Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-11-01 / 11. szám

8. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1995. november

A budai Királyi Palotától — a sírig

— Nem görög, hanem szocialista magyar dráma —

Ha nem követte volna a megaláztatását, számkivetettségét és az elpusztítására irányuló párt- és kormányszintű törekvést az úgymond győzelmes szocializmusban még a kikényszerítettfeledés is, akkor elmondhatnánk, hogy ismét divatba jött az arisztokrácia. Ám ha egyszerűen csak azt vesszük figyelembe, hogy ez a réteg alkotott is és a 20. század második felében egy barbár háború közepette, majd annak utána szellemi értékeket is képviselt az erkölcsiek mellett, akkor a divat helyett egy bizonyos erkölcsi kárpótlásról, élet szerinti elégtételről beszélhetünk.

Gerlóczy Mariette, az az idős hölgy, aki a budai Bartók Béla úton él egymagában, néhány baráttól körülvéve, nem is tartozott a nagybirtokos arisztokráciához. Sorsa azonban azonos volt a meghurcolt arisztokratákéval, mind Romániában, mind Magyarországon a negyvenes és hetvenes évek között. Apja, Gerlóczy Gábor birtokkal rendelkezett Tamócapusztán. A 4-es huszárezredtől került 1931-ben Horthy kormányzó környezetébe. Mint első szárnysegédet, tábornokot 1944. október 16-án a nyilasok letartóztatták, a birtokról Budapestre hurcolták és fegyveres őrizet alatt, börtönben tartották december 3-ig, mikoris Veress Lajossal sikerült kimenekülnie a Margit körúti börtönből, és Tamócapusztára szöknie a tragikus napokban. Két nap múlva az oroszok rohanták le a pusztát, a tábornokot elvitték, a családot pincébe zárták, fegyveres őrizetben tartották.

Pár nap múlva levelet hozott az orosz tiszti posta: gróf Bethlen Istvánnal együtt elviszik Gerlóczy Gábor tábornokot is Moszkvába. Utóbbi családja vállalja-e a sorsközösséget az apával, vagy marad a tűzvonalban, de otthon? A család az apát választotta. Még akkor éjjel elvitték őket teherautóval Pécsre, ahol a teljesen kifosztott Vasváry-villában megtalálták őt és gróf Bethlen István volt miniszterelnököt. 1945 januárjában megindult a Friesner-féle német ellentámadás.

Az oroszok, talán attól való félelmükben, hogy a város ismét német kézre kerül, az értékes foglyokat a januári éjszaka leple alatt Dunaföldváron át — a hidat közvetlenül azután robbantották fel — Soltszentimrére szállították. Egy istálló volt a csoport szálláshelye három napig, míg Kiskörösre nem szállították őket, ahol az oroszok a Rákóczi utcát teljes hosszában kiürítették.

—Minek nevezték a szovjetek ezt a vesszőfutást? Rabságnak vagy kényszerű diplomáciai megoldásnak?

— Akkor is, a későbbi rendszerben is „védőőrizetnek” mondták, ám az életvitelünk egyáltalán nem sokban különbözött a hadifoglyokétól, esetleg a rabokétól. Jellemző, hogy az ellátásunkról mindenütt a városnak kellett gondoskodnia. Hadd említsek meg néhány nevet az utca fogoly lakói közül: Apponyi Károly volt felsőházi elnök, Mocsári Dániel volt földművelési miniszter-helyettes, Dálnoki Veress Lajos volt hadseregparancsnok és felesége, aztán Kozmovszky altábornagy, Lakatos Géza volt miniszterelnök, Máriássy Zoltán vatikáni követ, Megay Ernő altábornagy, Charmasse francia konzul és lánya, Temesváry János erdélyi birtokos, Bethlen ideiglenes „titkára”, későbbi férjem, valamint Temesváry Gerő erdélyi birtokos és mások. 1945. február 24-én apámat és Bethlen Istvánt az oroszok elvitték „pár órára”. Apám négy nap múlva visszatért, Bethlen István soha. Nagy tudású politikus volt, erősen hitt abban, hogy lesz valamilyen kiút Magyarország számára a háború végén is a szörnyű helyzetből.

— Hogy kerültek oda a Temesváry-fi vérek Háromszékről, Uzonból?

—Sokan kerültek akkoriban Erdélyből Magyarországra. A fivérek Pesten tanultak. A háború a végétjárta, s Magyarország is végső pontra került. Egy alkalommal az urak érdeklődtek az egyik orosz tiszttől, hogy mi történt Bethlen Istvánnal. Az őrnagy azt válaszolta, hogy Bethlen, aki súlyos szívbajos, orvosi kezelés alatt van Moszkvában, remekül gyógyul és nemsokára hazatér, közénk. Mi a kútra is csak katonai kísérettel mehettünk. Étkezésünk egy nagy raktárban történt, közös asztalnál. Mindennapi beszélgetésünk témája kizárólag a nemzet szörnyű jelene és kilátástalan, sötét jövője volt.

—Közben a hadak már rég átvonultak az országon, majd Berlinen is. Mikor szabadultak a szovjet „őrizetből", ebből a védelemből?

— 1946. március 7-én egy orosz ezredes összehívta az urakat és közölte, hogy a „védőőrizetünk” tévedés volt és mehetünk, ahová akarunk. De hová mehetünk? Tamóca hétszer cserélt gazdát a harcok folyamán. Budapesten a királyi palotában laktunk, a kormányzó közelében. (A mai Széchényi Könyvtár.) Ott mi lehet most? És ki az úr a romokon? Apám nem akart Nyugatra menni. Családunk az „itt élned, halnod kell” szellemben nevelkedett, élt századokon keresztül. Itthon pedig miért féltünk volna? Apám a nyilasok ellensége, majd az ő foglyuk volt, börtönüket lakta. Sajnos, döntése okozta a család végzetes, fölmérhetetlen emberi tragédiáját. Tévedett, amikor a tisztességben bízott itthon. Kitelepítették Körösladányba földmunkára. Mivel Máltai Lovag volt, így abban az időben, míg egymástól távol raboskodtunk, néha kapott kis csomagot a Lovagrendtől. Ugyanazt kapta meg itthoni földön, amit én Romániában, benn Dobmdzsában a végtelen és kietlen pusztán.

—A Temesváry-ifjak hazamentek Uzonba a birtokra. Hogyan került sor mégis a házasságra abban a háború utáni zilált időben?

— 1946-ban a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, nevezetesen az orosz részről kaptam egy írást, engedélyt arra, hogy a háromszéki Uzonba utazzam, házasságkötés céljából. Júniusban került sor az esküvőre Temesváry Jánossal, szerény családi és egyházi áldás mellett. Ott éltünk 1949-ig. Szerettem azt a falut, a népét. Még élt az apósom, dolgoztunk, a vidék is próbált talpra állni a nyomorúságból. Sokat jártunk Piliskére, a havasokra; nekem minden élmény volt, hiszen pesti lány voltam.

—Mekkora birtoka volt akkor a Temesváry-családnak?

— Nagyobb volt, mint amennyi általában és a húszas évekbeli földreform nyomán másoknak, ugyanis működtetett egy szeszgyárat is Uzonban, ahhoz sok terményre volt szükség. De nem volt nevezhető nagybirtokosnak semmiképpen akkor a Temesváry-család. Aztán apósomat internáló táborba vitték a románok, ott tbc-t kapott, rövidesen meghalt. Ebben a politikai folyamatban alakult a mi további sorsunk is. 1949. március 2-án éjjel fegyveres román katonák törtek ránk; szó szerint ránk törték az ajtót (Petru Groza volt akkor a miniszterelnök, akinek nevét mai nap is viseli a budai rakpart egy része — C. Z.), felsőbb parancsra teherautóra raktak bennünket és beszállítottak a nyolc kilométerre levő Sepsiszentgyörgyre.

Nekem már akkor este beindult a szülésem, de hiába kértem, engedjék meg, hogy fegyveres őrizet mellett otthon maradhassak szülni. Elvittek bennünket a rendőrség alagsorába, férjemet, anyósom nővérét, a nálunk látogatóban lévő Mikesnét. Ott azt kértem, engedjék hozzám jönni kezelő orvosomat, Fogolyán Kristóf sepsiszentgyörgyi szakorvost.

Nem engedték. Az alagsorban már vagy hatvan-hetven háromszéki magyar birtokos volt fogságban. Már az első éjszaka leállt a szülési folyamat, feltételezhetően az átélt izgalmak miatt. Beállt egy vérmérgezés. Bevittek a kórházba, és ott az immár öt napja útban lévő kisfiámat elvették. Két percet még sírt, hallottam, aztán meghalt... Ott van valahol Sepsiszentgyörgyön a temetőben.

—Ezzel kezdetét veszi, így is mondhatjuk, az életük harmadik fejezete.

—A kórház után hivatalosan kiutaltak számunkra egy fáskamrát a városban, lakás címén. Uzonba nem szabadott mennünk, a várost tilos volt elhagyni, naponta jelentkezni kellett az állambiztonságnál. Legelőtisztításra, erdőlő munkára fogtak.

—Közismert a szocialista „ törvényesség". Mégis megkérdem: a legcsekélyebb indoklását adták-e, legalább a látszat kedvéért, ezeknek az eljárásoknak? És tudták-e, hogy mivel jár még Romániában is, a háború után öt évvel is más állampolgár ítélet és indoklás nélküli deportálása, bebörtönzése?

— Indoklás? Itt van egy újságcikk, a sepsiszentgyörgyi Székely Népben jelent meg. Dühösen és acsarkodva jegyzi meg, hogy mi, a birtokosok tönkre tettük az állatállományt, a gabonát, szabotáljuk a termelést, és végre megszabadul a dolgos nép tőlünk. Hát ez az „indoklás” sajtóvetülete. A helyzet valójában az volt, hogy a székelység ellenállt az erőszakos kollektivizálásnak, a szovjet kolhozrendszer

bevezetésének. Ránk fogták ezért az uszítást, a bujtogatást, aminek értelmében deportáltak, hogy ily módon és immár osztályellenség nélkül mindenkit kényszeríthessenek a szocialista mezőgazdaságba. Szeptember 22-én, félévi városi rabmunka és fáskamrában való lakás után, egy éj szaka a fegyveresek ismét átugorták a kerítést, kitéptek az ágyból és elhurcoltak ismét. V agy nyolcvanan lehettünk. Bevittek Brassóba, csak pár fehérneműt engedtek elvinni. Itt kell még a fáskamránál megjegyeznem, hogy az uzoniak hoztak aztán nekünk ágyneműt, edényt, paplant, kis élelmet, miután megtudták, hogy hol vagyunk Sepsiszentgyörgyön. Nos, Brassóban marhavagonokba raktak, irány a román Ókirályság. De akkor még fogalmunk sem volt, hová visznek. Hetvenhatan voltunk a vagonban. Egyszer állt meg a vonat egy Urziceni nevű városka állomásán, hogy végezzük természetes dolgainkat. A vonat ismét elindult az ismeretlen felé. Sepsiszentgyörgyre, Uzonra gondoltam. Mi vár még? Égy pusztaságban állt meg a vonat, ahol teherautókra raktak bennünket és kivittek egy végtelen nagy pusztára. Hatalmas fabarakkba tereltek, amely priccsekkel volt berendezve. Ez lesz az otthonunk.

— Hogyan lehetett berendezni ősszel egyetlen barakkot, hetvenhat léleknek?

—Ez már a mi feladatunk volt. Voltak gyerekek is, természetesen. Mindenkinek jutott egy harmincöt centiméter széles prices a vakolatlan, több helyen nyitott deszkaházban. A férfiak még akkor ősszel raktak egy kemencét, abban tüzeltünk kukoricakóróval, napraforgóval. Télen megismertük a harminc fokos hideget, nyáron a negyven fokos hőséget. Ez volt Dobrudzsa. A Duna egy holt ága mellé raktak le bennünket, a Duna vizét ittuk, abból főztünk, abban fürödtünk, abban itattuk az állatokat is. Természetesen semmi mellékhelyiség nem létezett, csak az ezer hektáros farm és a mi barakkunk. Illemhelyét is létesítenünk kellett. Télen megismertük a Krivec nevű pusztai szelet. Irtózatos volt a tél. Reggel, éjjel nem tudtunk kimenni a barakkból, mert hóhegy volt az ajtaja előtt.

— Tulajdonképpen milyen munkát végeztek azok, akik sosem foglalkoztak földműveléssel, állattenyésztéssel?

— Én a tyúkfarmon dolgoztam. Naponta hatvan vödör vizet kellett fölvinnem a tyúkoknak a folyóról. A férjem az állatok mellett volt. Kézi pumpával nyomták föl a Dunából a vizet naponta a rengeteg szarvasmarhának, disznónak. A férjem itt kapott súlyos szívizom-gyulladást. Orvost, gyógyszert nem láttunk, sem postát. Tudtuk-e, hogy kinek milyen betegsége van? A férjem csak összeesett, feküdt a szalmán. Távol voltunk a világtól. Kezdetben őriztek fegyveresen, később magunkra hagytak, hiszen láthatták, hogy nincs hová szöknünk. Dolgoztunk a rizsföldön, vízben, piócák ezrei másztak ránk. Volt, aki letépte magáról, aztán a helye elgennyesedett. En hagytam magamon. Sarlóval arattuk a rizst, térdig vízben. Aztán volt zöldséges terület, szárnyasfarm, sertéstenyészde. Ám még kút sem volt ezen a kietlen vidéken, növényzet egyáltalán. A legszebb a szamárkóró volt. A Dunában pelikánok meg lipovánok halásztak. Rendes emberek voltak, sokszor adtak nekünk ingyen halat. Az étkezésünk puliszkából, rizsből állott. Néha átmentünk a szigetre és hatalmas sastojásokat szedtünk össze.

De iszonyatosan megrémültünk, amikor harmadnap már meglett az első halottunk is; elment közülünk Szombathy Gyula. Súlyos tbc-ben szenvedett, nem bírta ki a rettenetesen nedves, ködös évszakokat. És aztán még sokan meghaltak ott, ahol azt sem tudtuk sokáig, hogy hol vagyunk. A külvilág sem tudta, ezért nem küldhették csomagot sem hosszú ideig. Sok idő után sikerült életjelet adnunk a zöldséget, a terményünket elszállító matrózok révén. Egy cédulát adtam, egy címet vittek el titokban, és a jóság és a szeretet hullámhosszán sikerült üzenetet küldenünk.

Ma sem tudom, hogyan, de megkapta apám az értesítést. Nagyon szép egyetértés volt ott köztünk, csak így tudtuk, akik tudtuk, túlélni a poklot. Összetartottunk a nagy bajban, ami már eleve eltér a magyar szokásoktól. Mindenki dolgozott. Aki nem bírta már, helyette fölvették a munkát a társak. Én sosem voltam beteg, mindennap tudtam dolgozni meg segíteni.

Ott volt velünk zabolai Mikes Armin gróf lánya is. Rengeteg munkát vállalt és el is végezte. Csodálatos jóságú teremtés volt. A nehéz munkanapok után esténként szellemi témákkal erősítettük egymást és önmagunkat. Tanítottuk a gyerekeket olvasni, írni, hiszen a mieink voltak és ott nőttek föl. Szellemileg, lexikálisán próbáltuk magunkat a megtörő fizikai munka után fenntartani. Nem keseregtünk a sorsunkon hiábavalóan. Naplót vezettünk, de nem az eseményekről, inkább arról, hogy ki mit mondott, ki mit írt, festett; ezek voltak a témáink. Nappal gyapotot szedtünk, kádakba raktuk, hozzá kénsavat kellett tenni, azzal tisztítottuk, falapátokkal kevertük a kádban. A kénsav meg a sok fagyás nyoma örökre megmaradt a testemen.

—Az ötvenes évek elején már tudni lehetett, hogy nincs kibúvó a kollektivizálás alól, már nem félhettek a birtokosoktól.

— Mi éveken keresztül semmit nem tudtunk a világról. Csak 54—55-ben, fél évtized után engedték meg, hogy pár sort írhassunk haza, hetente egyszer hoztak postát is. Nagy meglepetésünkre egyszer megérkezett egy házaspár Uzonból, a falunkból, és hoztak egy közel száz kilós csomagot! A falunkban valahogy kinyomozták, hol vagyunk, és eljöttek. Apósomék mindig is jók voltak Űzőn népéhez.

1947-ben iszonyú szárazság és éhínség volt a Székelyföldön. Apósom szekereket menesztett Moldvába, hozatott kukoricát, amit lehetett, megnyitotta a faluban az ingyenes népkonyhát. És a nép azt is számon tartotta, hogy sosem dolgoztatott idegenekkel, csak a falubeliekkel, nem hozott máshon-Kolozsvár, 1957

nan olcsóbb munkásokat. így maradhatott meg a falu százszázalékosan magyarnak.

—Hogyan szabadultak Dobrudzsából, a románná lett, valaha bolgár pusztaságról?

— Bennünket engedtek el elsőnek. Lehet, hogy épp az uzoniak sok közbenjárására. Nem szabadott hazamenni. így mentünk eíőször Bukarestbe ismerősökhöz. Hat év után ismét fürdés, ágy. Tegnap még ökörvezető voltam a szántásban... Kolozsvárra mentünk aztán, a férjem targoncás lett a cipőgyárban, én takarítónő. Az egykori uzoni orvos lánya, Csíki Sára vett magához, egy ablak és ajtó nélküli földes szobába. És itt lakott velem együtt a férjem halála után a pusztakamarási báró Kemény-család lánya, Fruzsina is.

Takarítottam, kutyát sétáltattam, angol, francia, német nyelvleckéket adtam pénzért, de csak felnőtteknek. Éltünk. Dolgoztam hagyma- és gyümölcsszalonban, közben tanítottam. 1960. május 28-án megkaptuk a Magyarországra való település engedélyét, hiszen én még mindig magyar állampolgár voltam. Június ötödikén a férjem az utcán összeesett és meghalt.

Harmincöt éves volt. Hiába mentem hosszabbítást kérni, semmissé vált a kitelepedési engedély. Sem a magyar, sem a román hatalom nem hosszabbította meg a kitelepedési határidőt! Évente kértem, és tizenhat év után, 1976-ban tudtam hazatelepedni. A férjemet nem hagytam el magyar állampolgárként akkor sem, mikor deportáltak. És holtában sem, temetetlenül.

Ez nem görög, ez magyar dráma. Az apa, Gerlóczy Gábor tábornok honában, otthon élte s csinálta végig a kitelepítés, a megaláztatás minden piszkát. Lánya másutt. Ő most Kolozsváron exhumáltatja harmincöt éve halott férjét, és viszi haza az uzoni családi kriptába, a Temesváry-koporsók közé.

A kriptát Gerlóczy Mariette Uzonnak adományozta 1976-ban, vallásra való tekintet nélkül, mint ravatalozót. Most engedélyt kapott néhai férje maradványainak otthoni eltemetésére. A székely falu ismét kegyes volt ahhoz a családhoz, mely elől menekítette egy szörnyű, kommunista hatalom a lakosságot a szocializmus áldásos ölébe.

Hadd idézzekTemesváry Jánosné, született Gerlóczy Mariette Antall József egykori miniszterelnökhöz intézett leveléből (1991. szept. 20.), melyet a kárpótlási visszásságok kapcsán írt:

„...Ez év jan. 24-én beadtam kárpótlási kérelmemet. Most választ kaptam, mélyen megalázva: ,A védőőrizet nem fogság, a kényszermunka külföldön történt...' Döbbenten állok. Akik Nyugatra mentek, azokat ünnepeljük, hősként térnek vissza; akik nem vállalták a hazában a sorsot. Aki orosz fogoly volt, hazatért, munkásőr lett, kitüntették, annak özvegye X összeget kap. Nem kérek felülvizsgálatot, csak egy kérésem van, hogy míg nem ellenzékkel, de ellenséggel van körülvéve, ne feledje, hogy kis emberek, névtelen, de jó magyarok is élnek e hazában...”

Czegő Zoltán

Az uzoni (Háromszék) Temesváry-ház