Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-11-01 / 11. szám
1995. november Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Közelebb az ébredéshez Nemeskürty István: Búcsúpillantás Szüléink nem nagyon emlegették azt az időt. Pedig legszebb éveik, kamasz- és ifjúkoruk, felnőttségük legelső, legizgalmasabb periódusa ekkor zajlott le. Légyen bármilyen a kor, melyben az ember önmagára eszmélésének folyamata lejátszódik: az emlékezetben nemcsak megszépül, megnemesül, de némi, nem is túlságosan halovány kontúrokkal rendelkező, idilli festmény jelleget is ölt, akár egy idilli Turner- vagy Rembrandt-tájkép. Fiatal éveink tájainak hegy- és vízrajza fölött ott feszül kéklő vagy borús égboltozatként az adott kor társadalmi-politikai valósága, mindenestül, az egyén élményeitől teljesen elválaszthatatlanul. E korszak közösségi realitásait azonban lelakatolt szájak őrizték. Mintha valamilyen titkos megegyezés egyfajta közös elhallgatási tilalomba egyesítette volna a húszas-harmincas években felnőtt magyarságot; a kollektív tudatalattiba leszorítottan élt csupán tovább szinte minden. Elszólások persze akadtak—mai ésszel viszszaidézve nagyon is jelentőségteljesek —, de akár „a régi világot”, akár csak a „még akkor”-t, akár például a doni 2. magyar hadsereg szinté minden magyar családot érintő halottjait-eltüntjeit emlegették olykor, a tudatalatti szőnyege alá seprés, a tudatküszöb alól kiszűkölő félelem könyörtelen önszuggessziós mechanizmusa teljhatalommal uralkodott. Tudtuk jól (muszáj volt), hogy mi mindent is kell, illik, ajánlatos mondani-vallani erről a korszakról. Az „átkosról”. A ,.Horthy-fasizmusról”, jobb esetben „a népnyúzó Horthy-rendszerről” vagy „a reakciós régi világról”. Hiszen hosszú, végtelennek tűnő évtizedeken át mint a megtestesült, történelmi időt és alakot öltött Gonoszról beszéltek-írtak róla. Aligha valószínű, hogy van még a magyar történelemben korszak, amely annyi mocskot, aljas rágalmat, szemérmetlen hazugságot, sanda elhallgatást, silány történelemhamisítást, igaztalan, hamis vádat kapott volna, mint a vitéz nagybányai Horthy Miklós nevével fémjelzett, 1920 és 1944 közötti, közel negyedévszázadnyi időszak. A legújabb kori magyar históriában máig igencsak szép számban, sőt, imponáló arányban fellelhető, bravúros agymosási és „tudattisztítási” magyarságellenes diverzió példátlan méretekben és hatékonysággal működött — talán ez esetben még a szokásosnál is különlegesebb aktivitással és figyelemmel... Az ébredés, az az állapot, amikor az ember az öntudatlanságból magához tér, mindig lassú, visszaesésekkel, sajátos meghőkölésekkel teli folyamat, gyakran zavaros, kába, kusza. Visszatalálni igazi önmagunkhoz, tudatunk, valódi énünk tiszta, egészséges, ködöktől és kóválygásoktól mentes működéséhez: nehéz és gyötrelmes feladat, aminek átmeneti jellegét sok tényező nehezíti. Könyörtelen akaraterőt kívánó, embert próbáló, olykor menet közben is gyengítő és torzító eszmélet ez. És már hogyne lenne mindez érvényes egy nemzeti közösség és olyan történelmi időszak kapcsolatában, mint a magyarság és a legutolsó Magyar Királyság? Az ilyen eszméléshez okos, gondos, igen felkészült segítőtársakra van (volna) szükség: olyan felelős és valóban népben-nemzetben gondolkodó írástudókra, akiknek fontosabb az igaz, mint az éppen aktuális szellemi onanizáció, akiknél átéltebb a múlt, mint a hazug, agyonmanipulált jelen és talán legfőképp: lényegesebb a közösség, amelyhez tartoznak, minden másnál. Magyarországon az 1995. évi Ünnepi Könyvhétre megjelent egy könyv, melynekközvetlen—nyári, június elejétkövető — utóélete a Kádár-korszak