Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-05-01 / 5. szám

6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1994. május KELEMEN SÁNDOR: Merre, Magyarország? Az elsikkasztott rendszerváltás után Második szabad választására készítik elő az or­szágot. Ahogy Pesten mondják, még a vízcsapból is a megméretésre ajánlkozó pártok ígérete folyik a felemás rendszerváltásban okkal és joggal csalódott választópolgár kulacsába. A kínálat túlméretezett. Az ingyen kapott pártház korrupciószagú eladásá­val ártatlanságát méltán elvesztett FIDESZ-től a Sörivók Pártján át a gerontológiai karbantartásra jo­gosult Nyugdíjasok Pártjáig mintegy 160 párt szab­dalja, darabolja az ország népét. A szomorú az, hogy ez az önpusztító pártosodás az utódállamokban élő magyarságra is kezd hatással lenni. Nemhiába utalt erre okos nyilatkozatában a felvidéki magyarság egyik vezetője, Dobos László, amikor a magyarság veszedelmének ezt a tényt jelölte meg. Hogy ebben a pártosodásban mennyi a jószándékú útkeresés a pártállam bukása után, mennyi a hegyes könyökű törtetők szereplési vágya és hataloméhsége, azt majd a jövő történészei bizonnyal ki fogják elemez­ni. Félő, hogy egy eljövendő Ráth-Végh István az emberi butaság történetének modem kori megírása­kor terjedelmes fejezetet lesz kénytelen szentelni ennek a kérdéskörnek. Maradjon meg számunkra az elszomorító tény: országosan 1888-an indulhatnak egyéni jelöltként és 15 párt állíthat országos listát. Az ország népe mélységesen csalódott a rend­szerváltásban. Az Élet és Irodalom 1991. május 31- i számában megjelent írásomból idézek: „Nagy Im­re és társai eltemetésével és a 301-es parcella össz­­nemzeti kegyhellyé tételével, a jól-rosszul (legtöbb­ször rosszul) bonyolított népszavazásokkal, s a par­lamenti választásokkal összeállt parlament és az al­kotmányos kormányzás létrehozásával megterem­tett kormány hivatalba lépésével megindult rend­szerváltás az eddigi tapasztalatok alapján nem hozta meg azt, amit ezektől a szervektől a nép az előlege­zett bizalom alapján jogosan elvárt. A parlament nem lett a nép okos gyülekezete, a kormány az örö­költ és az átmenettel természetesen velejáró válság kezelésére és az új élet berendezésére alkalmatlan középszerű filiszter-kormány lett, amivel szemben még egy Torgyán is vastapssal üdvözölt váteszként léphet fel, s félő, hogy eredményesen. A parlament történelemetikai mértékkel mérve az alakuló ülésen méltatlannak bizonyult történelmi szerepére, ami­kor első dolga volt, hogy tisztes fizetést állapított meg önmagának abból a pinkapénzből, amit a Né­­meth-kormány a zöld posztó alá sepert. Igaz, hogy amatőr, vátesz-politikussá vedlett írói javaslatra nagy Nemzeti Alapítvány született, de ebből már az indulásnál hiányzik 21 millió, amit a kormány a köz­társaság első születésnapja megünneplésére érdem­telenül és a növekvő köznyomorral küszködő nép arculcsapására államtitkárig bezárólag jutalomként szétosztott magának.” A hazai emberek számára ez nem volt meglepe­tés, hisz a képviselők mintegy 60%-a volt MSzMP- tag, a többi pedig nagyrészt olyan, aki a Kádár-kor­szakot eresz alá húzódva vészelte át közüzemben, termelőszövetkezetben s az állampárt más intézmé­nyeiben. Ennek szellemfertőző hatása mutatkozik meg egyes nyilatkozatokban;Tamás Gáspár Miklós jelentette ki legutóbb politológiai bölcsességként: Magyarország a kommunizmusnak köszönheti, hogy a modem társadalmak útjára léphetett, még ha nagy árat is kellett fizetnie ezért. Helyesen fogalmaz Csapó Endre Sydney-ben, amikor a koalícióhoz egyébként közelálló ausztráli­ai Magyar Élet főszerkesztőjeként az elsikkasztott rendszerváltás hátterét elemző részletes tanulmá­nyában a világ legtermészetesebb és leglogikusabb kívánságának tartja, hogy olyan rendszer alakíttas­sák ki, „amiben nem lesznek