Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-05-01 / 5. szám

10. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1994. május

BEKE GYÖRGY:

A géppuskák kora?

Erdély két püspöke: Márton Áron és Tőkés László

Van még terve, szándéka a Gondviselésnek az erdélyi magyarsággal, ha történelmének legnehezebb szakaszában olyan vezetőket rendelt számára, mint Márton Áron és Tőkés László. Szellemi-lelki „elöljárókról” beszélek, nem szavazócédulákkal választott politikusokról, akik szintén lehetnek a hűség és a bölcs irányítás emberei, mégsem az erkölcs mércéje alá állítjuk őket. Mivelhogy a politika köre szélesebb az erkölcsénél, bocsánatos bűnnek számít e körben a napi taktikázás vagy éppen a—kényszerből vállalt—köpönyegforgatás. Többségi helyzetben a nemzetek életében nem is baj az, hanem egyenesen hasznos, ha kettéválik a gyakorlati politika és az erkölcsilelki vezetés: mindkettőre szükség lehet a közjó érdekében. De kisebbségi nemzetrészt, népcsoportot - nevezzük bárhogyancsak a legmagasabbra állított erkölcsi mérce, szavak és tettek egysége, a prófétai hit és áldozatvállalás őrizhet meg.

Amikor Márton Áron a Szent István királyunk által alapított erdélyi egyházmegye püspöki székébe emelkedett, a magasságokban tudták, hogy soha addig nem ismert megpróbáltatások szakadnak a magyar nemzet keleti ágára. 1938-at mutatott anaptár, következett a román királyi diktatúra, majd Antonescu uralma, a második világháború, annak minden szörnyűségével.

Amikor Tőkés Lászlót Nagyvárad, illetve a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspökévé választották, mi földi emberek is jól tudtuk, hogy a román nacionalizmus féktelen rohamai és egyben az — ugyanazt a célt követő—„demokrata ellenzékiek” szirénhangjai bonthatják meg az erdélyi magyarság sorait... Változtak a veszély formái, de egy maradt a végső cél, miként ezt éppen Tőkés László fogalmazta volt meg Egerben 1991-ben: „Azon buzgólkodnak már hetven éve, hogy vagy beolvadjunk, vagy kiűzessünk.”

Gyulafehérvár és Nagyvárad — a két püspöki székhely tulajdonképpen más-más földrajzi táj része. Utóbbi ugyan Partiumként, Részekként az önálló erdélyi fejedelemséghez, a keleti magyar királysághoz tartozott — de valójában Kelet-Magyarország. Trianon óta azonban a magyar kisebbségi sors „egybeolvasztotta” a földrajzi egységeket: Erdélyt, a Partiumot, a Bánságot és Máramarost — az „erdélyi” fogalom illik mindegyikre.

Lélekbeli közelségüket igazolhatja, hogy a Gyulafehérváron elhangzott püspöki szó, Márton Áron intése vagy biztatása éppen úgy visszhangzott Csíkszeredában, mint Szatmárnémetiben. Manapság pedig Tőkés László annyira otthonos a székely eklézsiákban — anélkül, hogy csorbítaná kolozsvári kollégája joghatóságát —, miként Temesváron, történelmi helytállása színhelyén. Joggal beszélhetek hát Erdély két püspökéről, noha egyházi hatósági hatáskörük földrajzilag nem fedte egymást.

Különbözött a két püspök egyéni életútja, jelleme, vagy inkább stílusa. Mert a jellemük tulajdonképpen olyannyira hasonlít, mint két ikerfenyő a székely havasokban. Márton Áron ritkán szóló főpap volt, de mindig hallatta a hangját, ha nyájának — egész népének — útmutatásra volt szüksége. Tőkés László a sűrű megszólalás módszerét választotta, mivel az utóbbi négy esztendőben szinte naponta érvelni kellett az

ellenséges rágalmakkal és önkörünkből jövő téveszmékkel szemben. Miként a hitvitázók korában hevesen feszültek egymásnakanézetek templomokban, fejedelmi udvarokban vagy kastélyokban.

Akkor a római katolikus és a református, illetve a protestáns szemlélet csapott össze, és az indulat nem egyszer falvakat gyújtott fel, lelkeket perzselt halálra. Magyar a magyarban kereste az ellenségét. Történelmi sóhajtásunk lehet már csak az a kései felismerés, hogy mennyi erőt, időt és lehetőséget pazaroltunk el a testvérviszályokra. Mátyás király Magyarországát menthették volna át a mai jövőnek, ha egymásnak feszülés helyett összefognak a magyar gondolatok.

Ez a tanulság is beérlelődött napjainkra. A hajdani vallásviták, vallásháborúk helyén együtt kapaszkodik a hitbe és a megmaradás reményébe protestáns és katolikus magyar Erdélyben. Ennek a történelmi felismerésnek ékes példázata a két nagyváradi püspök, a katolikus Tempfli József és a református Tőkés László igaz barátsága. Életkorban, hitelvekben különböznek, de a közös út keresésében örökre egymásra találtak. Számomra megindító volt látni Tőkés püspök urat a katolikus egyházi körmenetben Szent László király szobra körül, a máig idegen kéz-ben lévő püspöki palota udvarán. És nem tudom lelki büszkeség nélkül hallgatni Tempfli püspök urat, amint idősebb emberként és papként azonosul Tőkés László társadalmi, nemzeti szemléletével.

Egyek abban is — Márton Áron és Tőkés László —, hogy egyházi szolgálatukon túl habozás nélkül vállalták a nemzet szolgálatát. Igehirdetőként, egyházkormányzóként példás mind a kettő, templomi prédikációik a hit és az erkölcs törvényeit mély emberséggel alkalmazó lelkipásztorok irodalmi remekei, Pázmány és Károli Gáspár nyelvi igényességével.

Papokként, főpapokként is örökre beírták nevüket a jövő emlékezetébe. Többségi helyzetben alighanem megmaradnak az igehirdetésnél. A korszak azonban a társadalmi cselekvés színterére szólította őket. Ez a társadalmi cselekvés ugyanis nemcsak a nemzetmentést, de a hit védelmét követelte meg. Erdélyben a magyarság és a nyugati kereszténység egyszerre pusztult volna el, ha az Ige nem válik közösségi erővé, önmegőrző felelősséggé.

Mindig az éppen legidőszerűbb gondokat vállalták az egyházi és nemzeti életben. Márton Áron — még püspöki kinevezése előtt—az egyetemi ifjúság legendás hitszónoka Kolozsvárott. Erdélyi Iskola címmel folyóiratot szerkeszt a magyar pedagógusok számára. Az oktatást és a művelődést igyekszik „egymozdulatú magyar cselekvéssé” — az ő szavai — fogni Erdélyben. Tőkés László segédlelkészként a szétrombolt magyar közművelődést támasztotta életre Désen, ezzel hívta ki maga ellen a román nacionalizmus haragját, s tulajdonképpen ezzel kezdődött el hosszú üldöztetése, kálváriája — a saját egyházán belül is. Márton Áron elsők között használta a „népszolgálat” kifejezést, nem az elmaradottság, hanem éppen a közös, együttes népi haladás jegyében. Tőkés segédlelkész ezt a népszolgálatot valósította meg, lelkészi munkáján túl. Illetve: lelkészi munkájának szerves részeként.

Márton Áron a maga korának fasizmusával szemben kelt harcra, minden törvénytelenség és jogfosztás ellen. Dél-Erdélyben személyes kiállásával védelmezte meg a magyar iskolákat a hitlerista „beolvasztás” veszélyétől. Észak-Erdélyben, 1944 tavaszán, Kolozsvárott templomi szószékről ítélte el a zsidóüldözéseket és követelte a deportálások azonnali beszüntetését. Tőkés László az újratámadó román fasizmussal vette fel a harcot, és vállalja azt az idegőrlő küzdelmet, amelyben naponta becsmérlik a bukaresti lapokban, a parlamentben, életét és családját fenyegetik, szeretnék kiűzni szülőföldjéről.

Az ő elhallgattatása lenne a román etnikai tisztogatás igazi diadala, hiszen ő mondta ki nyíltan, valóban halálmegvető bátorsággal, a nagyvilág színe előtt, hogy Romániában etnikai tisztogatás folyik nemzedékek óta, ennek áldozatai lettek népek és népcsoportok, a bolgárok, a törökök, a zsidók, a németek, és most a magyarokon a sor, hogy aztán „tiszta román nemzetállammá” váljék a dákok és rómaiak nagy egyesülésének soha nem volt birodalma.

Önkörében is nem egyszer kellett küzdelmet vállalnia Gyulafehérvár katolikus püspökének. 1944 nyarán, még Antonescu romániai diktatúrája idején a Magyar Népközösség vezetői féltek összegyűlni, állást foglalni népünk jövőjéről. Márton püspök szava lelkiismereteket ébresztett: „Népünk a szenvedések, a megaláztatások és veszteségek minden skáláját végigjárta. Sorsából, hogy végleg beteljesedjék, még csak az hiányzik, hogy sorokban, nyíltan vigyék géppuskák elé. Ha ezen az úton nem láttak olyan magyar szenvedést, amelyért a nagy kockázatokat is vállalni kötelesség lett volna, minek kell még jönnie, hogy a vezetőket elszántságra feltüzelje?”

Eljött a megjövendölt „géppuskák kora” is, amikor meg int csak Márton Áron kel legnagyobb elszántsággal népe védelmére. És az erdélyi magyarság a nemzet reménységét mondja ki, amikor 1946 pünkösdjén Csíksomlyón arra kéri a győztes nagyhatalmakat, azért könyörög, hogy ne ismételjék meg Trianont, ne taszítsák a magyarságot a halál veszedelmébe. Akkoriban az erdélyi magyarság önmaguk által kiválasztott vezetői, a Magyar Népi Szövetség irányítói, jószándékból vagy szolgai engedelmességből — egyre megy, az újabb Trianon mellett foglaltak állást, „Erdély egységének” megőrzése jegyében. Márton Áron tudta, hogy Somlyói beszédét soha nem bocsátják meg neki, miként nemsokára börtönbe is vetik, életre szóló gyalázatos ítélettel. Vajon a Magyar Népi Szövetség vezetői gondoltak-e akkor arra, hogy valójában cinkosok a szent életű püspök üldözésében, halálra szánásában?!

Tőkés Lászlónak is megvan a maga „belső ellenzéke”, amely minden lépését gáncsolni szeretné, a püspököt lejáratni, hitelét lerombolni, vagyis félreállítani. A diktatúra hajdani haszonélvezői, névvel és névtelen levelekben ugyanúgy rágalmazzák, mint annak idején a Magyar Népi Szövetség berkeiben Márton Áront. De fel kell vennie a harcot a „jószándékú” gyámoltalanokkal és cinikus cinkosokkal, a román nacionalizmus rejtett szövetségeseivel is.

Márton Áron idejében csak a gyávaság bomlasztotta a magyar sorokat Erdélyben, manapság—együtt a továbbélő és még ha tékonyabb gyávasággal — az a jámbor önfeladás, amelyik az utóbbi negyven esztendőben ülepedett a lelkek mélyére és képtelen felszakadni onnan.

Éppen a két erdélyi püspök pályájának, küzdelmeinek párhuzamba állítása mutatja, hogy Erdélyben ugyanaz a folyamat játszódik le Trianon óta mindvégig, ma is: az önmegőrzés és az önfeladás vívja a maga drámai csatáját. Ilyen történelmi viszonyok közepette a töretlen erkölcs, a rettenthetetlen bátorság és a belülről fakadó hűség maga az „égő csipkebokor”.

Nem tudom, hogy Márton Áron és Tőkés László személyesen találkozott-e valaha. Ennél jóval fontosabb eszmei találkozásuk, lelki egységük, kéznyújtásuk az idők szakadékain át. Talán nemcsak Erdély magyarsága számára életmentő ez a kézfogás. Talmi csillogás, szavazatokon vett vezérkedés helyett a lélek, a szellem választottainak önkéntes áldozata vezethet ki végre a nagy babiloni fogságból.

GEDEON TANYA

Magyarországon, a Bugaci Pusztán, a Kiskunsági Nemzeti Parkban családias tanya-panzió várja Önt és kedves családját, télen-nyáron. Egyórányi autóútra Budapesttől, a természet közepén—a magyar alföldi táj minden szépségét megtalálja, távol minden zajtól, közel minden széphez.

Valami más, mint égy panzió. Magyaros, házias ételek, házi borok, különböző programlehetőségek, pl. lovaglás, lovaskocsizás...

6078 Jakabszáliás, II. kér. Tanya 150. Telefon: (011-36) 76-61-118; Fax: 76-72-119

Szeleczky Zita

Csaknem ötven évig húzódott, de győzött az igazság: a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Budapesten az 1994. év január hó 17-én megtartott nyilvános ülésén bűncselekmény hiányában felmentette Szeleczky Zitát az 1948-ban népellenes bűntett miatt emelt vád alól. Lezárult hát egy szégyenletes korszak, amelyben az ártatlan volt a bűnös, s a gazemberek, a hazaárulók és pribékek tetszeleghettek az igazságosztók jelmezében.

Idézzük csak fel a Zita elleni gyűlölethadjárat forgatókönyvét:

— 1946. május 21. — A nyomozás elrendelése.

— 1947. január 8. — Végzés Sz.Z. külföldi kiadatásáról háborús és népellenes bűntett elkövetése miatt.

— 1947. február 14. — Elfogatóparancs kiadása.

— 1947. október 11. — A vádirat összeállítása.

— 1948. február 2. — A Népbíróság „Sz.Z. vádlottat háromévi börtönre mint főbüntetésre, foglalkozásától 10 évre való eltiltásra, politikai jogai gyakorlásának 10 évi felfüggesztésére és bárhol fellelhető vagyonának elkobzására mint mellékbüntetésre” ítélte. Az indoklás: „1944. március 19-től kezdődően az év végéig Budapesten több ízben szerepelt a rádióban, itt a háború folytatására buzdító verseket szavalt és uszított az oroszok ellen.”

A Zita-féle ítélet csak egyike- és nem is a legsúlyosabbika - volt annak a számtalan törvénytelenségnek, amelylyel a vérgőzös kommunista uralom a magyarság színe-virágát irtotta ki. Sz.Z. még megérhette az igazság diadalát, de a kivégzettek ezreit és a nyomorúságban meghalt magyarok százezreit már nem lehet feltámasztani. Egyetlen bűne az volt, hogy keresztény magyar létére nagyon tehetségesnek született, aki toronymagasságban állt a mondvacsinált álművészek gyatrasága felett. Meg kellett tehát szabadulni tőle, s vele együtt a keresztény magyarság legjobbjaitól, hogy aztán le lehessen őket szállítani a „bőgatya és fütyülős barack” szintjére.

Zita kétszer is ellátogatott az utóbbi években hőn szeretett hazájába, ahol a magyarság rajongó szeretete fogadta őt mindenütt. Nem volt azonban ilyen pozitív a liberáliskommunista sajtó állásfoglalása, amely még mindig a Zita által 1944-ben szavalt Petőfi-versre, a „Föl a szent háborúra!” emlékszik, s annak soraira:

Ki is megyünk, szó sincs róla, Mindnyájan,

Meghalni vagy győzedelmet Nyerni a szent csatában.

Hát persze, hogy félnek derék liberális-kozmopolitává vedlett barátaink, mert ez a vers még egy újabb magyar összefogásnak és harcnak is lehetne az alapja éppen most, sorsdöntő választások küszöbén.

A baloldali sajtó Zita-ellenes hadjáratának egyik jó példája az a cikk, amelyben a koszorús költővé avatott Radnóti Miklós egy naplórészletét idézi. íme az ő sommás ítélete Zita felett: „Ez se tud verset mondani.” Talányos, hogy honnan vette a bátorságot ez a harmadrangú költőcske, aki saját kortársai mellett (Sinka, Erdélyi, Illyés, Weöres, stb.) még labdába sem tudott rúgni életében, hogy a Nemzeti Színház ünnepelt színésznőjéről és az elismert előadóművésznőről bírálatot mondjon.

A Szeleczky Zita elleni hadjárat csak egy kis epizódja annak a tudatos, ádáz hadjáratnak, amely a magyarság ellen irányul az utóbbi fél évszázadban, s folyik napjainkban is. Tanuljunk belőle, s lássuk meg világosan, hogy Magyarországon most élethalálharc folyik nemzeti fennmaradásunkért, ezeréves történelmi múltunk és erkölcsi értékeink átmentéséért, a nemzetgyalázó erők visszaveréséért.

Megengedhetjük-e, hogy azok az erők, amelyek Szeleczky Zitát száműzetésbe kergették a magyarság százezreivel egyetemben, most újra átvegyék az uralmat, s tovább folytassák bűnös üzelmeiket? Gondolkozzunk, fogjunk össze és szavazzunk!

Farkas Barna