emlékezetes könyvszenzációinak sorsát idézte. Nemeskürty István Búcsúpillantás című művét körülbelül egy napig lehetett kapni Budapesten, s az érdeklődő ezrek színét sem láthatták a kötetnek—egészen a szeptemberi újranyomásig. A fáma—ajól ismert rosszindulatú pletykatorzítással — „a Horthykorszak rehabilitációjáról” szólt, s mielőtt Nemeskürty vállalkozásáról bármi konkrétumot is mondanánk, gondolkozzunk el egy pillanatra: vajon ennek — vagy egyáltalán minek? — volt köszönhető hát ez a rendkívüli érdeklődés oly idők közepette, mikor a belügyminiszter nyilvánosan fitymálja a Feszty-körképet, és Magyarországon a „nemzeti” jelzőt jószerével csak lesajnáló ajakbiggyesztéssel vagy a „fasiszta, rasszista” stb. szinonimájaként szabad használni? Nemeskürty könyvének bevezetőjében felidézi 1993. szeptember 4-ét, amikor Kenderesen hazai földben örök nyugalomra helyezték Horthy Miklóst. E sorok írója is a meghatottan tisztelgő tízezrek között lévén, kor- és szemtanúként megerősítheti, hogy „miközben az országlakosság tekintélyes tömegei vettek részt a családi temetésen, ugyanakkor szellemi viharként söpört végig az országon az országlakosság szintén jelentős részének felháborodása. Az irántunk máskor oly közömbös külföld is felzúdult. ,Egy fasiszta ország fasiszta államfőjét' — hangoztatták — legföljebb titokban lett volna szabad sírboltjába csempészni. Egyetlen szó arról el nem hangzott, hogy egy olyan férfi koporsóját is búcsúztatták, aki 1944—45-ben a mauthauseni koncentrációs tábor rabja volt. Pedig legalább egykori fogolytársai megemlékezhettek volna róla. Miért nem tették? Mert a közvélemény számára nagy gonddal kialakított Horthy-képbe ez nem illett. Ezért szó se essék róla. Azok, akik tiszteletadásként megjelentek a temetésen, tudták vagy érezték, hogy nem csupán egy államfőt búcsúztarnak. Ä huszonnégy év, hét és fél hónap, amíg a független Magyar Királyság létezett, mindannyiunk közös múltja, hibáival és erényeivel. Ez a múlt a miénk.” Nemeskürty búcsúpillantást vet az utolsó független Magyar Királyságra, ám nemcsak — sőt, talán igazából nem is — búcsúzik tőle. Olyasmit éreztem könyvének olvasása közben, mint Csoóri Sándor egyik nagy esszéje, az Első közelítés Németh Lászlóhoz olvastán: közelít Nemeskürty is, nem is csak „Horthy-Magyarországhoz”, nem is csupán az 1946-ban de jure is megszűnt utolsó Magyar Királysághoz — közelít egy korhoz, egy világhoz, egy állam- és társadalomberendezkedéshez, annak bei-, kül-, gazdaság- és kultúrpolitikájával egyetemben. Az átértékelésen túl a szemnyitogatás szándékával. Hogy így közelítve egy nemzet könyvolvasó, szellemi-politikai érdeklődésű (gondolkodó és gondolkodni kész) hányadát közelítse az ébredéshez. Abból a lárva-lét kábaságból történő kibontakozáshoz, amibe az elmúlt fél évszázad zárta. A Búcsúpillantás sorra veszi a Horthykorszak históriáját — olyan megközelítésben, amely az időrendiséget a könyörtelen tények igézetében történő vizsgálódásnak veti alá. így számol be arról, milyen példátlan gyorsasággal és ügyességgel, gazdasági és politikai éleslátással állította talpra a Trianon előidézte katasztrófa, a vesztes világháború, a Károlyi-időszak és a kommün szégyenteljes ideje után gróf Bethlen István és gárdája az országot; megtudhatjuk, hogy miután Bethlennek „valóban sikerült a lehetetlen”, mi mindent is tett valójában az évszázad alighanem legnagyobb magyar kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kúnő; mennyire pezsgő, élénk és eleven volt a szellemi-kulturális élet; milyen elképesztő és irtózatos Scyllák és Charibdysek között lavírozva sikerült a magyar külpolitikának nemcsak kitörnie a fojtogató elszigeteltségből és az ellenséges gyűrűből, de rendkívüli sikereket is elérnie egészen 1941-ig. Sok egyéb mellett bepillantást nyerhetünk abba a — sok tisztességes jószándékkal, sok fatális hibával és néhány megengedhetetlen bűnnel elegy—boszorkánykonyhába is, ami végzetes lépésnek bizonyult háborúba lépésünket, illetve háborús szereplésünket határozta meg. A sort még hosszan folytathatnánk. A már megszokott nemzeti tudatépítő és -ébresztő Nemeskürty-művek sorából is kiemelkedő kötet sok erénye közül feltétlenül ki kell még emelni azt az árnyalt, igen meggyőző és támadhatatlan logikájú, valóságos történelmi tényekkel sziklaszilárdan aládúcolt, mindvégig következetes szemléletmódot, amely annyira jellemző erre a könyvre. Két, jóformán találomra kiragadott idézet, bizonyítékként: , A nemzetközi helyzetet tekintve, most már halaszthatatlanul sürgőssé vált egy honvédő program kidolgozása. Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. március 5- én Győrben bejelentette Magyarország egymilliárd pengős fegyverkezési programját. Ezt az országgyűlés április 30-án meg is szavazta. E nagyszabású program keretében indult meg többek között a Juhász-fivérek Gamma gyárának (XI. Fehérvári út 85.) nagyarányú fejlesztése. A zseniális mérnökök kidolgoztak egy légvédelmi lőelemképzőt, egy légvédelmi gépágyút és más fontos találmányokat; tekintettel a nemzetközi érdeklődésre, Svédországban is alapítottak műhelyt. A Juhász- Gamma gyárat szociális értelemben is mintaüzemmé tették a tulajdonosok. Bármekkora iramot diktált azonban a magyar kormány, hogy lépést tartson a nagyvilággal, a történelem túlviharzott rajtunk.” „Történelmünknek 1540 — János király halála — óta első független Magyar Királysága, melynek rövid fennállása alatt egyetlen államfője alföldi középbirtokos kisnemesből a hadiflotta admirálisává előlépett katona volt, minden kétséget kizáróan a körülmények áldozata. Földrajzi helyzeténél és megcsonkítottságánál fogva ki volt szolgáltatva szomszédainak és a nagyhatalmaknak. E szomszédok és nagyhatalmak elfogult ellenségességgel viseltettek irántunk.” Az éjszaka, mely körülvesz bennünket, nemcsak mély és sötét, de fenyegető is. Vaksötétben ébredni nyomasztó, lidérces és nem is tiszta tudatot hozó. Fénysugarak, fénycsóvák kellenek előbb. Mint ez a könyv. Domonkos László Ajándékozzon könyvet a háron túli magyar könyvtáraknak, iskoláknak! Az ajándékozóknak: önköltségi ár Élő irodalmunk legrangosabb könyvsorozata az Örökségünk sorozat. Idősebb, neves íróink, költőink személyesen válogatják ki életművük javát, legkedvesebb, legtöbbre tartott írásaikat, szellemi hagyatékul utókoruknak. A sorozatban 14 örökhagyó kötet jelent meg idáig: Versek: Csoóri Sándor: Senkid, barátod Csorba Győző: Kétféle idő Keresztury Dezső: Féktelen idő Simonyi Imre: Az öröm hiányzott Takáts Gyula: Az innen és a túl Próza: Bárány Tamás: Két emberöltő Dobos László: Az idő mélységéből Fejes Endre: Szabadlábon Mándy Iván: Harminc novella Nemeskürty István: Múltunk a jelenben Sánta Ferenc: Halálnak halála Sütő András: Az utolsó köntös Szabó Magda: Szüret Wass Albert: Hagyaték A teljes sorozat önköltségi ára: 32 dollár. A Trikolor Könyvkiadó a Magyarok Világszövetsége segítségével továbbítja az ajándékot erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyar könyvtáraknak, iskoláknak. Külföldi magyaroknak rendelésre is szállít a Kiadó, szintén nagy kedvezménnyel, a teljes sorozat 50 dollár, postaköltséggel együtt. Kötetenként a vers 3,50, a próza 4,80 dollár, postaköltséggel. A légiposta különdíja kötetenként 1,20, a sorozaté 12 dollár. Rendelési cím: Trikolor Könyvkiadó, 1112 Budapest, Csárda u. 7. Iparbankház 219-98959/10936320, 1052 Budapest, Gerlóczy u. 5. Égerházi Imre Hulldogál a makk... Fehér torony—Erdélyi József összegyűjtött versei — Püski Kiadó. Szerkesztette: Hartyányi István és Medvigy Endre. Hetvenhárom esztendővel első verskötete: az Ibolyalevél megjelenése és tizenhét évvel halála után kerülhetett sor arra, hogy a népi irodalom évtizedek óta hűséges és áldozatos kiadója, Püski Sándor 1229 oldalon kiadhassa Hartyányi István és Medvigy Endre hozzáértő szerkesztésében az 1073 költeményt tartalmazó két vaskos kötetet, amely a nyolcvankét éves korában, 1978. október 4-én elhunyt költő összes munkáinak 4L kötete. Erdélyi életművének ismeretében joggal állíthatjuk, hogy a szerkesztők válogatását megnehezítette a könyvkiadásunk anyagi gondjaiban meghatározott terjedelem, mert számításom szerint a válogatás rostájának sűrűsége függvényében még legalább 4-500 oldalra való termés a hombárban maradt. így azzal a reménységgel kezdem e kiadvány megjelenése feletti örvendezős beszámolómat: kell még jöjjön jobb idő, amikor a Fehér torony új kiadása egy harmadik kötettel fog bővülni. Egyben azt is meg kell jegyeznem, hogy Erdélyi életművének ez az összefoglaló megjelentetése legalább olyan terjedelmű utószót érdemelt volna, mint a 93-as Sinka-kötet a maga 25 oldalával. Ezzel nem akarom a két költőt halálukban minősítőleg szembeállítani egymással. Még kevésbé akarom Medvigy Endrét kellemetlen helyzetbe hozni ezzel a megjegyzéssel, hiszen tőle egyenesen szerzői bravúr, hogy a négy oldalnyi terjedelemmel úgy tudott élni, hogy lexikális tömörséggel minden adatot közöl, ami tájékoztatásra elég, de megismertetéshez kevés. Csak sajnálni lehet, hogy az Erdélyi-életmű oly alapos ismerőjének, mint Medvigy Endre, ily kevés lehetőség adatott. A Holnap 1991. márciusi számában megjelent írása a költő elfelejtett verseiről, Dalolj csak, Aroion címen vagy a Hitel 1995. júniusi számában a Lovas-póló a Vérmezőn tartalmi és verstörténeti elemzésének tárgyismerete és higgadt véleményalkotása jól példázza, hogy mit lehetett volna elérni terjedelmesebb utószóval, amit az anyagi lehetőség szűkössége megtagadott „a XX. századi magyar irodalom robusztus tehetsége, a népi irodalmi mozgalom első költőjétől”. Megegyezik ez a minősítés Borbándi Gyula alapművének, A magyar népi mozgalom története megállapításával: ,Az első világháborút követő befeléfordulás és aléltság után a fennálló viszonyokkal való elégedetlenség, a társadalmi bajok felismerése és a tiltakozás Erdélyi verseiben kapott magas színvonalon és magas művészi eszközökkel kifejezett hangot. Ő készítette elő a talajt a többieknek, József Attilának és Illyésnek.” Erdélyi elsősége a népi irodalmi mozgalomban kétségbevonhatatlan, hiszen költővé „hivatalosan” Móricz Zsigmond avatta, a Nyugat 1921. évi áprilisi számában közölve öt versét. Egy év múlva a Táltos Kiadó gondozásában megjelent első, Ibolyalevél című verseskötetében Szabó Dezső előszava indította útjára a „kezdőként” is érett költőt, aki két évvel azután jött a megcsonkított ország zavartan tájékozódó fővárosába, hogy elszáradtak Ady Endre sírján a koszorúk. Jött háborúviselten, a fogarasi várban elszenvedett fogság élményeivel, obsitos vöröskatonaként, szegényen, de költői hite szerint „fegyvertelen világhódítóként”. Jött szegényt szabadító akarattal, mert „ kitelt a tél, árad az ér, bomló virágot ringáz a szél. Sej haj! Ibolyalevél —bizsereg ilyenkor a szívbéli vér. ” — Németh László a Napkelet 1928. évi 9. számában „az utolsó királysasként” köszönti és „az irodalom