Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-05-01 / 5. szám
1994. m ájus 9. oldal ítélet előtt Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — (Folytatás az 1. oldalról) Az 1. és 2. feladatot az Aczél György—Fekete János duó hajtotta végre, a 3-7. feladatok teljesítése pedig Antall József dolga lett volna. Őt a korai halál meggátolta feladata teljes véghezvitelében, de azért a kereskedelem és az ipar jelentős, értékesebb részét sikerült potom áron átjátszania. A föld birtokviszonyainak szétzilálását követően jött volna Magyarország földjének, valamint házállományának a nemzetközi piacra vetése, de ennek a nép növekvő ellenállása és a korai halál már gátját vetette. Vélhetően ez a munka most már a választások után következő utódra hárulna, hacsak a nemzet összefogása ezt a jól átgondolt, alattomos tervet meg nem hiúsítja. Mindez kiegészíthető még azzal, hogy az eladott javakért befolyt pénzt nem az adósság törlesztésére használták föl, ami onnan tudható, hogy adósságaink nem csökkentek, így az országot markoló adósság-harapófogó egy millimétemyit sem tágult. Ezzel szemben az országra zúdították a nyugati világ összes eladatlan bóvliját, de még élelmiszereit is, egy végül negatív egyenleget adó külkereskedelem viszonyai között, ezzel is elősegítve a hazai termelő üzemek válságának elmélyülését (devizáért vásárolt válság!) és e vagyon olcsó eladhatóságát. A nemzeti vagyon elherdálását annak a gyalázatos jelszónak ürügyén hajtották végre, miszerint nem számít, hogy kié a vagyon, csak az, hogy tulajdonosa legyen, s hogy az jól működtesse. Ezen az alapon akár a nagykabátom is elkobozható volna, mondván, nem viselek gondot rá, odaadandó egy pedáns úrnak, kárpótlásul néhány garast is kapok. A sorrend azonban éppen fordított: az első helyen az áll, kié a vagyon, az pedig, hogy milyen hatásfokkal működik, fontos ugyan, de a második helyen álló kérdés. Az én házam az én váram. Ha pedig az én házam a szomszéd tulaajdonába jut, engem kilakoltatnak. Az alapvető összefüggések ennyire egyszerűek, és ennyire egyszerűek az igazságot eltorzító hazugságok is. Az antalli politika további „sikerei'’ Antall József nemcsak fönntartotta, de a mamelukjai és a magyar törvényhozás temetőbogarai segítségével meghozott törvény révén állandósította a magyarság méhen belüli fölszámolásának már-már automatizált folyamatát is. A Kárpátaljára vonatkozó szerződés megkötésével pedig megkezdte Trianon belső elismertetését, megnyitotta népünk tudati összeroppantásának újabb fejezetét. Az információközvetítő eszközöknek (tévé, rádió, sajtó, irodalom, film, színház) a társadalmak életében betöltött meghatározó szerepköre ma már közismert. Ezek az eszközök adnak hírt a világ és az ország állapotáról, folyamatairól, sugallnak viselkedési formákat, tükröztetik a múltat, a hagyományt, stb. Korábban a híreket szájról-szájra közvetítették, a viselkedési formákat pedig az öröklött természeti ösztönök és hagyományok alapozták meg. A korunkban tapasztalható elsilányosodási folyamatnak oka és lényege éppen az, hogy a sokaság a mesterséges információközvetítő eszközök befolyása alá került, melyeket viszont világszerte egy erkölcsi nullnívón álló réteg kaparintott meg. Ez a réteg hamis információt zúdít a társadalmakra, elmossa a hagyományt, lealacsonyítja az emberiséget, tömeggé degradálja, mely tájékozódni, organikus magatartást felmutatni képtelen. Magyarországon 1956 után a társadalomellenes információközvetítés integrált rendszerét Aczél György szervezte meg. Ez a rendszer—az aczélhálózat — a nyolcvanas években már „megtisztult” a szocializmus minden idealisztikus elemétől és liberálszocializmus címszó alatt pusztította, rohasztotta az erkölcsöket, a hagyományt, minden emberi és magyar értéket. Antall az aczélhálózatot sértetlenül hagyta a nemzet ellenében továbbműködni. Ez a közeg kezdettől fogva buzgón támadott minden az MDF-ből kiinduló nemzeti érdekű kezdeményezést, később hevesen támadta és a legcifrább címekkel látta el Antall párton belüli és azon kívüli bírálóit, majd ellenfeleit, de soha rossz szóval nem illette magát a miniszterelnököt. Nem is volt oka rá, hiszen Antall azoknak a köröknek az érdekében dolgozott, amelyekhez az „állam az államban” aczélhálózat is tartozott. Ez a helyzet ugyancsak döntő mértékben járult hozzá az imént említett nemzeti tudathasadás elmélyüléséhez. Amikor a közvélemény növekvő felháborodása a tv és a rádió elleni tüntetésekben tetőzött, a magyar társadalom szemlélője lehetett az Antall-Göncz „én kinevezem—te nem fogadod el” című pinpong-játéknak, melynek lényege szerint a nevezetes intézményekben semmi sem változhat. Ez az oka a mai suta, elnökök nélküli helyzetnek, melyben a legkisebb megmozdulás is az ámyékimpérium szélvész erejű sistergését váltja ki. A magyarság törvényi lefokozása Külön kell szólnom az e négy év során meghozott nemzetiségi törvényről, amely a hazai nemzetiségeket nem egyenjogúsítja, hanem pozitív módon diszkriminálja a magyarsággal szemben. Mit jelent ez? Nem kevesebbet, mint hogy a magyar e Magyarországnak nevezett rezervátumban is kevesebb joggal rendelkezik, mint az ország nemzetiségei. A világ számos nemzetisége, így az elszakított területek magyar nemzetisége is boldog lenne, ha azonos jogokat élvezhetne, mint a többségi nemzet. Jutna-e bárkinek eszébe, hogy ennél többet követeljen? Vagy jutna-e eszébe a világ egyetlen kormányfőjének is, hogy az általa vezetett ország többségi népét az ország kisebbségeivel szemben hátrányos helyzetbe hozza? Ma Magyarországnak egyetlen olyan nemzetisége van, amelyiknek nemzetiségi jogait törvény nem védi, amelyet közösségként és egyénenként büntetlenül lehet sértegetni, megalázni, amelynek a vegyes lakosságú területeken a nemzetiségek törvény által garantált jogaival szemben nincs jogvédelme, ez pedig: a magyar! Ha valaki az antalli politika produktumai közül csak ezt az egyet vizsgálná meg tüzetesen, teljes képet kaphatna az elhunyt kormányfő politikai lelkűidéről és a magyarsághoz fűződő valóságos viszonyáról. Olyan törvény ez, amely a magyar érdek és tudat ellen irányul, amelyben fölsejlik az Antall mögött meghúzódó birodalom árnyjátéka. A kór kiteljesedése Antall politikájának az ámybirodalom szempontjából való eredményességét a világ fővárosaiban halála után tartott gyászmisék sokasága jelzi. A birodalom nagy fiát gyászolja. E demonstráció egyrészt a hívőket félrevezető szerepkörű, mások számára meg azt az üzenetet hordozza, miszerint Magyarország nem számíthat többé a keresztény világ szolidaritására sem, hisz—íme—a keresztény egyházakat is beszövik már az árnyak micéliumai. Antikrisztus szól gyakorta Krisztus nevében, s hirdet a szószékről krisztusi eszmeiséggel ellentétes nézeteket. Cinikus hazugság csapja arcul a népeket, s időnként templom mélyéről is a sátán röheje rettent. Dürer apokaliptikus látomásai idéződnek. Az ember elhagyja hagyományos közösségeit, szektákba menekül, befelé fordul, onnan meg tovább és lelke magvában, léte titokteli forrásvidékén keresi az igazságot, könyörög megvilágosító sugallatért. Az élet nagymestereinek ez is egyik célja: kiűzni az embert közösségeiből, magánossá, védtelenné tenni. A nyolcvanas évek végén a változások időszakában népünk feltámadt tetszhalott állapotából, és a közép-európai mozgások élvonalába állt. Hanem az a felfoghatatlan, borzalmas árulás, amit az első általa választott kormány hivatalba lépését követően a vele együtt élők és a saját véréből származók vele szemben elkövettek, a magyar nép jelentős rétegeit valósággal megbénította. A bekövetkezett eseményekért a nép többsége az MDF-et és annak vezetőit tette felelőssé, noha az ő szerepük másodlagos, passzív, bár attól még nem elhanyagolható mértékű. De, az igazat szólva, az MDF egykori vezetősége sem lehetett fölkészülve a politikai hazugságnak és alattomosságnak arra az elképesztő lehetőségére, amellyel hamarosan szembe kellett találkoznia. Bűne az, hogy hagyta Antall Józsefet oly módon válni egyeduralkodóvá, hogy közben a parlamentáris demokrácia formalizmusába és saját pártja jóváhagyásának, mi több, politikai akarata végrehajtójának látszatába rejtezhessék. Csoda-e, ha a nemzet tudathasadásos állapotba került, hisz az, ami Magyarországon 1990-től lejátszódott, annak a demokráciának gúnyképévé vált, amelybe a zsarnokság hosszú évtizedein át reményét vetette? A magyar közélet rejtett középpontjában az e nép ellen elkövetett bűnök és hazugságok hullahegye bűzlik. A valóság mélyén minden másként van, mint ahogyan az a felszínen látszik. Megváltóra volna szükségünk, de ha akadna is megváltó, itt már senki sem hallgatna rá. A tudathasadásban vergődő társadalom ereje száznál több pártban és pártocskában oszlik meg. A bábeli zűrzavarban senki nem érti a másik szavát, senki nem tiszteli a másik gondolatát. Nincs tekintély és nincs tekintélytisztelet, nincsenek bölcsek, csak eszelősök, nincsenek vezérek az élet felmutathatható, hiteles példájával. Mágnesre volna szükség, amely minden hitet, akarást és gondolatot kemény vastömbbé ránt össze. De csak gyönge pólusok vannak, melyeken laza füzérben lóg a vasreszelék. Mit tehetünk ebben a reménytelennek látszó állapotban? Talán adjuk föl a küzdelmet? Mondjunk le nemzeti létünkről, és adjuk át a teret boldogabb népeknek? — Soha! Ellenzék vagy ellenség? Normális, a történelmi viharoktól megkímélt demokráciákban a pártstruktúra az alapjában homogén (vagy hierarchikusan rendeződött) társadalom különböző érdekeltségű rétegeinek a közéletre való leképeződése. A pártok között lehetnek viták az eltérő hangsúlyok tekintetében, de alapvetően mindegyik a maga módján az állam üdvét, népének felvirágzását tartja szem előtt. Az ellenzékbe szoruló pártok természetes szerepe az ellenőrzés, a kormányzó pártok tevékenységének figyelése, bírálata a (maguk elvei szerinti) javítás szándékával, de nem a kormányzat munkájának akadályozása, az állam lerombolása. Nálunk ez természetesen másként van. Az utolsó másfélszáz esztendőben bekövetkezett balvégzetű történelmi események (1848,1918-19, 1920, 1944 —45,1956) hatására a társadalmunkra nehezedő külső erők védőernyője alatt az országban élő idegenekből és hitehagyott magyarokból összetoborzódott egy a magyarsággal sorsközösséget megtagadó, az idegen uralom kiszolgálóiként felajánlkozó réteg, amely a többségi magyarsággal ellenségként helyezkedik szembe, amely a maga kisebbségi uralmát úgy véli fönntarthatni, ha a magyar népet pusztítja, gyöngíti. A mi országgyűlésünk ellenzéke jórészt ennek a rétegnek a képviselőiből, meg a hozzájuk csatlakozott néhány általuk kilúgozott fejű ifjoncból verbuválódott. Jellegét tekintve és a szokásos értelemben ez a társaság egyáltalán nem nevezhető ellenzéknek. Nem, ez nem ellenzék, hanem a magyarság elpusztítására, javai megkaparintására törő, szövetkező ellenség, mely belülről nyitogatja a várkapukat. Képzeljük el, mi történnék, ha az ország összekuszált tudatú, félrevezetett polgársága—támogatva a szavazásra el sem menőkkel—ezt a réteget juttatná országirányító hatalomra! Szavatoltan koldusbotra juttatnának bennünket. A választási ciklus végére, drága véreim, nem maradna rajtunk egy árva gatya sem (a fütyülősről már nem is szólva). A közösség élete csak akkor irányítható helyesen, ha a létét fenyegető erőket és veszélyeket is helyesen méri föl. A magyarsággal szemben álló belső ellenséget nem szabad lebecsülni, de a csüggedésünket kiváltó túlbecsülésük is megengedhetetlen. Primitívebb korokban, háború idején, egyes népek harcosai mindenféle maszkokat, állati szarvakat, stb. erősítettek magukra, és minél rettenetesebb üvöltözés kíséretében törtek elleneikre, hogy azokat valóságos erejük felől megtévesszék. Ez az üvöltözés hangzik immár sok éve a tévéből, rádióból és mindenhonnan. Vannak, akik meg is ijedtek. Most elhalkulgattak nagyeszű ellenségeink. Most pirosfehérzöld főkötőt kötöttek, és befeküdtek magyar nagymami ágyikójába, s onnan szólítgatnak bennünket mézédes hangon a választóumákhoz.(...) Ellenségeink ereje részben alattomosságukban rejlik, kategorikusságukban, s abban, hogy nem ismernek sem kompromisszumot, sem irgalmat. Másrészt, látnunk kell azt a paradox helyzetet, miszerint erejük jelentős része a mi gyengeségünkből, gyávaságunkból és széthúzásunkból táplálkozik. (...) Nemzeti egységet! — ha ez még lehetséges A magyar nép soha nem volt és soha nem lesz homogén massza. Amikor a nemzeti egység követelményét hangsúlyozzuk, egyszerűen csak arról Hongrois d’Occident van szó, hogy veszélyhelyzetben háttérbe kell szorítani a másodlagos szempontokat, meg kell találni azokat a közös eszmei alapokat, amelyek szerint a kommunizmus által porhalmazzá tett magyarság ismét nemzetté szerveződhet. Vannak ilyen alapok, vannak rendező elvek. A nemzeti pártok programjait végigolvasva azt láthatjuk, hogy a lényeges kérdésekben alig különböznek egymástól. Mindenekelőtt megegyeznek abban, hogy az életet nemzeti alapon, a nemzeti hagyomány és a kétezer éves latin kereszténység szellemében felépítve képzelik el. Ez kategorikusan szemben áll a számunkra internacionalizmust és világpolgári elveket diktáló körök eszmeiségével. Ezen eszmék hirdetőinek magvában egy szélsőséges nacionalista góc működik, amely eszméit a mi közösségi tudatunk legyengítésére, lerombolására, nem pedig saját használatra alkalmazza. A gócot egy elvtelen, hol pufajkában reánk lövöldöző, hol apénzvilágban forgolódó, koncra éhes zsoldoshad veszi körül. Ezeknek célja nem Magyarország felvirágoztatása, hanem felélése. Ma még többségben vagyunk, s szavazataink számával dönthetünk sorsunkról. Olyan választási győzelemre van szükség, amely a soron következő kormánynak kétségbevonhatatlan legalitást ad. fölhatalmazást a cselekvésre, a nemzet gyógyítására. Olyan többségre, amely valóban elsöpri a gyarmati múltnak az emlékeit, kikapcsolja a kétharmados törvények trükkös mechanizmusát, és amely rendet teremt a mocskos liberalizmus által mind mélyebbre züllesztett országban. Nemzeti pártjaink vezetői nem lehetnek annyira süketek, hogy meg ne hallják az idők szavát és intéseit. Ha össze nem fognak, ha nem teremtenek világos politikai terepet a választás idejére, az átlag állampolgár képtelen lesz eligazodni a pártok dzsungelében: nem érti meg, miért kell annyi párt, mit akarnak, fel sem fogja programjaikat, inkább nem megy el szavazni. A népet, tisztelt uraim, nem lehet ilyen helyzet elé állítani. Nemzeti pártok, fogjatok össze! Noha megiramodtatok, hogy megosztottságunk állapotát megfordíthatatlanná tegyétek, még mindig minden lehetséges. A megosztásban vereséget érleltek magatoknak, és történelmi végzetet a hazának. Csodára hiába vártok. Az MDF a magyar sors árulójává lett, mert tétlenül tűrte, hogy azzá tegyék. Lehet, hogy maradtak még balga hívői, lehet, hogy van apparátusa, pénze—csak szíve nem dobog többé. Különösen alkalmatlanná vált a nemzeti összefogás zászlóvivőjének szerepkörére. (...) Ha tehát nem tudtok méltóvá lenni a szorító pillanathoz, mentsétek, ami még menthető, és készüljetek, hogy megálljatok a történelem ítélőszéke előtt! (Áprilisi Magyar Fórum) American Express utazási szolgáltatások Magyarországon -r. irn.rnn T^VEL 1ÜÉ RELATED (SERVICES An American Express company Repülőjegyek • Hitelkártya-szolgálat • Utazási csekkek • Pénzváltás • Városnéző utak • Ügyfélposta • • Szállodai szobafoglalás • • Express pénzátutalás (MoneyGram) • • Speciális szolgáltatások csoportoknak • • Találkozók, tárgyalások szervezése • Konferenciák • • Jutalomutak szervezése • AMERICAN EXPRESS MAGYARORSZAG 1052 Budapest, Deák Ferenc u. 10. Telefon: 266-8671 Telefax: 267-2027 Telex: 22-2124 Az American Express kártyát több mint 3000 helyen fogadják el Magyarországon.
