Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-10-01 / 10. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1995. október BARTIS FERENC: Föltámadás előtt Ez az ősz is beleőszült az őrület emlékezetébe Emlékeink: anyánk halála, apánk homlokán ököl, hátunkon bikacsök-kígyók, néhány kitépett köröm elfelejtett sebe, tévesen öszszeforrt csonkok, ítéletek, kényszerlakhelyek, koporsók és koporsók és koporsók, hontalanság és honvisszaszerzés, zokogás egy világrengető eszme hamvai fölött... Fölöttünk gyászszalag a szivárvány a könyörgéstől és szitkoktól és vértől foltos megalvadt égen Ég alatt és azon túl ünnepelje konokul ÖTVENHATOT a világ! Mártírjaink, hős vivát! Vivát holtnak s élőknek akkor is, ha félősek! Féljen, aki hitetlen s nem hisz már a nemzetben! Nemzetközi győzelmünk meddig tart ki mellettünk? Mellettünk van, aki volt: szabadságunk ránk sikolt! Sikolt a történelem: — bábeli romokká zúzták a világítótornyokat, de nekünk a pokol gyehennás éjszakájában is látnunk kell EGYMÁST, mert van MADÁR, aki a saját hamvaiból is föltámad s immár nem fölöttünk, hanem bennünk vigyáz SZABADSÁGHARCOS FORRADALMUNKRA! Budapest, 1995 őszén. Kisantant, 1956 (Folytatás az 1. oldalról) ségből” akkor támadt kedvük pesti kiruccanásra, noha az erdélyi magyarok számára akkoriban elérhetetlen volt az útlevél Magyarországra. Románia nagykövetségét egy Almasan nevű helyettes külügyminiszter irányította a helyszínen. A magyar „ellenforradalom” bűneit leleplező gyűléseken olyan jelentős író állt fel, mint Mihai Beniuc — méghozzá nem is volt ellensége amagyarságnak—, és kiderült, hogy Budapesten „élte át az eseményeket”. Vagyis kiküldött megfigyelő volt az írószövetség elnöke, aki hazatérése után tekintélyét felhasználva számolt be arról, hogy a magyar forradalom „ tizenhat éves kalandorok gyilkos merénylete volt". Mitől félt a román vezetés? Ha a forradalom tűzcsóvája a saját portájára száll át, akkor bukik a dikatúra. a diktátorok, összeomlik a hazugságra épített rendszer. Emiatt a propaganda és a hadsereg minden erejét felsorakoztatta Magyarországgal szemben. Robotos Imre, abban az időben a bukaresti magyar napilap, az Előre főszerkesztője, miként ezt többszörmegírta emlékezéseiben, november 3-án még megszégyenítve állt a pártfőtitkár, Gheorghiu-Dej előtt, amiért megtagadta egy forradalmat gyalázó nyilatkozat közlését. November 4-én azonban a pártvezetők örömmel üdvözölték a főszerkesztőt, mondván: „leverték”. Vagyis a magyar forradalmat eltiporták a szovjet tankok. Csak a szovjet tankok? — Románia az ENSZ-ben tiltakozott a nyugatiak „beavatkozása” ellen, mivel szerették volna megvitatni a szovjet hadsereg brutális fellépését Magyarországon. Ugyanakkor a román pártvezetés felvonultatta hadseregét a magyar határra, hogy fegy-A régi jelvény A régi jelvény teljesen váratlanul került elő, hónapokkal a költözködés után,funkciódon és ismeretlen tartalmú dobozkából, szinte szemérmetlen nyíltsággal megmutatkozván, ugyanakkor aprócskán és szerényen. Szélei erősen kopottak, a színes festék csak itt-ott, nyomokban fölfedezhető, a kettős kereszt ezüstje még világos úgyahogy; de az Arpád-sávok piros-fehérjét már mintha jóformán egységesen szürke máz vonta volna be, a hármas halom meg nem zöld, hanem amolyan seszínü—az egész jelvény agyonhasználtnak tűnt, ráadásul enyhén szólva viharvertnek is; öt perccel a teljes tönkremenés és használhatatlanság előtt. Egykoron, évek végtelennek tűnő során át mennyit is kerestem ezt a most hirtelen megtalált vagy másfél centinyi fémdarabocskát. Értekezletek, tanfolyamok, munkára szánt, ám nehezen termékeny ülő negyed- és félórák hiátusait kitöltendő, csak Isten tudja, hányszor rajzolgattam magamnak ezt a pajzsformát, próbálgattam szimmetrikusra igazítani a címer-sziluettet (ritkán sikerült), formázgattam a halmok ívét, satírozgattam a sávokat, egyengettem a kettős kereszt derékszögeit. A minta csak a fejemben volt meg, jól elrejtve ugyan, de felhasználásra mindig készen. Anyám szerint a régi jelvényt apám ismeretlen módon, „régen" szerezte. Az emlékezés jól ismert magyarországi elfojtási mechanizmusa: szegény anyám ne emlékezett volna arra, amit öt-hat éve már többen megírtak— hogy egy forintért utcasarkokon árulták azon az őszön ezeket a kis fémdarabkákat, nyomtatott másuk, nagyban, hónapokig minden újság fejlécén látható volt? Azután eltűnt. Jelvény és egyéb formájában egyaránt. Hosszú, nagyon hosszú időre. Gyermekkoromból él a kép: egy darabig a szobában, a nagytükör előtti polcon, egy használaton kívüli hamutartóban feküdt, s rémlik, olykor még mintha komoly családi viták tárgya is lett volna. Ezért került vajon aztán ismeretlen, mostanáig lappangó helyére: erről nem szólt a családi fáma. Az Úr 1987. és 1988. esztendejében már nagyon sokszor, szinte naponta gondoltam a régi jelvényre. A- mikorpedig rövidesen megjelentek az újabb — kezdetben hibás, mert a kettős kereszt talapzatánál a korona jelét nem használó, majd a koronás—teljes jelvények: jó darabig nem vitt rá a lélek, hogy vegyek; nekem az a régi, az a nagytükör előtti polcról, a használaton kívüli hamutartóból megismert kellett volna. Nem találtam. Most, hogy itt fekszik előttem, hátlapjára szemmel láthatóan hevenyészve forrasztott kitűzőjével, s már elpróbálgattam, miként festene a lakás különböző pontjain, könyvespolctól ajtófélfákig: rájövök, hogy mint annyi másban, az életben igazából jelvény ügyekben sincsenek véletlenek. Ennek a jelvénynek most kellett előkerülnie. Igen, csakis így és nem másképpen lehetett megírva a sors magyar könyvében : most, amikor túl vagyunk nemcsak ama 1987-es és 1988-as, de az akkoriban (hamisan) „csodák évének” nevezett 1989-es esztendőn is, túl 1990 naív eufóriáján, a növekvő veszélyek és kételyek 1992-jén és 1993-án, túl 1994 letaglózó májusán, sőt, túl immáron az 1995-ös év kétharmadán is, jóformán agyonverten támolyogva a ködös szemhatárú, zűrzavaros és sivár közép-európai csatatereken — az évszázad legnagyobb magyar eseményének materializálódott szimbóluma itt van a kezemben és néz rám vissza, konok kitartással. Ez a régi jelvény csak most, ezután lesz fontos igazán. Majd ha „elfárad a vész harangja" és ha nem rabszolga-bérmunkássá tenni próbált nép tülekedik mindenfelé, arcán zord közönnyel és kilátástalansággal. Ha már nem nemzetvesztő karrieristák, eszménytelen, cinikus senkiházik, profi damaszkuszi forgalomirányítók és aljas pénzember-hiénák eszeveszett kavalkádja örvénylik körülöttünk, ha az irtózatos méretű és hatékonyságú agymosás bénító ereje megszűnik—ha az országos szellemi és anyagi elnyomorodás csökkenvén, a magyarság, melynek szívósságáról, állítom, ellenségeinknek váltig nincs (és nem is lesz) valódi fogalma, megtalálja ezt a jelvényt. Mert megvan ám. Átéltem, megtapasztaltam. Sokadmagammal. Elő kell keríteni a régi jelvényeket. Vagy legalább egy-egy pillanatást vetni rájuk. És látni főjük, hogy a felszínen „csak” szavaknak minősíthető nyelvi képződmények — „Kossuthcímer”, „ 1956-osforradalom és szabadságharc" — elképesztő univerzumokat rejtenek hirtelen előkerült mivoltukban. Tíz-tizenkét éves gyerekeket, akiktől harminc-negyvenéves, gyilkoláshoz szokott orosz katonamartalócok rettegtek; népet, amely hetekig érintetlenül hagyta a betört kirakatüvegek mögött az árukat, odaírva: így rabol a magyar; egy csodálatos, minden korábbi bűnét, linkségét, nemzetidegenségét örökre jóvátevö Budapestet, melyet Örkény István joggal nevezett el az emberi szabadság fővárosának; egy öregembert, aki bement a Bazilikába, megállt Szent István királyunk szobra előtt és megfogadta, hogy ezután minden tízéves gyereknek előre köszön; egy feliratot, amely a rettegett orosz KGB-főnöknek szólt a házfalakról: Reszkess, Szeröv, jönnek az óvodások...! Majdnem négy évtized távolából: egyetlen aprócska, láthatóan hevenyészve összeállított, feltűzhető kis festett fémdarab. Ütött-kopott, fakult (sőt: fakított!), már-már töredezett, régi jelvény. Nézegetem, forgatom. Ha nehezen is, de még kitűzhető. Egyszer pedig végleg rendbehozatom, ha addig élek is! Domonkos László vérrel törje le a forradalmat. Mikor erre már nem volt szükség — elvégezte ezt a szovjet ármádia—, akkor Románia „ideológiailag” támogatta az új, ellenforradalmi rendszert. Az újságírók és nyomdászok sztrájkja idején a Kádár-kormánynak nyomtatott betűre volt a legnagyobb szüksége, hogy érintkezésbe léphessen népével. A bukaresti Előre és a pozsonyi Új Szó parancsot kapott - ki-ki a maga pártfőnökségétől -, hogy szokásos kiadásaik megjelentetése után különkiadásokat nyomjanak Magyarország számára. Ezeket a zuglapokat pártmunkások csempészték át a határon és terjesztették Magyarországon, főleg vidéken. Mi jellemezte ezeket a lapszámokat (amelyek egyébként hiányoznak a Széchényi Könyvtár gyűjteményeiből)? Szerkesztőik — Bukarestben Lakatos András, Pozsonyban Zsilka László — a hazai kiadás kinyomtatása után újratördelték a lapokat, kihagytak belőle minden romániai és szlovákiai vonatkozású anyagot, és megtöltötték a Kádár-rendszer „megszilárdulásának” híreivel, Kádár János beszédeivel, hogy akár magyarországi lapoknak is tűnhettek volna. Egészen más hangon szólott a Romániának szánt és másként a magyarországi terjesztésre készült Előre. íme egy jellegzetes példa erre. Az 1956. november 13-i, keddi szám mindkét változatában —a romániaiban és a magyarországiban — egyképpen megtalálni Kádár János rádióbeszédét. Némi „különbségekkel”. A romániai kiadás kiemelt, felnagyított minden rágalmat a magyar forradalomról, börtönökből szökött bűnözőket, fehérterrort emlegetett, Nagy Imre vétkes gyengeségét és nyugati „beavatkozást”. Mindez csakugyan benne foglaltatott a Kádár-beszédben. Ami Bukarestnek nem tetszett, azt a romániai kiadás — nyilván a bukaresti hírügynökség segítségével — szigorúan megcenzúrázta. Vagy „áthidalta”, imigyen: „Kádár János ezután ismertette a forradalmi munkás-paraszt kormány álláspontját több megoldásra váró politikai és gazdasági kérdésben.” Mit takart el ez a semmitmondó szöveg? Például azt a megállapítást, hogy „az ávót szétvertük, nincs többé szükségünk rá”, meg hogy Nagy Imre számára nyitva az út, ha vissza akar térni a magyar politikai életbe, és hogy a rendszer nem erőszakolja többé a parasztok kollektivizálását. A Magyarországnak szánt kiadás a teljes Kádár-szöveget hozta — tízszer akkora terjedelemben. Ki rendelte el a bukaresti és pozsonyi lapkiadásokat Magyarország számára? Kádár János kérte volna Románia és Csehszlovákia „testvéri segítségét”? E- zek a kiadványok november 7-én vagy 8- án jelentek meg először, amikor Magyarországon még háborús állapotok uralkodtak, a munkások sztrájkoltak, nem volt közlekedés. Ahogy mondani szokás: Kádár még ki sem szállt a szovjet tankból. — A parancs alighanem Moszkvából érkezett, és a két kisantant-állam szívesen engedelmeskedett. Vagy éppenséggel ők találták ki és javasolták a szovjet elvtársaknak? A magyar forradalom drámai leverése — a szovjet vezetésen kívül — a román és a csehszlovák kormányzatnak vált legnagyobb hasznára. Romániában ebben az időben, egy-két hónappal a Magyar Október után kezdődött el a mai napig tartó magyarellenes hadjárat az élet minden területén. A magyarok — az anyaországban és Erdélyben egyképpen —veszedelmes nacionalisták, akiketkeményen kordában kell tartani! Ezt a programot Gheorghiu-Dej pártfőtitkár 1956 decemberében hirdette meg az akkori Magyar Autonóm Tartomány pártaktívájának ülésén Marosvásárhelyen. Kijelentette, hogy az egész magyarság illojális a szocializmushoz, s csak úgy lehet megfékezni „nacionalista” indulatait, ha lefaragják eddigi jogait. Két év múlva erőszakkal és csellel megszüntették a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Négy év múlva megcsonkították, majd lassan elsorvasztották a Magyar Autonóm Tartományt. „Egyesítették” a magyar iskolákat, vagyis felszámolták önállóságukat. Ezt Tőkés László 1991-ben így jellemezte: „Azon buzgólkodnak már hetven éve, hogy vagy beolvadjunk, vagy kiűzessünk". Külön fejezet lehetne a magyarok ellen indított megtorlások sorozata Erdélyben. Papokat, tanárokat, parasztokat, munkásokat állítottak bíróság elé, sokat kivégeztek közülük. Vasfüggönyt húztak a magyar-román határra, amely az addigiaknál is jobban elszigetelte az erdélyi magyarságot anyaországától. Noha fegyveres fellépésre vagy akár merényletekre nem került sor sehol, Erdély magyar közössége legalább akkora árat fizetett az ötvenhatos forradalomért, mint a meggyötört anyaország. Szacsvay Tamás A rabkórház 1956-ban, a forradalom idején a budapesti Mosonyi úti rabkórházban adtam szolgálatot. Azok a foglyok, akik saját lábukra tudtak állni, kibicegtek a kapun, s arra mentek, amerre láttak. Az őrség jórészt meglépett, csak néhányan mertek ott maradni. Én maradtam, fegyveres őrségben. A pincébe voltam beosztva, ahova néha behallatszott a fegyverek ropogása. A dohos, jéghideg helyen kellett őrködni az ágyban szinte mozdulni sem tudó betegek felett. Hiába öltöztem fel jól, hiába nem fütyült a mélységben a hűvös, őszi szél, és sétáltam a betegek között, nagyon fáztam. A fekvő, roncs, félig agyonvert embereknek nem volt szabad semmilyen segítséget nyújtani. Bár ekkorra már nem akadt egy tiszt sem, aki ezért szólt volna. Vizet tudtam csak a nyomorultaknak adni. Akkor jött a normális ésszel fel nem fogható, halálos orvtámadás a magyar forradalom ellen, a szovjet mindent lehengerlő támadása. Délelőtt egy zászlóaljnyi orosz katonaság, több harckocsi kíséretében, szuronyt szegezve megjelent a börtön udvarán, támadásra felkészülve. Tudták ők, hogy hol járnak? Dehogy tudták. Csak lőni, lőni, lőni. A tankok ágyúcsöve a börtön falára célzott. A géppuska is csak parancsra várt. Tűz! Lőttek minden irányban. Cél nélkül. Mivel a fogolyfülkékből semmi mozgás nem mutatkozott — azokból már napokkal előbb kiszabadultak a rabok —, az orosz parancsnok, egy alezredes, nem tudott mást csinálni, mint hogy ordítani kezdett, ahogy a száján kifért: — Le van tartóztatva mindenki! Én némileg értettem oroszul. Közben leállt a nagy tüzelés. Egy szem ember állt a pincelejárat előtt, börtönőri egyenruhában. Reszketett félelmében, mint a kocsonya. Letartóztatták. Én úgy éreztem, hogy mint tizedesnek jelentenem kell, hogy nem csinál itt senki semmit, mert akik itt maradtak, velem együtt, az épület másik részén vannak elbújva, a többi a foglyokkal együtt elszelelt, ki erre, ki arra. Ő maradt itt csupán, néhány társával, hogy vigyázzanak a fekvő betegekre, akik nem tudnak felkelni, de vannak olyanok is közöttük, akik megmozdulni sem tudnak, mert minden kis mozgásra fájdalom hasít beléjük. Mindet összeverve szállították ide mint bűnösöket. Erre a ruszki alezredes a katonáival minden ágyban fekvő beteget felhordatott ágyastól az udvarra. Elborzadva nézte a haldokló csontvázakat. Engem, a fogolyőrzőt megmotoztak, elvették a puskámat és szabadon engedtek. Közben az elbújt, de megtalált társaimat felemelt kezekkel elvitték. Fogalmam sincs, hová. Mind a mai napig nem tud róluk senki semmit. Pedig érdeklődöm, ha találkozom börtönőr ismerőseimmel, de azok csak széttárják a kezüket. (Simon István történetét följegyezte: Tar János)
