Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-07-01 / 7-8. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1995. július-augusztus

Legtragikusabb helyzetben lévő nemzeti közösségünk:

a vajdasági magyarság

Beszélgetés Dudás Károly íróval

—M ikéntjellemeznéd a polgárháborús, zaklatott Kis-Jugoszláviában a magyarság helyzetét, életét, kilátásait, mondjuk, összehasonlítva a tíz évvel ezelőtti, már Tito nélküli, de azért mégis „titoista" állapotokkal?

— Az utóbbi időben mind gyakrabban kesergünk — s úgy hiszem, minden okunk megvan rá —, hogy itt a Kárpát-medencében mi, délvidéki magyarok vagyunk a legszorongatottabb helyzetben. Nemcsak baranyai és szlavóniai nemzettársaink, akik a nagyszerb terjeszkedés miatt ősi szülőföldjüket voltak kénytelenek otthagyni, nemcsak azok a bácskai és bánsági magyarok, akik a háborús helyzet, az erőszakos mozgósítások, a folyamatos lélektani hadviselés következtében áttelepültek Magyarországra, vagy nekivágtak a vakvilágnak, hanem mi, háromszázötvenezren is, akik az embertelen körülmények ellenére a helyünkön maradtunk.

Igen, a „titóista korszakban”, s az azt követő néhány esztendőben is, a látszatszabadság és a látszatjólét — a közismert KIRAKAT— idején volt némi esélyünk arra, hogy „majdnem egyenrangú” polgárokként, „nemzetiségként” megkapaszkodjunk ősi szülőföldünkön, s az asszimiláció és a ravaszul árnyalt elnemzetlenítési törekvések állandó szorításában ugyan, de itt maradjunk és megmaradjunk. A többiekkel együtt aránylag jól éltünk, oda utaztunk, ahova akartunk... Balkáni körmönfontsággal kezdték elfeledtetni velünk, hogy 1944 borzalmas őszén megtizedeltek bennünket. Ám aki jobban odafigyelt, az már tapasztalhatta az első aggasztó jeleket, a magyar nyelvű oktatás teljes megszűnését a Szerémségben, dél-bánáti és délbácskai iskoláink vészes fogyatkozását, a közéletből, a gazdasági életből való kiszorulásunkat.

Aztán végleg lehullott a szerb „demokrácia” álarca, s ránk vicsorított az igazi: nem volt többé szükség a látszatszabadság és látszategyenlőség fenntartására. A Vajdaságban, ahol a szerb hatalom letéteményesei léptennyomon azt hangoztatják, hogy a nemzeti kisebbségek jogait a lehető legmagasabb szinten, az európai normákat messze túlhaladva biztosítják, nemcsak meg lehet, hanem minden haladék nélkül meg kell kongatni a vészharangot. Ha már jóvátehetetlenül el nem késtünk vele.

A két érdekvédelmi szervezet, a VMDK és a VMSZ vezetői, parlamenti képviselőink számtalan esetben elmondták: az utóbbi néhány évben a szerb parlament közel húsz olyan törvényt hozott, amelyek alapjaiban sértik az itt élő kisebbségek jogait. Ez a tény, valamint a háborús helyzet, a távlattalanság, a nagyszerb nacionalizmus féktelen tobzódása, a vajdasági magyarság korábban soha nem tapasztalt fogyatkozása, elvándorlása, elöregedése, erőszakos aszszimilálása, a „csendes etnikai tisztogatás” azt eredményezte, hogy kisebbségi sorba taszított nemzeti közösségünk teljesen a peremre szorult, az élet szinte minden területén hátrányos megkülönböztetésben részesül. A vállalatok és intézmények nagy többségének élén még a legmagyarabb körzetekben is (Zenta, Kanizsa, Ada, Becse, Topolya, Kishegyes, Szabadka, Csóka) szerb és montenegrói igazgatók állnak, ugyanez a helyzet az általános és középiskolákkal is, az iskolaszékekben csak mutatóban maradt magyar, s kisebbségi szempontból katasztrofálisnak mondható (etnikailag szinte teljesen tiszta szerb és montenegrói) a bíróságok, a rendőrség, a közigazgatás nemzeti összetétele is. Nem csoda hát, hogy nagyon rossz a közérzetünk.

— Vajon e mai meghasonlás gyökerei nem nyúlnak-e vissza a Tito-féle korszakba, a „sajátos” jugoszláviai diktatúra évtizedeibe? Magyar meghasonlásról beszélek, vagyis arról, hogy kitalálták a „jugoszláviai magyar nemzet” fából vaskarika elméletét, a hatalom bevezette a „jugoszláv” nemzetiség fogalmát, ami egyféle kényelmes menlevél volt a renegátok számára.

—Pontos a meglátásod: a mostani meghasonlás, elbizonytalanodás, s minden bajunk gyökere valóban a „sajátos” jugoszláviai diktatúra évtizedeibe nyúlik vissza. A titói Jugoszláviában, különösen pedig annak Vajdaság Autonóm T artomány ában, ahol annyira szerették a nemzeti kisebbségeket, hogy tapintatból nemzetiségekre keresztelték őket, nemcsak a kisebbségek kollektív jogait, önkormányzatát — ne adj Isten: autonómiáját — volt főbenjáró bűn emlegetni, de a „nem államalkotók” bármiféle önszerveződési próbálkozását is kíméletlenül eltiporták.

Azok, akik az anyaországban is irigykedve beszéltek viszonylagos jólétünkről és látszatszabadságunkról, nem vették észre, hogy ebből a tejjelmézzel folyó Kánaánból ezrével vándoroltak ki a magyarok Nyugatra, új hazát keresni, hogy itt a legalacsonyabb a népszaporulat, hogy mi tartjuk a dicstelen világcsúcsot az öngyilkosságok tekintetében (éppen Szabadka környéke), hogy riasztó méreteket ölt az asszimiláció—tízévenként mindig tíz százalékkal leszünk kevesebben! —, hogy a vajdasági magyarság a társadalmi és a gazdasági élet peremére szorul, és hogy beszűkül anyanyelvű oktatása, elsorvad művelődési élete.

És mindezt némán, tétlenül szemlélte a vajdasági magyar „csúcsértelmiség”. Illetve nem volt egészen tétlen: a „jugoszláv-orientáltság” és az „önálló vajdasági magyar kultúra” koncepciójának kimunkálásán fáradozott.

„Azzal, hogy pozícionált értelmiségeink — összhangban a politikai és ideológiai elvárásokkal — megteremtették az anyanemzettől eltávolító önálló vajdsági magyar kultúra koncepcióját —írja Hódi Sándor Nemzeti identitástudatunk zavarairól című tanulmányában —, csak növelték a zavart és tanácstalanságot a nemzettudat vonatkozásában. (...) Miközben eminens személyiségeink egymást tömjénezték .jugoszláv oreintáltságukkaf és .európerségükkel', kisebbségi embereink mindezeket nem értve, elvesztették vezető-irányító rétegüket. A nemzeti értékjegyek, kulturális szokások, viselkedési minták, közösségi kapcsolatok halványulásával mind kevésbé tudták, hogy ők maguk kicsodák-micsodák, hová tartoznak, honnan származnak. Gyökereikben elbizonytalanodva, mind kevésbé érezték magukat teljes értékű magyarnak, és teljes értékű jugoszláv állampolgárnak.”

— Van-e jele annak, hogy ezek a tévelygések, illetve tévelygők megcáfoltalak, esetleg — hirdetőik — belátták „eszményeik” nemzetgyilkos voltát? Azért kérdezem ezt, mert voltak közöttük igen értékes, tehetséges, jelentős személyiségek is, akiknek a vallomása — vagy e vallomások elmaradása — kihat az egész bánsági, bácskai magyarság közhangulatára.

— Ismét csak egyet tudok érteni veled. Tisztázó-tisztító önvallomásokról, elméletek és elképzelések újraértékeléséről nemigen tudok beszámolni. Jeles értelmiségeink közül csupán néhányan, Herceg János, Németh István, Ács Károly, Vajda Gábor tettek kísérletet arra, hogy őszintén szembenézzenek egykori önmagukkal, ők, akiknek pedig igen csekély okuk van a pironkodásra. Azok viszont, akik a „jugoszláv orientáltság” meg az „önálló vajdasági magyar kultúra” koncepcióját kifundálták és terjesztették, mélyen hallgatnak, „sajátos” elefántcsonttomyukba

Dudás Károly (szül. 1947-ben Csantavéren) író, újságíró. Az újvidéki egyetem magyar tanszékén tanult. Szakadó című riportkönyvével mutatkozott be, 1977-ben. írt elbeszéléseket, regényeket. 1994 óta a szabadkai Szabad 7 Nap főszerkesztője.

zárkóztak, tudós könyveket írnak — lassan már nem lesz kinek —, s a közösségi szerepvállalástól jobban irtóznak, mint az ördög a tömjénfüsttől.

—Miért vált szükségessé az újabb magyar szövetség létrehozása? Eszmei vagy személyi kérdések döntöttek ebben? És a szétszakadás okvetlenül ellenségeskedést kelle-e hogy jelentsen? Erdélyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetségen belül vannak egymástól döntően különböző áramlatok, platformok, a Felvidéken a három magyar párt — súrlódások után —szövetségre tudott lépni az alapvető nemzeti érdekek védelmére. Nálatok miért ne lehetne ilyen koalíció?

— Elsőként alakult érdekvédelmi szervezetünkben, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségében (amelynek egyik kezdeményezője voltam) a kezdeti együttgondolkodás és együttmozdulás után, előbb különböző feszültségek, összekoccanások, majd súlyos nézeteltérések következtek be. A „csúcsvezetés”, három-négy ember kisajátította a döntéshozatalt, mind arrogánsabban fogadta a másként gondokodók véleményét, a szervezet elnöksége elszakadt nemcsak a tagságtól, hanem még a saját tanácsától is. Amikor a „történelmi” zentai közgyűlésre készülve a csúcs ellentmondást nem tűrő határozottsággal kinyilatkozta, hogy márpedig platformosodás nincs, a másként gondolkodóktól, a más álláspontot képviselőktől — az akadékoskodóktól — meg kell szabadulni (így, ezekkel a szavakkal!), mind többen mondtuk ki fennhangon is, amit jó ideje éreztünk már, hogy a VMDK csúcsvezetése balra tolódik, munkamódszere bolsevikké válik. A pénzügyi botrány kirobbantása csak a dr. Hódi Sándorral (egyik alelnök) és a köréje csoportosulókkal való durva leszámolást szolgálta, a hatalmi harc egyik övön aluli ütése volt.

Az egyre inkább bolsevik módszereket alkalmazó szárny erőteljes szervezkedéssel elérte, hogy a küldöttek nagyobbik részét maga mellé állítsa, így a zentai közgyűlésen a saját szájíze szerint választhatott elnökséget. A tanácsban már erőteljesen képviseltették magukat a másként gondolkodók, a platformosodás hívei — ezt a „problémát” úgy oldotta meg a csúcs, hogy egyszerűen „befagyasztotta” a tanács munkáját. Ezek után a másként gondolkodók számára valóban nem maradt más választás — ha továbbra is cselekvő módon részt kívántak vállalni a délvidéki magyarság gondjainak megoldásában —, mint hogy megalakítsák a másik érdekszervezetet, a Vajdasági Magyar Szövetséget.

Szerény megítélésem szerint ebben az új szervezetben tevékenykedik a délvidéki magyarság értékes, kiemelkedő embereinek nagy többsége. Az együttműködés a két szervezet között mindenképpen létérdek, ám a VMDK-s csúcsvezetés az elmúlt egy évben annyi átkot és mocskot szórt a VMSZ-be tömörülőkre (és nemcsak rájuk, hanem mindenkire: a magyar kormányoktól kezdve a pártokon keresztül a Világszövetségig), s mostani munkamódszere is annyira a kizárólagosságon, az arrogancián, a primitív dölyfön, a hangoskodáson alapul, hogy csak a legnagyobb erőfeszítések árán lehet majd együttműködni. De hogy a kisközösség megmaradása érdekében együtt kell működni, ehhez nem férhet kétség.

— Lapodban, a Szabad Hét Napban a múltkoriban Ágoston Andrásnak, a „rivális" magyar szövetség elnökének interjúját olvashattam. Ez egy lépés a közeledés felé, vagy az „ellenfél” véleményének megismerése? Ebben a belső harcban vajon nem a magyarság fog veszíteni, például úgy, hogy egyetlen képviselőtök se kerül be a szerbiai parlamentbe?

— A Szabad Hét Nap, amelynek kényszerűségből, vállalásból a főszerkesztője vagyok (sokkal szívesebben volnék most is terepjáró riporter), szándékaink szerint az egész vajdasági magyarság lapja, nyitott minden figyelemreméltó, tisztességes vélemény előtt. Igaz ugyan, hogy jómagam a Vajdasági Magyar Szövetség egyik létrehozója vagyok, de Ágoston Andrást, a VMDK elnökét nem taktikai okokból szólaltattuk meg, mint ahogy előtte és utána a VMDK több vezetőjét sem. Más kérdés, hogy valamivel hangsúlyozottabban van jelen hasábjainkon a VMSZ tevékenysége, de mint ahogyan ezt már említettem, ebben a táborban jóval több kiemelkedő emberünk, jeles értelmiségünk, szakemberünk, neves alkotónk, a határon túl is nagy megbecsülésnek örvendő politikusunk, polgármesterünk van jelen.

A kérdés lényegére válaszolva: ha a soron következő választásokon a két szervezet nem együtt, hanem egymás ellen indul, annak valóban az itt élő magyarság issza meg a levét, s mostani keserves helyzete még kilátástalanabbá válik.

—Negyvenöt éven át közös sorsot viseltetek a horvátországi és szlovéniai magyarokkal. Töredék-magyarság mind a kettő, de kinek lenne joga „leírni” őket? Van-e még kapcsolat közietek és milyen jellegű?

— Amikor a titói korszakban jugoszláviai magyarságot írtunk, csak akkor éreztük hitelesnek, pontosnak, teljesnek, ha ebben a horvátországi és a szlovéniai magyarság és benne foglaltatott. Drávaszögi és muravidéki testvéreink, sorstársaink. Egyike voltam azoknak a vajdasági magyar íróknak, újságíróknak, akik a legtöbbet jártak a Drávaszögben és a Muravidéken, s akik Szabadkán, Újvidéken is a leggyakrabban találkoztak a vörösmartiakkal, a laskóiakkal, a lendvaiakkal... Viseltük a közös sors terhét, osztoztunk a ritkán kijutó örömökben. Mostanában megszigorodott köröttünk a világ, határok, vízumkényszerek állnak közénk, azután meg horvátországi nemzettársaink nagy részét elüldözték szülőföldjéről — többnyire már csak Budapesten találkozunk. Úgy érzem, az anyaországnak, ha valóban anyaként, s nem mostohaként kíván viselkedni, kötelessége, hogy lehetőséget teremtsem a minél gyakoribb találkozásokra, együttlétekre. Hiszen együvé tartozunk.

— Lapodban állandó gond az anyanyelvü oktatás helyzete és jövője. Vázold fel, hogy milyen iskolahálózattal rendelkezik ma a szerbiai magyarság, összevetve a Tito-korszak „legjobb” állapotaival. Nyugtalanító tudósításokat olvasni arról, hogy a magyar szülők körében is lanyhul az érdeklődés a magyar iskolák iránt. Milyen jövő várható hát a magyar oktatás számára?

— A parlament által is szentesített jogtiprás a megmaradásunk szempontjából legérzékenyebb helyen, az oktatás területén érint a legsúlyosabb mértékben bennünket. A Szerémségben már több mint egy évtizede megszűnt a magyar nyelvű oktatás, s ezekben a pillanatokban jut hasonló sorsra a dél-bánáti szórványmagyarság is. A Bánságban, Dél-Bácskában és Nyugat-Bácskában már csak mutatóban van magyar tagozat az általános iskolákban, s végóráit éli az utolsó néhány (félig magyar) középiskolai tagozat is. A „tejjel-mézzel folyó Kánaánban”, Szerbiában a magyar gyerekek már több mint harminc százaléka nem tanul vagy nem tanulhat az anyanyelvén.

A vajdasági magyarságra az utóbbi évek legsúlyosabb csapását a nagy hagyományú, a megmaradás szempontjából óriási jelentőségű Szabadkai Tanítóképző erőszakos Zomborba költöztetése, majd megszüntetése jelentette. A minisztérium félre nem érthető módon, kíméletlen tudatossággal tépte ki természetes közegéből, ahol megfelelő tanerővel és felszereléssel rendelkezett, s ahonnan a diákok—a jövő tanítói—nagy többsége származott, s ellentmondást nem tűrő módon kényszerítette a teljesen elszerbesedett Zomborba, ahol a legminimálisabb feltételek sincsenek meg a magyar nyelvű tanítóképzéshez.

Semmibe vették a vajdasági magyarság tiltakozását, felháborodását, a Belgrádban sorban álló küldöttségeket, s a jóindulatnak és a nemzeti toleranciának a legcsekélyebb jelét sem mutatták. Marad a szabadkai tanácskozáson megfogalmazott álláspont: a segélykiáltásokat levél formájában el kell juttatni a nemzetközi Jugoszlávia-értekezlet elnökéhez és az EBESZ-hez is. S mindenhova, ahol a megmaradásért felemelt hangunk meghallgatásra találhat. Ha már itthon válaszra sem méltatnak bennünket. Abban azonban mindannyian egyetértünk (szerencsére a két szervezet is), hogy megnyugtató megoldást csupán a magyar autonómia kiharcolása hozhat, amikor végre a saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását. Nagyon messze van még az alagút vége, nem szűrődik ide semmi fény.

— Van-e szava a magyar sajtónak a bácskai, bánsági magyarság nézeteinek kialakításában az új körülmények között?

— Sajtónknak mindig jelentős szerepe volt ebben, akár úgy, hogy nem vállalta, nem vállalhatta fel a közösségi gondokat, akár úgy, hogy felvállalta. Szerény véleményem szerint a sajtónak kisebbségi helyzetben nemcsak az a feladata, hogy hitelesen tájékoztasson, hanem az is, hogy keményen odaálljon a közösség ügye mellé. Úgy érzem, ebben a kérdésben nem reménytelen a helyzetünk. Harcunkat megharcoltuk a hatalommal, a „7 Nap” szerkesztősége (zömében a mostani Szabad Hét Nap-osok) két alkalommal is sztrájkkal tiltakoztak az önkény ellen, az utcára is kerültünk majdnem valamennyiben. Magánlapként folytattuk és folytatjuk tovább harcunkat a megmaradásért: az újság és a közösség megmaradásáért.

Hasonló eltökéltséggel küzd egyetlen napilapunk, a Magyar Szó, gyermeklapunk, a Jó Pajtás, szabadelvű hetilapunk, a Napló, a Szabadkai Rádió magyar szerkesztősége, az Újvidéki Rádió néhány újságírója... A hatalmat mindenben kiszolgáló állami televízióra, rádióra fölösleges szót pazarolni.

— Miként érzi magát Dudás Károly, az író?

—Nagyon fáradt vagyok, kedvetlen, kiábrándult. Annyi mindent kellene tenni, annyi mindenről írni, s mi olyan kevesen vagyunk. Rengetegen elmentek. Az egymással való csatározásban fogy el az erőnk. Majdcsak vége lesz ennek az őrületnek, a „háborúba ájult Szerbiának”, a mi belső marakodásainknak. Ismét novellát lehet majd írni, regényt vagy a mostani időkhöz leginkább illő művet: drámát. Valami jótékony csodára várok.

Beke György