Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-03-01 / 3. szám

4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1995. március 1956. október 23., éjszaka A kedves Olvasó immár negyedszer találkoz­hat lapunkban a fönti jelképpel. Állandó rovatot nyitottunk, hogy az 1956-os magyar forradalmat, ahogy Rőczey János nevezte: Magyarország véd­jegyét újra és újra fölelevenítsük. Van miért. Rőczey Jánostól megtudtuk, mit tanítottak 1956-ról a bajorországi Kastl magyar gimnáziu­mában. Megismerkedtünk dr. Bolgár Ferenc éle­tével —mert a magyar forradalom nem 1956-ban kezdődött, és még ma sem fejeződött be. Egyhe­tes tanulmányi kirándulásra indultunk a budapes­ti Madách Gimnázium diákjaival és tanáraival 1956. október 23-án reggel, és fölvillant előttünk dr. Fényi András arcéle is. Minden kedves Olvasónk minden olyan írá­sát, amelyben a saját élményeit közli az 1956-os magyar forradalomról, továbbra is várja e rovat vezetője, Fejér György. Az ÁVO-sok lőnek a Rádiónál! ... a tömeg megindult. Ki gyalog, ki teherautón. Elindultam én is. A Rádióhoz. A Gorkij fasor (egykor Vilma királynő útja, ma Városligeti fasor) és a Damjanich utca szinte eldu­gult. Én a Benczúr utcán indultam befelé. A hírek szájról szájra jártak. Ha valaki szembe jött velünk, faggattuk, mit tud. Ha tudott valamit, jött velünk, amíg el nem mondta, hogy addig se tartsa föl az ára­datot. A Köröndnél már „mindent tudtunk”. Tudtuk, hogy az egyetemisták hiába akarták beolvasni a rá­dióba a követeléseket. Tudtuk, hogy lefogták őket. Tudtuk, hogy kiszabadították őket. Úgy tudtuk, hogy az amerikai követségre menekültek. Hallottunk Ge­ro rádióbeszédéről. Hallottuk, miket mondott. Érte­sültünk a Parlamentnél összegyűlt óriási tömegről. Tudtuk, hogy Nagy Imre beszélt hozzájuk. És újra meg újra hallottuk: a Rádiónál az ÁVO-sok a tömeg­be lőnek, ölik az embereket! Leírhatatlan indulatok feszültek mindnyájunk­ban. Leírhatatlan érzések kavarogtak bennünk. Mondhatom így, többes számban! Ott és akkor — egyek voltunk mindannyian! Ha ötszáz évig élnék, akkor sem élnék meg még egy ilyen csodás napot. Mindenre elszántuk magunkat—de még véletle­nül sem akartuk kilyukasztatni a bőrünket. Az Okto­gonhoz érve csak hosszas nézelődés, hallgatódzás után és futva keltünk át a Nagykörúton: ott már lőt­tek. Ma sem tudom, hogy ránk lőttek-e vagy csak a Rádiótól hallatszott oda a lövések zaja, de láttam, hogy a Majakovszkij utcánál (ma Király utca) szin­tén így mennek át az emberek a Körúton. A Dembinszky utca városligeti végén lak­tam. Gimnazista voltam. Október huszonhar­­madikán megebédeltem a diák-étteremben, hazafelé bevásároltam. Az a nap az én szá­momra semmiben sem különbözött a többi hétköznaptól — egészen estig. Este hat körül a legöregebb Benis-fiú fölki­abált az udvarról a harmadik emeletre a fele­ségének: —Anyjuk! Gyerele! Döntik a Jóskát! Gye­re, na, nézzük meg! Kimentem velük én is a térre. Nagy élmény volt végignézni a Sztálin-szo­­bor ledöntését. Nálam idősebb srácokkal, gondolom, egye­temistákkal, élő kordonként tartottuk távol a tömeget a szobor előtti térségtől, nehogy már ráessen valakire, ha végre ledől. Aztán meg fölmásztam egy teherautóra, alig fértem föl, zsúfolva volt emberekkel, és a Dózsa György út - Thököly út - Baross tér - Rákóczi út út­vonalon begurultunk a Nagykörútig. Üvöltöt­tük, hogy Ruszkik, haza!, meg Aki magyar, velünk tart! meg ilyeneket. A Nagykörút és a Rákóczi út sarkán emlék­szem egy katonatisztre. Hívtuk, szálljon föl a teherautóra, mert aki magyar, velünk tart! A férfi irult-pirult, a felesége meg, gondolom, ő volt, két kézzel csimpaszkodott belé, úgy cibál­­ta el onnan. Azért is emlékszem rá, mert ő volt az első katonaruhás ember, akit láttam. Mentőautókban fegyver az ÁVO-nak! De sok neve volt már a Sugár útnak! Csak amiről én tudok: Andrássy út, Sztálin út, Magyar Ifjúság Útja, Népköztársaság útja, újra Andrássy út. Elgon­dolkoztató. Az Andrássy út és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán (ez utóbbi Vilmos császár útja volt valamikor) egy férfi, talán a házmester, egy hosszú létra tetején állva véste a falat az utcanév-tábla helyén. Neki nem volt elég az, amit végig az úton láttam, hogy krétával, Szemes Kálmán gépészmérnök 1956-ban a Pamuttextil Művek bérelszá­molója és statisztikusa volt. Visszaemlékezéseinek a budapesti Sztálin­­szobor ledöntéséről szóló részét a januári számunkban közöltük. Most további részletek következnek. — Szemes Kálmán írását meg-megsza­­kítjuk egy magát megnevezni nem kívánó olvasónk beszámolójával. szénnel, rúzzsal, olajfestékkel átmázolták, meg átka­parták, átkarcolták a táblák szövegét, ő még a Sztálin út föliratú tábla helyét is kivéste, jó mélyen. A Bazilikától az Astoriáig szétszóródva három­százan, négyszázan lehettünk. Szaladgáltunk ide­­oda, irányítottuk a forgalmat, ellenőriztük a gépko­csikat. Mintha egyenruha lenne: többségünk egyfor­ma ballonkabátban volt. Az Astorián túl már lőttek. Ki bízott meg minket? Ki szervezett meg minket? Ki állapította meg a föladatainkat? Ki parancsolt? Kinek engedelmeskedtünk? Mi. Mi mindannyian. Mi, akik akkor éppen ott voltunk. Újra mondom: akkor én ott — egyek vol­tunk. Dehogy akartunk mi külön-külön nevet szerez­ni magunknak! Azt sem használtuk, amink volt. Úgy értem: nem ismertük mi egymást névről. Nem névről ismertük mi egymást. A Markó utcából egymás után jöttek a fehér, zárt mentőautók. Mindnyájan értesültünk arról, hogy a Rádióba az ÁVO-soknak mentőautókon szállítják az utánpótlást, ezért minden mentőautót alaposan át­vizsgáltunk. A kocsit is, az embereket is. Fegyver, lő­szer, ÁVO-s nem juthat át! — ez volt a célunk. Az ötödik vagy a hatodik általam ellenőrzött ko­csiban a csinos orvosnő sírva tiltakozott. — Mit csinálnak maguk velünk? A Rádiónál se­besültek vannak! Azért fognak meghalni, mert nem érkezünk meg idejében! Orvos vagyok, értitek, oda kell mennem, de ha ötven méterenként megállítanak, sosem érek oda! Igaza volt. Minden mentőautót ötven-százméte­­renként megállított valaki közülünk, és hiába mond­ták a benne ülők, hogy megtörtént, netán már több­ször is, alaposan, aprólékosan és hosszadalmasan át­kutatta a kocsit, ellenőrizte az utasait. — Ellenőriznünk kell! — mondtam az orvosnő­nek. —Tudja, hogy az ÁVO-soknak mentőautók vi­szik az utánpótlást? — Hallottam. De miért nem szállt be a kocsiba maguk közül az, aki először átkutatott bennünket, hogy aztán a többiek már ne tartsanak föl?! Megszerveztük. A csinos orvosnő kocsiját én kísértem el. Kinyi­tottam az orvos melletti ajtót, letekertem az ablakot, beálltam az autóba, és a nyitott ajtóba kapaszkodva utaztam, kiabálva, integetve a társaimnak, hogy en­gedjenek minket, ez a mentőautó rendben van. Aki nem hallotta vagy nem értette a szavaimat, annak a lobogó ballonkabátom magyarázta meg, mi a hely­zet. Elmentem volna végig az autóval, de az Astori­ánál az orvosnő leszállított, féltett, hogy lelőnek. Gyalog mentem vissza az Andrássy út és a Baj­csy-Zsilinszky út sarkára. Az Astoria felől egyetlen jármű sem jött, a mentőautók sem erre jöttek vissza, jöttek viszont kocsik a Lánchíd, a Nyugati pályaud­var és a Hősök tere felől. Egyet sem engedtünk to­vább az Astoria felé. A kíváncsiskodókat amúgy is visszatartotta a lövések zaja. Nem is egy orvos érkezett személyautóval: segí­teni akartak. Őket rábeszéltük: üljenek be egy men­tőautóba, úgy biztonságosabb. Az éjjel-nappal KÖZÉRT-nél leszálltunk az autóról. Azt mondták, nem megy tovább, beljebb már lőnek. Nem hallottam lövéseket. Nem tudom, hová tűnt el a teherautó, nem tudom, hová lettek azok az emberek, akikkel együtt utaztam. EMKE (akkor még volt), Nemzeti Színház (akkor még volt), Rókus kórház, Rákóczi út— Vas utca sarok: no, itt hallottam először lövé­sek zaját. Valaki karon ragadott. — Vigyázz! A Rádiónál lőnek! Csak úgy röpködnek az eltévedt golyók! Itt? Nem értettem. — Itt, itt, ha mondom! Nem rég találtak el valakit ezen a sarkon! Hittem is, nem is. De azért vagy tíz percig lapultam a sarkon, mielőtt tovább merészked­tem a Rákóczi úton. És eljátszottam ugyanezt a Puskin utca és a Szentkirályi utca sarkán is. Aztán elfogyott a bátorságom. Megmarad­tam a következő háztömb védelmében, nem mertem semerre továbbmenni. Le-föl sétál­tam az üres sarokteleknél, a még régebben volt Nemzeti Színház helyén, ahol ma már egy üz­letember-ház áll, meg az egyetemi lánykollégi­­um előtt. A kollégium kapuja zárva volt, de az ablakokban lányok könyököltek, és beszélget­tek az utcán ácsorgó barátaikkal. Emlékszem: a fiúk hiába hívták a lányokat, a lányok egyre azt bizonygatták, hogy nem mehetnek ki az épületből, akármilyen forradalom van. ÁVO-sok a Pobedában Jött három külföldi kocsi meg egy diplomata rendszámú autó. A bennülőket németül és angolul arra kértem, hogy haladéktalanul utazzanak el Buda­pestről, mert az ÁVO-sok a külföldiekre, sőt, a dip­lomatákra is lőni fognak, vigyázzanak magukra! Éz már a forradalom, mondtam nekik, értesítsék az ENSZ-et, a Biztonsági Tanácsot, kapjunk nyilvános­ságot, kérjenek segítséget nekünk az egész világtól! Magyarországnak segítségre van szüksége! Megköszönték a figyelmeztetést, gratuláltak ne­künk a forradalomhoz, mondták, hogy szurkolnak nekünk, és megígérték, hogy mindenben segítenek nekünk, amiben csak tudnak. Szavaikat lefordítottam a körülöttünk csoporto­suló fiúknak. Bólogattak. Egymás szavába vágva magyarázták a külföldieknek — magyarul —, hogy szeretjük őket, hozzanak segítséget, minél előbb, si­essenek, siessenek! Fölbukkant néhány vasutas, gyalogszerrel. Mun­kába mentek a Nyugati pályaudvarra, de nem jártak a villamosok. Körülvettük őket, a lelkűkre kötöttük, hogy vigyék szét az egész országba az ÁVO-s vé­rengzés hírét, meg a legújabb jelszót: SZTRÁJK! A legfőbb jelszavak voltak továbbra is: „Aki magyar, velünk tart!”, „Ruszkik, haza!” De egyre többször hallatszott, és egyre súlyosab­ban: „Gyilkos ÁVO!”, „Vesszen az AVO!”, „Gyil­kos Gerő!”, „Vesszen Gerő!” Gyülekeztünk a tábla helyét véső házmesternél, aki nem biztos, hogy házmester volt, amikor jött egy fekete, állami kocsi, és nem állt meg nekünk. Kiabáltunk a többieknek: — Állítsátok meg! Szökik! Kőzáport zúdítottak az autóra, mégsem állt meg. Emberek állták útját: cikcakkban kerülgette őket, és ment tovább. Fölugratott a járdára, a Deák téri evan­gélikus templom és a földalatti vasút építési területe között a Sütő utca felé próbált egérutat nyerni — és nekiment az útelzáró kőbabáknak. Akkor még nem volt METRO Budapesten, csak elkezdtük építeni, aztán leállították az építési mun­kát, de a már elkészült földalatti létesítmények folya­matos fönntartási munkát igényeltek. A kocsi nagy csattanással megállt, a vezetője szó nélkül föltartotta a kezét, az utasa azonban kihívó, pökhendi hangon ordítozott velünk. Megkérdeztük tőle: hogy mer ilyen hangon be­szélni, hogy mer ma ilyen hangon beszélni? Végül megkérdeztük tőle: ÁVO-s? Erre beijedt, és azonnal lejjebb adta. De azért csak hivatkozott mindenféle előjogokra, például arra, hogy ő Vas Zoltán környezetében dolgozik. Elzavartuk a fenébe, és figyelmeztettük, hogy ideje lenne leszállnia a magas lóról. Eloldalgott vala­merre, a sofőrje meg azzal távozott, hogy szerez va­lami segítséget az összetört kocsijának. A sötétkék Pobeda a Nyugati pályaudvar felől közeledett. Nem akart megállni. Nem merte elütni azokat, akik elébe álltak, ezért nagyot kanyarodott balra, az Andrássy útra. Ott meg mi álltunk az útjába. Hirtelen fékezett, elkapta a kormányt, de már csak a járdán tudott megállni, néhány méterre a millenniu­mi földalatti villamos lejáratától. Majdnem belesza­ladt a bérház nagy fakapujába. A rendszáma AH 348 volt. Ez már nagy fogás volt! Az ÁVO-s egyenruhát viselő gépkocsivezető, a rangjára nem emlékszem, egy ÁVO-s alhadnagyot szállított. Mindketten kiszálltak, és az alhadnagy ud­variasan arra kért bennünket, hogy ne tartsuk föl őt, parancsot teljesít, valamelyik postára kell mennie, sürgős, valamilyen szállítmányt kell biztosítania, kí­sérnie, az este rendelték be őt, ezért. Egy fiú közülünk nekiugrott, megragadta a zub­bonyát, és ráordított: — Ne hazudozzál, te szemét zsidó ÁVO-s! Folytatta volna, de egy idősebb férfi közbelépett, egyik kezével levette a fiú kezét az alhadnagyról, a másik kezével pedig lekevert egy hatalmas pofont a fiúnak. —Jegyezd meg, édes fiam—mondta az idősebb úr a fiúnak —, hogy mostantól kezdve ezt a szót hal­lani sem akarom többé! Nagyon vigyázz a szádra, ha jóban akarsz lenni velem, és hajót akarsz a hazádnak! Szemét emberek szép számmal vannak a nem zsidók között is, a zsidók pedig nem mind rákosik, nem mind gerők. Megértetted? Amíg az öreg a hegyibeszédet tartotta, az ülés alatt találtunk egy rendőrségi géppisztolyt. Csinos kis játékszer volt! Elszabadult a pokol. Aki csak hozzáfért, mind ne­kiment az ÁVO-s alhadnagynak. — Gyilkos! ÁVO-s gyilkos! Agyon akarták verni. Az ÁVO-s alhadnagy — húszéves, ha volt, ala­csony, kisfiús, vadonatúj egyenruhában — egyre csak azt hajtogatta, hogy parancsa van, mennie kell a postára. Ez persze olaj volt a tűzre. Közbeléptem. — Adjátok nekem! Foglalkozzatok a másikkal! Nekem van saját rendeznivalóm az ÁVO-sokkal! Hagyták, hogy magammal vonszoljam a föld­alatti lejárata felé. Csatlakoztak azokhoz, akik az ÁVO-s gépkocsit állták körül, és már kórusban kia­bálták: — Borítsuk föl! Odaálltak az autó jobb oldalához, meghintáztat­­ták, és az oldalára borították. — Mit pofázik nekem itt össze-vissza? — üvöl­töttem rá az ÁVO-s alhadnagyra, aki majd összecsi­nálta magát, de továbbra is a kocsijáért meg a parancs teljesítéséért könyörgött. Halkan megmagyaráztam neki, hogy az autójá­val legföljebb ötven méterre jut el, aztán megállítja egy másik csoport, és akkor neki vége van, nemcsak azért, mert ÁVO-s, hanem azért is, mert azt fogják hinni: megszökött tőlünk. Az, hogy elengedtünk egy ÁVO-st, eszébe sem jutna senkinek. A földalatti még jár, menjen le és tűnjön el! Közben az ÁVO-s gépkocsivezető — idősebb ember, aki úgy látszik, jobban mérte föl a helyzetet — kidumálta magát a fiúk gyűrűjéből, és beiszkolt a bérházba. Nem ment utána senki. Üvöltöttem még egy sort az ÁVO-s alhadnagy­­gyal, aztán halkan megmagyaráztam neki, hogy az ÁVO-sok tüntetőket, fiatalokat, fegyvertelen embe­reket gyilkolnak, ma, most, nem is olyan messzire in­nen ! Az emberek az első sarkon agyonverik őt, ha eb­ben az egyenruhában kilép az utcára! Hiába. Még mindig nem volt képes fölfogni, mi történik. —Jó — mondtam neki végül—, ha mindenkép­pen agyon akarja veretni magát, menjen a postára, de menjen földalattival! Érre végre elment. Földalattival. Az 1956. december 8-i salgótarjáni tömeg­mészárlásról Bill Lomax: Magyarország 1956 című művében (fordította és kiegészítésekkel ellátta Krassó György), amelyet elsőként a CORVIN Kiadó adott ki 1982-ben, Calgary­­ban, az alábbiak olvashatók: „...a munkások és bányászok a megye min­den részéről Salgótarjánba özönlöttek. De­cember 8-án az addigi legnagyobb tüntetésre került sor: több ezren vonultak fel a tanácshá­zához és a rendőrkapitánysághoz. ...szovjet tankok és magyar karhatalmisták... tüzet nyi­tottak a fegyvertelen tömegre... A halottak száma több mint nyolcvan volt, a sebesülteké pedig meghaladta a kétszázat! ...Az alábbiakban közöljük 42 halott ada­tait: 1. Angyal Pál, szállítási felvigyázó, 43 éves; 2. Balázs József, kovács, 31 éves; 3. Bálfai József, kovács, 30 éves; 4. Benkő Imre, kőműves, 59 éves; 5. Chmell Tibor, lakatos, 17 éves; 6. Dávid Lajos, kovács, 25 éves; 7. Fekete Imre Nándor, számlázó, 26 éves; 8. Fekete József, lakatos, 19 éves; 9. Fényes Ilona, segédmunkás, 17 éves; 10. Fényes Sándor Károly, üvegfúvó, 24 éves; 11. Gálfi János, vájár, 23 éves; 12. Gubányi Ferenc, bányafelvigyázó; 13. Havasi László, lakatos tanuló, 17 éves; 14. Jónás János, BM-dolgozó, 23 éves; 15. Kakuk József, tanuló 10 éves; 16. Kiss Gábor, ipari tanuló, 17 éves; 17. Kiss István, vájár; 18. Kluka József, gyári munkás, 15 éves; 19. Koczka László, technikus, 18 éves; 20. Kosléder László, asztalos, 22 éves; 21. Kostyál Endre, szállítómunkás, 28 éves; 22. Krupa János, faipari technikus, 21 éves; 23. Mihály Ilona, üveggyári munkás, 18 éves; 24. Molnár Józsefné, szül. Huszár Gabriella, 26 éves; 25. Molnár Zsigmond, rakodómunkás, 45 éves; 26. Nagy Béláné, szül. Bozó Magdolna, segéd­munkás, 20 éves; 27. Nagy Sándor, gépkezelő, 50 éves; 28. Németh Ferenc, bányász, 27 éves; 29. Pallai József, technikus, 20 éves; 30. Peresi Ilona, üvegbehordó, 21 éves; 31. Ravasz István, egyetemi hallgató, 18 éves; 32. Sály Miklós, gépformáló, 20 éves; 33. Szabó Gyula, üzemvezető, 24 éves (Szverd­­lovszkban kötött házasságot Elvira Anatol­­jeva Sztyepanovnával); 34. Szabó János, segédmunkás; 35. Szarvas Pál, bánya-munkavezető, 30 éves; 36. Szőke Zoltánné, szül. Lantos Ilona, 38 éves; 37. Tóth András, üveggyári behordó, 20 éves; 38. Tóth Sándor, villanyszerelő, 41 éves; 39. Tóth Sándor, vájár, 48 éves; 40. Telek Erzsébet, gyári munkás, 22 éves; 4L Telek Ilona, gyári munkás, 23 éves; 42. Vilcsek Hona, segédmunkás, 27 éves.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents