Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-05-01 / 5. szám
1994. m ájus Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal HARSÁNYI LÁSZLÓ: Tények és esélyek Bizonyos, a korábbi időkből származó tényadatok közlése a jelen cikk bevezetőjeként elengedhetetlen ahhoz, hogy ízelítőt kapjunk a magyar választási rendszer struktúrájáról, s hogy megértsünk bizonyos, ma közszájon forgó aggodalmakat vagy — a másik oldalról nézve — aggodalmakat. Ebben az évszázadban három olyan parlamenti választás zajlott le, ahol a választók akarata nagyban-egészében érvényesült. (Teljes érvényesülés nem történhetett 1947-ben a kommunisták kékcédulás választási csalása miatt.) E három választás során a szavazásra jogosultak más-más hányada ment el ténylegesen választani: 1945-ben: 92,3%, 1947- ben: 93,0%, 1990-ben: 65,1% Látható tehát, hogy a választók aktivitása közvetlenül a háborút követően erősen megnyilatkozott, ezzel szemben 1990-ben már megcsappant ez a részvétel. A korábbi két választáson szinte a teljes választópolgárság bízott abban, hogy köze van az ország sorsához, hogy a saját akaratával is befolyásolhatja a nemzet jövőjét. 1990-re a választók egyharmada passzívvá vált: talán ismét „úri huncutságnak” tekintette az urnákhoz járulást. Valószínűbb azonban, hogy a negyven év kábulatából még nem ocsúdott fel. Ugyanezen négy évtized egyoldalú agitációja következtében a hirtelen rázúduló kampányjelszavakban sem igazodott el. Ha megnézzük, hogy egynémely párt mit hirdetett, s utána miként viselkedett a parlamenti vitákban és a szavazások során, valamelyest meg is értjük e passzivitást. A három adatból a mostani, várható részvételi arányra nem nagyon következtethetünk. A jóslások tehát egy ismeretlen tényezőre vonatkoznak. Mindhárom választási eredmény hasonlított egymásra annyiban, hogy az a bizonyos nemzeti és keresztény világnézet — amit annyiszor és annnyiféleképpen akartak és akarnak lejáratni — a szavazatok közel 60%-át kapta meg. 1945-ben e nézetek megtestesítőjének a Kisgazdapártot tartották, 1947- ben részben a kisgazdákat — akik még elhitték, hogy szétvert állapotában is képes lesz öncélú politikát folytatni —, részben az onnan kivált, magukat polgárinak minősítő és ilyen szemléletet hirdető pártokat. Az arány szinte semmit nem változott: a baloldal 40% körüli bizalmat nyert el. 1990-ben a parlamenti felállás úgy alakult, hogy ez a nemzeti, keresztény és kisgazda programmal jelentkező irányzat ismétcsak közel 60%-os parlamenti többségre tett szert. Amit korábban baloldalnak lehetett nevezni — az utódpártok neve ekkor MSzP és MSzMP volt —, megsemmisítő vereséget szenvedett: az egyéni választókerületekben leadott szavazatokból csak összesen alig 13%-ot (MSzP: 10,18%, MSzMP: 2,70%—az adatok az első fordulóra vonatkoznak) kaptak. A végül ellenzékbe került két liberális párt együtt 26,5%-ot kapott. Ha e két csoportot baloldalinak nevezzük, akkor azt látjuk, hogy összesen 40% alatt maradt a rájuk szavazók aránya. Itt azonban 1990-re vonatkozóan fontos jelenségre kell felhívni a figyelmet: választójogi törvényünk struktúrája folytán három forrásból táplálkozik a parlamenti képviselet: az egyéni választókerületekből, a területi listákról és az országos listáról bekerült képviselőkből. E törvény alapján fogunk az idén is választani. És itt rejlik a kormányzó pártok aggodalma, s némely ellenzéki forrás mutatott magabiztossága is e törvényre kacsintva kap létjogosultságot. Míg a listákon nagyban-egészében arányosan kapnak mandátumot a pártok — jelesül azok, akik az akkori bűvös 4%-ot, s most az 5%-ot túllépik —, addig az egyéni kerületekben végül is a legtöbb szavazatot elnyerő jelölt jut mandátumhoz. S a múlt választásokon, 1990-ben az egyéni kerületekben elért személyes győzelmek nagyban segítették az MDF parlamenti arányának javulását. A sajátos választási rendszer tehát módosította az egyegy pártra leadott szavazatok és a tényleges parlamenti helyek közötti megoszlást: Az összesen 386 képviselői helyből a függtelenek, a közös jelöltek és az Agrárszövetség együtt 11 helyet kaptak. A fenti táblázatot lehetne elemezni. A jelen mondandónk szempontjából az a fontos, hogy az egyéni választókerületekből 176 képviselő jut be, s ott az egyes személy vonzereje, sikere a saját pártot egyszersmind aránytalan előnyhöz is juttatja. Amiről ma beszélnek, az a baloldali előretörés kérdőjele. Az elmondottakból látható, hogy a leadott szavazatok alig egynegyede—a körülmények kedvező alakulása folytán—a parlamenti helyek közel felét biztosíthatja! A számok száraz felsorolása után vizsgáljuk meg az egyéb szempontokat. A szavahihetőség szempontjából a legnagyobb tehertétel két párton van: az MSzP-n és az SzDSzen. Az MSzP—túltéve magát negyven év nyomasztó emlékén — mint újszülött politikai szereplő két irányban mozog: befelé, saját bázisa irányában a hatalmi, személyi fontosságot képviseli, s valószínűsíti a jövőre nézve; kifelé hipokrita (képmutató) álszentséggel hallgat a múltról, sulykolja a szociáldemokrata közhelyeket (azét a szociáldemokráciáét, amelynek hiteles képviselőit pár évtizeddel ezelőtt agyonverték, lecsukták, száműzetésbe kergették). Ugyazez a kettősség tapasztalható a vezető személyek karaktere tekintetében. A vezérük ugyan egy parlamenti vitában nemes nonchalance-szal (fesztelenséggel) odavetette, hogy történelmünk legvéresebb megtorló kommandójának, a pufajkásoknak aktív tagja volt, de a megbánásnak, megkövetésnek egyetlen szava nélkül. Ma demokráciát hirdet, akkoriban ott működött fegyveresen, ahol ártatlan emberek százait, ha nem ezreit gyilkolták meg, végezték ki törvénytelenül. Amerikában, Kanadában (fél évszázaddal a háború befejezése után) volt hivatásos tiszteket börtön fenyeget, mert asszisztáltak emberek törvénytelen elhurcolásánál. Ennek gyanúja miatt a volt osztrák államelnököt nem engedték beutazni Amerikába. Nálunk aközéleti erkölcs negyven év során bekövetkezett süllyedését jól jelzi, hogy egy másik ideológia nevében folytatott bűnös gyakorlat múltjával a magyar parlamentben négy éven át szalonképesnek lehetett maradni. A közéleti erkölcs mércéjével vizsgálódva nem sokkal kedvezőbb a szabaddemokraták helyzete sem. A kommunistaellenes, a diktatórikus múltat tagadó 1990-es választási radikalizmusuk — a parlament működésének megkezdését követően —önmaga diametrális ellentétébe csapott át: minden olyan törvényjavaslatot opponáltak, amely a múlt törvénytelenségeit akarta orvosolni (kárpótlás, egyházi javak részbeni visszaadása, médiatörvény, oktatási törvény, büntetőjogszabályok közéletet védő törekvése, átvilágítási törvény — mihelyt saját embereikig vagy szimpatizánsaikig ért volna). Az a körülmény, hogy ma legkedveltebb potenciális szövetségesük nem a másik liberális párt, hanem a reformkommunista csapat, mutatja, mi módon értelmezik saját liberális jelszavaikat. Első emberük a párton belül ugyanaz a személy, aki a leghatározottabban tagadta — ami aztán peres eljárás során mégiscsak igaznak bizonyult—, hogy szülei az AVO alkalmazottai lettek volna. Akkoriban, a legsötétebb háború utáni években egy Bethlen-villát utaltak ki a családnak; igen rossz emlékezőtehetség kell ahhoz, hogy valaki ezt elfelejtse. Ismétcsak hazai közéletünk légkörét minősíti, hogy a párt hármas választási lózungjában az utolsó tag: „tisztességgel!”. A többi kisebb pártnál két formáció hordoz kellemetlen terhet: Éppen a radikális jelszavakat hangoztatok. Mind a független kisgazdák (az ellenzékiek), mind a MIÉP-esek vezéréről megtudta a válaszán Für Lajos a Magyar Demokrata Fórum elnöke tópolgár, hogy annak idején — szorult helyzetüket kihasználva—beszervezték őket a titkos hírszolgálatba. Mindketten megkövették a közvéleményt, mindketten a leghatározottabban állítják, hogy soha senkiről terhelő adatokat nem szolgáltattak. Talán a mostani indulatuk a régiekkel szemben onnan táplálkozik, hogy a rájuk nehezedő nyomás alatt olyasmire fogadtak el megbízást —jóllehet bizonyosan tudták, hogy ennek nem tesznek eleget —, ami ellenkezik az etikai normákkal. Gazdasági pangás, munkanélküliség, szociális feszültség, az újgazdagok hivalkodása, óriási jövedelemkülönbségek- számos ok a széles rétegek véleményének alakítására. Elmulasztott propaganda, megkésett lépések, a kormányzati munka tálalásának hibái - ugyancsak a népszerűséget csökkentő tényezők. A közvéleménykutató intézetek egymás után teszik közzé legfrissebb eredményeiket. Ezekben a reformkommunisták esélyét a küszöbönálló választásokra 30-37%-ra teszik. Az adatgyűjtés szakszerűségét nincs ok kétségbe vonni. A tálalás már bírálható. A megkérdezettek harmada ugyanis nem nyilvánított véleményt. A kétharmadon belül is vannak bizonytalanságok. Ennek a kétharmadnak a 30%-a —az összes szavazópolgárhoz viszonyítva—alatta marad a kommunisták bűvös 20%-ának, amit még soha nem tudtak túllépni. Az eredmény —többek között — azon is fog múlni, hogy az összes választók hány százaléka megy el szavazni. Ugyanezen kutatások szerint az aktivitás megnőtt, nem kizárt a 74%-os részvétel. Az pedig az egyes pártok százalékos arányát ismét módosítja. Párt Területi listán kapott szavazatok Képviselők száma Parlamenti képviselet MDF 24,73% 165 42,7% SzDSz 21,39% 91 23,6% FKgP 11,73% 44 11,4% MSzP 10,89% 33 8,5% FIDESz 8,95% 21 5,4% KDNP 6,46% 21 5,4%
