a nemzetközi média a világ pomófővárosának tekinti, ahol gombamód szaporodnak a sztriptíz-revűk és hasonló mulatók.

A félrenevelt ifjúság — tisztelet a kivételnek — vajmi keveset tud Trianonról és az elszakított nemzetrészek sorsáról, nemzetünk igaz történelméről. Templomba sem igen járnak, s nemzeti imádságaink éneklésétől is

r—————————————————————i

MEGRENDELŐ SZELVÉNY^j

Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva — csekket mellékelve — címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG

| P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA |

NÉV:

CÍM:

Megrendelés egy évre:

Kanada: CA-$30; egyéb országok: US-$30

| TÁMOGATÁST KÖSZÖNETTEL FOGADUNK! |

leszoktatták őket. Olyanok igyekeznek befolyásolni a magyar életet, akik a „Hazádnak rendületlenül” hitvallás helyébe az altest örömeinek követését propagálják írásban, képpel és minden hullámhosszon. Mindez egy olyan korszakban folyik, amelyben a bűnözés soha nem látott arányokat öltött szegény szülőhazánkban, veszélyeztetve a polgárok vagyonbiztonságát és életét.

Ez lenne Magyarország a honszerzés 1100. évfordulóján és az 1956-os forradalom 40. évi emlékünnepe küszöbén? —jajdul fel szülőhazája sorsa felett szerte a világon kesergő magyarság. Ünnepelni, örvendezni valóban nincs okunk és kedvünk, amikor a népesedési katasztrófa oly méreteket öltött, hogy a tatárjárás és a törökdúlás utáni idők mintájára most már betelepítést kezdenek emlegetni egyes körök odahaza. Keserű elgététel számunkra, hogy mi úgyszólván mindezt előre láttuk. A vészharangot a Quo vadis, Hungária ? akcióval már az 1960- as években elkezdtük kongatni, amit követett a Magyar Életért Mozgalom megalakítása. Ez koordináltan működött otthoni írókkal a katasztrófa elhárításában, drámai lépéseket követelve a kormányzattól is. Mindhiába.

Kiderült, hogy 1990 csak formai szabadulást hozott népünknek, de nem megváltást mindazoktól, akik az ország nyakán ülve idegen érdekeket szolgálnak, és teszik ma is külföldi távvezérléssel. Félni lehet, hogy betelepítés címén netán nemkívánatos „új honfoglalókat” importálnak hazánkba. Amit idekünn mi tenni tudunk, az az, hogy imádkozunk és dolgozunk, karöltve igaz magyarok millióival a Kárpát-medencében, Magyarország megváltásáért.

Sisa István

In memóriám Kaposy K. Ödön

Önarckép

„A festő egy életen keresztül tanulja a világlátást, mígnem valósággal eggyé válik azzal ” — olvashattuk a folyóiratunk múlt év májusi számában megjelent Kaposy-portréban a nagy világjáró festőművész vallomását. Keresztül-kasul bejárta Európát, Afrikát, Kis-Ázsiát. 24 évig élt Londonban, 1980-ban tért haza. Többszáz festmény és több kötetnyi könyv őrzi mindenkori életérzését, útiélményeit, széles körű érdeklődésének irányait. Az archeológia, a nyelvészet, az irodalom, magyarságtudomány, sumerológia és mindenekelőtt a festészet jelentik ezeket az irányvonalakat, fordítások és önálló könyvek, mint például a hazatérés után kiadott Nyomok a mocsárban című könyv. Hihetetlen lendülettel és termékenységgel alkotott egész élete során.

Megrázó, hogy augusztusban még egy hosszú olaszországi útra készült, főleg Szicíliába. Felelevenítette olasz nyelvtudását és mitológiai ismereteit. Október 9-én ennél hosszabb útnak indult. Szeretettel őrizzük emlékét.

L.R.

Korrupció

A korrupció a rákbetegséghez hasonlóan áttételekkel terjed, átszövi szinte az egész gazdasági, politikai és társadalmi életet. De kündulópontja mindig az egyes ember korcs és torz erkölcsisége.

A korrupció már a bibliai időkben sem volt ismeretlen. Ezsaiás próféta például hosszú fejezeteket szentel könyvében a beteg fejű és erőtlen szívű emberek által vezetett népekről, amelyeket a romlottság úgy elborít, mint a testet a seb, a kelevény, a dagadás. A gonosz tettek nyomán az ezüst salakká lesz, a bort vízzel elegyítik, földjeiket szemük láttára idegenek emésztik, amely pusztasággá lesz. A nők cédák lesznek, senki sem törődik az igazsággal, mindenfelé erőszak dúl, a fejedelmek megátalkodottak, lopóknak társai, ajándékokra vágynak és vesztegetést hajhásznak, és idegenek fiaival kötnek szövetséget. így pusztulnak el városok, népek és birodalmak. Az ilyen elpusztulás megúszhatatlan, egy mértéken túl az ilyen folyamatok nem fordíthatók vissza. Az is elvész, aki az egészet elindította. Kiút pedig csak az igaz magvak számára nyílik és az is isteni segítséggel.

A prófétát olvasván az embernek az az érzése támad, mintha a mai olajszőkítésekről, a prostitúcióról, az úgynevezett kenőpénzekről olvasna, amelyeket persze a szavak devalvációja és az emberi élet teljes lenullázása kísér. Ha mindehhez az ökoterrorizmust is hozzávesszük, láthatjuk, hogy nemcsak az emberi élet nem számottevő, de az egész élet értelme elkallódott valahol, és nemcsak az egyes ember, de az egész emberiség és a lét is korrumpálódott. A korrupció testi, lelki, értelmi, érzelmi és szellemi szinten bomlaszt, gyengít, lefokoz, mételyez. Akik értékdiffúzióról fecsegnek, azok sem gondolják végig ezt a primitív és elvadult állapotban való elaljasodást.

Már régen túlléptünk a milliós nagyságrendeken. Ma már egy önkormányzatban is milliárdos nagyságrendben kell sikkasztani, közpénzekkel hazardírozni, hogy az ügy biztonsággal megúszható legyen. Az átmentett, átjátszott, kimenekített pénzek és vagyonok útja valóban követhetetlenné válik, összekuszálódik, klasszikus, kibogozhatatlan gordiuszi csomóvá lesz, amelyet csak átvágni lehet. Ám aki megtapasztalta, hogy az effajta ingyen juttatásokért csupán hazudni kell, szemet hunyni a dolgok felett, vagy történéseket megóvni attól, hogy szóvá tegyék azokat, az sem átvágni, sem kibogozni nem akaija ezeket a visszásságokat.

Természetesen a korrupció világjelenség, különben nem hozták volna létté a Transparency International nevű korrupciós ügyeket vizsgáló nemzetközi szervezetet. Nálunk sem újkeletű. Ám amíg a 90-es években napvilágra került államadósságot, úgy tűnt, diszkréten lehet kezelni, nem kell utánamenni, kik, kiktől és milyen fedezet ellenében és mennyi ügynöki jutalékért halmozták fel ezt, mára a hatványozódó kamatok terhe átszakítani látszik a határt, amelyen belül a cinkosok összekacsintva zavartalanul üzérkedhetnének. A privtizáció szabadrablásai csak most éreztetik bumeránghatásukat, így a Legfőbb Ügyészség kénytelen nálunk is „vizsgálni” a nagy visszaéléseket. Sokáig az is megoldás volt az ügyek eltussolására, hogy az aktákat egyszerűen ellopták, megsemmisítették. Igazságszolgáltatásról, megoldásról ma sem esik szó, csupán vizsgálgatják az ügyeket, regiszttálgatják, megjegyezvén, hogy értelemszerűen az esetek száma messze felülmúlja az ismert bűntényeket. De így is hatványozódó számban szereznek tudomást a csalásokról, sikkasztásokról.

Abban is hatalmas a változás, hogy a mai piacvilág szereplőiből hiányzik a szemérem- és szégyenérzet, lelkiismerettől beszélni esetükben pedig legtöbbször egyenesen nevetség tárgya lenne. (Igen meglepőnek találtam, amikor a jelenlegi pénzügyminiszterünk kilátásba helyezte: adott esetben lehet, hogy lelkiismereti okokra való hivatkozással benyújtja lemondását.) Régen, ha egy közéleti személy sikkasztás gyanújába keveredett, megpróbálta tisztázni magát, majd visszavonult. A mai sikerlajtoiján való felkapaszkodásban az efféle finynyásságokat mellőzni kell: aki igazán

menő, az egyre nagyobb tranzakciókat hajt végre, és biztonsággal számít arcátlanságából fakadó pszichiaki előnyére, mármint arra, hogy a tisztességes emberek a szó szoros értelemben levegőhöz és szóhoz sem jutnak elképedésükben, amikor a disznóság napvilágra kerül.

Igen komoly nehézséget jelent, hogy egy szélsőségből igen nehéz a mértéktartó középállásba kerülni, annál könynyebb viszont a másik szélsőségbe átlendülni. Ez jelen témánkban a szélsőséges kollektivizmusból a megálmodott szabadversenyből kinövő liberális kapitalizmusba való átlendülést jelenti. Vagyis tőkés társadalmat tőke nélkül, polgári társadalmat polgárok nélkül, vállalkozást közigazgatási tapasztalat nélkül, jogok érvényesítését jogbizonság nélkül. Nem csoda, hogy a magyar lakosságnak döntő része úgy érzi magát, mint akit mély vízbe dobnak, anélkül, hogy előtte megtanulhatott volna úszni.

Lehet-e várni a mostani, magukat politikai és gazdasági elitnek nevező neokommunistáktól, hogy lépéseket tegyenek a korrupció feszámolásáért, miközben ennek ők a kizárólagos haszonélvezői?

Meddig nyújthat fedezéket a kollektív felelőtlenség hínárszövevénye? Meddig libikókázhat a giganikus meggazdagodás az irracionális elszegényedéssel? S van-e alternatívája a mindenki előtt nyilvánvalóan csak félmegoldásnak ítélhető miniszterelnöki tervezetnek, hogy tudniillik nyomozó hivatalt kell felállítani a gazdasági bűnözés ellen, amelynek kulcspozícióit természetesen saját emberei kapnák?

Ha e sorok írója nem hinne más alternatívában, egyetlen sort sem ima le azokról az országot és lakosságot megosztani és bekebelezni igyekvő menőverekről, amelyek az ember agyában komoly vértolulást idéznek elő. Egyetlen szót sem szólna a zsebszerződésekről, amelyek a földet idegenek tulajdonábajátsszák át, a hitelek odaítéléséről és a közpénzek szétosztásáról, amelyek sokakat megkárosítanak, a döntéshozókról, akiket anyagi vagy pozicionális előnyökkel befolyásolnak és az intézkedésekről, amelyek formálisan nem tűnnek jogellenesnek, valójában azonban alantas érdekeket szolgálnak. Még az ironikus hangvételt is mellőzné, hiszen az újkeletű pluralizmusban most sokan megmondják a magukét.

Többről van itt szó, néhány alapvető félreértés tisztázásáról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a világ új kihívásainak meg tudjunk felelni, és ne dőljünk be annak, hogy aki magát „elitnek” nevezi, az valóban kiemelkedő ember.

Mindenekelőtt:

— A világ nem piac. A kereskedők számára lehet az (miként Shakespeare számára színpad volt). De a világon a kupec, a művész, a csavargó, a harcos vagy hivatalnok mellett még igen sokféle ember él, akinek világképe jelentősen eltér másokétól.

— Vizsgáljuk meg a törésvonalakat, amelyek a szó és tett, elmélet és gyakorlat, egyén és közösség, szellemi ember és „hatalmon lévő” politikus között húzódik.

— Hagyjuk az értelmiség felelősségét, hiszen az értelmiség nagy része épp úgy korrumpálódott, mint a fentiekben idézett egyéb közéleti szereplők.

— Ne tévesszük össze a személyes felelősséget a bűnbakképzéssel, az igazságszolgáltatást az alantas bosszúval, a hitelességet a fortélyos köpönyegforgatással.

—Hagyjuk a politikusokat, akik csak jobbról baka és balról jobbra tudnak közlekedni, legfeljebb jobbközépig vagy balközépig jutnak el. Közben persze centrumban lévőnek menedzselik magukat.

—Azokra a politikusokra figyeljünk, akik szellemileg képesek emelkedni, akik önmaguk kicsinyességén, érdekén, rövid távlatán túl tudnak emelkedni, akik egyéni érdekeiket képesek a köz javáért feláldozni.

És akkor talán nem sétálunk be a csapdákba, talán felismerjük, hogy a korrupció az erkölcsi fogyatékosság jele, s talán inkább odafigyelünk a szellemi értékekre, hogy emberi létünkben se korrumpálódjunk.

László Ruth