Kodályát” látja benne. „Őneki sikerült először — írja róla — igazán a népdalból kinőtt, azzal rokon gazdagságú és rokon hangzású műdalt teremteni. Egyéni értékén túl ez az ő kultúrtörténeti jelentősége.” Jó tizenöt esztendővel megelőzve a falukutatókat, járja az országot. Az ő forrása kiapadhatatlan, a mezei Magyarország ad témát bőven. Az a csoda, amit Bartók a népdallal művelt, Erdélyi esetében a költészetben ismétlődik meg. Nagyon értékes munkát végeztek a Fehér torony szerkesztői, amikor időt és fáradságot nem kímélve a versek keletkezésének idejét pontosították. A versek időrendi sorban megmutatják, hogy neki elegendő volt annyi élmény, akár egy csőszkunyhó is, amennyi egy népdalba belefér, hogy örök szépségű vers bomoljon ki belőle. Tehetségének „árdeli szép holdja” a legsötétebb zugokba is bevilágít, s bármihez hozzányúl, azt befutja a szó ezüstös foncsora. Míg Ady és a többiek kőtömbökből faragták a vers székesegyházát, addig Erdélyi verse csörgedez, mint a kristálytiszta hegyi patak, s a verssorok úgy szaporodnak, ahogy a fű nő a kövek között. 1919-ben úja a partiumi tájtól búcsúztában: „Hulldogál a makk áfáról, el kell futni már e tájról. Búcsúzz legény a hazádtól, mint lehulló makk az ágtól... Csudák tölgyerdeje leszek, minden fámon ezer fészek. Almomban is égre kelnek rengetegek s énekelnek sereg rigók s fülemülék. Ez mindenem. Nekem elég.” Ez a búcsú 1945- ben megismétlődött, ugyancsak háborús körülmények között. 1944 októberében behívják munkaszolgálatosnak, de a nyilasok elől vidékre menekül. Az orosz előnyomulás Ausztriába sodorja, s hónapokig az amerikaiak védelmét élvezi, majd 45 októberében önkéntesen hazatelepül. Felkeresi Illyés Gyulát és tanácsára Romániába szökik. A gyerekkorból emlékezetes Árpádon talál menedéket. Itt írja meg tragikus népballadai fordulattal, önkritikusan s mégis bizakodva 1946 októberében Isten asztala című versét. Ismét a szökést választja, s hazajön Magyarországra. ahol nem éppen az Isten országa épült, de Fenyő Miksa is még Veres Péter népbíróság elé állítását követelte, hogy aztán Now Yorkban telepedjen le és a Szabad Európa Rádiónak legyen szorgalmas interjúalanya. Liberálisék már akkor is pontosan fújták a leckét. 47 májusában Erdélyi Józsefet három évre elítélik. A börtönből egy év múlva amnesztiával szabadul. Aztán viseltes „fekete szűrben” átvészelt esztendők következnek. Traktorosként. majd dekoratőrként keresi kenyerét. 1954-től haláláig a budai Királyhágó utcában lakik, s itt írja „őszikéit”. A forradalom utáni konszolidáció éveiben közlési lehetőséghez jut; hét verseskötete jelenik meg, de ezek közül már egyik sem érte el azt a magaslatot, mint az 1938-as elkobzott Fekete torony. Nagyon okos kiadói és szerkesztői döntés volt ennek a remélhetőleg nem utolsó kötetnek ismét a Fehér torony címet adni, mert ez mutatja igazán a nagy költőt, aki 1978. október 13-án szállt a súba a Farkasréti temető fái alatt, ahová már nem világít be „az árdeli szép hold”. Az elkobzott Fehér torony megismételt és bővített emlékkötete fontos irodalomtörténeti cselekedet, mert az összegyűjtött anyag biztosítani fogja a magyar olvasók kielégítését a hazában és a diaszpórában. Ha pedig eljön egy jobb kor, a mostani kiadásból kimaradt versekkel bővíthető lesz egy újabb kötet, hogy az Erdélyi-életmű mind teljesebben tölthesse be a költő hagyatékának igazi feladatát: megmutatni a hajdanvolt mezei Magyarország gondjaival is csodálatos panorámáját, s egyben az ősi törvényt, mely modem korunkban is a megújulás, a továbbélés törvénye, úgy. ahogy a Búcsú ban írta: „makkból lesz a lombos erdő". Kelemen Sándor