Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-09-01 / 9. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1995. szeptember BEKE GYÖRGY: CZEGO ZOLTÁN: Anyanyelvűnk szabadságharca Ifjúsági staféta Kolozsvárról Strasburgba A kontinuitás valóban létezik Kisebbségi életünkben, főleg Erdélyben létrejött egy irodalmi iskola, amely hűen ragaszkodott az esztétika törvényeihez, de nem mindig követte a „modem” vagy annak kikiáltott irányzatokat. Közönségünk értette az ilyképpen hozzá eljutó üzeneteket, amelyek azt sugallták, hogy minden román elnyomatás, kisebbségivé, kisebbrendűvé torzításunk ellenére az erdélyi magyarságot tovább fogja éltetni ezeresztendős szülőföldi hagyománya és a magyar nemzet lelki egysége. De eljött az üzenet—részbeni—beteljesedésének ideje, jónéhány lánc lepattant rólunk, és egyszerre mintha érdektelenné és értéktelenné vált volna mindaz, amit „megtartó művelődésnek” éreztünk. Olyan divatok terjedtek el, amelyek kezdik elsodorni a hagyományos értékeket, de magukat a hagyományokat is. Jó földim, az emlékíró Apor Péter biztosan most is felemelné szavát eme „új módi” ellen. Az ő idejében a bécsi udvar szokásai fenyegették a függetlenségét veszített Erdély megtartó szokásait. Manapság nem nehéz felismernünk a pénz, a tőke alakító erejét, amely piaccá silányítja a kultúrát is. Üzleti érdekek kívánják meg, hogy az aggályoskodás helyét harsogás foglalja el, a műveltségét a szubkultúra. Igazi baj az, hogy ez az álforradalom kikezdi anyanyelvűnk törvényeit is, azokat a köveket, amelyek fölött oly sok áradás vonult végig, de mindig épségben maradtak. Félő, hogy a handabandázás árjának levonulása után nem ép nyelv marad, hanem csak a magyar nyelv széttöredezett csonkjai fognak előmeredezni a nemzeti sors nagy medréből. Különös, hogy egyszerre minden oldalról ostrom alá fogták sok ezer év alatt kialakított legfőbb örökségünket. A szomszédos országokban nyílt támadásokat indított ellene a nacionalista román, szlovák, szerb hatalom. Trianontól, hetvenöt esztendeje folyik a magyarnyelv nagy szabadságharca. A kisantant fojtogató gyűrűje a maradék Magyarország körül nem annyira katonai és politikai szövetség volt, mint inkább cinkos összefogás a magyar nyelv és a magyar művelődés kipusztítására. És a szövetség csakis ezen a téren érte el a maga eredményeit, hiszen történelmileg összeomlott, napjainkban széthullott Jugoszlávia és Csehszlovákia, de a magyar nyelv gyógyíthatatlan sebeket kapott a „trianoni országok” romjai alatt (nyelvtörvény Szlovákiában, etnikai tisztogatás a Bánságban és Bácskában). Sokszor változott az elnyomó, többségi nacionalizmusok taktikája, de a lényeg ugyanaz maradt mindig: a magyarság elűzése vagy beolvasztása, mégpedig anyanyelvének tiltása, művelődésének elsorvasztása révén. El kellene ezt mondanunk nagyon sokszor és minél szélesebb körben Nyugaton, amely döntő felelősséget visel Trianonért, a magyar nyelv legyilkolásáért. A Nyugat országai azzal a megnyugtató tudattal szabták újra Kelet-Közép-Európa országhatárait, hogy ezzel végre nyugvópontra jut a századokon át izzó kisebbségi kérdés. Valóban új korszak köszöntött a Kárpát-medence magyar kisebbségeire, de nem az egyéni és közös szabadság, hanem a mindaddig elképzelhetetlen nemzeti elnyomás jegyében. Amíg a magyar főhatalom századai alatt a kormányzat soha nem gondolt a románok