Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-03-01 / 3. szám

1995. március

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

Mi teszi megint időszerűvé kisebbségi magyar életünkbe^ a tavalyi felvidéki kezdeményezést, az önkormányzat igényének bejelentését? Időszerű marad ez mindaddig, amíg meg nem valósul, de külön is jelentőséget kap a magyar-szlovák alapszerződés most folyó tárgyalásain. Ugyanis ez a koncepció kínál tartós megoldást a szlovákiai magyar kisebbség kérdésében, a tényleges egyenjogúság biztosításában, amelyhez a budapesti kormány az alapszerződés aláírását kapcsolja.

Ónkormányzat — önrendelkezés! Úgy parafrazálhatnók az oly sokat idézett hajdani mondást, hogy kísértet járja be a világot: az önrendelkezés kísérlete. Ezúttal nem egy elméleti tétel, hanem kisebbségben élő népcsoportok, nemzetrészek követelése riogatja a kisebbségtartó kormányokat, illetve a világ sorsáért elsősorban felelős nagyhatalmakat (közéjük számítva immár az olyan nemzetközi alakzatokat is, mint az Európai Közösség meg az Egyesült Nemzetek Szervezete).

A kisebbségi kérdés előző századok öröksége, de most vált igazán feszítő erővé, a nagypolitika fontos tényezőjévé, a műszaki fejlődés forradalmában, a gyarmati népek felszabadulása után. Újra meg újra igazolódik, hogy csak a szabad rendelkezés önmagunkkal, önmagunk kormányzása hagyományaink, nyelvünk, lelki alkatunk szerint — és ez érvényes minden kisebbségi népcsoportra —, csak ez hozhat valóban enyhülést, megnyugvást és biztonságot a kisebbségi népcsoportoknak, nemzetrészeknek, de egyben a többségi, kisebbségtartó nemzeteknek is.

Wilson elnök hajdani, elfeledtetett eszményét, amelynek a jegyében az európai népek sorsát kívánta újrarendezni, manapság kisebbségi gondolkodók, politikusok fejlesztik, árnyalják tovább. Magától értetődő ez, hiszen a sorsukról, a „bőrükről” van szó. Különösen figyelnünk kell e vonatkozásban is Duray Miklós felvidéki pártvezetőre, aki — az erdélyi Csapó Józseffel együtt

— a legkiérleltebb válaszokat adja az önrendelkezés, önkormányzat kérdésére. Duray teljes joggal összekapcsolja a kisebbségi közösségi jogokat az alapvető emberi jogokkal. Utóbbit immár az emberi együttélés alaptörvényének tekinti a világ — ha nem is érvényesül minden országban —, előbbi tudatosításához még sok elméleti és gyakorlati érv szükséges. Ezek egyikét mondta ki Duray Miklós:

„Ha az önrendelkezésre való jog nem lenne alapvető emberi jog, akkor minden emberi cselekvést érintő kérdésben valamilyen felsőbbség döntésétől kellene függővé tenni magát a cselekvést, illetve a szabad akarat megvalósulását. Ugyanakkor az önrendelkezésre való jog nem egy automatikusan érvényesülő jog, hanem általában társadalmi, politikai és erőviszonyi függőségű jogi eszköz, melynek igénybevétele és mértéke az érintett személyek, illetve csoport (közösség) döntésétől függ. Ha a döntés lehetőségét valaki korlátozza vagy megakadályozza a döntést, akkor egyértelműen megsértették az alapvető emberi jogot.”

Abban a kötetben úja ezeket Duray Miklós, amelyiket most jelentettek meg Komáromban Az önkormányzat az önrendelkezés alapja címmel, és amely az

1994. január 8-i emlékezetes nagygyűlés teljes anyagát közreadja. Ezen a nagygyűlésen szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek, szám szerint mintegy 3500-an, az önrendelkezés alapelveit fogalmazták meg és állították követelésként a pozsonyi kormány elé.

Sajátos közép-kelet-európai helyzet, hogy a pártállami diktatúrák összeomlása után—polgári értelmiség híján

— a polgármesterek, helyhatósági képviselők és persze a parlamenti küldöttek váltak azzá a politikai elitté, amely az egész közösség akaratát megfogalmazni képes. Mivel szabad választások útjánkerültek tisztségükbe, aközösség— a magyar kisebbség — hiteles megszemélyesítői. Épp a révkomáromi nagygyűlés bizonyította be, hogy az önkormányzatok nélkülözhetetlen szerepet

Kárpáti kilátó

Önkormányzat - önrendelkezés

A magyar-szlovák alapszerződés elé

töltenek be a magyar nemzeti közösség életében. (Ezt a meghatározást használják a Felvidéken az elszakított magyar nemzetrészre, mivel sem a kisebbség, sem a nemzetiség kifejezés nem az egyenjogúság szellemében kelt.)

Nyilván nem a városok és közösségek képviselő testületéi és a polgármesterek döntik el az országos, alkotmányos ügyeket, de mivel a felvidéki parlamenti magyar képviselők hiába terjesztettek be újabb és újabb törvényjavaslatot Pozsonyban a magyarság és más etnikai csoportok jogállásának erősítésére, a kezdeményező politikai irány zat kénytelen volt a városi és községi testületekhez fordulni. Az Együttélés Politikai Mozgalom megalakulásától programjába iktatta, hogy a kisebbségi nemzeti közösségek „a sok évtizedes romboló hatások ellenére, s azok alól felszabadulva, ismét felépíthessék az önigazgatáson és önkormányzaton alapuló társadalmukat”. Magát a szervezést, a nagygyűlés összehívását a Csallóközi Városok és Községek Társulása vállalta magára.

Mindazok az alkotmányos javaslatok, melyeket Révkomáromban lényegében egyöntetűen elfogadtak, az egész felvidéki magyarság programjává lettek. Egy statisztikai felmérés szerint „a szlovákiai magyarságnak több mint

82,1 százaléka az önrendelkezés elkötelezettje”.

Három alapvető kérdésben fogalmazták meg Komáromban a felvidéki magyar nemzeti közösség követeléseit: az alkotmányos jogállás, aközigazgatási és területi átszervezés ügyében, illetve az önkormányzatok jogairól.

A nagygyűlés nélkülözhetetlennek ítélte azt, hogy ahol a magyarság számaránya eléri a lakosság 10 százalékát, ott használhassa anyanyelvét szóban és írásban az állami szervekkel való kapcsolatában, illetve a közéletben. A köztéri feliratok legyenek magyarul is kifüggesztve, hasonlóképpen a közhasznú tájékoztatások. Ahol pedig a magyarság többséget alkot, ott a magyar nyelv a szlovákkal együtt legyen a hivatalos nyelv. A magyarság az állami hivatalokban és közintézményekben számarányának megfelelően legyen képviselve és nyilvánvalóan ugyancsak számarányában részesüljön az állami és önkormányzati költségvetésből.

Szlovákia közigazgatási és területi átszervezésével kapcsolatban a nagygyűlés követelte a decentralizált államigazgatást, az ügyintézés gazdaságosságát és az állampolgárok alapvető érdekeinek szolgálatát. Ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzeti viszonyokat tiszteletben tartó új közigazgatási beosztás. Ugyanis csak így kerülhet az államhatalom és a helyi hatalom közelebb a lakossághoz — esetünkben a magyar lakossághoz — és így válhat valóra a magyar nyelv szabad használata a hatóságokkal való érintkezésben. Ezért követelték, hogy a magyar nemzeti közösség lakóterülete ne legyen szétdarabolva olyan közigazgatási egységek között, amelyekben hangsúlyozottan kisebbségbe kerülne, nem nyílna lehetősége érdekeinek érvényesítésére, nem lenne beleszólása saját ügyeinek intézésébe. (A szétszabdalást tervezik az egymást követő szlovák kormányok; ebben egyetértenek egymással!)

Többségi területnek tekintik, ha az illető vidéken a magyarság az összlakosság lagalább felét teszi ki. Ilyen jellegű területhez 432 település tartozhatna, 437.727 magyar lakossal. Kisebbségi terület, ahol a magyarság az összlakosságnak nem teszi ki a felét, de több 10 százalékánál. Szórványterület pedig az, ahol a magyarok száma kevesebb 10 százaléknál, de meghaladja a 100 főt. A kisebbségi területhez 90 község tartozhatna, 83.125 magyar lélekkel, míg a szórványterülethez 28 község és város 39.519 magyar lakossal. Ide sorolható

négy történelmi város, Pozsony, Kassa, Nyitra és Nagykürtös, amelyekben a magyarok száma már nem haladja meg a 20 ezer főt.

Súlyos kifogások hangzottak el Révkomáromban a szlovákiai magyar oktatás hiányosságairól. A felvidéki magyarságnak ma sincs állami egyeteme — ezt aligha pótolhatják teljes érvénnyel a magánegyetemi kezdeményezések —, továbbá a szlovák kormányszervek ma is az anyanyelvű oktatás elsorvasztására törekednek, különösen az „alternatív oktatás” bevezetésével. Szabó Olga, Pat község polgármestere Komáromban elmondta, hogy az állam 100 millió koronával támogatja ezeket az „alternatív iskolákat”, vagyis az önálló magyar iskolahálózat felszámolását.

Ebben a vonatkozásban is fordulatot eredményezhet, ha kiszélesítik az önkormányzatok hatáskörét, bővítik anyagi lehetőségeiket. Ne feledjük, a komáromi és királyhelmeci magyar magánegyetemek városi alárendeltségűek, tehát a városok költségvetésétől is függnek. A komáromi nagygyűlésen sürgették, hogy alakuljon ki olyan önkormányzati rendszer, amelyben „az adott területen megtermelt értékek adójának nagy részével az önkormányzat maga gazdálkodik, és biztosítja az ott élő lakosság demokratikus önigazgatását, valamint önkormányzatát”. Közelebb kell vinni az ügyintézést az érintettekhez, vagyis bővíteni az önkormányzatok alkotmányos jogkörét, főleg az oktatásügy, a kultúra, az egészségügy, a közbiztonság és a környezetvédelem területén.

Fontos igény, követelés, hogy a kisebbségi önkormányzatoknak vétójoguk legyen a rájuk nézve hátrányos rendelkezések érvényesítésével szemben. Ez ugyanis a demokrácia próbaköve. Tekintve, hogy másként a demokrácia, a többség uralma aligha alkalmas a kisebbségi kérdés méltányos megoldására. A pusztán „számbeli” demokrácia, természetéből fakadóan, nem képes a számbeli kisebbségben lévők érdekeinek teljeskörű érvényesítésére.

Trianon óta az utódállamok kormányai kínáltak ilyen-olyan megoldást a magyar kisebbségi kérdésben, de még a minimális és mindenkor az asszimiláció érdekeit szolgáló sajátjavaslataikat

sem valósították meg. Történelmi fordulat, hogy most maguk a magyar kisebbségi közösségek — a Felvidéken kívül Erdélyben, a Vajdaságban és Kárpátalján — államalkotó felelősséggel dolgozzák ki és kínálják fel az egyes országok javát szolgáló intézményi és alkotmányos elképzeléseiket.

Ez a kötet most, az egy évvel ezelőtti komáromi „alkotmányozó népgyűlés” —nem kell megijedni tőle, az én hasonlatom csak! — határozatainak felidézésével az egész felvidéki magyarságot bevonja abba a küzdelembe, amelyik a magyar-szlovák alapszerződéssel szoros összetartozásban, a kisebbségi jogokért folyik.

A magyar tömegek maguk ellenőrizhetik, hogy mennyiben teljesednek az ígéretek Pozsony és Budapest „alkujában”, amelyben egyébként ők a leginkább érdekeltek. Sokkal inkább, mint az alapszerződést erőteljesen szorgalmazó nyugati hatalmak, elsősorban a franciák, akik a közelgő elnökválasztás érdekében áldozzák fel—a történelemben nem először — a Kárpát-medence magyar kisebbségeit. De bármiként is alakulnak a tárgyalások, függetlenül attól, hogy a szerződő felek mit hagynak el ezekből a követelésekből, a komáromi dokumentum hosszú időkre történelmet formáló erő, az a bizonyos ,Jcísértet”, amely riogatni fogja mindazokat, akik nem veszik kellőképpen számításba őket.

Beke György

Az atlantai „csata

(Folytatás az 1. oldalról) utóbbi esztendőkben, hogy az orosz atomhatalom ne bomoljon fel teljesen és az atomfegyver ne váljék ellenőrizhetetlenné. Dicséretes törekvés a népek békéjének ilyetén való megőrzése, de ennek az ára feltétlenül a kis népek szabadsága kell legyen?

Carter is az amerikai nagyhatalmi célok jegyében közvetít és lényegében ennek érdekében vállalkozott a „béke angyaláénak szerepére a magyar-román kérdésben. Jól tájékozott az erdélyi viszonyokat, különösen a román nacionalizmus mohóságát és hajthatatlanságát illetően, ezért ezúttal csak atlantai birtokát ajánlotta fel a tárgyalások céljaira, maga csupán rövid időre jelent meg, majd a kétnapos tanácskozás után további „segítségét” helyezte kilátásba. De akár Carter részvételével, akár enélkül, az atlantai kerekasztal nemzetköziesítette az erdélyi magyarság és a román kormány ellentéteit, már azáltal is, hogy Amerikában rendezték meg a tárgyalásokat.

Ezt érezte meg a román sajtó, és szinte kivétel nélkül elítélte a megbeszéléseket. A román lapok egy része „szégyenletesnek” vagy „megalázónak” nevezte az atlantai vitát, némelyik újság egyenesen „újabb bécsi döntést” látott benne. Mint ismeretes, 1940. augusztus 30-án szintén a Kárpát-medencén kívül, Bécsben az akkori vezető európai nagyhatalmak döntötték el Erdély kettéosztását, nagy vonalakban a néprajzi elvek alapján.

Nem volt előzmény nélkül való az atlantai kerekasztal. A rendezői szerepet vállaló Project on Ethnic Relations (PER) amerikai szervezet már 1993- ban „összehozta” a román kormány képviselőit három erdélyi magyar politikussal, illetve szenátorral, akik akkor az RMDSZ elnökségének tudta nélkül egyezkedtek a Fekete-tenger partj án lévő Neptunon. Tőkés László, vele együtt számos erdélyi politikus és a magyar közvélemény akkor élesen elítélte a titkos tárgyalásokat, amelyek csupán aromán hatalom érdekeit szolgálták: minimálisra csökkentették az RMDSZ mozgásterét, lényegében feladták a belső önrendelkezés követelését.

Most nyíltan folytak a tárgyalások, román részről ugyanazok a személyek vettek részt, mint Neptunon, de magyar oldalon ott volt Tőkés László nagyváradi református püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke és Markó Béla országos elnök, továbbá a szervezeten belüli áramlatok hiteles képviselői. És ezen a nyílt vitán most a két évvel ezelőtti fő

„neptunos”, Tokay György képviselőházi frakcióvezető—az egész RMDSZ véleményével egybehangzóan—a magyarság autonómia-követelését, az anyanyelv használatának és az anyanyelvű oktatás biztosításának igényét emelte ki.

A feszült hangulatban lefolyt viták „eredményeként” egy emlékeztetőben szögezték le azt a tíz témakört, amelyben nem értettek egyet. Ezek az erdélyi magyarság élethalálharcának lényegét foglalják össze: a politikai és etnikumközi feszültség enyhítése, az autonómia-koncepciói, az oktatási törvény és az anyanyelvű iskolák, nyelvhasználat a helyi közigazgatásban, kétnyelvű feliratok, kisebbségi törvény, az egyházak kárpólása, helyi költségvetések, a kisebbségek gazdasági diszkriminációja. Kifejezték azt a közös reményt, hogy mindezekről a kérdésekről Bukarestben tovább folytatják az eszmecserét.

Román szokás szerint Viorel Hrebenciuc kormányfőtitkár, a román küldöttség vezetője (ez a rang a magyar hierarchiában miniszterelnökségi államtitkárnak felel meg) sikert, mármint román sikert emlegetett a tárgyalások végén, és mosolygott. Éppen úgy és éppen olyan sima modorban, miként múltkoriban Budapesten kénytelen volt lenyelni azt, hogy Göncz elnök és Hóm miniszterelnök, tiltakozásul a magyarellenes megnyilvánulások miatt, váratlanul nem volt hajlandó fogadni őt. Csak az ingerelte Hrebenciuc elvtársat - Ceausescu egykori aktivistáját -, hogy Markó Béla a záró sajtóértekezleten a román mellett magyar anyanyelvén is merészelt megszólalni. Mert ugyebár a román kormány felfogása szerint neki mint román állampolgárnak külföldön, hivatalos helyen, csak románul lenne szabad beszélnie.

Árulkodó kísérő zeneként az atlantai „csata” idején Bukarestben tovább folyt a rágalomhadjárat a RMDSZ ellen, a szervezet megbélyegzését, feloszlatását követelve. A szervezet küldöttei ezért még Amerikában kénytelenek voltak kibocsátani egy különnyilatkozatot, amelyben megdöbbenésüknek adtak hangot a román szenátusban és képviselőházban elhangzott, nyíltan magyarellenes állásfoglalások miatt.

Kiábrándító, hogy ezúttal a Demokratikus Konvenció, az ellenzéki párttömörülés is - egy-két párt kivételével - „beszállt” a magyarellenes uszításba. Különösen jeleskedett e téren a Polgári Szövetség, amelynek elnökét, Nicolae Manolescu irodalomkritikust - a diktatúra idején tanúsított viszonylag toleránsabb magatartása okán - az RMDSZ első vezetősége, Domokos Géza csapata a magyarság legfőbb szövetségesének tartotta. A Polgári Szövetség most a Demokratikus Konvencióval is szakítani akar, ha az nem fordul teljesen szembe egyik legfőbb támaszával, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel. A Konvenció a magáévá tette a „román nemzetállam” eszméjét, és felszólította a RMDSZ-t, hogy harminc napon belül fogadja el ezt a felfogást, mert különben kirekeszti magát a tömörülésből. Vagyis nyílt öngyilkosságot követelnek az erdélyi magyarság átfogó politikai képviseletétől.

Van ebben ravasz taktikázás is. Az egyik legismertebb román publicista, Ion Cristoiu - akit mostanság nyilvánítottak 1994 „legjobb román újságírójának” - a legnagyobb példányszámú napilap, az Evenimentul zilei február 12-i számában azt fejtegette, hogy Nicolae Manolescu pártja mindenképpen szakítani akar a Demokratikus Konvencióval és ennek elnökével, Emil Constantinescuval, mert egymagában nagyobb sikert remél a legközelebbi parlamenti választásokon.

Tehát így is, úgy is szakítana a Demokratikus Konvencióval. De ha végül is emiatt szétesik a Konvenció, akkor kit lehet megint bűnbaknak kikiáltani? A Romániai Magyar Demokrata Szövetséget.

Bármilyen pergőtűzben áll is az RMDSZ és bármennyire úgy tetszik távolról, hogy belülről is repedezik a Szövetség, Markó Béla az erdélyi magyarság töretlen egységének tudatában jelentette ki február 8-án az Erdélyi Napló munkatársának: „Bennünket csak totalitárius eszközökkel lehetne felszámolni.”

Talán Atlanta után Bukarest mégsem szánja el magát erre a totalitárius lépésre. A Carter-meghívás ilyen értelemben kétségtelenül megerősítette az RMDSZ helyzetét otthon és a világban. Az amerikai tárgyalásoknak — Markó Béla szerint — akkor lesz egyáltalán eredményük, ha azok atlantai nyíltsággal folytatódnak Bukarestben. Tokay György pedig még Atlantában arra figyelmeztetett, hogy az RMDSZ ellen folytatott kampányukkal a román szélsőségesek magát a romániai demokráciát veszélyeztetik. Az egyik laptudósító így adja vissza Tokay drámai intelmét: ha a román soviniszták továbbra is megtorpedózzák az érdemi párbeszédet, akkor belegondolni is rossz, mi következhet.

Szacsvay Tamás