Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-10-01 / 10. szám
1995. október Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal • , : ••: ,i i . ' ■ ;■ ... .... . .sit. BssH araiM Vélemények — Hozzászólások- v--V^ V . • .:‘v,.{ák .5.ft**,.,:,. '.v V.'.'■ ;** Nem vonultak ki... Egy mondat a médiáról Nemrégiben Budapesten, a Friedrich Ebert Alapítvány Benczúr utcai dísztermében ülésezett a Magyar Televízió Nemzetközi Tanácsadó Testületé, amely még 1991-ben alakult, többek között azzal a céllal, hogy segítse az MTV közönségszolgálati tevékenységét. A külföldi médiaszakemberekből álló grémium több mint két és fél évvel ezelőtt beszüntette működését, ezzel tiltakozva a két médiumelnök—Hankiss Elemér és Gombár Csaba—akadályoztatása ellen. Mivel a konzervatív oldalhoz sorolt magyar újságírók tömeges félreállítása miatt ma indokoltabb lenne a tiltakozás, mint 1993 elején volt, ezért megpróbáljuk kideríteni, mi késztette a tiszteletreméltó testületet arra, hogy éppen most újítsa fel a tevékenységét. Ami magát az összejövetelt illeti, tény: a külföldi tanácsadók—hozzászólásaik alapján — látszólag tájékozatlanok voltak a magyar médiaviszonyokról, s figyelemreméltó gondolatokat fogalmaztak meg a közszolgálati televíziózáshoz szükséges struktúra jelentőségéről, a belső szabályozásról, a független szerkesztőségekre épülő „vegyes rendszerről”, a nemzeti kultúra képviseletének szükségességéről, a társadalom széleskörű „reprezentáltságáról”, a kisebbségi érdekekről és effélékről. Aki hallgatta őket, joggal várta, hogy a hazai állapotok ismeretében levonják a megfelelő következtetést, rámutatnak a súlyos torzulásokra, majd felállnak a házigazda Horváth Adám tévéelnök mellől és tiltakozásuk jeléül kivonulnak a teremből. Nos, ezt — talán udvariasságból? — nem tették. Megelégedtek azzal, hogy a tagadhatatlan gondok és feszültségek körét a kormányzatnak a médiaelnökökre gyakorolt nyomására szűkítették le, s kritikusan nyilatkoztak a 147 paragrafusból álló, amúgy valóban több ponton jogosan kifogásolható médiatörvény-tervezetről. Véleményük alapján nem lehetett kétséges: a törvénytervezetet nem javasolják elfogadásra. A szövevényes médiaügyek fordulatai sokak számára érthetetlenek és követhetetlenek. A választási túlnyeréssel kormányzati hatalomra jutott koalíció neoliberális feléről köztudott, hogy a sajtóhatalom legfőbb irányítója, mozgatója. A koalíció számbelileg nagyobb oldala törvényi eszközökkel szívesen rendet tenne a sajtó berkeiben, részben azért, mert az orgánumok jelentős része nem bánik vele kesztyűs kézzel, miként azt a kisebbik koalíciós partnerrel teszi, részben pedig azért, mert médiatörvény nélkül mégiscsak lyukas ez a demokratikusnak mondott törvénykezés. Vagyis a szocialisták szükségét érzik a törvényi szabályozásnak, és erre a Szabad Demokraták Szövetsége sem mondhat nemet. Nem is mond. A farkastörvényekhez szokott sajtóhatalmasok érzik az SZDSZ dilemmáját, s veszélyt szimatolnak. A sajtótörvény —ha mégoly rossz is—megnyirbálhatja kiváltságaikat. Az a szabadság, amelyet önmaguk számára politikai segédlettel megteremtettek, s amit mások kíméletlen kiszorítására használtak, nagyon megfelel nekik ebben a kellemesen rendezett formában. Most a legégetőbb kérdés az lehet számukra, hogy miként lehet megőrizni e szabadságot, ha a hazai politikai patrónus keze kötve van. A válasz kézenfekvő: külföldiek támogatását kell igénybe venni, miként az Antall-korszak idején is tették, amikor állítólag veszélyben forgott az úgynevezett sajtószabadság. Ám vélelmezzük az ártatlanságot és tételezzük fel, hogy dr. Albert Scharf úrnak, az Európai Rádió és Televízió Unió (EBU) elnökének, a Bayerische Rundfunk intendánsának elnökletével összeült testület nem vette észre, hogy itt a csőbehúzás tipikus esete forgott fenn, és jóhiszeműen járt el, amikor nézeteit megfogalmazta. Tételezzük fel, hogy Horváth Ádám, az MTV jelenlegi elnöke őszinte volt, amikor az összejövetel végén, egy folyosói beszélgetés során elismerte: a műsorkészítésből ma olyan szakmabeliek is ki vannak rekesztve. akiknek hasznát lehetne venni. Tételezzük fel, hogy őszinte volt akkor is, amikor kijelentette: bár ő maga nem szól bele a műsorok készítésébe, lépéseket fog tenni, hogy az érintettek egy része érdemi munkát kapjon. Igen, feltételezhető az őszinte szándék, hiszen azt motiválhatja a pillanatnyi érdek, a politikai szférával vívandó csaták közelsége, s ebben a helyzetben valóban indokolt lehet a szakmán belüli feszültségek oldása, a hátország ilyetén biztosítása. Félreértések elkerülése végett szögezzük le: Magyarországon ma nincs olyan józan, hivatását szerető újságíró, aki ne kívánná az áldatlan sajtóviszonyok rendezését, a méltánytalanul, politikai — vagy akár anyagi — érdekek miatt kiszorított kollégák sorsának jobbítását, a pozíciók tisztességes elosztását. Nincs, aki ne látná szívesen a két nagy szakmai szervezet, a MUOSZ és a MŰK közeledését, egyenjogúságon alapuló együttműködését. Ennek azonban nem a sajtóhatalom csúcsán állók érdekében, hanem a szakma méltóságának, rangjának helyreállítása, az egészséges fejlődés biztosítása, az igazi sajtószabadság megteremtése érdekében kell megtörténnie. Bánó Attila Csak a vakok nem látják, hogy Magyarország egy világméretű maffia kezében vergődik, amely gátlástalanul igyekszik megvalósítani céljait. Kollaboránsokat, sajnos, talál. Ennek a maffiának a tagjai azt hirdeti, hogy ők és az ő eszméik megjavítják a világot, igazságot tesznek és jobb életet biztosítanak az emberiségnek. A maffia-tagok világszerte segítik egymást a kisebb-nagyobb hatalmak megszerzésében. És a maffiával a magyarság még mindig a keresztény hit és erkölcs eszmei fegyvereivel áll szemben. A szavazatok végeredményét vizsgálva azért mégsem olyan tragikus a helyzet, amilyennek látszik. Ez a nép nem lett kommunista. A kommunista pártnak az adatok szerint nyolcszázezer tagja volt. Ebből mintegy háromszázezer funkcionárius volt (párttitkár, tanácselnök, tsz-elnök, gyárigazgató, ÁVH-s rendőrkapitány, miniszter, nagykövet stb.). Ezek többsége, még ha nyugdíjasán is, de él. Tehát az MSZP-re szavazott. Ezeknek a leszármazottai részesei voltak a „dolce vita”-nak. Azt is figyelembe kell venni, hogy a szavazati joggal rendelkezők többsége 1945—90. között vált nagykorúvá, felnőtté, tehát az ő szellemükben nevelkedtek az iskolákban. És mivel az alma nem esik messze a fájától, a leszármazottak az ősök nyomába léptek. Melyik ős vagy leszármazottja mondana le az ebül szerzett vagyonról vagy más bitorolt előnyről? Tehát ez a háromszázezer ember és azok gyerekei mind az MSZP-re szavaztak. Az MSZP-re szavaztak azok is, akik elhitték a 3,60-as kenyér, a 4,50-es sör és a 32 forintos sertéskaraj visszatérésének meséjét. Ám mi van a hiányzó 35 százalékkal, akik nem vettek részt a választásokon? Nos, ők az 1945—90. közötti opportunista pedagógusok áldozatai. Azoknak a gyáva és gerinctelen pedagógusoknak, akik még a hetvenes években is óvakodtak az ifjúságot az igazság szellemében oktatni, elmulasztották a magyar történelmet a valóságnak megfelelően ismertetni. Nem mertek a kötelező tantervtől egy mondat erejéig sem eltérni. Gerinctelenné vagy kommunistává nevelték az ifjúságot. Ezek nagy része szavazás helyett a kocsmába vagy presszóba ment. De hiányzott annak a mintegy háromszázezer emigráns magyarnak is a szavazata, akiknek jogát a országgyűlés nem adta meg. Végül következik az Antall-kormány, az MDF tehetetlensége. Áz 1990-es választások után a nem-Őszintén bevallom, Illyés Gyula híres verse ihletett gondolataim címe megfogalmazásakor. Ennek oka van. A média mindenkor a hatalom egyik eszköze, birtokosa hatalmas befolyással van a társadalomra. Nem véletlen, hogy a mindenkori kormány hatalma biztosítása érdekében megtesz mindent, hogy befolyása alá kerítse a tömegkommunikációs eszközöket. Az ellenzék ugyancsak azon iparkodik, hogy saját befolyása kerüljön felszínre, ezzel a kormány munkáját kritizálva, megnehezítse a kormányzást, illetve a kormány intézkedéseit. Ha az ember ezeket a gondolatokat