Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-11-01 / 11. szám

8. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1996. november

/ \

KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP

Idegen mundérban halni meg...

Gyűrött újságlap került a kezembe. Román újság Bukarestből. Régi újság, már sárgul. Egész oldalon névsorok hosszú oszlopai. Azokról, akik 1989 decemberében katonaként életüket veszítették a romániai belharcokban.

Egy nevet ide másolok:

„Kovács Imre közlegényt, a Ramnicul Saraton állomásozó 012558-as egység katonáját december 24-én 5.40 órakor, az Otopeni repülőtér védelmi állásában egy Iziera-erdő felől kilőtt golyó szíven találta.”

A forradalom—vagy államcsíny, történelmileg már szinte mindegy—harmadik haj nala volt. Egy Erdélyből Havasalföldre sorozott magyar kiskatona őrséget állt a repülőtéren.

A magyar fiúkat majdnem kivétel nélkül a Kárpátokon túlra vitték román katonai szolgálatra. Minél távolabb a szülőföldjüktől!

Kovács Imre közlegény talán nem is tudta, mi zajlik körülötte. Ceausescu fogoly, még él, egy nappal Kovács Imre halála után végzik ki. De az is lehet, hogy tisztában volt az eseményekkel, és titokban abban reménykedett, hogy a fordulat elhozza az erdélyi magyar nép szabadságát. Vagy legalább lazítja a rabság kötelékeit. Ezért érdemes lenne harcolnia. Akár életét adnia érte. Nem tudja, hogy miként harcolhatna, csak az érzés születik meg benne. Talán éppen az őrtállás lassú perceiben.

Bárhol járnak is a gondolatai, neki most a kötelességét kell teljesítenie.

Ekkor találja szíven az erdő felől jövő puskagolyó.

Volt-e röpke ideje arra, hogy végiggondolja: vajon szülőföldje szabadsága számára nem értelmetlenség az ő itteni halála?

Kovács Imre erdélyi közlegény sorstestvéreinek Bácskában, Baranyában már volt idejük felismerni, hogy a jugoszláviai belháború nem az ő háborújuk, csak veszíthetnek benne.

Elesnek a ffont innenső vagy túlsó oldalán, a magyarságnak ebből csak gyásza származhatik, de több joga nem, esetleg éppen nagyobb jogtalansága. Sorra tagadták meg a behívóparancsok teljesítését. Sorra hurcolták el őket, vitték ki erővel a lövészárkokba, vagy még otthon végeztek velük.

Vörösmarton 1994 karácsonyán csetnik megszállók törtek be Dezső Árpád harmincéves drávaszögi munkás otthonába. Parancsot adtak, hogy induljon velük, katonának kell állnia a szerbek oldalán Boszniában. Dezső Árpád tiltakozott: mi köze neki a szerbek háborújához? A csetnikek válasza: megragadták Dezsőt, kivonszolták a házából, és a kapuja előtt agyonlőtték.

Az Egyesült Nemzetek kéksisakos „békefenntartói” 130 méterre tanyáztak Dezső Árpád házától. Hallaniuk kellett a kiáltozást, a lövéseket.

Nem avatkoztak közbe. Mit számított nekik egy újabb halott?

Összeadta-e már valaki az 1989-es fordulatokat követő belháborúk, csetepaték, orvcsaták magyar áldozatainak számát? Csak sommásan tudjuk, hogy minden nép, minden nemzet nyert valamit ezekkel a háborúkkal, de a magyarság veszített megint. Mindenütt, ahol eldördültek a fegyverek. Ahol tulajdonképpen nem lett volna semmi keresnivalónk.

Nincs kegyetlenebb sors annál, mint idegen mundérban halni meg.

Vajon történelmi fátum ül rajtunk? Vagy magunk vagyunk ez a fátum?

Éppen Kovács Imre halála előtt néhány órával, a romániai forradalom második estéjén, egy erdélyi városban valaki arról beszélt, hogy most talán megnyílik a lehetőség a magyar gondok oszlatására, az autonómiára, a trianoni béklyó oldására, ezzel pedig a balkáni népek megbékélésére.

De ezért tennünk is kellene.

— Csak ezt ne emlegesd — kiáltott fel a hirtelen támadt „politikus” —, csak efféléről ne beszéljünk! Mit akarsz? Vérbe bontani a Kárpátmedencét? Nekem egy fiam van, most lesz katonaköteles. Te odaállítanád a saját fiadat a puskacsövek elé? Nem, barátom, most még kevésbé szabad ingerelnünk a románokat, a szerbeket. Történelmi felelősségünkkel játszunk.

Mondom: Kovács Imre közlegény akkor még élt Bukarest mellett, a repülőtér kaszárnyájában.

És élt Dezső Árpád is a baranyai Vorösmarton...

Beke György

V_____________________/

Hazánk missziós terület

Beszélgetés Csanád Béla teológiai professzorral

— Három témakörről szeretnék beszégetni Önnel: az életéről, a költészetéről és a Keresztény Értelmiségiek Szövetségéről.

—Az életemről egyáltalán nem szeretnék beszélni, bár volna mit mondanom róla. Falun nevelkedtem, parasztcsaládban. Budapesten jártam egyetemre, 1950-ben avattak doktorrá, s fiatal életem nagy része a kommunista elnyomás időszakára esett. Ha részletesen beszélnék ezekről, köteteket tenne ki a mondandóm. Lehet, hogy majd egyszer megírom.

— Költészettel mióta foglalkozik?

— Gimnazista korom óta. Első írásom az Új Nemzedék-ben látott napvilágot 1943-ban. A Kalocsai Néplap-bm is rendszeresen írtam. Rónay György és Sík Sándor elfogadta az írásaimat és a műfordításaimat. Egyszer megírtam, hogyan fogadott költővé Sík Sándor 1946-ban. 1947-től a Vigiliá-ban, 1951- től pedig az Új Ember-ben rendszeresen publikáltam... 1951-ben szenteltek pappá.

— Azóta hat verseskötete jelent meg, az elmúlt évben pedig Stephanus-díjjal tüntették ki.

— Költői pályám során gyakran részesültem hátrányos megkülönböztetésben a mindenkori hivatalos irodalmi kritika részéről. Csak igen szűk rétegben fogadtak el, így Simon István, Garay Gábor és néhányan a hivatalos irodalomból. Ma sem vagyok tagja az írószövetségnek. De én ezzel nem sokat törődöm. Életem fő munkájának — a papi hivatás mellett — nem a költészetet tartom, hanem újabban a Szövetségünket. Ugyanis a mostani „szabad” időkre a katolikus irodalmi társaság, amely évtizedekig fennállt, teljesen ellehetetlenült. Részben saját hibájából, részben a kommunista nyomás következtében. Ez a mostani közéleti versengés a politikai hatalommal és hatalomért igen káros. A Vigília is egyre inkább liberális irányzatot követ. Ezért éreztem szükségét egy igazi keresztény értelmiségi evangélizációs központ létrehozásának. Az evangelizációt tekintem legfontosabbnak a mai világban.

— Mikor alakult a KÉSZ?

— 1986-89 között épült fel az Adalbertinum az Élőpatak utcában. 1989. január 31-én alapítottuk meg ötvenen a KESZ-t. Legfontosabb feladatunknak a missziós lelkiség kialakítását tartjuk önmagunkban és közösségeinkben. Ez Krisztus jelenlétének, a krisztusi hitnek és erkölcsnek a tanúságtétele, Istentől kapott lelki kincseink továbbadása, szétosztása, terjesztése. Magyarország megújítását saját lelkünk megújításával kell kezdenünk. Csak igazán komoly és elkötelezett élettel lehet a magyar egyházat és a magyar társadalmat megújítani. Amelyik közösségnek nincs eleven kapcsolata Istennel, az előbb-utóbb elhal, megsemmisül. Hazánk igazi missziós terület. Gondolja csak meg: a megkeresztelt mintegy 6,5 millió katolikus lakosságnak csupán 8%-a jár rendszeresen templomba, és még ennél is kevesebben járulnak a szentségekhez. Imaközösségeket kell létrehoznunk.

— Ebből a szempontból különösen a fiatalok helyzete aggasztó...

—A mai ifjúság a kommunizmus alatt nevelkedett generáció gyermeke. Nemcsak a Bibliát és a kereszténységet, de hazánk történelmét sem ismeri. Legtöbbjük széthullt családban nevelkedett. Még akik teológiára jelentkeznek közülük, azok sincsenek tisztában az alapfogalmakkal.

— Ki adta az Adalbertinum nevet a központnak?

— Ajánlatomra Paskai bíboros, mivel Esztergom egyházmegye védőszentje Szent Adalbert, aki a magyarság nagy misszionáriusa volt és 997-ben halt meg. Személyes kötődés is fűz hozzá, hiszen nekem is Adalbert a védőszentem.

— Élt a középkorban egy Csanád Adalbert nevű költő...

— Hogyne, jól ismerem a költészetét. Latinul írt, s én fordítottam a verseit. Dunaszentlőrincen, az egyetlen magyar alapítású pálos rend tagja volt. Csodálatos kolostoruknak és főtemplomuknak, a „Magyar Escorialnak” mára nyoma sem maradt, a törökök a földdel tették egyenlővé. De az ő versei megmaradtak.

— A JEL folyóirat az Adalbertinummal egyidőben indult?

— Igen. Nyolcadik évfolyamát nyomjuk. Spirituális rovata a lelki élet ápolását szolgálja. Ez igen fontos a vidéki tagság miatt. Másfelől az irodalmi és kulturális életbe kívánja bekapcsolni a keresztény értelmiséget. Az értelmiségi evangelizációt az értelmiségnek kellene elvégeznie. Ez cseppet sem könnyű a hitoktatás nélkül felnőtt generáció miatt. Igen nehéz hét év áll mögöttünk: az ateista erőkkel szemben ma is komoly kisebbségben vagyunk. Külsőleg megerősödtünk: 41 vidéki szervezetünk van, taglétszámunk 3000 körüli, de a pártolókkal és a szimpatizánsokkal együtt lényegesen többen vagyunk. Sajnos kevés az elkötelezett ember, aki hajlandó tenni, áldozatot hozni a nemzetért. Belsőleg, erkölcsileg lesüllyedt, kiürült a nemzet.

— És milyenek az anyagi lehetőségeik?

— Ilyen mély gödörből nem tudunk önerőből kimászni. A külföldi magyarság is hallgat. Nincs olyan kulturális és szociális segítőtársunk, aki ellensúlyozhatná a kormány tervszerű nemzetrombolását. Az ország javainak tervezett, szándékos szétrablása folyik. Ez a demokráciabumerángja: nincs legális lehetőség a kormány megbuktatására.

— Az egyház is válságban van, s úgy tűnik, hogy a kis szellemi-lelki közösségek szerepe egyre nő.

— Igen, de egy kapitalista rendszerben nem lehet pénz nélkül fennmaradni. A lelkes társaságok elszegényednek, s a mindennapi megélhetési gondok teljesen felőrlik az erejüket. A tagságunk fele létminimum alatt él, a tagdíjat sem tudja fizetni. A JEL folyóiratot sok helyre ingyen szállítjuk, de még ez is gondokkal jár. Előfordult, hogy bontatlan csomagok visszajöttek, és a postai költséget nekünk kellett kifizetnünk. A megélhetési gondok kényszerében az emberek eladják magukat. Ez a realitás. Ez ellen nehéz tenni. Az erkölcsi enerváltság talán még a pénztelenségnél is súlyosabb gond. „A vallás magánügy” szlogen igen romboló az egyházi életre, elfordítja az embereket az egyháztól. Nem járulnak hozzá aktívan az egyház életéhez. Ezért éreztük az alapítás idején, hogy az értelmiséget össze kell fogni, aktivitási teret kell neki teremteni.

— Divat lett az értelmiség szerepéről beszélni. Professzor Úr szerint ki az értelmiségi?

— Ez nem diplomához kötött állapot. Szerintem az az értelmiségi, aki a Szentlélek irányítása alatt áll. A reformnemzedék kinevelése 30-40 évet vesz igénybe. Igen kevés az egyházi iskola, és a szülők is fásultak. Kommunista nevelést kaptak, és kiölték belőlük a nemzeti érzést.

— Azért itt eredményekről is beszélhetünk. A KÉSZ több egyházi iskola megszervezését tudta segíteni.

