Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-09-01 / 9. szám

1995. szeptember

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

Ha kell, határmódosítással

védelmet a délvidéki magyaroknak!

A Magyar Igazság és Élet Pártja megoldási terve

Magyarország az európai államközösség egyenjogú tagja, nemzeti érdekérvényesítését azonban gátolja az 1920-ban, Trianonban az akkori győztes hatalmak által kierőszakolt országcsonkítás, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése, amely után—nemzetközi jóváhagyással — egy olyan rendszer 34 éves uralma következett, amely a nemzet minden anyagi és erkölcsi tartalékát felemésztette.

Déli határaink mentén immár hosszú évek óta pusztító háború folyik. Az 1920-ban először, majd a II. világháború után másodszor is létrehozott Jugoszlávia szláv népei elkeseredett, véres háborút vívnak egymás ellen nemzeti határaik saját igényeik szerinti megvonásáért. Népirtás folyik, tömegsírok telnek meg, és géppisztolyos lakosságcsere zajlik. Az európai államközösség százmillió dollárokat költ „békefenntartásra”, humanitárius segélyre és konferenciákra. Mindez jóformán teljesen eredménytelen.

A háború most abba a szakaszába jutott, amikor a két legerősebb nemzet, a szerb és a horvát végelszámolásra készül. Meghúzzák a határokat, amennyire katonai erejükből telik, és kicserélik a lakosságot. A horvátországi szerbek — több százezren—felnyomultak a Szerb Köztársaság északi részébe, innen pedig kitelepítették a horvátokat.

Ennek a géppisztolyos lakosságcserének vétlen áldozatai a magyarok. 1920 óta alávetett helyzetben élnek, létszámuk rohamosan csökken. A második világháború után tömegsírbagéppuskázás volt az osztályrésze legalább 40 ezer magyar férfinak. A volt Jugoszlávia területén élő magyarság semmilyen vonatkozásban nem érdekelt a most folyó háborúban, kultúrája, történelme azonban a horvát államhoz és a horvát kultúrához áll közelebb, már csak közös történelmünk egyes vonatkozásai miatt is. A magyarság túlnyomó része azonban a Vajdaságban él, szerb fennhatóság alatt.

A háború ezen szakaszában minden együtt van ahhoz, hogy a magyarságon csattanjon az ostor. Máris százerzével érkeznek az egyébként szánalomra méltó szerb menekültek a magyarlakta területekre, ahol be kell fogadni őket. Ennek a már szinte reflexszé vált szerb szokás szerint az lehet a következménye, hogy a magyaroknak menniük kell. Elveszik tőlük a házaikat, vagyonukat, földjüket, s ha nem engedelmeskednek, megölik őket. A népirtás mindennapossá vált ebben a háborúban—miért éppen a fegyvertelen magyarokkal tennének kivételt?

Mindezt nem nézhetjük tétlenül. Annyira gyengék nem vagyunk, hogy ne vehetnénk laj stromba a lehetőségeinket.

Szövetségünk elnökségi ülésén megvitatta a Magyarország és Szlovákia között megkötött nemzetközi alapszerződést. Egyhangúlag a következő véleményt alakította ki:

Az alapszerződéssel nem értünk egyet, mert amikor ez év február 17-i levéllel szövetségünk a Nagykövetséghez fordult azzal a kéréssel, hogy a leendő alapszerződések szövegtervezetét tanulmányozhassa, s ahhoz esetleges véleményt mondhasson, ez a „nem szokás” elvével talált visszautasításra. Kérésünket mi azzal támasztottuk alá, hogy nagy horderejű, az egész magyarságot érintő kérdésről van szó, illetve, hogy szövetségünk —mint a Németországban élő magyarság legitim képviselete — olyan tagokat, polgárokat is magában foglal, akik valamilyen formában kötődést mutatnak az érintett területekhez, így adott esetben véleményük fontos lehet. Ilyen, egy egész nemzet számára alapfontosságú szerződést csak akkor célszerű és legitim létrehozni, ha az az érintett társadalom nagy egészének szükségleteiből indul ki. Ezt pedig csakis egy szélesebb, hoszszabb társadalmi vitasorozat fejezheti ki.

Elismerjük azt, hogy Magyarország szomszédaival jó viszonyban, a béke elvei alapján kell hogy éljen, elismerjük azt a törekvést is, hogy az ország sorsára nem közömbös az európai integrá-A magyar kormány most kapkod. A legnagyobb veszélynek azt tartja, hogy közvetlenül a déli határunk alatt a szerb-horvát háború újabb frontja nyílik meg, és a háború átcsap Magyarországra. Ekkor egy szempillantás alatt kiderül, hogy mennyire bűnös és felelőtlen az a politika, amelyik leépítette a magyar hadsereget, ahelyett, hogy fejlesztette volna, amelyik éhkoppon tartja a magyar tisztikart, és oktalanul megsemmisíti a magyar fegyverzetet. Határainkat természetesen minden lehetséges eszközzel meg kell védenünk, azonban az államhatároknál is fontosabb a magyar ember.

Szembe kell néznünk azzal, hogy mit tehetünk — önmagunkért. Nem háríthatjuk el a felelősséget a szokásos kádárista módon, mondván, hogy bajba jutott nemzettársaink — jugoszláv állampolgárok.

1. A legegyszerűbb és egyben legigazságosabb megoldás az volna — amennyiben a magyar önrendelkezés nem valósulhat meg, és a magyarok Szerbia kebelén belül nem tudják megvédeni ősi lakóhelyüket —, ha a magyar fél is részt vehetne a területek felosztásában, és a Vajdaság magyarlakta része, néhány város és néhány falu, ahol egy tömbben a legtöbb magyar él, magyar területté válna, készen arra, hogy befogadja a Jugoszlávia más térségein élő magyarokat is. Ennek a lakosság- és területcserének pontosan annyi jogosultsága és indoka van, mint a most folyó többinek. Csak a katonai erő hiányzik mögüle. Ezért felhördülés a válasz rá.

Világosan le kell tehát szögezni, hogy nem a háború kiterjesztésére gondolunk, hiszen tudjuk, hogy ez végzetes lehetne számunkra. Nem látjuk ugyanakkor akadályát annak, hogy a most folyó béketárgyalások, egyeztetések és határmeghúzások tételei közé ezt a magyar határkérdést és 350 ezer magyar sorsát is felvegye az E- gyesült Nemzetek Szervezete. Jugoszlávia megszűnésével ez éppen úgy megtárgyalható kérdés, mint a bosnyák állam határai vagy a horvát, a szerb, a szlovén határ részletei. Csekély területről van szó, de több százezer életről.

Ezt természetesen a magyar kormánynak kellene szorgalmaznia és kivívnia. Ezért nincs sok reményünk e megoldás iránt. Hacsak a magyar társadalom életösztöne ki nem kényszeríti. Állásfoglalásunkkal mindenesetre ezt célozzuk.

2. A második megoldás is nagy erőfeszítéseket követel. Ha tízezrével érkeznek Magyarországra az elüldözött magyar családok, valahol és valamiből élniük kell. A magyar állam eddig

lódás. A magyar-szlovák alapszerződés szövege mindehhez alapot nyújthat. Szövege és szelleme is, ha azt valóban élettel töltik majd meg a szerződő felek. Ez azonban még a jövő. A jelen nemzetközi politikai helyzetben nem látjuk azt a kényszerítő érvet, mely egy ilyen szerződés megkötését kifejezetten sürgetné. Természetes az, hogy minden nyugati ország érdekelt abban, hogy a világ válságtérségeiben békés, diplomáciai úton történő válságrendezés és véglegesen megnyugtató megoldások jöjjenek létre, ám ez nemcsak ezen országok, hanem minden józan ész és humánum igénye is. Igény azonban nem jelenthet nyomást! Az európai integráció iránt természetes magyar igényt nem lehet kihasználni látszatszerződések megkötésére való presszionálásra!

Számos kérdést tisztázatlannak látunk, így a szlovák atomerőmű helyzetét, a Duna problémáját s sok más, a magyarság számára létfontosságú tényezőt. A térségből érkező jelentések, különböző szervezetek állásfoglalásai arra intenek, hogy a szerződés alapjaiban igen üdvözlendő bekezdéseit egyelőre ne tekintsük megélt valóságnak, inkább kitűzött célnak, óhajnak.

A jelen történelmi helyzetben nem látjuk a hathatós felülvizsgálat lehetőségét sem e szerződés betartására.

sok milliárd dollárt vesztett a délszláv háborún, az embargón, a turizmus megakadásán, a kapcsolatok összeszűkülésén. Jelenlegi helyzetében képtelen megfelelően ellátni az áldozattá vált magyarokat. Veszteségeit senki nem téríti meg. A mindeddig békés türelmet tanúsító és a háborúságban vétlen magyarságnak, beleértve most már a Magyar Köztársaságot is, éppen anynyira jogos, sőt indokoltabb a segély iránti igénye, mint a háborúzó nemzeteké. A magyarok szülőföldjükről való tömeges elűzetése esetén, ha nem tudja kieszközölni az igazságos határmódosítást és nem képes megvédeni az ártatlan magyarokat, a nemzetközi közösségnek meg kell térítenie a magyar állam eddigi, háború okozta veszteségeit és nagyarányú segítséget, vissza nem térítendő segélyt kell nyújtania Magyarországnak, hogy megfelelő módon el tudja helyezni a menekülteket.

Teljesen képtelen állapot az, hogy miközben a magyar nemzetnek vétlenül hatalmas veszteségei keletkeznek, óriási kamatterheket kénytelen viselni és drága hiteleket kell felvennie azért, hogy a háború miatt keletkezett kieséseit pótolja. A kormánynak tehát az a kötelessége, hogy ezt a világ közvéleménye elé tárja, hogy jelentős összegű segélyért folyamodjon, egyszersmind tárgyalásokat kezdjen az adósságterhek háború miatti átütemezéséről, a könnyítésekről.

Ezzel párhuzamosan ki kell mondani két dolgot. A Magyarországon élő szerbeket és más délszlávokat ez a helyzet semmilyen vonatkozásban nem érinti. Évszázadok óta élnek közöttünk, ezután is teljes biztonságban lehetnek. Magyarország senkit nem fog kitelepíteni, kiüldözni.

3. Ugyanakkor mondja ki országgyűlési határozat, esetleg törvény, hogy amíg ez a kérdés a fentiek szerint nem rendeződik, Magyarország letelepedésre, állampolgárként csak magyarokat fogad be. Nincs sem anyagi, sem erkölcsi lehetőségünk, hogy addig, amíg magyarok válnak ártatlanul földönfutóvá, más népek bajaival foglalkozzunk.

Végezetül: mindennek csak akkor van esélye a megvalósulásra, ha a magyar társadalom egységes akarattal követeli a saját kormányától a szükséges lépéseket, és nem tűr el semmilyen magyarázkodást, mellébeszélést.

Késő van, mint annyiszor már, de még van jó megoldás.

Talpra, magyar!

Debrecen, 1995. augusztus 28.

A MIÉP Elnöksége

Nem tartjuk szükségesnek Magyarország részéről a diplomáciai közéletben folyamatosan bizonygatni, hogy e nép „európakonform”. Nézetünk szerint csak a XX. században két évszám sokkal meggyőzőbben jelezheti ezt, mint a mostani szerződés: 1956 és 1989.

Az euroatlanti integráció szükségességében mindannyian egyetértünk, annak mihamarabbi megvalósításához sem férhet kétség, ez nemzetünk alapérdeke. Egyetlen nemzettől sem várható el azonban, hogy bizonyos alapvető nemzeti kérdést egyszerűen diplomáciai feltétellé degradálva intemacionális nyomás alatt kezeljen Ilyen feltételek mellett ez a szerződés nem szabad akaratból született.

Megállapítható, hogy Trianon eszmerendszere a történelem megmérettetésében alul maradt, és ma Európa egyik nagy válságának okozója. E válság enyhítése nem képzelhető el anélkül, hogy a térségben élő magyarság békeszeretetét egy nemzeti konszenzuson alapuló, valódi életigenlést jelképező szerződésrendszer fejezze ki. Véleményünk szerint ehhez azonban ma még nincsenek meg a feltételek; a szerződést kötő partnerek egy részében mint társadalomban sem.

Németországi

Magyar Szervezetek Szövetsége elnöksége

FÖLDÖNFUTÁS

Etnikai fegyver a délvidéki magyarság ellen

(Folytatás az 1. oldalról)

ban lévő lakásokat és ingatlanokat a menekülteknek, nem vállalja menekülttelep létesítését, az üres lakások összeírását, és még csak közvetíteni sem hajlandó a krajinaiak és a házvagy telektulajdonosok között semmiféle letelepedési ügyben.

Ä tartós elszállásolás elleni tiltakozás nagyon is indokolt: atrocitások sorozata történt, embereket dobtak ki egy élet munkájával megszerzett otthonaikból, erőszakkal kényszerítve őket arra, hogy házukat átengedjék a krajinaiaknak. A nyugat-bácskai Szilágyi esete többszörösen is példaértékű: a jövendő fenyegető képét éppúgy elénk vetíti, mint a jelenlegi szerbiai helyzet megannyi irtózatát.

Szilágyi mintegy 1200 lakosú, 1900-ban alapított magyarlakta község Apatintól délkeletre. Neve máig az alapító magyar tisztviselő, Szilágyi Rezső nevét őrzi, szobra máig (meddig?) látható a főtéren. Innen már nincs messze a Duna, a horvát-szerb háború keleti frontvonala, idehallatszik (tanúsíthatom), amint lövik a szintén nem túl távoli Eszéket. Már Zombor után, ha errefelé tart az embert, egyre több az amúgy sem csekély számú rendőr, gyakoribb az egyébként is közkedvelt, nem éppen barátságos igazoltatás. Apatin környékén azután mintha megszűnne a civil élet: ajóformán néptelen országúton csapatszállító teherautók, páncélkocsik és rendőrautók az ólmos bácskai ég alatt. A szerbek által megszállt, szomszédos Dél-Baranya (a Drávaszög), továbbá Kelet-Szlavónia közelsége miatt itt a rettegett szerb szabadcsapatok sem ritkák: végső soron „hátországuknak” számít ez a vidék.

Augusztus 10-éről 11-éré virradóra erőszakos házfoglalók jelentek meg itt, handabandázó helyi és környékbeli szerbek vezetésével. A megrettent és fegyvertelen lakosság dermedten figyelte, amint olyan, ideiglenesen nem lakott, de berendezett, komfortos házakhoz vezették a krajinai „izbeglica” tömeget (mintegy háromszázat), melyeknek tulajdonosai éppen (többnyire németországi vagy ausztriai vendégmunkásokként) külföndön vagy esetleg csak más vidékeken tartózkodtak. (Volt, aki a történtek előtt alig egy-két nappal utazott vissza németországi munkahelyére.) Ebben a helyzetben aztán nem volt nehéz „meggyőzni” a falu vezetőit: beszéljék rá a lakosokat arra, hogy kulcsaikat adják át „önzetlen segítség gyanánt” a jövevényeknek — így ottjártunkig, Szent István napjáig 40 szilágyi házban laknak már krajinaiak. Ahol netán nem akarták kinyimi a házakat, gyilkossággal fenyegetőztek — a házfoglalók fel vannak fegyverkezve. Nem egy szilágyi házon ott díszeleg a felirat: zauzeto — foglalt...

A falu első embere nem könnyen áll kötélnek, hogy bármit is mondjon. Nem csoda... így is nem túl sokára ő szólít fel bennünket: jobb, ha távozunk, az „izbeglicák” máris figyelnek, egy-két házból könnyen akár ki is lőhetnek... Annyit azért elmond: bizony igen nagy kockázat mostanság Szilágyin elmenni otthonról, elég, ha csak annyit lámák, hogy nincs mozgás, este nem ég benn a villany... Ha meg,.kérik a kulcsot” — tanácsos gyorsan odaadni.

Könnyű következtetni: a dolog valószínűleg a szerémségi horvátok esetében már ismert forgatókönyv szerint folytatódik: további menekültek érkeznek a faluba, felbomlik a rend, napirenden lesznek az erőszakoskodások, a rendőrség ímmel-ámmal tán olykor közbelép, de a pokolivá tett állapotokból majd azok is szabadulni akarnak, akik még saját otthonukban laknak. Elmenekülnek — és már el is végeztetett...

A csinos kis faluban a rettegés az úr: baljós előjeleként az egész Délvidék magyarlakta helységeiben várható, mindinkább tapasztalható hangulatnak... A magyar kormányhoz is segítségért folyamodtak: nagy kérdés azonban, hogy az elszakított nemzetrészek iránt nem túl nagy érzékenységet mutató budapesti vezetés képes lesz-e (s ha igen, mennyiben, milyen hatékonysággal) érdemben fellépni ismét végveszélybe került délvidéki véreink védelmében.

Egyelőre vajdasági méretekben—minden jel ezt mutatja — ugyanaz folyik, ami Szilágyin .Jdcsiben”, első lépésben már megtörtént, illetve történni fog. Ezt bizonyítja az a miniszteri rendelet is, amely—nyilvánvalóan központi, kormányzati sugallatra — utasítást ad arra, hogy „tartós megoldás céljából” össze kell írni az ideiglenesen nem lakott házakat.

Hivatalos szerbiai adatok szerint a krajinai szerb menekültek étkeztetése napi egymillió dinárba kerül. Mibe kerül azonban majd nekünk. magyaroknak mindaz, ami ezután bekövetkezhet?

NYILATKOZAT

a magyar-szlovák alapszerződésről