Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-10-01 / 10. szám
1995. október Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ. FEKETE GYULA: Numerus Clausus Ünnepélyes külsőségek közepette fejezte be munkáját Pekingben a Nők IV. Világkonferenciája. A zárónyilatkozatban 57 ország —közöttük Magyarország—nőküldöttsége egységesen kinyilvánította azt az óhaját, hogy tíz éven belül országaikban a parlamenti képviselők fele nő legyen. Nem sokkal korábban Budapesten tizenegy ország szocialista nőküldöttsége foglalt állást a „parlamentáris demokrácia” megteremtése mellett, ahol nem csupán a politikusok fele, hanem az üzletemberek, értelmiségiek, sőt az elektronikus és a nyomtatott sajtóban szereplők fele is nő lesz. Csodálkozva olvastam ezeket a híreket a szociálliberális sajtóban, mivel korábban a „paritásos demokrácia”—vagyis a „numerus clausus” — elve egyenértékű volt a fasizmuséval. Csodálkozásom csak egy-két napig tartott, amikor is ugyanezen napilap a numerus clausus „nacionalista eszmeiségével” vádolta azokat, akik törvényben kívánták volna előírni az elektronikus áramot és városi gázt szolgáltató vállalatok részvényein belül a legalább 51 százalékos hazai tulajdonosi részarányt. Mielőtt ráállt volna a gondolkodásom ismét arra, hogy szociálliberális szemszögből felettébb kártékony a numerus clausus elvének a gyakorlata, újfent olvashattam ugyanitt egy politológiai elemzést a számarányokhoz kötött kisebbségi kvóták fontosságáról a liberális társadalompolitikában. E- szerint az Egyesült Államok társadalma azon törvényeknek köszönheti a nyitottságát, amelyek a nők és a feketék számára előnyöket garantáltak a továbbtanulásban és a munkavállalásban számarányuk mértékéig. Ennek köszönhetően a fekete lakosságon belül a felsőfokú végzettségűek aránya 1994-ig az 1960. évi 3%-ról 12%-ra növekedett; a női vezetők aránya pedig 15 év alatt 27%-ról 45%-ra emelkedett. Az 1920. évi XXV. törvény akár mintája is lehetne a mai kisebbségvédő törvényeknek. Nem véletlenül, hiszen meghozatalakor számítottak arra, hogy a törvény léte hasonló kisebbségvédő törvényeket kényszerít ki az utódállamokban élő magyarság javára. Ez persze hiú ábránd volt, és akkor is — azóta is — a felsőfokú oktatásba bejutó magyarok aránya messze elmaradt a népességen belüli arányuktól. A mai Szlovákiában feleannyi sincs, Romániában harmadannyi. Ezzel szemben a rasszistának, nemzetiségellenesnek kikiáltott törvény 3. bekezdése úgy rendelkezik, hogy valamennyi nemzetiség és felekezet lehetőség szerint számarányának megfelelően képviseltesse magát a felsőfokú oktatásban, de legalább e számarány kilenctized részéig. Vajon milyen indulattól vezérelve nevezik ezt a törvényt a fasizmus előfutárának szociálliberális történészeink, holott a közép-európai térségben egyedül ez a törvény garantált a továbbtanulásban kisebbségi jogokat? Vajon miért megbocsátóbbak a kisebbségeket kirekesztő, nyíltan soviniszta 1995. februári számunkban adtunk hírt az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről szóló, 1994-ben— az előző parlament működésének utolsó napjaiban — hozott törvény viszontagságos sorsáról „Ügynökök és pufajkások” címen. A törvényt azóta sem hajtották végre és nem hozták meg a végrehajtásához szükséges módosító törvényt, amelyet 1995. szeptember 30-ig kellett volna elfogadnia az országgyűlésnek. A bírákból álló ellenőrző testület két tagját — dr. Eigner József és dr. Botos Gábor bírót — a mulasztásos alkotmánysértés állapotában lévő országgyűlés 1995. július 6-án felmentette tisztségük alól — a megválasztás törvénysértő voltára hivatkozva. Tette ezt annak ellenére, hogy a megválasztás feltételét maga az országgyűlés határozta meg, a feltételek meglétét ellenőrizte, s a parlament Nemzetbiztonsági Bizottságának a Legfelsőbb Bíróság elnökének egyetértésével, kisebbségi vélemény román, csehszlovák vagy jugoszláv oktatáspolitika irányában? Vajon miért nem veszik észre, hogy ha a „nemzetiség” és a „felekezet” szavakat „nők”, „feketék”, „rokkantak” szavakkal helyettesítik, akkor az amerikai Affirmative Action kisebbségeket kvótaelőírások révén helyzetbe hozó liberálisok törvényének egy előfutárát tartják a kezükben? Magyarországon hagyomány a minősített többség elérése fontos döntések esetében. Az 1937. évi XIX. törvény háromötödnyi többség elérését követelte meg kormányzóválasztás esetén. Az 