— A debreceni KÉSZ Erdélyben létrehozott egy csángó iskolát, amelyben már a 3. évfolyam működik. A győriek is nagyon aktívak, Baján is létrejött egy iskola. Ám az egyházi iskolák aránya ma mindössze 3-3,5% a korábbi 60-80% helyett. Szerzetesrendek kellenének, mert az idősebb generáció kihal, és nincs kinek átadni a folytatást. A fiatalságot a nihilizmus, a kötelezettségek nem vállalása jellemzi. Szívesebben megy a könnyebb ellenállás irányába. Ma mindenki menedzser szeretne lenni.

— Erdélyen kívül hol van még a KÉSZ- nek szervezete az anyaországtól elszakadt magyarok számára?

— Szlovákiában. Velük rendszeres kapcsolatban állunk.

—A fiatalság egy része igen nyitott a vallási élmények iránt. Úgy hallottam, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre sokan kérték felvételüket.

— Itt is van egy igen súlyos gond: hallgatóink diszkriminálva vannak. Az egyházi egyetemek sem képesek önellátókká válni, holott államilag elismert egyetemek lévén, állami normatív támogatás illeti meg őket. Míg azonban az állami egyetemeken egy hallgató után 300 ezer Ft jár, addig az egyházi egyetemeken mindössze 80 ezer Ft a fejkvóta. Ezek a számok tények, és önmagukért beszélnek. Ennek a gyakorlatnak az alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság is elismerte, azonban változás nem történt. A hittudományi karokon nem akarják alkalmazni a szektorsemlegesség elvét. Elgondolhatja, hogyan érinti hallgatóinkat ez a diszkrimináció. A hittudományi karokat 1950-ben száműzték az állami egyetemekről, továbbá törölték a hitoktatást az általános és a középiskolákban, így aztán hivatkozási alap lehet, hogy a világi intézményekben nem működik ilyen szak, ezért nem igényelhető a normatív támogatás. Ehhez már csak ráadás a ma is viruló szemlélet, amely a teológiát egyszerűen nem ismeri el tudománynak, pedig a nyugat-európai egyetemeken és számos volt szocialista országban működik hittudományi kar, ahol a hallgatók ugyanazt a támogatást kapják, mint a világi karok hallgatói.

— Az én életemnek is van egy jelmondata: mindig magasabb értékért küzdeni annál, amit nem kaptam meg. Úgy látom, a KÉSZ is ezen elv alapján működik.

— így van. Folytatjuk a nagysikerű szabadegyetemet, amelyen öt témakörben adnak elő az egyes szakágazatok elismert képviselői. Ezek a témakörök: teológia, filozófia, magyarságismeret és néprajz, orvos-egészségügy és mentálhigiéné, valamint művészetismeret. Működik a Pilinszky János Könyvesbolt és Antikvárium a Kiss József utcában. Itt a JEL Kiadó könyveit is árusítjuk. Képzőművészeink rendszeresen kiállítanak az Adalbertinum galériában. Gyermekfolyóiratunk az Aranyág.

— Ne feledkezzünk meg az irodalmi társaságról sem.

— Tavaly ősszel alakítottuk meg a JEL Irodalmi és Művészeti Társaságot. Nagysikerű irodalmi esteket tartottunk a Pilvax Kávéházban, igen neves előadóművészek közreműködésével. Havonta tartunk közéleti kerekasztal-vitákat. Mindezek ellenére úgy érzem, mintha egy végső csőd előtt állnánk. A millecentenárium sem kelt ünnepi érzéseket a lelkekben.

— Sok ember tudatába befészkeli magát a gondolat a magyarság szellemi és fizikai pusztulásáról.

— Az, hogy reálisan látom a helyzetet, nem egyenlő a pesszimizmussal. Emberileg kilátástalannak látszik a helyzetünk, de Isten tehet csodákat. Én bízom Mária országának fennmaradásában. Pokoli dolog az emberek idejének a lefoglalása, és az, ahogyan víz alá akarják nyomni a keresztény lelkületet. De az egész világon mindenütt látható a spirituális csőd. Én egész életemet és vagyonomat ennek az ügynek szenteltem, nem az egyéni karrierem miatt, hanem mert mélyen hiszek az evangéliumban, Krisztus szavában: „Nálam nélkül semmit sem tehettek.”

(ruth)