Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-04-01 / 4. szám
1994. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal BEKE GYÖRGY: A vér: a semmi — a Lélek: a Minden Oláh Miklós magyarsága Övé volt az elmúlt esztendő, Esztergom érsekéé, a magyar humanista történetíróé, a latin nyelvű magyar írásbeliség kiemelkedő alakjáé. Ötszáz esztendeje született Oláh Miklós. Emlékének idézése alkalmat adhatott volna magyar-román kézfogásra a szellem, a história területén. Oláh Miklós életében egyetlen mozzanat sem érvénytelenítette a másikat, hanem a sok szálú munkásság egyetlen művé sodródott össze. Egyháztörténészek joggal emelik ki azt, hogy elindítója a katolikus megújulásnak, a nagyszombati teológia megalapításával, a jezsuita rend betelepítésével Magyarországra. Irodalomtörténészek pontosan kijelölték a helyét: II. Lajos, aMohácson elesett magyar király korát összekapcsolta a 16. század második felének kései humanizmusával. Úgy volt magyar író, hogy mindig figyelt a világra és messze hazájától, Németalföldön is — míg Mária királyné kíséretében Brüsszelben élt — az otthoni, magyar gondokat hordozta tovább. Hazavágyódás és a magyar történelem kutatása ihlette munkásságát, a Hungáriái és az Attilát Édesapja, a Havasalföldről származó Oláh István, a szászvárosi királybíró — román volt. Édesanyja, a módos nagyszebeni Huszár család leánya, Borbála — magyar. Oláh Miklós éppen olyan természetesen vállalta apja román nemzetiségét —a Hungáriában és kortárs humanistákkal folytatott levelezésében többször felvázolta családfáját —, miként anyai nyelvének vallotta a magyart. Neveltetése, az őt körülvevő magyar humanista szellem avatta teljességgel magyar költővé, és magyar anyanyelvével együtt magáénak érezte, tartotta az egész magyar történelmet, még a hunokkal való állítólagos rokonságunk örökségét is. Magyar volta tudatos vállalás. Nem kérkedik vele - miért is tenné? éli a magyarságát. A latin nyelvű Hungáriában így mutatja be az egyik felvidéki tájat: „a mi nyelvünkön Challokeoz neveztetik”. Ha magyar krónikás elődeire hivatkozik, a „mieink históriája" vagy a „mieink régi krónikája" szavak jönnek a tollára. Még a hunokat is ’’mieinknek” tartja, mivel a magyarság eleit látja bennük. Innen történelmi érdeklődése a nagy hun király, Attila iránt. Hun ivadékoknak tartja a székelyeket is, eszményi magasságokba emeli a székelyek régi, „szittya” szabadságszeretetét és szigorú erkölcseit. Mindez egy pillanatra sincs belső, lelki ellentétben benne édesapj a román származásával. Ez a szimbiózis lehetne olyan eszmei híd, amelyen magyarok és románok százados torzsalkodások, irigység, az elsőbbség vitatása után és helyett a szellem síkján találkozhatnának. Oláh Miklóst éppen azért nem lehet renegátnak nevezni, mert a magyar anya és a román apa kiegyenlítődve élt benne. A román türelmetlenség azonban ebben a században soha nem „békéit meg” ezzel a sajátos kettősséggel, s vagy megvetéssel eltaszította az érsek emlékét, vagy egyértelműen románként akarta birtokába venni. Egyenesen a modem román nemzetfelfogásba beleilleszteni. Századunk elején a legnagyobb román történésznek tartott Nicolae Iorga, nem kisebb fórumon, mint a Román Akadémiában, egyik előadásában renegátnak bélyegezte. Később ráébredtek, hogy így nagyobb lesz a veszteségük, mint a nyereségük, és a mohó kisajátítás, a magyarságról való teljes leszakítás vált román „tudományos” magatartássá Oláh Miklós esetében. Pedig a nagy humanista érsek bölcsességgel és szívesen vállalt magyarsága egyenesen történelmi előképe lehetne akár Petőfi Sándor izzó nemzetrajongásának is. Régi per tájainkon: ki a magyar, ki a román, ki a szlovák, ki a zsidó, ki a szerb, vagy éppen ki a német? Reményik Sándor erdélyi költő a harmincas évek közepén lelkében folytatta le ezt a „pert” és mondta ki az ítéletet mindenféle erőszakos kisajátítás, bárminő fajelmélet ellen: ,,Hát jól van, jól van — ezt is elviseljük. / Mert falra hányt borsó ez is. / Ál-tudósok kezén játék-kavics./Fent, a legfőbb Semmi tőszékben / Ül minden földi bíróság fölött / Ama más néven ismert Petrovics, / Mi legfőbb bíránk minden faji perben: / A vér: a semmi. A Lélek: a Minden.” E vers születésekor, 1935 áprilisában, a román nacionalista hatalom „vérelemzéssel” akarta kimutatni, hogy a székelyek más nép, más „faj”, nem rokon a magyarral. Európa azóta megismerte azt a szörnyű szakadékot, amibe ez a ragály sodorta, talán soha ki nem heverhető megrázkódtatásokat okozva minden népnek, nemzetnek. Most lenne az ideje egyezségre jutnunk a valósággal, vagyis önmagunkkal. Lehet valaki kiváló humanista magyar költő román apával, magyar anyával. Lehet a magyar sors költője— Radnóti — zsidó ősökkel. Lehet a görög származású Caragiale a román irodalom mind ez ideig legnagyobb szatirikusa. Lehet Heine német klasszikus, a horvát ősöktől jövő Zrínyi a magyar katonaeszmények legnagyobb hirdetője, a nemzet védelmezője, ő mondja ki: „Ne bántsd a magyart!” Egyébként a román „tudományosság” nem is nagyon firtatja azok családi hátterét, a „honnanjött” kérdését, akik a román nemzeti kultúrát gazdagították. Ilyenkor legfennebb „szemérmesen” hallgat. Soha nem küldték vissza a kunok közé az államalapító Basarabot, természetes számukra, hogy az Eminovicinek született Eminescu a legnagyobb román költő. Nicolae Iorga ugyan néha-néha a románság „tisztaságát” féltette a beolvadó „idegenektől”, de azért egészében lenyelte volna a székelységet, igaz, előbb kiállítva róluk a román származás „bizonyítványát”. Ilyen „történelmi anyakönyvi kivonatot” állított ki az utóbbi évtizedekben a román nacionalista asszimiláció a moldvai csángókról. Ha már nem lehetett csendben befejezni teljes elnemzetlenítésüket, kiderítették róluk, hogy „elmagyarosodott románok”, akik „eredeti” nemzetiségüket elveszítve jutottak el Erdélyből a Kárpátok keleti lejtőire. Könyvek születtek arról — és váltak kötelező olvasmányokká a csángók körében! —, hogy ez a népcsoport, amelyik a magyar nyelv és népi kultúra, balladakincs legrégibb rétegeit őrizte meg, erőszakkal elmagyarosított embercsoport, így hát történelmi elégtétel visszavezetésük a románság ősforrásaihoz. Oláh Miklóstól azonban még az „elmagyarosodás” jogát is megtagadják — noha, ismétlem: nála természetes választásról beszélhetünk — és hatalmi szóval megváltoztatják az anyakönyvi bejegyzését is. Hiszen nagyszerű ajánló levél az Európába való „visszatéréshez” az, hogy a román nemzet ötszáz éve olyan férfit adott a kontinensnek, aki a humanista kultúra megbecsült művelője, Erasmus barátja és Magyarország állami igazgatásában a királyi helytartóságig vitte fel. Csodálatos példája a „román faj” életerejének, különösen, hogy egy „barbár” közegben tudott ilyen magasságokba emelkedni! Ezért a nagy célért egy kis hamisítás is megengedhető. Az például, ha „átírják” az anyja nevét: Huszárról Hirsar-ra. Azzal se törődve, hogy ez a szó a románban majdnem kizárólag Moldvában használatos, és eredetére nézve — délszláv. Mit számít Oláh Miklós írásmódja anyja családjáról, mit az, hogy az érsek Ilona húga 1579-ben így végrendelkezett: „Erdélybe a Huszár nemzetségnek, Huszár Ágnesnek és Annának hagyok kétszáz forintot”? Születésének 500. évében Romániában még nagyobb hangsúlyt kapott a „román érsek” történelmi felértékelése. A román kulturális sajtó egyértelműen és egyoldalúan Oláh Miklós apjának származását emelte ki, ebből eredeztetve egész munkásságát, szerepét, jelentőségét. Hallgatva arról, ami ez ellen szólhat. Románná „ütve” Huszár Borbálát, az édesanyát és annak egész családját. .Mindez tovább éltette és élteti a románokban a róla alkotott kép egyoldalúságát, néha a legszélsőségesebb formában, egészen addig, hogy a magyar történetírás újra, és már ki tudja, hányadszor, megkapta a neki hagyományosan kijáró fegyelmit, mert lám-lám, itt a példa arra, hogy a magyarok kisajátítják a románok szellemi nagyságait. A kioktatás hangneme csak a szerzők vérmérsékletétől és a kiadvány beállítottságától függött”. Erdélyi magyar történész, Demény Lajos panaszolta ezt Oláh Miklós évfordulója kapcsán a bukaresti A hét hasábjain. Az anyaország vagy felületesen figyel magyar nagyjaink utólagos „áteredeztetésére”, vagy a „fölösleges” vitákat kerülendőpem vesz tudomástróla. Csakhogy az efféle hallgatás végül is beleegyezéssé csontosodhatik. Demény Lajos tanulmányára a példa okán is figyelnünk kell, ő sokkal jobban érzékeli ezt a tudatcsonkító veszélyt. S ha sok minden nem is változott Romániában, a viszonylagos sajtószabadságban — ami azért néha egyszerűen anarchia, a legvégletesebb rágalmazások „jogával” együtt —•, az erdélyi magyar tudományosság immár (egyelőre?) nyíltan beszélhet arról, amiről négy és fél évtizeden át csak kerülgetőzve szólhatott, vagy hallgatnia kényszerült. Demény Lajos a diktatúra idején a székelység történetét vizsgáló alapvető kutatásokkal és nem egyszer író-olvasó találkozókon félreérthetetlen sejtetésekkel tiltakozott a Ceausescuterror léleknyomorítása ellen. Oláh Miklósról szólva most a legújabb kutatási eredményekre támaszkodik: az erdélyi Tónk Sándor művelődéstörténész és a kölni Fodor István munkáira, bizonyítékaira. Az erdélyi magyar köztudat — egy rangos, széles körben ismert hetilapban — először kap hiteles képet az érsek származásáról és életművéről. Demény Lajos jóval tovább megy egy fontos évforduló megünneplésénél: az erdélyi magyarság lélekbeli, tudati megcsonkulásának gyökeréig hatol vissza. Oláh Miklós utólagos kisajátítása egyik tünete annak a folyamatnak, amelyik az erdélyi magyarságot meg akarja fosztani A népi mozgalom legelterjedtebb folyóirata volt a Magyar Élet. A Magyar Testvéri Közösség, az Irodalompártoló Társaság és a Honszeretet Egyesület, Arany B álint és Dr. S zabó Lajos javaslatára 1936 őszén jelent meg az első szám belőle és közvetlenül a nyilas puccs előtt, 1944 októberében az utolsó. Történelmünk fintora, hogy ebben az utolsó számban jelent meg Gellért Sándornak Széket tettem alám című verse a háború folytatásának reménytelenségéről: „Szatmár kövén öreg fiúk jól érzik, hogy nincsen kiút...” Ezt a verset — tudtommal — csak én jelentettem meg a Parasztszövetség 1946 évi naptárában nem sokkal letartóztatásunk előtt, a Magyar Közösség elleni konstrukciós perben. Érhető tehát, hogy a visszaemlékezés öröme kivirágzott bennem, amikor az új folyam első számát a kezembe vettem. Előrelátó szerkesztői lelemény volt bemutatkozásképpen a régi számok tartalmából válogatást adni a mai olvasó kezébe. A pártállami elnyomatás agymosásának és félrevezetésének keserű esztendei után megmutatni, hogy milyen rejtett gyökerekből táplálkozik a haló poraiból feltámasztott folyóirat. Nem tudom, hogy kit illet az elismerő szó a régmúlt idő cikkeinek kiválogatásáért, hiszen a szerkesztő és főszerkesztő neve változó s csak remélhetjük, hogy „az uzoni díszpolgár” tisztes rangjával joggal jeleskedő és hiteles Beke György személyében véglegessé lesz a lap szellemi arculatának kialakítása. Nem csomót keresek a kákán, de a sorstárs együttérzésével fel kell a figyelmet hívni rá: a Magyar Élet kimondatlanul is mindig az egyetemes magyarságban gondolkozott. A régi cikkek között válogató szerkesztőktől elvárható lett volna annyi tárgyismeret, ha másért nem, hát Borbándi Gyula nagy műve ismeretében is, hogy nincsen okuk a szétszabdalt magyarságnak régiónkénti ismertetésére. A kor adta lehetőségek szerint a régi folyóiratban is jelentek meg figyelemfelkeltő írások e témában. Elég itt hivatkozni Jócsik Lajos kelet-európai témájú cikkeire, vagy a jugoszláviai magyarság demográfiai helyzetét elemző írás megjelentetésére a petrovgrádi magyarság 1927—1937 közötti népesedési viszonyainak statisztikai bemutatásával s nem utolsó sorban az erdélyi magyarság szórványosodását bemutató cikkre az akkori kor cenzúrás fehér foltjával. Ez jól példázta, hogy a régi Magyar Élet független szellemi fórum volt éppen úgy, miként a Válasz, a Magyar Út, a Kelet Népe — Móricz Zsigmondnak „hagyd a politikát, építkezz” igéje szellemében. Olvasom Kodolányi János elöljáró beszédét az El az örök magyar szellem irodalmi estjének megnyitójából: „Nem politikát hirdetünk, nem politikát szolgálunk. Az egész magyar életet, az egész magyar boldogulást szolgáljuk. Mi nem vagyunk baloldaliak és nem vagyunk jobboldaliegész történelmétől, művelődésétől, végső soron nyelvétől, identitásától. Ezt a folyamatot 1945 után a felekezeti iskolák, az önálló magyar iskolahálózat államosítása, vagyis felszámolása erősítette fel. A két háború között a kifosztott, legyengített magyar felekezeti iskolákban még igyekeztek tovább adni a csonkítatlan magyar történelmi örökséget, ha ezt a román államhatalom, a sűrű tanfelügyelői ellenőrzések mindjobban korlátozták is. Az államosítással azonban—mondja Demény Lajos — „a magyarság szenvedte a legnagyobb csapást, beleértve a saját történelmi öröksége ápolását, tudatosítását is. A román állam által elvett nagymúltú intézményeinktől fosztottak meg, s csak idő kérdése volt, hogy az addigi, megcsorbított önállóságukból, intézményi autonómiájukból fakadó hagyományt, szellemi és művelődési légkört teljes egészében felszámolják”. Erdélyben a felekezeti iskolák sorsa — államosításuk, illetve az újraengedélyezésükért folyó küzdelem — nemcsak világnézeti kérdés, noha annak igyekeznek beállítani, hanem a magyarság megmaradásának záloga is. Demény Lajos is tudatosítja ezt ismételten, aki az Iliescurendszer első hónapjaiban oktatásügyi minisztériumi államtitkár volt, és éppen azért kellett távoznia állásából, mivel az önálló magyar iskolák visszaállítását szorgalmazta és támogatta. Ilyen messzire vezet Oláh Miklós örökségének ápolása, a történelemhamisítás elutasítása. Romániában csak az önálló, felekezeti magyar iskolákban taníthatnák — és nyilván a magyar egyetemen—a nagy érsek és történész életét és igazi jelentőségét. ak. Tévedne azonban, aki azt vélné, hogy ilyenformán az úgynevezett arany középúton járunk. Mi baloldaliak és jobboldaliak is vagyunk. Összegezők, szintetizálok vagyunk, elvetjük a bal-jobb, bal-jobb kissé kezdetleges kaszárnyatájékozódásának rendszerét... Ugyanazt a harcot vívjuk mind a bal, mind a jobb oldalon... Fegyverünk egy fegyvertárból való. Anyánk a magyar nép, ő szült mindnyájunkat.” A népi mozgalomnak éppen az lett a tragédiája, hogy a háború után politikai eszköztárrá lett. Ezért maradt a Parasztszövetség 45 után magára s került kétesztendei küszködés után a pártállam börtönébe. Darvas művelődési miniszterként nemcsak az Isten nevét tiltotta ki a közoktatásból, de Kodály kilenckötetes nagyszerű zenepedagógiai tankönyveit is. Bartók amerikai emigrációban hunyt el s csak a Független Ifjúságban jelent meg egy vezére ikknyi méltatás róla 1945. október 5-én. Örülni lehet annak, hogy Beke György programja az, hogy hónapról hónapra téma-számokat kíván megjelentetni a pártatlanság etikájának alapelvei szerint. Meggyőződésünk szerint erre van a legnagyobb szükség. Nem nacionalista, de a szó legeredetibb értelmében vett patrióta nemzettudat építésére és ápolására. Hogy ez mennyire fontos, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a temesvári forradalom 1993. decemberi megemlékezésének döbbenetes tapasztalata a TV egyik januári aradi riportja alapján. Az Alföldről Tóth János gépkocsivezető élelmet és gyógyszert viszen Erdélybe a véres napok idején s Aradon golyó éri. Ment tiszta emberségből, vagy ahogy özvegye a riporternek mondta: „tette a dolgát”! Az értékelés kuszaságára jellemző, hogy az aradi utcán megkérdezettek között volt olyan román, aki megbecsüléssel emlékezett rá, s volt olyan, akinek sommás véleménye az volt, hogy lehetett jószándékú ember, de lehetett ügynök is — úgy, ahogy azt Ceausescu idejében értették. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy csupán Tőkés László püspök írt a családnak evangéliumi világossággal megemlékező sorokat. Emlékérmet az árván maradt család a Rotari Klubtól kapott. Azt sem a pestitől, hanem a bécsitől. A hivatalos ország elfelejtkezett a családról. Ne firtassuk, hogy mennyi ebben a hatalom gőgje és nemtörődömsége, csak halkan jegyezzük meg: bizony nagy szükség van az építő nemzettudat ápolására — senki ellen nem irányuló, de népünket-nemzetünket építő ápolására. Ezért örvendünk a Magyar Élet újraindulásának és várjuk együttérzéssel a — remélhetőleg —végleges főszerkesztő programj ának megvalósulását. Az illyési törvény ma is érvényes és kötelez: .mines szabadjegy jól haladni a korral”. Azért tisztességgel meg kell dolgozni. Kelemen Sándor Föltámadott a Magyar Élet
