Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-07-01 / 7-8. szám

1995. július-augusztus

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

Sütő András beszéde

Elhangzott a debreceni Nagytemplomban, a környező országok nyelvtörvényei ellen tiltakozó nagygyűlésen, 1995. július 27-én

Tisztelt Gyülekezet!

Történelmi falak között 48-as lelkipásztoii szavak jutnak most eszembe arról, hogy egybegyűlésünket, mit a császár nevében betiltottak, azt Isten és a nemzeti jogok nevében újra megnyitottuk. Megnyitottuk és folytatni fogjuk, mert súlyos veszélyekkel teli történelmi hullámvölgyben, újabb nemzeti szégyen és gyalázat nélkül kell kiutat keresnünk, amihez Petőfi szavai nyújtanak most is eligazítást: „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, méltó reá, hogy azt hurcolja!”

Azok kedvéért, akik otthon minálunk, netán Bukarestben annál okosabbak, semhogy megértenék, miről is van szó, hogy mifajta járomról beszélünk, én is megismétlem: a romániai magyar nemzeti közösséget létében veszélyeztető jogfosztásról, arról a tanügyi törvényről van szó, melyet immár az ország elnöke kézjegyével is ellátott, dicséretével szentesített. Mondván: ama vitatható részletei csak azt bizonyítják, hogy semmilyen törvény nem lehet minden tekintetben mindenkinek megfelelő, holott nem így van ez. Mert ez az új román oktatási törvény minden tekintetben megfelelő mindazok számára, akik az ország térképéről a zsidóság, a német lakosság után a magyar nemzeti közösséget is le akarják radírozni.

Mert a hullának sokáig nő odalent is a szakálla, és mert endlőzung-tervét a kivégzett diktátor nem vitte magával a sírba, hanem hátrahagyta a tanítványainak. Ezért oly világos, testvéreim, hogy a nemzetiségi politika dolgában nem beszélhetünk visszarendeződésről, hanem inkább a diktátor eszméinek továbbfejlesztéséről és gyakorlati alkalmazásáról, az ország nemzetközi becsületének is ártva. Teljességgel világos, hogy ama véres karácsonynak damaszkuszi útján Paulusokká lett népvezérek most újból Saulusokká lettek. Üldözőivé mind a román, mind a magyar demokratáknak.

így fogalmazok, mert nincs kollektív bűn és vétek, Romániában pedig — mi valljuk ezt — román demokraták nélkül nincs esélye az igazi európai demokráciának. De tudjuk és tapasztalhatjuk, hogy minekünk, magyaroknak sincs esélyünk a követelt jogokra, ha nem lépünk föl egységesen a jogtiprókkal szemben, ha nem vetjük végét magunk közt is a megalkuvó gyávaságnak, többek közt, miszerint korai még nekünk — nem a konty, mint a klasszikus versben, hanem—a kolozsvári önálló magyar egyetem. Még nem vagyunk érettek rá? így lenne vajon?

Báthory István fejedelmünk 1581-ben nyilvánította egyetemmé a jezsuiták kollégiumát. Több mint négy évszázadon át érettek voltunk tehát képességünk gyakorlására, ám a félelem sugárfertőzésében szenvedők szerint még vámunk kellene. És meddig vajon? Míg az asszimiláció sötét erői végleg kizavarnak az országból? Míg e mostam tanügyi galádság folytán gyermekeink végleg kibujdosnak az anyanyelvűkből? A kérdés nem szónoki. Hiszen tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki jogunkat az óvodától az egyetemi oktatásig terjedő autonóm magyar iskolai hálózathoz, akkor máris megrendelhetjük a síremlékünket és a lassú gyászzenét, hínárjaink és funerátoraink örömére.

„Mert aki jármot hágy nyakába tenni, méltó reá, hogy azt viselje!” személyes és kollektív haláláig.

Mi történik hát, testvéreim?

Parlamenti képviseletünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a politikai vita, a tiltakozó nyilatkozatok eszközeivel, az Európa Tanács elé terjesztett panaszaival elfogadható tanügyi törvényt próbált megszavaztatni. Törvényszerű kudarcot vallott. Akárha méheket próbált volna rávenni, hogy hatszögletű viaszsejtek helyett négyszögletűeket rakjanak. Egy jól működő szavazógépezet, miköztünk pedig a mind laposabbra nyúló teoretizálás okos embereket is olyan doktriner vitákba sodort, melyek gyakorta semmiben sem különböznek már a középkori skolasztikusok megrendítően fontos kérdésétől, hogy tudniillik hány angyal fér el lökdösődés, rugdalózás nélkül egy tűnek a hegyén.

Ez idő alatt pedig az állami hatalom illetékesei rendkívüli erőfeszítéseket tesznek, hogy a magyar revízió rémképével félrevezessék a román népet, hogy orránál fogva vezessék az Európa Tanácsot, az Európai Uniót és más nemzetközi szerveket, amelyek némelykor valóban náthásak, tehát valóban baj lehet az orrukkal, mert nem érzik, mi van Kelet- Európában. Hogy a nemzetiségeknek járó elemi jogokat minősítsék, hogy a szellemileg alultápláltak által is észlelhető jogfosztást demokratikus intézkedésnek hazudjék, hogy nemlétező európai normák emlegetésével tagadják a valóban létező és bevált, ellenőrizhető normákat, amilyen példái a finn modell, a dél-tiroli, a belga, a spanyol vagy éppenséggel a svájci modell, amelyet tapintatlanság most emlegetni, mivel a nemzetállam fanatikusai ilyenkor gutaütést szenvednek a svájci kantonok fogalma hallatán.

Ők ugyanis csupán a bantusztán rezervációról hallottak valamit harangozni, és aztán megható módon védenek minket saját nemzeti nyelvünktől és kultúránktól, féltenek saját iskoláinktól. Országunk elnöke gyakran hivatkozik a francia példára, miszerint egy Párizsban megtelepedett ugandai—példának okáért — törvényszerűleg franciának számít. Minekünk, romániai magyaroknak pedig érteni kellene a szóból, a célzásból, csakhogy mi nem vagyunk ugandaiak, és nem telepedtünk meg Párizsban! Az elnök úr nem X3V. Lajos, ennek ellenére illenék tudnia, hogy az ezeréves magyar állam keretében soha nem hagytuk el szülőföldünket, amelyhez ragaszkodunk, nemzeti mivoltunkkal együtt, a mai román állam polgáraiként is.

Ugyanis, miként a szentséges individuum, bármely nemzeti közösség is kerüli a kényszerhelyzeteket, szemét le nem veszi tehát az önrendelkezés szabadságának csillagáról. Példát mondok: országgyűlésen új törvényeket, alkotmányos jogokat tárgyaltak. A nemzetállam és a politikai nemzet fogalmának hallatán a nemzetiségi képviselők erős tiltakozásba kezdtek, majd kivonultak a teremből. Kik voltak? Kik tiltakoztak? Nyilván az RMDSZ képviselői, az alkotmány megszavazásakor a román parlamentben. Ez is igaz! Viszont csak részben igaz, amit így mondok, ugyanis nem magyar, hanem román képviselők hagyták el az említett tárgyalás színhelyét. Az eset pedig nem Bukarestben, hanem Budapesten történt és nem mostanság, hanem 1868- ban, mikor is Deák Ferenc eszméinek szellemében Magyarország nemzetiségeinek jogait tárgyalták, és azok közül a román képviselet vonult éppen ki —-a legnagyobb tehát —, mivel a nemzetiségi törvényben akkor nem szerepelt két legfőbb követelmény: a román területi autonómia és a nyelvi régiók létrehozatala.

Mit hallhatott az akkori magyar képviselő a kivonuló románok egyikétől? Petőfi szavait: Mert aki jármot há^y nyakába tenni, méltó reá, hogy azt hurcolja is! Őket is megtanította Petőfi a konokságra és a szabadsághoz való ragaszkodásra. Azóta is joggal büszkék rájuk erdélyi és nem erdélyi politikus utódok. De közülük sokan rángógörcsös indulatba esnek, amikor 125 évvel később magyar képviselők ugyanúgy tiltakoznak a román nemzetállam és a politikai nemzet alkotmányos szentesítése ellen, lévén az ország tényszerűleg többnemzetiségű, határozatilag viszont ennek az ellenkezője.

Más példa, mely röviden hangzik ekképpen: teljes nemzeti szabadság az együttélő népek számára —idézte Tőkés László is. „Minden népnek joga van a maga neveléséhez, kormányzásához, saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének arányában nyer jogot." Kik mondták ezt? Hol mondták ezt? Kossuth is mondta, kissé későn már, az emigrációban, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár is mondta egy vesztett háború végén. De hangoztatták főleg román politikusok a Gyulafehérvári Határozat 3. fejezeteként, mikoris 1918. december 1-én Erdély, Bánság és Magyarország öszszes románjainak nemzetgyűlése kimondta az egyesülést Romániával.

Akik ma gyarmati sorsot szánnak minekünk, mert hiszen az alárendeltség törvényéhez ragaszkodnak iskolában is, orcapirulás nélkül bizonygatják, miszerint ők a gyulafehérvári határozatokat régen megvalósították. Nem babonásak, nem félnek attól, hogy elődeik a sírjukban forognak a meggyaláztatástól. Nem félnek, hanem inkább aggódó szeretetükről beszélnek. Követeléseinket önmagunk ártalmaként tárgyalják és mondják, hogy az elnézés bűn.

Ezt vallják Rousseau-val, bár nem hiszem, hogy éppen tőle tanulták, önálló magyar egyetemével, iskoláival ugyanis—mondják—a nemzetiség vesztébe rohan, gyermekei lemaradnak a román nyelvtudásban, így aztán nem lehetnek ők is miniszterek, mert igaz ugyan, hogy a mai román kormánynak egyetlen magyar minisztere sincs, ezzel szemben elvileg minden magyarból lehet még miniszter, ha eléggé jó konjunktúralovag.

És mit mondanak még e mostani tanügyi törvény megalkotói? Hogy a magyar iskolákkal járó elszigetelődés veszélyét, fájdalmas következményeit ők nem vehetik a lelkűkre. Boldogítani fognak tehát minket, ha kell bottal, szuronnyal kergetnek a Paradicsomba. Régebben viszont, nem is olyan nagyon régen akadt férfiú, aki ilyen rendeletet hozott. Idézem: „Kolozsvárt, 1945. június 1-ei hatállyal magyar előadási nyelvű tudományegyetem létesült. Kelt Bukarestben, aláírás I. Mihály király.” No, hát meg is látszik hebehurgya szövegén a felelőtlenség, sőt, a rosszindulat is—mondják —, amellyel a bantusztáni rezervátumba hajszolta akkor a gyermekeinket, akik tudatlanságukban az anyanyelvükön akartak és akarnak ma is tanulni. A királyihoz hasonló elvtelen engedményként gyalázták azt az 1945- beli nemzetiségi statútumot is, amely egyebek között 184 állami magyar középiskola, 68 gimnázium, 29 líceum, 7 tanítóképző, 25 felekezeti gimnázium, 35 líceum és másik 8 tanítóképző működését biztosította, beleértve a csángó-magyarság anyanyelvű oktatását is.

De mi volt ez, testvéreim?

Hadd idézzem egyik publicistáját Bukarestnek: A magyar nacionalizmusnak tett engedmény! Mondja ezt a tanügyminiszter is, ugyanis nem vallhatja be, hogy a nemzetiségi statútumot a lehető legjobban sikerült porhintésként kellett a győztes nagyhatalmak asztalára Párizsban letenni, a békeszerződések alkalmával.

Tanulság? Van bizony tanulság. Tanulni lehet azoktól, akik 1945-ben készülnek föl arra, amit ’47- ben akarnak megszerezni. Mi pedig minimum négy évvel később kezdtük el azt, amiért öt évvel korábban kellett volna hozzálátni. A többit Ady Endre mondta el rólunk, nem éppen hízelgő módon. S miközben mindig mindenről lekésünk, és amilyen régi az álmunk, oly közeli volt most az általános nyelvi leromlásunk, addig kormánykörökben sosem késlekednek idejében megtagadni ígéreteiket. Egyik például így hangzott a 89-es fordulat idején: A Nemzeti Megmentési Front határozottan elítéli az előző diktatórikus rendszer nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját, és ünnepélyesen kinyilvánítja, valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív

Románia alkotmánya 47. szakasza alapján — mely a kérés jogát garantálja — testvéreim (hatan voltunk) és azok felmenő-lemenő-oldalági családtagjai nevében (76 alanyi joggal rendelkező természetes személy) és érdekében tisztelettel kérjük helyreigazítani f. é. július 3-án a román TV-ben tett azon nyilatkozatát, mely szerint a Magyar Köztársaságban élő románok sokkal hátrányosabb helyzetben lennének emberi és kollektív jogaik gyakorlása tekintetében, mint a Romániában élő magyarok, amely ok miatt Ön ellenzi az Európa Unió 1201. sz. ajánlatának alkalmazását s a romániai magyarok kollektív jogainak és autonómiájának megadását.

Köztudott, hogy minden elmélet helyességének próbája a gyakorlat, ezért tisztelettel kérjük az Élnök urat, mutassa ki statisztikai hivatalos adatokkal, hogy 1920 óta napjainkig hány román személy és család menekült el Magyarországról a velük szemben alkalmazott elnemzetietlenítő, etnikai alapon állásukból elbocsátó, iskoláit bezáró állami intékedések miatt Nagyromániába, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, gazdaságilag boldogulhassanak és világútlevéllel rendelkezzenek.

Ugyanakkor tárgyilagosan mutassa ki azon magyar személyek és családok létszámát, akik 1920-tól kezdve napjainkig a fenti okok miatt valóban kénytelenek voltak elhagyni lakásukat, tulajdonjogukat képező ingó és ingatlan vagyonaikat, még a tiltott határátlépésekkel járó összes jogkövetkezményeket is vállalva, csakhogy emberi életet biztosító körülmények közé kerüljenek, ahol egyetemes emberi és kollektív jogaikat gyakorolhatják és anyanyelvükön tanulhatnak.

Amennyiben a hivatalos statisztikai adatok öszszehasonlítási mérlege az Elnök urat igazolhatnák, alkotmányos kérésjogunk megfogalmazásáért megkövetjük az Elnök urat.

Ellenkező esetben tisztelettel megkérjük az Elnök urat, a jövőben tartózkodjék népe történelmi tudatának megrontásától, félretájékoztatásától, történelmi hamisítástól, amely — Ön jól tudja — nem egyeztethető össze egy államelnök hivatalával és küldetéstudatával, a nyugat-európai kereszténység erkölcsi elveivel, amely felé vezetni szeremé Romániát őszinte politikai akarattal és nem könnyelmű deklaratív formalizmusokkal.

Továbbá tisztelettel kérjük, ragaszkodjon a történelmi tényékhez, melyek nem engedhetik meg a magyarországi románság és bánsági, partiumi, máramarosi, erdélyi magyarság jogi státusának az azonosítását, mert ahol a magyarországi románok laknak, azok a földrajzi tájak soha nem képezték szernemzeti jogokat. És hozzáteszi: szabadságjogokat. Aztán hármat se szólt a kakas, és ez a tautológiával is fölpántlikázott ünnepélyes ígéret hétköznapi hazugsággá változott.

Államelnökünk, miután bársonyszékét magyar szavazatokkal is alápockolta, nem volt rest korrigálni önmagát, folyvást hangoztatván, hogy amiként boszorkányok, ugyanúgy kollektív jogok sem léteznek. Kiszámítható emigrációs következményeivel és beláthatatlan konfliktusaival e mostani oktatási törvény az elmúlt 70 esztendő legsúlyosabb támadása nemzeti nyelvünk és kultúránk ellen. Kollektív jogaink megtagadásának egyenes következménye. Újabb bizonyítéka a Tőkés László által jelzett etnikai tisztogatási szándéknak és gyakorlatnak, amelyet sajátosan bizánci jellege, vértelen mivolta nem nullifikál.

Akik ezt a sorsot szánták minekünk, jól tudják: a gyermekkor az elme álma. Egyéni és közösségi létünk folytatóit ebben az állapotban kell tehát nyelvileg államosítani. Egy sok évtizedes asszimilációs kísérlet fehér egereiként megtanulhattuk már: akié az iskola, azé a nyelv, minket pedig megfosztottak több száz év alatt megteremtett európai szintű iskolai hálózatunktól, hogy egyebekről itt most ne beszéljek.

Próbáljuk meg mégis reményünket a porból fölemelni! Keserves ügyünkben mintha segítő szándékát mutatná az európai idő. Sorsa fölött merengő állapotából a politikai cselekvés, a kollektív küzdelem útjára lép a romániai magyarság is. Céltudatos, világos távlati programmal induló szövetségében újra magára talál, és megteremti cselekvő egységét az a nemzeti közösség, amelyet identitászavarban szenvedő teoretikusok, politológiai divatszalonok sápadt széplelkei épp az egységtől és a kollektív cselekvéstől féltenek mai napig is.

Fájdalmas fölismernünk, hogy más alpontba tartozó bűnök miatt éveket vesztettünk alapvető céljaink stratégiai kidolgozásában. Vigasztaló eredménye mégis a romániai magyarságnak, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetésének, hogy párizsi napilapban, miként 1947-ban történt—emlékezzenek Illyés Gyula Naplójára —, Transzilvániát már nem tévesztik össze Transzjordániával, minket, magyarokat pedig nem tekintenek Attila lovasnyilas hunjainak, akik nyereg alatt puhított húst és kereszténység előtti keresztényeket fogyasztanak barbár módra.

így tehát csöndesen, melldöngető eskütétel nélkül tiltakozzunk a nyakunkba szánt újabb járom ellen, amelyet európai szellemiségű, korszerű oktatásügyi törvénynek neveznek. És mert csupán szóval semmire sem megyünk, drága testvéreim, úgy cselekedjünk, hogy Petőfinek síron túli tekintete előtt orcánk ne piruljon a szégyentől.

vés részét Romániának, ahol viszont a romániai magyarok laknak - Bánság, Partium, Máramaros, Erdély -, ezek a területek mindig Magyarország szerves részét képezték 1920. június 4-ig, a trianoni nemzetközi okmány aláírásáig, amit Ön is pontosan így tudhat.

Ezért a Magyarországon élő román nemzetrésznek jogi státusát nem lehet azonosítani a Romániában élő magyar nemzet testrészeivel. Ők ott valóban nemzetiségi kisebbségek, mert egy másik nemzet által megalapított államba vándoroltak be és alkotmányos jogvédelemben részesültek és magyar állampolgárságot kaptak.

Míg a Bánságban, Partiumban, Máramarosban, Erdélyben élő magyarok államot alapító tényezőként vannak itt jelen és Kr.u. 896-tól magyar jogrendszerben éltünk 1945. április 3-ig, amikor a román kormány 260/1945. sz. törvényerejű rendelettel kiterjesztette a román jogrendszert Észak-Erdély területére is. Tehát minket az életbe léptetett román jogrendszer itt talált. Mi nem a román állam megalapítása után (1859) telepedtünk le szülőföldünkre.

A két diktatúra alatt—fasizmus, kommunizmus — nevezhettek bennünket „bangyilának-hazátlannak”, „magyarul beszélő románnak”, amelyek ellen nem tiltakozhattunk, mert a diktatúrákban az „alattvalóknak" nem lehetett véleménye. De most, hogy mi is minden emberrel fajra, nyelvre, vallásra való tekintet nélkül egyenlő jogú állampolgárok lehetünk, engedtessék meg, hogy most mi is, mint az európai államok egyik legrégibb megalapító nemzet részei, magunk határozhassuk meg nemzeti önazonosságunkat annak mintájára, amint ezt Vaida Voivod Alexandra cselekedte 1918. október 18-án a budapesti magyar parlamentben, ahol bejelentette: „Mi, erdélyi románok mától kezdve nem vagyunk nemzeti kisebbségei a Magyar-Osztrák Monarchiának, hanem nemzete.”

Az 1989. decemberi változások után mi sem lehetünk többet nemzetiségi kisebbségei Nagy-Romániának. hanem társnemzete románnak és szásznak, s mint ilyenek, nem nemzetiségi kisebbségi jogokat igényelünk, hanem minden szabad önálló nemzetet megillető teljes autonómiát közigazgatásiigazságszolgáltatási-tanügyi-egészségügyi vonatkozásban Nagy-Románia határain belül.

Befejezésül emlékeztetjük több politológus érvelésére: .pkttól az országtól el kell venni a kisebbségeket, amely ezek jogait megsérti!”

Kelt Kolozsvárott, 1995. július hó 4-én.

Dr. Újvári Ferenc ügyvéd (Hétfői Romániai Magyar Szó)

Nyílt kérés Ion Iliescu elnök úrhoz