tömeges asszimilálására, addig az új román főhatalom már a húszas évek elején olyan intézkedést vezetett be, mint a példátlanul nacionalista „kultúr-zónák” rendszerét. Az Anghelescu román oktatási miniszter nevéhez fűződő intézkedések lényege az volt, hogy a Székelyföldre helyezett román tanítók—akik egy szót sem tudtak a lakosság magyar nyelvén — többszörös fizetést és számtalan előnyt élveztek „misszionáriusi” tevékenységükért. Ceausescu diktatúrája idején „mosolygós” módszerekkel, vagyis a „nemzeti egyenjogúságot” harsogva számolták föl az erdélyi magyar oktatást, oly módon, hogy az iskolák már csak cégtábláik szerint voltak magyar tannyelvűek, az oktatók és az oktatás nyelve szinte kizárólag román lett. Csíkszeredán például a tíz gimnáziumi osztályból kilenc román nyelvűvé alakult át, nyilván nagy többségükben magyar diákokkal. Ezt az arányt változtatta vissza az 1989 után kibontakozott erdélyi magyar eszmélés. Bibliás, gyertyás tüntetések követték egymást és követelték az elkobzott magyar iskolák visszaadását, a felekezeti oktatás helyreállítását. A Székelyföldön és az erdélyi nagyvárosok jó részében önállókká lettek az addig kényszerűen „egyesített” iskolák. De Marosvásárhelyen ezt a természetes folyamatot már felbérelt, dorongos román duhajok és katonai egységek szakították meg 1990. március 19-i véres pogromjukkal. A hatalom azonban néhány évig nem intézett újabb rohamot az önállóságukat kivívott magyar iskolák ellen. Várakozott, megelégedett a magyar tanfelügyelők — például a derék Beder Tibor—állandó zaklatásával, a soha nem csituló sajtótámadásokkal, a magyarság „szeparatistává” bélyegzésével. Elérkezett most a hatalom rég várt ideje és a bukaresti törvényhozás két háza az eddigi legkíméletlenebb oktatási törvényt hozta meg. Ennek sommája: a magyar oktatás leépítése, felülről lefelé, a magyar nyelv kitiltása a felvételiknél, a szaktárgyak, továbbá a történelem és földrajz oktatásánál. Enne méltó társa a Szlovákiában tervezett nyelvtörvény, amely a magyar nyelvet a családi házak ajtaján belülre száműzné és a felvidéki magyarság elcsángósítását teljesítené be. A kisantant újra él és virul! Nemzeti önfeladás, egyenesen árulás lett volna, ha a kisebbségi magyarság érdekképviseletei, a szlovákiai magyar koalíciós pártok vagy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem lép fel teljes eréllyel az alkotmányosság mezébe öltöztetett nyelvtiprás ellen. Nincs hová tovább hátrálnunk! Ez a küzdelem immár az egész erdélyi magyar nemzeti közösség ügye, pártállástól függetlenül felvonultatja mindazokat, akik felelősséget éreznek gyermekeink, anyanyelvűnk jövőjéért. Egy évvel ezelőtt aláírásokat gyűjtöttek a készülő oktatási törvény elleni tiltakozásra — és 492.380 aláírás került a listákra. A törvény szerint elegendő lett volna negyedmillió aláírás, de Bukarest a kétszeresét sem vette figyelembe, a tiltakozást félretaszította. Vajon nem a Romániában Iliescu elnök által egyenesen példásnak és „eredetinek” nevezett demokrácia megcsúfolása ez? Ezt a tiltakozó beadványt, félmillió aláírással, ifjúsági staféta viszi szeptemberben Kolozsvárról Stasbourgba és átadja az Európai Parlamentnek. Kerékpáros fiatalok kelnek útra, vállalva minden fáradságot és kockázatot, hogy a jövőjükért folyó per tanúságát a Nyugat nyilvánossága elé tárják. Ezzel együtt országos tiltakozó gyűléseket tartanak, szükség esetén a polgári engedetlenség módszeréhez folyamodnak. Román nyelvű röpcédulákon világosítják fel a román lakosságot, hogy a nagy magyar tüntetés nem ellenük, hanem a kormányzat ellen irányul. Igen fontos, hogy a fiatalok ilyen tudatosan és bátran kapcsolódtak be anyanyelvűnk szabadságharcába. Jelzi, hogy fiatalságunk java része korszerűen, a mai idők jegyében, de töretlen hűségben magyar akar maradni. Nem vaklárma az, amit Erdély és a Felvidék keltett: a magyar oktatás, ezzel a magyar művelődés ezeresztendős épületét, Apáczai Csere János eszményeit rombolja szét az utódállamok új kisebbségi iskolapolitikája. Ha pedig nincs iskola, veszni indul a nyelv, szolganéppé lesz a magyar, elsorvadnak a kisebbségi magyar közösségek. Nem hagyhatjuk! Hadd használjuk itt a román politikusok, nyelvészek, történészek kedvenc kifejezését, a kontinuitást. De rögtön azt is hozzátéve, hogy köztük is vannak néhányan, akik ezt a nemzeti alapkategóriát nevetségesnek tartják. Nemzeti létüket féltik ugyanis az előbbiek mindazoktól, akik kétségbe merik vonni a géta-dák-római-román-Nagy- Románia vonalat. Most néhány adalékkal szeretnénk szolgálni arra vonatkozóan, hogy milyen a kontinuitás, a folytonosság a királyi Románia, a Ceausescu-féle szocialista diktatúra és a mostani új demokrácia nemzetiségi politikájában, az oktatási törvények néha kuszának tűnő, ám a nemzetietlemtésben egyértelmű és határozott berkeiben. A trianoni diktátum után minden nagyhatalmi elvárások, román királyi fogadkozások ellenére — ott ez a rend — kultúrzóná-nak minősítették Erdélyt. Olyan tartománynak, melyet minél hamarabb be kell olvasztani a román kultúrkörbe. Azaz, meg kell szüntetni a magyar iskolákat, kötelezővé kell tenni elemitől az egyetemig a román nyelvű oktatást, minden településen létre kell hozni román iskolákat, ortodox templomokat kell építtetni a magyarokkal olyan falvakban is, ahol eladdig román embert sosem láttak stb. Nem soroljuk. Ez akultúrzóna, melyben jelentős felpénzt adtak az Ókirályságból Erdélybe vezényelt román hittérítőknek, tisztviselőknek és oktatóknak, rendőröknek egyaránt. És hogy mi a véleménye a királyi Romániának a magyarságról, azt megírta könyvében egy bizonyos Liseanu úr 1932-ben, azt fejtegetvén, hogy az erdélyi magyarság meg a székelység tulajdonképpen a románok elmagyarosításából képződött. „Ezért te román, ha magas, derék, kékszemü erdélyi magyarral találkozol, köszönj neki, hiszen a testvéred ö, elmagyarosított román" — olvashatjuk eme munkácskában. — Az antropológiai, nyelvészeti, hagyománybéli „bizonyítékokról” esetleg egy szilveszteri vidám, fölszabadult lapszámban. Akkor is csak teljes idézetekkel... Namármost, itt van ez a Martinas nevű román, mai és modem áltörténész, aki szó szerint ezt magyarázza mind az erdélyiekre, mind a moldvai csángó-magyarokra vonatkoztatva. Ez a kontinuitás! 1986-ban egy erdélyi szimpóziumon (kijelölt személyeknek a részvétel kötelező volt, bejárati ajtókatkezdés idején lezárták, se ki, se be) egymás után emelkedtek szólásra a román történészek és magyarázták, kik s mik is vagyunk mi, még jelenlévő magyarok. (Mellesleg: a „tudós hadtörténész”, Ilié Ceausescu nem tudott elmenni, tanulmányát egy katonatiszt olvasta föl.) Többek között azt bizonygatták, hogy a XII. században jelentek meg a hódító magyarok Erdélyben, és jövet elsajátították a románoktól a rovásírást. A másik azt magyarázta a kontinuitás jegyében, hogy az erdélyi magyarság évszázadokon at harcolt a magyar iga ellen — a XVI. századtól 1920-ig, mikor is a románok felszabadították Erdélyt a magyar elnyomás alól... És mindezt ott, történészek, értelmiségiek előtt, és nem szilveszteri derűs műsor keretében. Itt áll előttünk a román tanügyi, oktatási törvény, amelynek lényege a magyar nemzetiséget megsemmisítő törvények folytonossága, napjainkig. Mit folytat ez? A kettős olvasattá Ceausescu-diktatúra rendelkezéseit, immár nem árnyalatukban, hanem nyíltan a magyar nyelvű oktatás megszüntetéséért. A Ceausescut főtitkári székbe emelő IX. kongresszus vezeti be a „nemzeti kisebbségek” szóhasználat helyett az „együttélő nemzetiségek” megnevezést. Megérezte ugyanis valaki akkor, hogy a kisebb megnevezésben benne van valamelyest az önálló is, a többség mellett. Kisebb, de különálló. Hát kötelezővé vált a politikai nyelvhasználatban az „együttélő” kifejezés. Akárhányszor vetődött fel az erdélyi magyarság kérdése Trianon óta a világszínpadon (melyen a magyarságnak legtöbbször még statisztálnia sem szabadott, vesztesként szerepeltetve olyan győztes-nyertesek mellett, mint az összefércelt Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia), mindig azonos volt a válasz: A kérdés megoldódott, ez a kérdés nem szerepel már... Azonos képletben lelhető ez a jelenség mind a Ceausescu-, mind a Iliescu-féle áldemokráciákban. Előbbiben kategorikusan és fegyverek, börtönök árnyékában és megkövetelt tapsok közepette hurráztatták jól fizetett martalócokkal, hogy Romániában egyetlen nemzet él, a szocialista román nemzet, melynek fiai és leányai... stb., stb. Egy talmi politikai helyzetkép besulykolása volt a cél, és ebből nem lehetett kiállni. Ennek volt kvintesszenciája az újabb változat a nyolcvanas években, hogy Romániában élnek magyarul beszélő románok is, és azok írói, művészei magyar nyelven alkotó román művészek. Ceausescuék még a szocialista intemacionálé és a szocialista nemzet fedőneve alatt, de már meghatározták, hogy a szocialista építés folyamatával egyidőben történik a szocialista társadalom homogenizálódása; tehát érik a magyarság eltűnése, beolvasztása, az egységes és egynyelvű nemzet agyrémének realitása. Hol tartunk ma eme folytonosságban, a kontinuitásban? Ennek a kontinuitásnak ugyanis, amint láttuk, valóban van létalapja, nem úgy, mint a római anyafarkas és a kolozsvári Gheorge Funar polgármester között. A mai román alkotmány már rögzíti az egységes nemzeti állam létét, mintha nem élne ott kétmillió magyar legalább és ötmilliónyi cigány, roma, továbbá szláv néptöredékek, melyekről — úgy vélni néha—anyanemzeteik is elfeledkeztek délen, északon, északnyugaton. A román alkotmányozók feledtetni vélik, hogy az alkotmány mint alaptörvény nem a célkitűzések gyűjteménye, hanem az elért társadalmi, politikai eredmények tükre. A mostani romániai áldemokráciában a legsovénebb, legnacionalistább pártok — és ezek kormánypártok! — fogalmazzák újra a nemzetiségek és köztük főként a magyar nemzetrész eltüntetésének „össznépi igényét”, törvényes keretek között. Ez továbblépést jelent a kontinuitás, a hetvenöt éves szakadatlan magyartalanítás folyamatában. Még azt sem mondhatjuk, hogy kegyetlenebbek C.V. Tudorék, Funarék, Iliescuék, mint volt a Ceausescu-klán. Csak éppen szabad kezet és nyílt elnyomó politikát kaphattak az 1990-es román kormánytól, el egészen 1995júliusáig, mikor aláírta a román államelnök a magyar anyanyelvű oktatás halálos ítéletét. Az előző rendszer tapsba és szögesdrótba csomagolta a magyarság elleni jól megtervezett háborúját, a totális támadást. A mostani román politikusok csak akkor árnyalnak, ha külföld felé kell mutatniok valamit a magyarság példás jólétéről. Mind a múltban, mind a jelenben rendkívül érdekes, ám teljesen infantilis politikai magatartás mind a románok, mind a szlovák politikusok részéről, hogy előjognak tekintik a magyarság anyanyelvi igényeit. Az egyenjogúság náluk csak azt jelenti, hogy egyenlő joguk van szlovákul, románul beszélni. Hogy egyenlő joguk lenne az anyanyelvükön is, ez már—itt lelem föl a gyermeteg, az infantilis tétetés jelenségét — előjogként szerepel, nem természetes igényként. A folytonosságot eme jószomszédaink nagyon is ápolják otthon s másutt. Szükségük van arra. Történelmet kell kreálniok, hiszen országot kaptak. Egy új országhoz, egy fiatal nemzethez illik egy hőseposz, egy legendárium. Ezt nagyon is tudják. Ám ami furcsának tűnhet — ha elér hozzá—egy normális politikus, történész számára bárhol a világon, az számunkra, a magyarság s a teljes nemzet számára drámai helyzet, ami tragédiába torkollhat. És egyre kevésbé bízhatunk abban, hogy megérti valaki ezt a szót, míg látva látjuk: a háborús vérözönt sem veszik komolyan. A Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt nyilatkozata Minden európai szülőnek alapvető emberi joga, hogy gyermekei nevelése irányításában maga döntsön. Amennyiben egy állam monopol jogot igényel minden iskola fenntartására, magára veszi akötelességet, hogy állampolgárainak ezt az emberi jogát kielégítse. A Romániában most életbe lépett új tanügyi törvény megvonja állampolgáraitól gyermekeik nevelése irányításának alapvető emberi jogát. Az emberi jogok nem képezhetik vita és alku tárgyát, azokról még lemondani sincs joga senkinek. A Romániában élő magyar nemzetiség nem bevándorlókból áll, akiknek jogait a befogadó állam szabadon állapíthatja meg. Ez a nép történelmi nemzetiség, szerzett jogait a helyzetét megkérdezése nélkül eldöntő nemzetközi határozatok-szerződések garantálták. A Romániában kötelezően, a szülők akarata—melyet azok több mint ötszázezer aláírással juttattak kifejezésre — ellenére alkalmazott oktatási rend tehát nem lehet Románia belügye. Nem lehet tárgya a Románia és Magyarország között folyó alkudozásoknak sem. Alapvető emberi jogok és azok megsértése egyetemes nemzetközi jogi kérdés. Ezt a kérdést meg kell oldani. Megoldása nélkül érvénytelenné és értéktelenné válik Közép-Európában az emberi jogokra vonatkozó minden — Románia által is aláírt — nemzetközi határozat és egyezmény, beleértve a Trianoni Békeszerződést és az egyetemes emberi jogok Chartáját is. Felkérünk ezért minden magyar és nem magyar állami és társadalmi hatóságot, szervezetet, politikai pártot, melyek bármilyen formában érdekeltek az emberi jogok védelmében, terjesszék a maguk lehetőségei és kapcsolatai felhasználásával az emberi jogok védelmében illetékes nemzetközi fórumok elé megoldás végett a Romániában élő nemzetiségi szülők alapvető emberi joga megtagadásának panaszát. Marosvásárhely, 1995. július 27. Varga László a RMKDP elnöke