fontolgatja, arra a megállapításra jut, hogy a médiamunka destruktív. Szükségszerű-e ezen tevékenység? Nagy különbségek tapasztalhatók a parancsuralmi és a demokratikus berendezkedésű államok ez irányú tevékenységében. Magyarország még igen rövid ideje lépett a demokratikus államok közösségébe, tapasztalatok hiányában sötétben tapogat, keresi az utat az ország mostani berendezkedésének megfelelő médiapolitika irányában. Ez az oka annak, hogy a parlament immár öt év óta képtelen megfogalmazni egy médiatörvényt. A dilemma érthető, nagy horderejű dologról van szó. Általános megítélés szerint a médiumoknak semlegesen kellene a tudósítázet várta a negyvenöt év bűnöseinek a felelősségre vonását. Várta a nép a részére szóló igazságszolgáltatást, az erkölcsi és anyagi jóvátételt. Kárpótlási jegyekkel szúrta ki a megkárosítottak szemét, miközben a bűnösök háborítatlanul ültek és éltek az elorzott vagyonúkban. Antall pártja aláírta a paktumot, mely szerint a régi kommunista rendszer vezetőit semmi bántódás nem érheti, pozíciójukban megmaradnak és a vagyonukhoz (amit másoktól eloroztak) sem nyúlnak. Hiába elégedetlenkedett a sérelmet szenvedett nép, Antallék következetesen betartották a paktumot. Hát így nézett ki a jóvátétel, az igazságtalanságok jóvátétele. A mondás szerint a halottakról jót vagy semmit. De az igazat sem? Antall József túlságosan korrekt úr volt, aki erkölcsi kötelességének érezte a vállalt paktum betartását. Mindössze ott tévedett, hogy nem korrekt urakkal állott szemben. Neki ugyanazt a módszert kellett volna a bukott rezsim tagjaival szemben követni, amit ők alkalmaztak negyvenöt éven át. Antall és hívei szerint az nem lett volna demokratikus, és mit szólt volna hozzá a művelt, demokratikus Nyugat? Az a Nyugat, amely a németeket kivéve eddig minden válságos helyzetben cserbenhagyta a magyarságot. Az is teljességgel érthetetlen, hogy az MDF hagyta a sajtót teljesen kicsúszni a kezéből. Kormányzásuk első éve végén a kezdetben az MDF-fel szimpatizálók már látták, hogy az igazságtételből nem lesz semmi. Hogy minden és mindenki maradt a helyén, a paktumok meg egyre szaporodnak. De hiába! Nowak lengyel történész, aki a magyar viszonyokban eléggé jártas, a lengyel sajtóban foglalkozott a választási bukás után az Antall-kormány négy évével. Érdemei mellett mulasztások egész lajstromát sorolja fel. Ki hiszi el, hogy egy kormányzat ne tudott volna megálljt parancsolni az ellene uszító ateista és álliberális sajtónak? Ki hiszi el, hogy egy kormányzat ne tudott volna akár az emigráns magyarság bevonásával sajtóalapot teremteni, hatékony keresztény nemzeti sajtó létesítésére? Antall József és pártja nem menthető fel a felelősség alól. Most már a nemzetnek nincs más feladata, mint menteni a menthetőt, mielőtt a győztesek valahonnan „testvéri segítséget” hívnak újabb negyvenöt évre. Lesz magyar jövő, csak a hit maradjon meg! Kelenváry J. László Az elsodort nemzet saikat továbbítani. Lehetséges ez egyáltalán? Szerintem nem. Minden médium — nyomtatott vagy elektronikus sajtó — mögött valamilyen irányzat, érdekközösség húzódik meg. Ez alapjában véve mindaddig nem jelent a társadalomra veszélyt, amíg mindenféle irányzatnak megvan a maga médiuma, szócsöve. Ezáltal a nagyközönségnek alkalma nyílik a nézetek több oldalú megismerésére. Tehát a médiumoknak nem szabad monopol helyzetben lenniük! Más a helyzet az elektronikus médiumok terén, ahol„közszolgálati” intézményekről van szó. A közszolgálati megjelölés csak a finanszírozásra vonatkozik, azaz államháztartási eszközökkel fenntartott intézményről van szó. Az információk továbbítása azonban a finanszírozásnak sem minőségben, sem ezek semlegességében nem szükségszerű következménye! Ez az oka annak, hogy oly nagy harcok folynak a befolyás terén; a pártállás, azaz a világnézeti szempontok az eddigi tapasztalatok szerint sokszor felülkerekednek a szakmai minősítéseken. Ennek a folyamatnak mi mind szomorú nézői vagyunk. Vitathatatlan, hogy a médiumoknak hatalmuk van, jó példa erre az amerikai újságírás, amelyik aWatergate-botrány kirobbantásával képes volt még az akkori amerikai elnököt, Richard Nixont is visszalépésre kényszeríteni. A média ezáltal — ha megfelelően kezelik — a törvényesség védőbástyája is lehet; a példa mutatja, hogy a hatalomnak is kell a médiától tartania! Mi a helyzet ma Magyarországon? Sajnos, a kép, amit e téren kapunk, nem megnyugtató, a megoldáshoz vezető lehetőségek, törekvések nem nyújtanak megfelelő biztonságot. Ennek fő okát abban látom, hogy a média továbbra is mint hatalmi eszköz mindenféle érdekszövetség (kormány, párt, szellemi irányzat, gazdasági érdekek stb.) kiszolgálására irányul. A mai magyarországi médiavilág erősen polarizálódott. A polgári beállítottságú lapok száma főként anyagi okok miatt radikálisan csökkent, míg a más irányzatúak fenntartása biztosítottnak látszik. Az elmúlt idők tömeges személyi leépítései ugyancsak a média korlátlan uralmára való törekvésekre vezethetők vissza. Az elektronikus médiumokban — mint az ország más területén is — könyörtelen tisztogatással hatalmi befolyás alá került az ismeretterjesztés. Nyugodtan meg lehet állapítani: a Magyar Televízió és Rádió manipulativ intézmények, adásaik tartalmában gyakran félrevezetők. Könnyen megfigyelhető, hogy a híranyag összeállítása is tudatosan manipulativ jellegű. Visszatérve elmélkedésem címéhez: Egy mondat a médiáról. Nem egy mondat lett belőle, de a cím és a mondanivalóm nagyon közel állnak Illyés Gyula mindannyiunk számára felejthetetlen verséhez, az Egy mondat a zsarnokságról-hoz. Igyekezzünk közös erővel azon munkálkodni, hogy hazánkban ne lehessen többé úrrá semmiféle zsarnokság, még amédiumoké sem! „Mert ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van..." Kenessey Csaba A Nemzeti Színház védelmében A Magyar Szellemi Védegylet nyílt levele a Magyar Köztársaság kormányához A Magyar Szellemi Védegylet Elnöksége a leghatározottabban tiltakozik minden olyan elképzelés és törekvés ellen, amely arra irányul, hogy megszüntessék a Nemzeti Színház intézményét, vagy hogy eltulajdonítsák, illetve más célra használják föl az Új Nemzeti Színház számára korábban adományozott, eddig összegyűlt pénz- és ingatlan vagyont. Szeretnénk remélni, hogy a Kormány nem fog engedni a különböző Nemzeti Színház-ellenes üzleti vagy szakmai körök nyomásának, és meg tudja akadályozni, hogy ebben a kérdésben a magyarság számára elfogadhatatlan, rossz döntések szülessenek. Mivel azonban a helyzet bizonytalan és zavaros, szeretnénk tudni, hogy mire számíthat a magyar társadalom és mire nem. Ezért a Magyar Szellemi Védegylet Elnöksége — az esetleges későbbi félreértések elkerülése végett — azzal a kéréssel fordul a Kormányhoz, hozza nyilvánosságra hivatalos kormánynyilatkozat formájában, hogy a/ az Új Nemzeti Színház felépítését a megoldandó feladatok, illetve a magyar állam kötelezettségei között tartja számon; b/ a felépítendő Új Nemzeti Színház számára a Grassalkovichtelek helyett kijelölt és fenntartott helyszínt (Budapest, V. Erzsébet tér) a fenti célra zárolták; c./ hogy a korábbi közakadozásból az Új Nemzeti Színház építésére befolyt adományok és kamataik összege magyar érdekeltségű, állami garanciát nyújtó pénzintézetnél van elhelyezve, és azt a Kormány onnan kivenni, más célra felhasználni nem engedi. A fenti értelmű kormánynyilatkozat közzétételére azért kérjük a Kormányt, mert a szeptember 9-i rádióadások után napvilágra került arcátlan tervek és kijelentések joggal háborítják föl a közvéleményt, s az ország, a Kárpát-medence és a nyugati régió magyarságát egyaránt nyugtalanítja, mi lett és mi lesz a 80-as évek közadakozásának sorsa, milyen összegről van szó, milyen pénzintézetben tartják, megvan-e még és kinek a tulajdonában az új Nemzeti Színház számára kijelölt Erzsébet téri telek stb. Meggyőződésünk: ezekre a kérdésekre a Kormánynak világos, egyértelmű választ kell adnia. A kért kormánynyilatkozat közzétételét s a Kormány válaszát várva tisztelettel Budapest, 1995. szeptember 28. a Magyar Szellemi Védegylet Elnöksége