jelen a kommunista idők jólismert hibái, de jelen lesznek azok az ele­mek, amiket a diktatórikus rendszer kiiktatott a ma­gyarok politikai, gazdasági és kulturális életéből”. Megszívlelendő további megállapítása is, amit a sokszor megpohárköszöntőzött kerékasztal-tárgya­lásokról ír: „A még fennálló, de rogyadozó pártha­talom megbízottai összeültek a főleg fiatal, szamiz­­datos, úgynevezett liberális ellenzékkel és a népi­nemzeti táborként emlegetett lakitelki csoporttal... Ma már mindenki előtt világos, hogy nem ez volt az egyharmados-kétharmados felállás, más szóval po­litikai színjátszás folyt abban a reményben, hogy a magyar nép beveszi a horgot és megválasztj a az öreg kommunisták édes gyermekeit, hogy folytatni le­hessen a politikai hatalmat a liberális kapitalista ki­forgatott köpenyben... Még mindig érthetetlen, hogy mi késztette Antalit és az MDF felső vezetőit, hogy három héttel a nagyszerű választási győzelmet követően paktum jöjjön létre az MDF- és SZDSZ- frakció között.” A következményeket tudjuk és az új hatalom sok hibás döntése miatt elmaradt minden, ami a rend­szerváltás lényegét jelentette volna. Elmaradt a Né­meth László által kívánt programnak a háború utáni kommunista rombolás tapasztalatai alapján való bölcsen mértéktartó teljesítése. „Át kell építeni tár­sadalmunkat, hogy a törzs megint a test középvon­alába kerüljön, s olyan vezető réteget kell uralomra juttatni, amelyiknek tudomása van a testről és hely­zetéről.” Ez volt az, amit 45 nyarán Kiss Sándorral elkezdtünk teljesíteni a Parasztszövetségben a pa­rasztság kulturális, gazdasági és társadalmi érdek­védelmének megszervezésével, amíg 47 januárjá­ban Tildy és „maradjunk mindenáron a hatalom­ban” jelszót valló kisgazda köre az első konstrukciós perben áldozatul nem adott bennünket, hogy magam is a 42 hónapból 81 -et börtönökben töltsék. Erre csu­pán azért utalok, mert tudom, hogy nemcsak 45-ben, de 89-ben is egyedül voltunk, miként a Nyugat 56- ban is a magyar forradalom lángjánál próbálta meg­sütni szuezi pecsenyéjét, ahogyan azt teszi most is Boszniában. Nem vagyunk bokréta az Isten kalapján. Ha ez nem egészen világos, akkor úgy írom, hogy nem va­ló árvalányhaj, bokréta gyűrött „eurosüveg” mellé, mégha azon NATO-forgó van is feltűzve. Arra a süvegre inkább való sajnos a tépett bosnyák bokréta. Nem ünneplésre, de gyötrelmes emlékeztetőnek, hogy a kis népek csak eszközök a nagyok hatalmi ér­dekeinek szolgálatára az így-úgy kialakult status quo, a stabilitás oltárán. S ebben a vonatkozásban mit számít az, hogy a muzulmánok vérüket hullatj ák s a Nyugat hitelét veszti? Ha így sem világos, hogy mire megy a véres történelmi játék, akkor tanulság­ként hadd írjam úgy, hogy a változó történelmi időjárásban a pufajkánál célirányosabb az alföldi suba, mert az melegben hűt, zimankóban melegít s így talán átvészeljük a viharos időket. Voltunk már a „magyarok nyilaitól” rettegtető kalandozók orszá­ga, s aztán szent királyunk bevitt a keresztény Euró­pa közösségébe, s így lettünk a Nyugat védőbástyá­ja, amiért legalább déli harangszót kaptunk. Az első világháború után Trianonban feldara­boltak bennünket, s örülhettünk, hogy Rothermere lord kimondta az áhított igét, miszerint Magyaror­szágnak is van helye a nap alatt, s ezért majdnem királyt csináltak belőle. A második világháború után visszadaraboltattunk és a jaltai megállapodással szovjet érdekszférává nyilvánított kelet-európai vö­rös vizen sarló-kalapácsos zászló alatt lavírozó kompország lettünk. Nem lehetnénk végre megha­gyott határaink között okosan gazdálkodó, s a világ­ban történelmi tapasztalataink alapján bölcsen tájé­kozódó és tájékozott magyarok országává addig, amíg nem késő? Mert félő, hogy ha belepusztulunk egymás marcangolásába és a gyötrelmes széthúzás­ba, a sírt, hol nemzet süllyed el, nem könnyező né­pek veszik majd körül, de szarmatábbak leszünk a szarmatáknál, hiszen már így is ötmillió magyar testvérünk kényszerül az ország határán kívül élni, kitéve a beolvadásnak környezetébe. O, hány a pél­da erre! Pándy-Szekere László kanadaivá lett óhazai sorstársam 1974-es leveléből írom ide: „Mi magya­rok itt Nyugaton csak temetünk. Delhiben nemrég temettem el egy házaspárt. 67 évig éltek együtt és három héten belül követték egymást s ezzel megsza­kította a magyarsággal a kapcsolatot 7 gyermekük, 27 unokájuk, 49 dédunokájuk és 7 ükunokájuk.” Fel merjük-e tenni a kérdést magunknak: való­ban csak a „kétszerkettőig” tart az élet? Van-e lehe­tőségünk az angliai Vilmossal vallani, hogy „nem kell remény a vállalkozáshoz, s a kitartáshoz nem kell siker”? Van lehetőségünk állítani, hogy a re­mény mint a megmaradás jövőjének terve a„kétszer kettő fölött van”? Vajon áruló volt Kemény Zsig­­mond, amikor a Forradalom után-ban le merte írni: „Vesztettünk, de ne veszítsük el önbizalmunkat. Várjunk, reméljünk mindent éberségünktől, iparko­dásunktól, eszélyességünktől.”? Ködevő, kozmo­polita liberális volt Deák, akinek maga választotta búcsúszava ez volt az élettől: „Éljen a haza!”? Ez volt számára a göthei „Mehr Licht”, amikor átment az örökkévalóságba. Vagyis, meddig leszünk még filkók a nemzetközi kártyapaitiban? Fekete Gyulá­tól őrzőm el a kifejezést: „Véreim, magyar kannibá­lok” meddig acsarkodunk még egymásra? Mikor leszünk már Illyés Gyula Koszorú-ja szerint az „összemosolygás” népe, vagy legalábbis a bölcs összekacsintás nemzete? Sohse látjuk be, hogy a nagymajtényi sík, ahol hajdanán letörött a zászló, nem a világ közepe? Az elsikkasztott rendszerváltásban és a parla­menti pártok iszapbirkózásaiban joggal csalódott választópolgárok bizalmáért harcoló pártok kritiká­jától és ígéreteitől hangos országban kétségtelenül bizonytalan kimenetelű választásra lehet számítani. Ha a langymeleg nosztalgia kerül felül, nagyon szo­morú leszek, ha a koalíció veszít, csak azt tudom mondani, hogy megérdemelte a vereséget, mert a nép kinyilvánított bizalmára elvtelen paktummal válaszolt. Ezt kell mondjam még akkor is, ha tudom, hogy ebben az országban olyan „rendszerváltás” történt az ellenzékbe szorult pártok kavarta porfel­hős ellenszélben, amely ha nyögve-nyelve is, de lerakta a demokratikus rend alapjait s megalkotta azokat a törvényeket, amelyek keretében szabadon lehet politizálni. Az eltelt négy esztendőből tanulhat mind a kor­mányzat, mind az ellenzék. A népi-nemzeti erők nagy vétket követtek el önmagukkal, de legkivált a hazával szemben, amikor szétforgácsolták erejüket és képtelenek voltak zárt tömböt alkotni a kádári rendszerhez elvi, családi kötődésekkel tapadó libe­rálisokkal szemben. Ne keressük, hogy ebben sze­mély szerint ki mennyire felelős: a kormányhatalom túl sokat és sokszor ildomtalanul „mikiegerező” személyiségei, vagy a paktummal elnöki hatalomba j uttatott Göncz vezette liberális ellenzék, amely a ta­xisblokádtól kezdődően minden alkalommal kimu­tatta, hogy szavai ellenére nem érdeke a rendszer va­lós megváltoztatása, vagy a két történelmi párt: a Kisgazda és a Szociáldemokrata nevetséges belső harca, vagy a politikai indíttatású és elsősorban po­litikai célokat szolgáló gazdasági törvények megal­kotása. És tovább sorolhatnám. Ezek mind közreját­szottak abban, hogy az ország ott áll, ahol áll. Ezt mind a hatalmon lévőknek, mind az ellenzéknek jó lesz észben tartani; mások kritizálása helyett önma­guk felé forduljanak mértéktartó kritikával. Az Antall József halálát megelőző napokban kétségtelenül mélypontra süllyedt az MDF korábbi nimbusza. De azt sem szabad elfelejteni, hogy éppen temetése mutatta meg oszág és világ előtt, hogy ez a nép nagyon okos és alkalmas időben méltányolni tudja az elért viszonylagos eredményeket. De azt is tapasztalni lehet, hogy a temetés után miniszterel­nökké lett Boross Péter határozott és pragmatikus viselkedése és vezetési stílusa kezdi pótolni a vesz­teséget. Bemard Shaw írta egyszer, hogy a demokrácia olyan intézmény, amelyben a nép olyan kormányt kap, amilyent megérdemel. Remélni lehet, hogy a nép megfontoltan és bölcsen fog szavazni, hogy az elmúltnál jobb parlamentje és kormánya legyen. Mindenesetre az, aki olyan pártra adja szavazatát, amelyik a külföldre szakadtak szavazati jogától elü­tötte a még állampolgárságukat megtartott magya­rokat, arról tesz bizonyságot, hogy nem érti, nem érzékeli azt a kegyetlen történelmi sorsot, amely nemzetünknek 45 után kijutott. Nem is beszélve ar­ról, hogy éppen azok a liberálisként tetszelgő pártok játszottak ebben az igazolhatatlan parlamenti dön­(Folytatás az 1. oldalról) eszméhez, hogy le kell magunkat lőnünk, szét kell magunkat trancsíroznunk még anyánk mé­­hében, mert ellenkező esetben jövőnk kizáróla­gos szakértelemmel rendelkező kreátorai kény­telenek lesznek olyan plakátmögötti módszerek alkalmazására, mint a gátlástalanságra való ne­velés a szexben, az élvezetekben, a mának élés­ben, jövőnk feladásában és felélésében, továbbá olyanokra, mint az amerikai giccsfilm-beetetés, kábítószer-beetetés és propagandaszólamokkal való beetetés, ami már javában folyik, kedves barátaim? Bizonyára nagy örömmel és megelégedéssel tapasztaltátok, hogy az SZDSZ és a FIDESZ, de a többi vörösbe, kékbe és rózsaszínbe öltözött letéteményesetek is akkorát lendített a váltón, mint egy részeg bakter. Van most aztán „nemze­ti érdekképviselet” a hazugság minden szintjén. Ez hangzik a magyarellenes front minden bás­tyájáról és lőréséből, egyazon célból: a vokso­­dért, kedves barátom! És ha annak rendje és módja szerint bevettél minden álnok hazugságot és blöfföt, ha ráharap­tál a trágyagilisztákból álló csalira, akkor sza­vazz beetetőidre, kedves barátom! De ne feledd: ha ezt tetted, akkor gyermekeid és unokáid talpa alól elszavaztad a földet, de még a levegőt is a környezetükből... És engedelmeddel, kedves barátom, előrevetítem szavaz atod t > zábbi kö­vetkezményeit: értékelem a jóra hajló erénye­det, az igazságba vetett hitedet, de könyörögve érlek, vedd észre ama apróságot, a lapockád alá döfött tőrt is, amikor az SZDSZ főideológusa, a parlamentben, pléhpofát erőltetve magára, teát­­rális drámaisággal kiáll a román tömeggyilko­sok helyett börtönbe zárt magyarok szabadon bocsátása mellett. Szép, szép, mint a szirénének. Add csak át magad a mézesmázos hangnak: ha­marosan irigyelni fogod a bibliai Jóbot... Ennyit a jövőről, kedves barátom, kedves nemzetem. Csak szavazz. Mert szavaznod kell! Én május 8-a előtt még néhány ezerszer meg­kérdezem magamtól meddő óráimban, meddő vívódásba merülve, hogy vajon kik és miért jut­tattak annyi magyargyűlölő, nemzetgyalázó bestiát a magyarnak csúfolt parlamentbe? Azért ez a visszatérő, feleletre váró kérdés, mert nem­zetféltő felelősségem tudatában tartok a vaktá­ban szavazóktól, a megtévesztettektől. Nem is őket kárhoztatom, mert nem 1991 óta megté­tésben meghatározó szerepet, melyeknek egyes tag­jai a kádári puha diktatúra idején meghívásokkal, vendéglátással, sőt szinte a kitartottsággal felérő anyagi támogatással élvezték a Nyugaton élő ma­gyarok szeretetét. Mindenesetre nem a nép lesz a hibás, ha nem a nemzeti programmal jelentkező politikai erők ke­rülnek ki győztesen a választási kampányból. Az olaszországi választások eredménye megmutatta, hogy a négy évtizedes kereszténydemokrata kor­mányzás megbukott s vele bukott a baloldal is és a jobboldal került ki győztesen. A pártok részéről te­hát kevesebb öntetszelgő nagyképűség, a katasztro­fális paktumpolitika megtagadása, teljes felszámo­lása, a szélsőségektől való kemény elhatárolódás az, amelynek alapján az eleddig bizonytalannak titulált, el nem kötelezett tömegek a mérleg nyelveként az elkezdett, de rosszul végzett s be nem fejezett rend­szerváltásnak még szükséges éveire végrehajtó ha­talommal ruházhatják fel a kormányt. Jó, ha a hatalom tudja, hogy minden látszat el­lenére azért a nép az úr. Aki most hatalomra kerül, annak tudnia kell, hogy a nép türelme is véges s ne­héz elképzelni, hogy a most végzett kormányzás hi­báinak folytatása még több négyéveket fog ered­ményezni, hogy az alagút vége ne csak látsszék, de valósággá is legyen. Még a kereszténydemokraták­nak sem célszerű elfeledkezni az olasz választás eredményéről, hiszen nem számított a pápa állandó jelenléte az országban; úgy elbukott, hogy feltáma­dásához bizony hosszú időre lesz szükség. HELYESBÍTÉS: — Hálásan köszönöm Bor­­bándi Gyula észrevételét. A lap márciusi számában megjelent „Gondolatok a karanténban" c. írásom­ban Landler volt hadügyi népbiztos és Linder, a 18- as Károlyi-kormány hadügyminisztere nevét meg­magyarázhatatlan módon összekevertem. A „nem akarok katonát látni” kijelentés helyesen a császári és királyi vk. alezredesből Károlyi Mihály pacifista hadügyminiszterévé lett Lindertől származik. Róla még azt kell tudni, hogy a proletárdiktatúra bukása után Jugoszláviában telepedett le és a megszállt Pécs polgármestere volt. Az olvasók szíves elnézését ké­rem a névcsere miatt. — Kelemen Sándor. vesztettek, hanem hosszú évszázadok óta. (Nem a tiétek az esetleges dicsőség, liberális sikerlo­vagjaim! Ti csak meglovagoljátok a sírkereszte­ket, a tömegsírokat, a habsburgos, szulejmános, sztálinos bosszúhadjáratok magyar hullahegye­it. Gyí! Gyí! Csak rajta! A cselédnek és alattva­lónak nevelt magyarok — mi tagadás —jó ala­nyok. A velük való visszaélés a ti dicsőségetek, semmi egyéb.) Mert ha akadnak tömegek, akik újfent a mé­zesmadzag nyalogatásával töltik majd az érté­kes időt, a bazári búcsúfiát illető olcsó élvezke­­déssel, miközben elfelejtenek felelősséggel cse­lekedni, akkor ne csodálkozzunk, ha az történik, hogy nézhetik majd méla alázattal az általuk ha­talomra juttatott liberálisok hátát, s morfondí­rozhatnak, hogy ebből az alapállásból mikép­pen tudják őket rendszeres időközönként szem­beköpni. Viszont a hátrafelé irányuló biológiai hang- és szagjelzésekből sem okulhatnak többé. Mert nem lesz rá mód, hely és cél sem. Mindezeket egyszer és mindenkorra kisajá­títják maguknak a „nemesebb ideológia” képvi­selői. Nem lesz egyetlen magyar egyetem, bank, színház (mondjam, hogy sajtó és televízió?), minisztérium, hivatal, képviselet, nyereséggel termelő gyár és üzlet sem... Marad újabb négy év vívódás, vegetálás, megalázás és a teljes ki­­fosztottság állapota, amely talán majd sokkal határozottabb és egységesebb választási fellé­pésre készteti legközelebb a magyarságot, de e­­lőre megsúghatom, hogy a „legközelebbi” egy­séges fellépés, Magyarország magyar kézbe vé­telének szándéka akkor már csupán minimális reménnyel kecsegtethet. Vagyis: ez nem lehet alternatíva. Most kell a nemzetnek egységesen csatasor­ba, azaz a választási urnák elé állnia és a Magyar Igazság és Élet Pártjára, a Független Kisgazda Pártra és a többi nemzeti szellemű pártra sza­vaznia! Ez az egyetlen alternatíva! Ellenkező eset­ben egy történelmi dörgedelem előhallgatója­­ként mondom: vagy kézbe vesszük ügyeinket és hamarosan „magyar csodát” lát a világ, vagy el­veszünk, amivel is azt kapjuk, amit megérde­meltünk!... (Azt mondják, súly alatt nő a pálma. Ha en­nél nagyobb súlyra és teherre van szükségünk, akkor nem vagyunk napmeleget igénylő, pom­pázó és édes gyümölcsöt termő pálma — ha­nem...) Uraink színeváltozása (a kampány idejére!)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents