Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-11-01 / 11. szám

1996. november Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal Miért a magyar népnek kell felelnie? jBeszélgetés Torgyán Józseffel, a Független Kisgazdapárt elnökével Torgyán Józsefet, a Független Kis­gazdapárt elnökét parlamenti dol­gozószobájában kerestük fel, s olyan időszerű témákról kérdeztük, mint az 1956-os forradalom és szabadság­­harc méltó megünneplése, a hazai zsidóság kárpótlása, illetve az ellen­zéki pártok lehetséges összefogása. — Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc alkalmából rendezett gyón nagygyűlésen Ön bejelentette, hogy október 23-át a Világszabadság napjává kívánják nyilváníttatni. Mi­ért? — 1956 valódi jelentőségét ebben az országban eddig még igazán nem ismerték el. Az 56-os hősöknek mű­anyag plaketteket adtak, és tudjuk, mi­ként kezelték a rehabilitációjuk kérdé­sét — utalok itt a rehabilitáció elégte­lenségére. Mindez egyértelműen bizo­nyítja, hogy még az első szabadon vá­lasztott parlament sem tette helyére ezt az ügyet. Én magam is sok olyan egy­kori AVH-s személyiségről tudok, akik ötvenhatos kitüntetést kaptak, és sok olyan valódi hősről, aki még a közelébe sem került az elismerésnek. Éppen ezek miatt határoztuk el, hogy október 23-át a világszabadság napjának nyil­váníttatjuk, és Budapestet a világsza­badság fővárosává. Égy olyan monu­mentális emlékművet akarnánk épí­teni, amely nappal és éjszaka egyaránt messziről látható, és hirdeti, hogy ez az ország a világszabadság országa. Tenni kell azért, hogy ötvenhat valódi szelle­misége mindenki számára felismerhe­tő legyen... — Itt áll egy új emlékmű a Parla­ment előtt. Elnök úrnak erről mi a vé­leménye? —Ezt az emlékművet méltatlannak tartom a forradalom jelentőségéhez vi­szonyítva, másrészt úgy gondolom, nem lehet összekeverni történelmi té­nyeket. Nagyon nagy hiba volt az or­szággyűlés épületének, Kossuth Lajos és n. Rákóczi Ferenc szobrainak a kö­zelébe helyezni ezt a külsejében sem ide illő emlékművet. Ez a jelentéktelen mű ötvenhat jelentőségének a degradá­­lása, ezért én semmiképpen sem he­lyeslem a felállítását. Szerencsétlen megkülönböztetés — Ez valamilyen parlamenti dön­tést követően került ide? — Nem tudom, milyen döntés kö­vetkeztében, de magam is megütköz­tem, amikor megláttam. Az építésekor észrevettem Mécs Imre SZDSZ-es képviselőt, aki a közelben jegyezgetett, és megkérdeztem tőle: „Te vagy a kivi­telezője itt valamiféle munkálatok­nak?” Azt felelte: „Nem, én a megren­delő vagyok.” Akkor szereztem tudo­mást arról, hogy mi történik. A forrada­lom jelentőségével kapcsolatban meg kell még jegyeznem: amíg itt Hóm Gyula és Gál Zoltán fogja reprezentál­ni ötvenhatot, tehát ők, akik az elnyo­mó apparátus tagjai voltak, addig itt senki ne várjon lehetőségeket a forra­dalom méltó megünneplésére. Ide egy valódi rendszerváltoztatás kell. Ezt a kérdést azzal zárnám le, hogy ha a Füg­getlen Kisgazdapárt megnyeri a vá­lasztásokat, akkor meg fogja mutatni, hogyan kell méltóképpen megünne­pelni október 23-ának az évfordulóját. — Ön utalt az ötvenhatosok kár­pótlásának az elégtelenségére. A par­lament legutóbb a zsidók kárpótlásá­ról hozott döntést, s e döntéshozatal során a kisgazdák „nem ”-mel szavaz­tak. Miért? — Mindenekelőtt fontos tudni, hogy az úgynevezett zsidó kárpótlással kapcsolatos elnevezés nem tőlem szár­mazik, hanem a hazai médiumoktól. Az országgyűlési határozati javaslat a párizsi békeszerződés 27. paragrafusa második bekezdésének végrehajtásá­val kapcsolatban került a Ház elé. Ez önmagáért beszél, mert a határozati j avaslat különválasztj a a zsidók kárpót­lását és a békeszerződés egyéb részeit, illetve az egyéb kárpótlási törvényeket, tehát ez az egész megkülönböztetés tu­lajdonképpen a magyar állam részéről történt. Ezt szeretném hangsúlyozni, mert egyesek ezzel kapcsolatban úgy próbálták elferdítem az általam mon­dottakat, mintha az valamilyen antisze­mita megnyilatkozás lett volna, holott, semmi másról nincs szó, mint arról, hogyha egyszer a zsidó kárpótlás nem a többi kárpótlási törvény keretein be­lül rendeződik, hanem egy külön kár­pótlás révén, akkor én sem tehetem meg, hogy ne szóljak külön erről a kér­déskörről. — Arra gondol, hogy a kárpótlá­sok terén előfordulhatnak bizonyos aránytalanságok, átfedések? — Hogy világos választ adjak erre, példaként említem: a feleségem még négyéves sem volt, amikor az édesapja megfagyott a Don-kanyarban. A kom­munista hatalom mégsem adott árvael­látást, mert az volt az álláspontja, hogy miért mentek ki egyesek a Don-ka­­nyarba. Úgy gondolom, nem szeren­csés különbséget tenni aszerint, hogy a feleségem édesapját így gyilkolták meg, s nem úgy, mint azokat, akiknek zsidó vér folyt az ereiben. Ez így nem szerencsés megközelítés. Ugyanis fel­merülhet a gondolat: a zsidóságra nem mint a magyarság részére tekintenek a kárpótlás kapcsán. Ezt a helyzetet a pá­rizsi békeszerződés említett rendelke­zése, a beterjesztés és a médiumok te­remtették meg. Mi viszont mindig is a magyarság részének tekintettük és te­kintjük a hazai zsidóságot. Ezt szeret­ném nagyon határozottan kiemelni. A NAGYHATALMAK FELELŐSSÉGE —Miért nem tartották támogatha­tónak az előterjesztést? — Egyrészt a párizsi békeszerző­désnek nem csupán egy, hanem számos rendelkezése van. Nem lehet tudni, hogy miért csak egyet akarnak betar­tatni, miért nem valamennyit. Kiemel­ném, hogy a magyarság számára na­gyon lényeges rendelkezéseket nem hajtottak végre. Például az Ausztriából történt szovjet csapatkivonással egy­idejűleg Magyarországról is ki kellett volna vonulniuk a szovjet csapatok­nak. Ez nem következett be, s emiatt mi évtizedekre leszakadtunk a nyugati fej­lődéstől. Mérhetetlen kár érte ezt az országot, de ezt a kérdéskört senki nem vizsgálja. De nem vizsgálják azt sem, hogy a párizsi békeszerződés végrehaj­tására hivatott nagyhatalmak (az Egye­sült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió) felelőssége milyen mér­vű abban, hogy a szerződésnek a zsi­dók kárpótlására vonatkozó részét nem hajtották végre. Úgy gondolom, mi megszállt ország voltunk, s a nagyha­talmak voltak jogosultak dönteni az ilyen kérdésekben, tehát az ő felelőssé­gük mindenképpen fel kell merüljön. Elfogadhatatlan, hogy mindig csak en­nek a kis népnek a felelősségét hangoz­tatják, s akiknek a felelőssége sokkal kézenfekvőbb, azok szóba se kerülnek. A náci megszállásig Magyarországról nem hurcolták el a zsidókat. A náci megszállás következménye volt ez a világtörténelemben példa nélkül álló, gyalázatos tett, amitől a magyar nép is szenvedett. Ezek a kérdések ilyenfor­mán nem kerültek terítékre, miként a békeszerződés egyéb lényeges rendel­kezései sem. Említhetjük a hadifog­lyok azonnali hazaengedésének, vagy a legnagyobb kereskedelmi kedvez­mény megadásának az elmaradását és egyebeket. E rendelkezésekből csupán egyet ragadtak ki: a magyarországi zsi­dóság kárpótlását. — Felmerült az elévülés kérdése? —Egyáltalán nem láttuk megnyug­tatóan tisztázottnak az elévülés kérdé­sét, mert a békeszerződés egy évi telje­sítésihatáridőt írtelő. AVI. számú mel­lékletben 1947. december 31-e szere­pel, mint olyan határidő, amelynek vo­natkozásában az országgyűlésnek ne­gyedévenként kellett volna a kormány rendelkezései felől dönteni. Nem tu­dom, miért nem érvényesülnek a béke­­szerződésből esetlegesen következő, illetve a magyar polgári törvénykönyv­ből adódó elévülési határidők. Vajon mennyi az elévülési ideje ennek a kár­pótlási rendelkezésnek? Mi úgy vetet­tük fel a kérdést: ötven év, ötszáz év vagy ötezer év? Úgy véljük, ezt a kér­dést a párizsi békeszerződés egyéb ren­delkezéseivel összhangban kell tisz­tázni. A „ZSIDÓ kárpótlás” alapja — Erre vonatkozóan kaptak érde­mi választ? — Semmilyen érdemi választ nem kaptunk, miként arra a kérdésre sem, hogy mekkora és milyen vagyont érint a zsidó kárpótlás. — A magyar gazdaság teherbíró képessége szóba került? — Most én nem beszélek a magyar gazdaság teherbíró képességéről, ha­nem arról beszélek, hogy van egy olyan, a magyar országgyűlés által tár­gyalható és netán elfogadható határo­zati javaslat, ahol tudjuk, hogy miről beszélünk. Hivatkoztam Szabó Zoltán MSZP-s művelődési államtitkárnak, a zsidók kárpótlásával foglalkozó kor­mánybizottság tagjának tavalyi, Ma­gyar Hírlap-beli nyilatkozatára, a­­melyben többek között kijelentette, hogy az összes zsidó vagyon értéke, ki­egészítve az elmúlt évtizedek alatt fel­halmozódott kamatokkal és az elma­radt haszonnal, körülbelül akkora ösz­­szeg, amely a magyar nemzeti összva­­gyonnal lenne egyenértékű. Azt is mondta Szabó Zoltán, hogy ennek a visszaszolgáltatása lehetetlen, s gon­dolom, ha egyszer az államtitkár úr abból indult ki, hogy ez az összvagyon az alapja a zsidó kárpótlásnak, az egé­szen más eredményt hozhat, mintha másféle kártérítési alapból indulnánk ki. Miután a zsidó kárpótlással kapcso­latos alapítvány létrehozásánál összeg­­szerűség nem szerepel, ezért senki nem tudja, hogy a nemzeti vagyonnak tulaj­donképpen milyen részéről van szó. A parlament döntött, de miként lehet fele­lősségteljes döntést hozni úgy, hogy nem tudom, mekkora összegről hozok döntést. Ez volt a másik indok, ami mi­att nem tudtuk az előterjesztést támo­gatni, illetve az érdemi tárgyalás alap­jául egyáltalán alkalmasnak elfogadni. Az egyéb kárpótlásokra vonatkozó tör­vénynél kárpótlási jegyet adtak, ebben az esetben viszont készpénzt, életjára­dékot, ingatlant, sőt muzeális vagyon­tárgyakat is. Ez utóbbiakra nézve sem­milyen közelítő adat nincs, így én meg­kérdeztem, hogy például a muzeális vagyontárgyak esetében miként törté­nik a kiválasztás. Valaki például be­megy a Nemzeti Múzeumba és rámutat a kiállított vagyontárgyakra? Erre a zsi­dó hitközség részéről egy felelős sze­mélyiség később egy televíziós interjú­ban azt mondta: ez rosszindulatú beál­lítás a részemről, mert ők nem a kiállí­tott tárgyakra mutatnának rá, hanem a raktárakban található egyes értéktár­gyakra. Azt hiszem, ez így, összességé­ben alkalmatlan arra, hogy felelős par­lamenti döntés alapjául szolgáljon. Ezért mi, noha mélységesen egyetér­tünk azzal, hogy a történelemben pél­dátlanul gyalázatos tett volt az, amit a nácik a zsidók ellen elkövettek, mégis azt kell mondjuk, felelős parlamenti képviselők ilyen felelőtlen döntést nem hozhatnak, s mi a magunk részéről ezért is utasítottuk el a zsidók kárpótlá­sáról szóló előterjesztést. Ne feledjük, ez diszkriminációt jelent az egyéb kár­pótoltakra, a málenkij robotra elhur­­coltakra nézve is, hiszen sok tíz- és százezer ember pusztult el, és az ő kár­pótlásukat is napirenden lévő kérdés­nek kellene tekinteni, már amennyiben ezek a sérelmek egyáltalán orvosolha­tók. Mi azt mondjuk, káros a zsidóság­ra nézve, ha külön kiemeljük az ő kár­pótlásukat. Előkészítetlen javaslat —A hazai sajtó szinte tabuként ke­zeli ezt a témát, a magyar közvélemény így teljesen tájékozatlan a tényleges károk, illetve a kártérítés mértékéről. — A zsidó kárpótlást eredetileg a kormány a 2079/1996. számú, március 29-ei kormányhatározatával a pénz­ügyminisztérium politikai államtitká­rának felelősségi körébe utalta, ám az országgyűlési határozati javaslatot mégis a Külügyminisztérium teijesz­­tette elő, holott a jogszabályi rendelke­zések értelmében nem a Külügymi­nisztérium hatáskörébe tartozó ügyről van szó... — Ezt mivel magyarázza? — Arra gondolok, a váltásnak in­doka lehetett az, hogy valakiben egy rosszul megfogalmazott stratégia öt­lete merülhetett fel. Erre utal, hogy számos érdektelen külügyi határozat végrehajtására vonatkozó javaslat közé „suszterolták” be ezt a javaslatot. Ez persze csak egy lehetséges magyarázat a sok közül... A tényleges károkkal és a kártérítéssel kapcsolatban el kell mon­dani: az eddigi teljesítéseket nem mér­ték fel, így nem lehet tudni, hogy a zsi­dó helyreállítási alap vonatkozásában, az elhagyott javak kormánybiztossága tevékenysége szempontjából milyen vagyonokat mértek fel, osztottak ki. Arról sem tudunk, hogy a kommunista nómenklatúra tagjai mit kaparintottak meg ezekből a vagyontárgyakból, vagyis felvetődik a kérdés, miért a ma­gyar népet teszik felelőssé az olyan értékek elvesztéséért, amelyeket e nó­menklatúra tagjai tömtek a saját zsebe­ikbe. Nincs megállapítva az sem, hogy a svájci széfekben lévő zsidó vagyon mely része származik ebből a vagyon­ból, továbbá az, hogy a széthurcolt va­­gyonokból mennyi került a Szovjetuni­óba, mennyi máshová. Miért a magyar népnek kell felelnie mindezért? Szá­mos nyitott kérdése van ennek az egész ügynek, ami miatt mi ebben a stádium­ban, ilyen előkészítetlenül nem támo­gathattuk a kormány előteijesztését. Kikkel lehet egyezkedni? — Egyetértek Önnel abban, hogy a nácik példátlanul súlyos és megbo­csáthatatlan bűnöket követtek el a zsi­dósággal szemben, ezért nem kívánok a szenvedések tekintetében párhuza­mokat vonni, csupán megkérdezem: a kuláknak bélyegzett módosabb pa­rasztok, az úgynevezett nagypolgár­ság tagjai, a nemesek és a főnemesek, tehát mindazok, akiket kollektív bű­nökkel vádoltak és a származás, illetve a vagyoni helyzet alapján különböz­tettek és hurcoltak meg, forgattak ki mindenéből, kényszerítettek a társa­dalom perifériáira, azok vajon fellép­­hetnének-e külön kártérítési igény­nyel, hivatkozva a velük szemben al­kalmazott kollekív büntetésekre? — Tökéletesen helyes a felvetése, hiszen ilyen megfontolások is arra ve­zettek minket, hogy nem szabad ezt az előterjesztést támogatni, mivel ez vé­geláthatatlan sorát nyithatná meg az ilyen jellegű előterjesztéseknek. Meg­jegyzem, a szóban forgó országgyűlési javaslat csak arra teljed ki, hogy a kor­mány egy közalapítványt hoz létre. De, hogy ebbe milyen értékű vagyon kerül, azt a kormány és a zsidó szervezetek egymás közti egyezkedése fogja el­dönteni. És itt is kérdéses, hogy ki jo­gosult e kérdésekben egyezkedni. Van­nak olyan zsidó szervezetek, amelyek azt mondják: semmiféle egyezkedés­nek nincs helye. így nincs garancia ar­ra, hogy amennyiben születik egy meg­állapodás, akkor holnap nem jelentke­zik egy másik szervezet, amelyik azt mondja, hogy kérem, ez az egész ér­vénytelen, tessék egy új kárpótlási megállapodásba belekezdeni. Azt hi­szem, végre le kellene zárnunk a múltat és el kellene kezdenünk a harmadik év­ezred építését. Nekünk nem a mezítlá­bas parasztgyerekek két világháború közti világába kellene visszamennünk, hanem a csillagközi űrutazások idejére kell felkészülnünk. Minden kárpótlási kérdést le kellene zárni és el kellene kezdem a jövő gazdaságának a megala­pozását. Szövetség jó pillanatban — Az 1998-as választásokra fi­gyelve, egyes politikusok erőteljesen hangsúlyozzák az ellenzéki összefo­gás jelentőségét, ugyanakkor úgy be­szélnek a Független Kisgazdapártról, mintha az külön utakon járna... — A Kisgazdapárt azt mondja, hogy van egy természetes szövetsége­se, a Kereszténydemokrata Néppárt, és vannak lehetséges szövetségesei. Ezek mindazok az ellenzéki oldalon lévő pártok, amelyek következetes ellenzé­ki politikát folytatnak, és a választások első fordulójában át tudják lépni a par­lamenti küszöböt. A KDNP az 1945-ös választások idején a Kisgazdapárton belül indult, ezért mi a keresztényde­mokratákat a testünkből kiszakított erőnek tekintjük. Velük akár most haj­landók vagyunk szövetséget létesíteni. A többi ellenzéki pártra vonatkozóan azt mondjuk: meg kell várni az első választási fordulót, hogy felmérhes­sük, milyen valóságos erőt jelentenek. Készek vagyunk előre olyan megáll­apodást kötni, hogy a gyengébb jelöl­tek lépjenek vissza az erősebbek ja­vára. Tehát az valótlanság, hogy a Kis­gazdapárt külön utakon jár és nem akar együttműködni más pártokkal. Ha pél­dául szót fogadnék Csurka Istvánnak, és a Kisgazdapárt, a Keresztényde­mokrata Néppárt, valamint a MIÉP szövetségre lépne egymással, azután mondjuk a Kisgazdapárt megszerezné a mandátumok 40%-át, a KDNP a 10%-át, a MIÉP pedig a 4,7%-át, akkor ebben az esetben a választójogi törvény szerint a Kisgazdapárt és a KDNP el­vesztené az összes országos és területi listás mandátumát. A pártszövetségek­ben ugyanis minden szövetségesnek el kell érnie a minimum 5%+l szavaza­tot, mert máskülönben egyikük sem kapja meg az említett listás mandátu­mokat. Azt hiszem, nem kell magya­ráznom, hogy a Kisgazdapárt elnöke nem követhet el ilyen felelőtlenséget. Engem évekig azzal gyaláztak, hogy nem akarok egy erős Kisgazdapártot. Most, amikor létrehoztam a legerősebb pártot, arra szólítanak föl, hogy verjem •szét. Nem őrültem meg, és nem is va­gyok hajlandó elárulni a magyar érde­keket. Ma a záhonyi térségtől Kaliforni­áig, Ausztráliáig, Új-Zélandig és Ka­nadáig szinte mindenki a Független Kisgazdapártban bízik. Mi nem téved­hetünk. A megfelelő pillanatban haj­landók vagyunk szövetséget kötni, sőt, kijelenthetjük: bármilyen nagyarányú győzelmet aratunk is, a nemzeti erők­kel koalícióban kívánjuk kormányozni az országot. Liberális csapda —Mi igaz abból, hogy a Kisgazda­­párt alárendelt szerepet szán a szövet­ségeseinek? — Ez egyszerűen nem igaz. Már most hajlandók vagyunk olyan megáll­apodást kötni, hogy az az ellenzéki párt adja a miniszterelnököt, amely a leg­több szavazatot kapja. Nem zárkózunk el a korrekt, tisztességes megoldások­tól, ugyanakkor nem engedünk semmi­féle paktumpolitikának, mert az a való­ságos népakarat kijátszása lenne, és li­berális csapdát jelentene a nemzeti-ke­­resztény-konzervatív irányvonal szá­mára. Mi nem mehetünk bele abba, hogy a szavazók többségének a szán­déka ellenére egy burkolt liberális erő jusson hatalomra. — Elképzelhetőnek tartja, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége — pozíciómentésből — megpróbál át­­evickélni a jobboldalra? —Ma már látható: az SZDSZ olyan csúfosan meggyengült, hogy nem tud jelentős erőként a következő választá­sokra talpraállni. Nyilvánvaló, hogy a Fidesznek — mint úgynevezett nem­zeti erőnek—az előtérbe helyezésével itt a nemzeti-keresztény-konzervatív szavazatok megszerzése és a liberális kormányzás megvalósítása a cél. Ez a liberális csapda lényege. A hazai libe­rálisok —liberalizmuson ezúttal nem a nyugati liberalizmust, hanem a magyar álliberalizmust értem — fölismerték, hogy nincs elég szavazójuk, ezért o­­lyan helyzetet akarnak teremteni, a­­melyben mindegy, melyik nemzeti erő győz, a lényeg az, hogy a liberálisok kormányozhassanak. A Független Kis­gazdapárt ilyen paktumpolitikát nem hajlandó elősegíteni. Bánó Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents