Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-02-01 / 2. szám
1994. január-február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Olvasom a tudós férfiú fennkölt dolgozatát a nemzeti kultúráról. Az újmódian megfogalmazott, lábjegyzetekkel és citátumokkal, Gadamerrel és Derridával, Elias-szal és Graves-szel megspékelt, kimódolt írás a vége felé megállít. Ezt a mondatot olvasom: „Szókratész gyilkosai ma a .nemzeti kultúra' védelmezői volnának.” Megdörzsölöm a szememet. Jól látok? Stílusos, tömör, fejezetzáró megállapítás. Annyira még emlékezem a matematikaórákon tanultakra, hogy tudjam: valamely egyenlet két oldala fölcserélhető. Ha A egyenlő B-vel, akkor B is egyenlő A-val. Vagyis: akik ma a nemzeti kultúrát védik, azok Szókratész (helyettesítsük be a metafórát a dolgozat egyik korábbi, szelídebb fogalmával: „az Európa valamennyi népét összekötő tudat”) gyilkosai. Természetesen a legmélyebb tisztelet él bennem a másik ember felfogásával, véleményével, hitével, meggyőződésével szemben. Még akkor is, ha a tudós férfiú tegnap ugyanilyen tájékozottsággal Marxra és Engelsre, Leninre és Lukács Györgyre hivatkozott, s „az alapvető kulturális együvé tartozás” helyett az internacionalizmust, az osztályharcot emlegette. Legkevésbé hiszem, hogy polémiával meg tudnám győzni. Bármiféle vitának csak annyi értelme van, hogy utána a felek egy árnyalattal talán világosabban látják saját álláspontjukat, talán a korábbinál hajlékonyabban védik nézeteiket. A fenti idézet is erre késztet. Nem vitára, nem cáfolatra, hanem saját gondolataim tisztázására. Mindig idegenkedtem a „sok hazapuffogatástól”, a „tatári indulatoktól”, a „kokárdás hazaffyságtól”, a melldöngető „nemzeti büszkeségtől”. Jóformán azt, hogy magyar vagyok, akkor kezdtem érzékelni, amikor először kerültem idegen környezetbe, amikor először jártam külföldön, amikor Besztercebánya (Banska Bistrica) boltjainak ajtajára azonnal kitették a „zárva” táblát, amikor a magyar utasokat szállító autóbusz begördült a város főterére, bár még csak délelőtt tizenegy óra volt. Nem volt nálunk divat se a családban, se az iskolában a zászlólengetés, a,.magyarkodás”, a más nyelv, a más kultúra, a más bőrszín lenézése. Hogy egyik osztálytársam „más", akkor döbbentem rá, amikor márólholnapra sárga Dávid-csillaggal kellett megjelennie az órákon. Hogy egy másik osztálytársam horvát anyanyelvű, akkor derült rá fény, amikor az egyetem elvégzése után egy horvát nemzetiségű faluban találkoztam vele, ahol anyanyelvén tanított, majd ugyanott iskolaigazgató lett. A nemzeti kultúráról, a magyar tudatról csak szemérmesen, hivalkodás nélkül és önkritikusan tudok beszélni. S csak akkor, ha bántják hitemet, ha sértik önérzetemet. Ha rákényszerítenek a vallomástételre. Ha a veszélyeztetettség tudata késztet a szólásra. Mi is az a nemzeti kultúra? Ami más nemzeteket is megillet, amivel más nemzetek is bírnak. Ami a franciát franciává, a németet németté, az angolt angollá teszi. Azt a különbséget, amivel a francia az angolra néz, és viszont. Amivel a francia a németet figyeli, és viszont. Ami összeköt, és ami elválaszt. Ami összeköt Székelyudvarhellyel és Csáktornyával, Pozsonnyal és Felsőőrrel, de elválaszt Bukaresttől és Belgrádtól, Prágától és Bécstől. Ez a nemzeti kultúra mindenekelőtt ismeretet és tudást jelent, nem puszta érzést és érzelmet. S ez az ismeret elsősorban a közös történelemben és a közös nyelvben „manifesztálódik”. Petőfi is rákényszerült — rákényszerítették —, hogy végiggondolja, mit jelent neki magyarnak lenni. Ott van köteteiben avers, a Magyar vagyok. El lehet olvasni, végig lehet gondolni. Az öt versszakban, mint egy tüzes vitairatban pontokba foglalta ma is érvényes válaszát. Tartozni egy földdarabhoz... Vállalni egy etnikai közösséget... Ismemi a magunk történelmét... Amikor Petőfi egyik versének címet adott (Nemzeti dal), amikor egy intézmény nevet választott (Nemzeti Múzeum), amikor egy épület homlokára írták a szót (Nemzeti Színház), nem volt kétséges, mit jelent a nemzeti kultúra. Aztán annyit hallottunk beszélni internacionalizmusról (,.nemzetközivé lesz holnapra a világ...”), majd „emberi jogokról”, „kulturális együvé tartozásról”, hogy némelyek gyanakodva néztek a szóra, vagy Kilépő a nyomorból Kié az a mozi? Tíz márkáért elhagyhatják Kis-Jugoszlávia polgárai a szegénység és kétségbeesés zárlattal büntetett birodalmát, amelynek lépten-nyomon nullátlanított pénzét most a márkával egyenlítik ki. A dinár értékének megtartása eddid volt csak olyannyira nehéz feladat, hogy milliókért lehetett egy kenyeret venni — holnaptól ugyanez a pénz sziklaszilárdan tartja majd magát, mert irról a kormány úgy döntött... Aki kocsival távozik a nullagyártók országából, annak a ízesen felül még harminc márkát kell fizetnie. Ha figyelembe ^esszük, hogy a lakosságnak egyáltalán nem lenne szabad fizeőeszközként használnia a valutát, akkor egy sajátságos helyzet;1 találjuk szemben magunkat, amelyet Jupiter és az ökörpéldáata jellemez leginkább. A polgároknak be kell tartaniuk a törényeket, az államnak már nem. Mit nyújt Kis-Jugoszlávia a tíz és harminc márkákért? A vozás lehetőségét. Másutt persze fordítva történik a dolog: a oziba, színházba, cirkuszba érkezők fizetnek, s azért kapnak is damit, önkéntelenül vetődik fel bennünk a kérdés: vajon kié az Tiozi? Cs.M. egyszerűen elfelejtették: nemzeti kultúra. S mindezt tették és teszik nálunk akkor, amikor körbe-körbe táncát járja a nemzeti öntudat, amikor a korábban együttélő etnikumok — szelídebb változatban, mint a csehek és a szlovákok — országhatárt húznak maguk közé, vagy — kegyetlenebb formában, fegyverrel, erőszakkal, képmutatással — egymás fejére gyújtják a háztetőt. Ekkor lehetett nálunk például ilyesmit leírni Illyés Gyuláról: „a legutolsó nemzeti költő”. Ha valóban ő az utolsó nemzeti költőnk, akkor mi következik nálunk ezután? A nemzetietlen költészet? Az „Európa valamennyi népét összekötő” költő? A világkultúra költője? Egy hangos verseskötet van a kezemben. A „verseskötet” két hangkazettát foglal magába, s Örök magyar versek a címe. Négy magyar színész harminc magyar költő mintegy száz versét vagy versrészletét mondja el rajta. Hallgatom az antológia költőit, a versét még latinul író Janus Pannoniustól a magyar nyelv, a „fölnevelő édesanya” előtt koszorúval tisztelgő Illyés Gyuláig. Tűnődöm: a fél évezred alatt, ami elválasztja (és összeköti!) őket, hányszor változott meg a magyar vers hangja, hány „paradigmaváltás” zajlott le líránkban, hányszor fogalmazódott újra a magyar poézis és verseszmény? Janus Pannonius és Balassi Bálint között megváltozott a vers nyelve. Kazinczy finomkodását fényévnyi távolság választja el Csokonai népiességétől. Romantika és realizmus, szimbolizmus és impresszionizmus, leíró és intellektuális líra, klasszikus metrum és magyaros forma, tárgyszerűség és elvontság váltotta egymást. De ez a folyam mindig ugyanabban a mederben hömpölygött. Ady vagy-vagya („Vagy lesz új értelmük...”) Vörösmarty alternatívájára („Vagy jőni fog...”) rímel. József Attila magyarságot és emberséget összekapcsoló igénye Széchenyi „emberebb ember, magyarabb magyar” óhajátfogalmazza újra. Kölcsey Zrínyit, Petőfi Csokonait, Ady Vajda Jánost, Illyés Zrínyit emlegeti és idézi. Egyetlen hatalmas körbe fonódik öt évszázad magyar költészete. S ez a folyam éppen most érne véget, ez a kör most szakadna meg? Az évszázadok nemzeti kultúráját gyarapító, gazdagító, védelmező költők éppen ma árulnának egy gyékényen Szókratész gyilkosaival? Széchenyi gondolatával vigasztalom magam. „Nemzetünknek mindig az volt egyik legnagyobb hibája, hogy vagy nem bízott magában, vagy elbízta magát.” Igen, a szalmaláng-természet, a sírva-vígadás, amiről Petőfi is beszél versében, a Magyar vagyok-ban: „Magas kedvemben sírva fakadok...” Ma az elbizakodottság, a túlzott lelkesedés jeleit aligha tapasztaljuk. A nemzeti derűre, a mosolyra, a hangos örömre nem sok ok lehet. A „nagy” vagy-vagyból ma az önismeret és az önbizalom hiánya vet árnyékot ránk. Az elbizakodottságtól megőriz bennünket a mindennapi valóság, az ártalmatlan szavakat is félremagyarázó rosszindulat, a körbe ránk fúvó fagyos szél. Amire ma a nagyobb szükség van, az a remény, az önbizalom. S ha ez erősödik meg bennünk, akkor a nemzeti kultúrát oltalmazók, a nemzeti tudatot és a magyar önismeretet védelmezők és szorgalmazók kezében nem látnak talán mások sem méregpoharat. A megálmodott város Szabadka a „titokzatosság és sejtelmesség” ködén át Másként halálos csend és néma untság. Poros akác-sor, vakolatos utcák, petróleumlámpák és nyugalom, üveggolyók a kertes udvaron. Egy évszázad távolságához szoktatjuk szemünket, amikor a legszebben magyarul tudó költő és író szülőhelyének sokszor megénekelt utcáit, házait szemléljük. Ott áll előttünk a régi Szabadka, élénken zajló művelődési életével, színházának szépséges primadonnáival, akik közül a neki megtetszőt (hihetőleg Csöndes Alizt) diákos virtussal rajongta körül Kosztolányi Dezső — társaival egy éjszaka kifogták lovait, és maguk húzták haza hintáját a macskaköves meg poros szabadkai utcákon... Nemcsak a század első évtizedének irodalmi divatját követte hát a költő, amikor élete végéig legkedvesebb versfüzérében szülőtáját „színes tintával” rajzolta meg. S noha a benne honos eszem-iszom tunyaságot ostorozta indulatos szavakkal érzékletesen, panaszai inkább érte, mint ellene szóltak. Innen vágyott el, de ide gondolt vissza később folyton, hogy amikor apja Pesten meglátogatja, elementáris erővel törjön ki belőle a találkozás hatására A szegény kisgyermek panaszai miniatűr verseinek szóáradata. Visszautazó apját hajnali órában kikíséri a pályaudvarra, s a búcsúzkodás zaklatott perceiben érzi először az otthon megéneklésének csillapíthatatlan vágyát: „Álmosan bandukoltam az utcákon, amelyeket még nemigen láttam ily szokatlanul fakó, hajnali világításban. Csodálatosnak tetszett az egész világ. Ekkor zendültek meg bennem A szegény kisgyermek panaszai-nak kezdő sorai: Mint aki a sínek közé esett... Lehet, hogy azért, mert az imént síneket láttam, de lehet, hogy nem is azért. Alig vártam, hogy hazaérjek, fölrohantam a lépcsőn, s otthon, az Üllői úti diákkaszámya udvari szobájában, egymás után firkáltam le a ciklus költeményeit, négy-ötöt aznap, s két hét alatt befejeztem az egészet, úgyhogy évek múlva, a különböző kiadások során egyetlen betűt se változtattam rajta. Hogy mi támasztotta bennem éppen akkor és éppen így azt a gerjedést, céltalan volna firtatni. Azt hiszem, ha azon a hajnalon alszom és nem kelek föl, akkor ez a versfüzér nem születik meg soha.” {Ábécé, Nyugat, Budapest, 1942, 145-146.) Maga a serkentés is személyhez, az apa személyéhez kötődik hát! A költeményekben pedig sorakoznak a további Kosztolányihősök: a doktor bácsi, anyuska, öreganyó, egy gyógyszerészsegéd, a költő húga, nagyanyó, nagyapó, a rokonok... Ahogy rajtuk végigpillantunk, mintha a kor divatos figuráit látnánk. Kiss Ferenc is a világirodalmi elődök versszereplőjét véli felismerni A szegény kisgyermekpanaszai-nak doktor bácsijában például, megjegyezve: „A titokzatosság és sejtelmesség, mely az embereket belebegi, maga is divat már ekkor, de Kosztolányit ez sem feszélyezi.” {Az érett Kosztolányi, Budapest, A- kadémiai Kiadó, 1979, 20.). Egy valóságos világot ábrázolt hát e versciklusában a költő, vagy olvasmányélményekből színezett képzelete révén maga teremtette meg gyermekkora Szabadkájának „vasárnap délutánijait, a sok-sok jellegzetes emberrel? Honnan a „titokzatosság és sejtelmesség”, amely az elmúlt évszázad alatt oly misztikussá változtatta tudatunkban Kosztolányi „beteg, boros, bús, lomha” szülőtáját, a Bácskát, ahol .méreggel mart, fehér, virágos orcák” néznek vissza ránk? A századelő Kosztolányija sem vonhatja ki magát a világirodalmi hatások alól. Irodalmi elődeit, rokonait meglelhetjük könnyen, felismerhetjük. Ám éppen panasz-ciklusában megénekelt valóságos élményeinek intenzitása és vallomásainak vonatkozó mondatai győznek meg bennünket arról: csak az írás mesterségét tanulta el a nagy elődöktől és kortársaktól, „tartalmakat” sohasem kölcsönzött tőlük. Karinthy Frigyes állapítja meg találóan költészetéről: „Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott el, hogy versei nemcsak versek immáron, s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerűség foglal egyetlen egészbe színeket és képeket.” A költő valóságos világot ábrázol, valóságos hősökkel. A témakör kutatói sokat foglalkoztak közeli családtagjai alakjának megrajzolásával. A gimnáziumi igazgató apából a Bem hadosztályában Petőfivel szolgáló nagyapáig tőlük mindenkiről megtudhatunk valamit. De nemcsak ők voltak egytől egyig valóságos hősök, hanem az volt a doktor bácsi és a gyógyszerész is. Az első (dr. Wilhelm), a századelő nagy hírű szabadkai csodadoktora, a család házi orvosaként sokat vendégeskedett a Kosztolányiházban, s nyilván megnyerte a gyermekkorában sokat betegeskedő költő rokonszenvét. A második (Brenner Dezső) a rokonsághoz tartozott: Csáth Gézának volt az öccse, és Jász Dezső néven tárcákat, zenekritikákat publikált a Nyugatban. A megálmodott város, Szabadka, és hajdani emberei tehát még a „titokzatosság és sejtelmesség” ködén át is felismerhetők Kosztolányi első versfüzérének remek darabjaiban. Csordás Mihály A HITEL Lap-, Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft. kiadásában MEGJELENT a régen várt tudományos alapmű, négy évtizedes szerkesztői tevékenység és az egész világra kiterjedő kutatás eredménye. BORBÁNDI GYIH.A: NYUGATI MAGYAR IRODALMI LEXIKON ÉS BIBLIOGRÁFIA Ez a nélkülözhetetlen szakkönyv két részből áll: mintegy 1000 szócikkben dolgozza fel az 1945 után Nyugaton (illetve az emigrációban) tevékenykedő legjelentősebb írók, szerkesztők, újságírók, történészek és társadalomtudósok életművét, valamint a legfontosabb lapok, kiadók, társaságok és egyéb intézmények történetét. A Bibliográfia több mint 2000 magyar szerző mintegy 7000 (magyar és idegen nyelvű) könyvének adatait közli tematikus-műfaji rendszerezésben. A kéziratot a szerző 1992 februárjában zárta le. A könyv terjedelme: 832 lap. Ára: 1350 Ft v. 25 USD v. 39 DM v. 35 SFR. Kapható magyarországi és nyugati könyvesboltokban. Megrendelhető a HITEL Rft.-nél: 1475 Budapest, Pf. 194 Számlaszám: OKHB 228-01050 (A megrendelések portóköltsége a Kiadót terheli.) TÜSKÉS TIBOR: Nemzeti kultúra — magyar önismeret