1990 előtti országgyűlés kétharmados többséget igénylő törvények sokaságának előírásával kívánta lebénítani vagy lelassítani a rendszerváltás folyamatát. Ezt a célt lényegében elérte, és a parlamenti többség gyakran vált a kisebbség foglyává, és a kisebbség gyakran tudta érvényesíteni akaratát a törvényhozásban — politikai felelősség nélkül. Hagyományosan létszámarányhoz kötődik Európában a nemzeti kisebbségi jogok érvényesíthetősége. Az 1924. évi H. törvény településen belül 20%-ban szabta meg azt a határt, amely fölött a nemzeti kisebbségek anyanyelvükön tanulhattak az iskolában, anyanyelvükön intézhették el közhivatali ügyeiket. Finnországban ma 8% ez a határ, a kisebbségek ennél magasabb létszámaránya esetén kétnyelvűvé kell nyilvánítani a települést. Csehszlovákiában a kisebbségi jogok biztosítását nem településen belüli, hanem nagyobb területeken belüli 20%-os nemzetiségi arányhoz kötötték. A kisebbségi jogok megnyirbálása céljából ekkor alakultak ki azok a hosszúkás közigazatási egységek, amelyek egy részében ily módon a jogokat biztosító küszöbérték alá nyomták a magyar lakosság arányát. Magyarországon a nemzetiségi kisebbségek létszámarányuktól függetlenül megalapíthatják kisebbségi önkormányzataikat. Minden hetedik településen létezik ilyen önkormányzat, a 400 közül pl. 264 cigány, 61 német és 27 horvát önkormányzat. A kisebbségi érdekvédelem létszámaránytól független formációját már az 1925. évi észt kisebbségi törvény megoldotta, hasonlóan a korabeli finn törvényhez. Egy lényeges szemléletbeli különbség elválasztja e két ország gyakorlatát a magyar megoldástól: svéd többségű területeken a finneknek is, orosz többségű területeken az észteknek is van joguk kisebbségi önkormányzatok létrehozására, míg a magyar törvények ezt megtagadják a magyarságtól pl. a szlovák vagy cigány többségű településeken. Csak annak tükrében válik érthetővé az 1920. évi kisebbségvédő törvény szociálliberális gyűlölete, ha figyelemmel kísérjük azt a tudatos nemzetellenes törekvést, amelynek következményeként a magyarságot megfosztották kisebbségi önkormányzatalakítási jogosítványaitól. Csak halványan érvényesül a numerus clausus elve az egyházak költségvetési támogatása során. Bizonyos szekták — az nélkül tett javaslatára választotta meg a bizottság tagjait. Ismeretes, hogy dr. Eigner József eltökélt híve a törvény végrehajtásának, a törvény által érintett pártállami múltú személyek közéletünkből való eltávolításának. Sajtónyilatkozata miatt az uralkodó koalíció több vezető személyisége felelősségrevonással fenyegette meg. így vették elő harmincnyolc évvel ezelőtt nem súlyos ügyekben, járásbíróként hozott—emberségesen enyhe—ítéleteit, amelyeket a megválasztása előtt megemlített az illetékes parlamenti bizottságnak, de amelyeket a meghallgatott jogi szakértők és a Legfelsőbb Bíróság elnöke nem minősítettek a megválasztás akadályának. A szociálliberális többségű parlament így hazudtolta meg elődjét és gázolt tisztességes bírák becsületébe, azóta is megakadályozva a közélet megtisztításának ezt a halvány törvényi kísérletét. Dr. Eigner József—híreink szerint — nem kapta meg a jogorvoslat lehetőségét sem. „esélyegyenlőség” jegyében — egy hívőre vetítve 5-6-szor annyi támogatáshoz jutnak, mint a történelmi egyházak. A szektabarát és a nagy egyházakat szétverni szándékozó szociálliberális politika kifejezésre jut ma az egyházi javak visszaadásának a halogatásában és bizonyos szekták elektronikus médiában történő aránytalan szerepeltetésében. Közelebb kerülünk az 1920. évi XXV. törvény kritikájának szociálliberális indítékaihoz, ha felfigyelünk arra, hogy nemzetközileg is rossz hírű, pénzéhes felekezetek destruktivitását, káros szerepét a sajtó tagadja, míg ártalmatlan samanisztikus hagyományokra építő gyülekezeteket — magyar kötődésük miatt — élesen támad. Az elmúlt évtizedekben a szülők foglalkozása alapján megállapított numerus clausus érvényesült az egyetemi felvételiknél. A munkás és pártkáder származású tanulók arányának illett meghaladnia az 50%-os arányt, a paraszti származásúaknak elérni a 25%-ot, a kispolgári és egyéb kategóriának 5% alatt kellett maradnia. A továbbtanulásból kirekesztettek tudásának elfecsérlődése árán ez a numerus clausus némileg növelte a társadalom nyitottságát. A hazai piacokat és ipart, a pénzintézeteket és a sajtót védeni szándékozó indítványokat gyakran minősítik úgy, mint az idejét múlt, nacionalista ihletésű numerus clausus törvény gazdaságpolitikai vetületét. Néhány ország példája igazolhatja, mennyire alaptalan ez a vád. Japánban csak azokban az ágazatokban engedik meg a külföldi tőke jelenlétét, ahol már a japán alapszerkezet kiépült, vagy ahol jelentős technológiai invencióhoz juthat a gazdaság a társulás révén. Indonéziában csak indonéz partner révén lehet céget alapítani. Malaysiában ágazatonként és vállalatonként határozzák meg a minimálisan szükséges hazai tulajdon arányát. Egyiptomban a pénzintézetek és az építőipar területén maximum 49% lehet a külföldi tőke részaránya, Indiában 74%, a Fülöp Szigeteken 40%. Venezuela a pénzintézetek, a közszolgáltatások, a hírközlés és a tömegtájékoztatás területén 20%-ban maximálta a külföldi tőke hányadát, hasonlóan az Egyesült Államok elektronikus és nyomtatott sajtóra vonatkozó 20%-os limitjéhez. 29 amerikai államban limitált, kettőben tiltott a külföldiek földtulajdonlása. A Koreai Köztársaság legtöbb vállalatánál csak az 50%-os külföldi tulajdoni hányad a megengedett, Thaiföldön bizonyos áruk — pl. fa, rizs, horgany, gumi — kereskedését kötik hazai vállalkozókhoz. Hosszasan lehetne még sorolni azokat a piacvédő példákat, amelyeket nyilván nem a magyar 1920. évi XXV. törvény ihletett. Lassan körvonalazódik, hogy a szociálliberális értelmiség mit nem szeret ebben a törvényben. Azt nem szereti, hogy ez a törvény úgy védi a kisebbségi jogokat, hogy ezzel egyidejűleg védi a többség érdekeit is, hiszen a „legalább kilenctizedes hányad” őrájuk is vonatkozik. Az a politikai irányzat, amelyik az elmúlt évtizedekben hivatásszerűen külföldi nagyhatalom megbízásából helytartóskodott Magyarországon, és napról napra elárulta a nép alapvető érdekeit, most is reflexszerűen, immáron kéretlenül folytatja ezt a tevékenységét. Ellehetetleníti a piacvédelmet, elkótyavetyéli a nemzeti vagyont, pusztítja a gyermekes családokat, ellenségének tekinti a történelmi egyházakat, kisebbségi jogokat sem hajlandó megadni a magyarságnak saját országában, letagadja és átírja a történelmet. A rosszhiszeműségre jellemző, hogy ugyanazon sajtóorgánumok minősítik az 1920. évi XXV. törvényt nemzetiségellenesnek és sovinisztának, amelyek a numerus clausus elvén alapuló, a kisebbségeket helyzetbe hozó amerikai jogszabályokat liberális címkével ületik. A numerus clausus elve az Egyesült Államokban lassan betölti történelmi szerepét. A fokozatosan uralkodóvá váló republikánus eszmeiséggel nem fér össze, hogy törvényhozás útján, a versenyt megkerülve kényszerítse rá a„másságot” az egyetemekre, munkahelyekre, lakókörzetekre. Monopolhelyzetét őrző szociálliberális sajtónk vajon hogyan értékeli ezt a változást: megszabadulnak az amerikaiak egy elavult eszmétől és lekanyarodnak a „paritásos demokrácia” egyedül üdvözítő ösvényéről? Bírók a kispadon Mosonmagyaróvár, 1956. október 27. /-------------------------------------------------------------------\ TAMÁSI LAJOS: Piros a vér a pesti utcán Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, akadozva száll még az ének, de már mienk a pesti utca. Nincs más teendő: ez maradt, csak ez maradt már menedékül, valami szálló ragyogás kél, valami szent lobogás készül. Zászlóink föl, ujjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, selyem-színei kidagadnak: ismét mienk a pesti utca! Ismét mienk a bátor ének, parancsolatlan tiszta szívvel, s a fegyverek szemünkbe néznek: kire lövetsz, belügyminiszter? Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vére ez, piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz? Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az Á VH, sem a tankok titeket meg nem mentenek. S a nép nevében, aki fegyvert vertél szívünkre, merre futsz, véres volt a kezed már régen Gerő Ernő, csak ölni tudsz? .. Piros a vér a pesti utcán. Eső esik és elveri, mossa a vért, de megmaradnak a pesti utca kövein. Piros a vér a pesti utcán, munkások — ifjak vére folyt, a háromszín-lobogó mellé tegyetek ki gyászlobogót. A háromszín-lobogó mellé tegyetek három esküvést: sírásból egynek tiszta könnyet, s a zsarnokság gyűlöletét, s fogadalmat: te kicsi ország, el ne felejtse, aki él, mert úgy született a szabadság, hogy hullt a könny és hullt a vér. 1956. október 25-26. V____________________________________________________)
