Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-04-01 / 4. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1994. április TÜSKÉS TIBOR: Tu w s Fogalmak Nem kedvelem az egyszavas minősítéseket. Jobboldali, baloldali. Konzervatív, liberális. Ha valaki magát annak tartja, lelke rajta. De magam e szavakat nem használom. Rám e fogalmakat senki se használja. Jobboldali, baloldali? Az a kérdés, mihez képest. Ami innét nézve jobboldali, ha onnét nézem, esetleg baloldali. Konzervatív, liberális? Ezek a szavak nálunk nem azt jelentik, amit például Angliában. Továbbá: mivel nem vagyok konzervatív, azért még nem vagyok liberális. És fordítva: mivel nem vagyok liberális, azért még nem vagyok konzervatív. Liberális? Liberté, égalité, fratemité. A francia forradalom három nagy jelszava: Szabadság, egyenlőség, testvériség. Természetes, hogy a szabadság híve vagyok. Az egyéni és a közösségi szabadság híve. De nem a korlátlan szabadság híve. Mert amikor valaki a maga szabadságának érvényesítése érdekében korlátozza, sérti, veszélyezteti az én szabadságomat, azonnal szembe kerülünk egymással. Ugyanígy: ha én a magam teljes szabadságát úgy akarom megvalósítani, hogy azzal korlátozom, sértem, veszélyeztetem mások szabadságát, ellenfelekké válunk. Vagyis nincs szabadság korlátok nélkül. A író-politikus, politikus-író Ha X. író, aki tegnap még verseket, regényeket, színpadi műveket, esszéket írt, holnap politikai szerepet, netán képviselőséget vállal, gyűlésen szónokol az én pártomban, akkor tehetségét kiteljesíti, önmagát megvalósítja, a közösséget szolgálja, a demokráciát védi, a szabadság lángoszlopa. Ha Y. író, aki tegnap még verseket, regényeket, színpadi műveket, esszéket írt, holnap politikai szerepet vállal, mozgalmazik, netán képviselőséget vállal, politikai gyűléseken szónokol a te pártodban, akkor bebizonyította tehetségtelenségét, írói alkalmatlanságát, elárulta a művészetet, íróilag meghasonlott, és politikailag is dilettáns. Hírünk a világban I. Önmagunkról rokonszenves képet őrzünk. A magyar ember lovagias, tiszteli a nőket, a munkában szorgalmas, a bajban összetart, másokkal szemben segítőkész, vendégszerető... És így tovább. Ezek vagyunk mi: Ludas Matyi, János vitéz, Toldi Miklós... De egyszer azt is meg kellene hallgatni, mások mit gondolnak, mit mondanak rólunk. Tudományos dolgozatok, doktori disszertációk témájának javaslom: Magyar nőalakok szlovák regényírók műveiben. Vagy: Magyar szereplők román szépírók műveiben. Vagy: Magyarországi emlékek bolgár katonaírók műveiben. A teljes és hiteles önismeretnek az is a része, hogy mások — szomszédaink, a környező népek — milyen képet őriznek rólunk. Hírünk a világban II. A rólunk kialakuló képért egyet és mást mi is tehetünk. Vagy teszünk is? Egy svájci napilap, a fribourgi La liberté van a kezemben. A lap kiküldött munkatársa egy magyar sporteseményről számol be. Mielőtt a tudósító arról írna, amiért Magyarországra jött, egy terjedelmes bekezdést általános benyomásainak szentel. így kezdi írását: „Budapest néhány éve még Európa Bankokjának számított, ma már Európa Macaójának tekinthetjük. Hajdan az Osztrák-Magyar Monarchia kultúrvárosa volt, ma utcáin erőszakos valutaspekulánsok, a szállodák előtt prostituáltak, a kaszinókban szerencsej átékosok...” Összehajtogatom az újságot, és néhány kérdés motoszkál bennem. Hány éves lehet a cikkíró, ha ilyen pontos monarchia-beli élményei vannak? Járt-e a cikkíró — mondjuk — Párizsban, Londonban vagy Monte Carlóban? S ha járt, nem találkozott-e londoni valutaspekulánsokkal, párizsi prostituáltakkal, monte-carlói szerencsejátékosokkal? S legkivált: Horniét szerezte cikkíró tévedhetetlen ismereteit? Személyes tapasztalatokból, vagy netán „elfogulatlan” hazai informátoraitól? Hírünk a világban III. Londoni újság értékeli-^- angol nézőpontból — a magyar politikai életet. Szó szerint ezt írja: A jobboldali magyar kormány... Angolból magyarra fordítva a hazai, magyar nyelvű újságban ebből ez lesz: a szélsőjobboldali magyar kormány... — Ehhez kommentár sem kell. Sohasem volt fasizmus Magyarországon! Szavazás A fodrásznál ülök a tükör előtt a székben. Az ollóját csattogtató hölgy a fülemhez hajol: — Kire fog szavazni? Meglepődöm. Olyan ez a kíváncsiskodó kérdés, mintha valaki a szavazófülkébe utánam jönne, és a borítékot kivenné a kezemből, hogy megnézze a tartalmát. —Arra, akire négy évvel ezelőtt—válaszolok. Lobbi Alapítványtól jó ügy érdekében valaki (vagy valamely intézmény) pénzt kért, de elutasították. Vigaszul ezt kapja: — Nem eléggé eredményesen lobbiztatok... A kárvallott hozzám fordul: — Mit kellett volna tennem? Nem tudok neki tanácsot adni. Nem tudom, mi a lobbizás. A gyönge ügy hamis érvekkel való megtámogatása? Nem elegendő a világos cél, a tiszta érvelés, az egyértelmű szándék? Mi fér a lobbizásba—mondjuk—a nyilvánvalóan kétes hitelességű reklámtól a burkolt és leplezett megvesztegetésig? Meddig tart a jó ügy érdekében kifejtett nemes érvelés? És hol kezdődik az erkölcstelen összefonódás? Nem volna elegendő a tények bizonyító ereje? Következetesség A prominens politikus a parlamenti választások előtt a vidéki városba látogat, s ebből az alkalomból a helyi értelmiséggel is találkozni kíván. A helyi prominens művész is a meghívottak között van. A vendég érkezésekor a prominens művész addig fireg-forog a tengelye körül, míg valaki a prominens politikus mellé kalauzolja. Aki most vesz részt először efféle alkalmon, legföljebb udvariasan mosolyog. Akinek az emlékezete a távolabbi múltba nyúlik vissza, az tudja, hogy így volt ez akkor is, amikor Aczél György látogatott a városba, amikor Pozsgay Imre találkozott a helyi értelmiséggel, s így lesz ez holnapután is, amikor majd a legközelebbi prominens politikus látogat a városba. Párbeszéd — Beszélgessünk... — mondja a prominens politikus. — Nem szeretem a beszédeket, a szónoklatokat. Beszélgetni szeretek az emberekkel. Mint most is veletek... Udvarias mosoly az arcokon. Mosolyognak az üvegasztalokra tett pogácsák is. Majd következik a kétórás „beszélgetés”. A prominens politikus beszámol dél-amerikai utazásairól, beszámol arról, hogy hol és mit evett, kivel fogott kezet, beszél a helyi időjárásról, a szállodák berendezéséről, az utak forgalmáról, a női ruha viseletről... Számára a beszélgetés egyetlen végeérhetetlen monológ. Független „Pártoktól független napilap” — hirdeti az újság impresszuma. Lehet-e független az az újság, amelynek újságíró-garnitúrája néhány éve még párttagként a pártállamot szolgálta, s amelyet a jeles külföldi tőkés érdekeltségnek azzal a feltétellel adott el az állampárt, hogy a lap munkatársait kivétel nélkül átveszi? (Folytatás az 1. oldalról) kel fokozatosan felszámolta a parlamentáris többpárt-rendszert, s helyébe az ún. korporációs rendszert vezette be. Ennek lényege: az egyes foglalkozási ágak szerinti kamarákból választottákmeg a törvényhozókat. 1934. február5-én hirdették ki az új korporativ törvényt, amely az olasz állam alaptörvénye lett. — Olaszország egész gazdaságát huszonkét szektorra osztották, s mindegyik élére egy-egy korporációt, testületet állítottak. Kis Aladár jegyzete szerint: „A huszonkét testület a fasiszta szakmai szervezetekre épült. Mindegyik testületbe egy-egy képviselőt küldtek az illető gazdasági szektorhoz tartozó szakmai szervezetek, a munkáltatókat és a dolgozókat összefogó szakmai szervezetek egyaránt. Külön képviselőt küldött a fasiszta párt. Az egész rendszer csúcspontján mint központi vezető testület a Korporációk Nemzeti Tanácsa állt, alárendelve a Korporációügyi Minisztériumnak.” A korporációs rendszer kiépítésében meglehetősen nagy szerepe volt a Mussolini által létrehozott Fasiszta Nagytanácsnak és a Fasiszta Nemzeti Munkaközpontnak, amit a hagyományos szakszervezetek helyett hoztak létre. A fasiszta berendezkedésű állam tehát sem nem kapitalista, sem nem szocialista, inkább egy harmadik út keresése volt. A „harmadik utat” bizonyítja az is, hogy kísérlet történt az állam beavatkozására a gazdaság irányításába, de ez ipari és pénzügyi vonatkozásban nem sikerült, mert Olaszország pénzügyi politikáját valójában a londoni Bank of England határozta meg. Mindenesetre az 1929—33-as gazdasági világválság Olaszországot nem „terítette le”; az Egyesült Államokhoz és Németországhoz képest könnyebben átvészelte. Ebben szerepe volt annak is, hogy a korporációs állam szükség esetén beavatkozott a gazdasági életbe, a gazdasági problémák megoldásába. A „harmadikul" valójában a roosevelti New Deal volt. Igaz ugyan, hogy az Amerikai Legfelsőbb Bíróság a monopóliumellenes törvényeinek némelyikét hatályon kívül helyezte, de a gyakorlatban bevált: polgári demokrácia és szociális biztonság. Tény viszont, hogy ez a,.harmadik utas” politikai formáció a spanyol és a portugál vezetők számára modellként hatott és évtizedeken keresztül sikerrel működött mind Spanyolországban, mind pedig Portugáliában. Á fasizmus politikai formációjának sikerét mind a három országban maximálisan támogatta a katolikus egyház, de a többi történelmi egyház is rokonszenvezett vele. Különösen nagy volt az összefonódás Olaszországban, ahol mintegy hároméves előkészítő tárgyalássorozat után XL Pius pápa megbízásából Pietro Gasparri bíboros-államtitkár és III. Viktor Emanuel király megbízásából a fasiszta Benito Mussolini miniszterelnök a pápa Lateráni palotájában aláírta a katolikus egyház és az olasz állam megegyezésének okmányát, a Konkordátumot. Ezen Konkordátum előzményeként Mussolini kormánya bevezette a kötelező vallásoktatást és feloszlatta a szabadkőműves páholyokat A Konkordátum értelmében Olaszország elismerte a pápa szuverenitását Róma városának egy kis részén, mintegy másfél négyzetkilométer kiterjedésű területen. Ezzel létrejött a történelem,.második” egyházi állama, a Citta del Vaticano. A Vatikán Állam és Olaszország rögtön felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot. XI. Pius elkezdte a világ számos országában a nunciatúrák kiépítését, ezzel mintegy áldását adta a fasizmusra. Cserében Mussolini a katolikus vallást államvallássá nyilvánította. A Lateráni Konkordátumot elemezve — mely az idén hatvanöt éves—megállapíthatjuk, hogy mind az olasz fasizmus, mind pedig a pápaság, illetve a „második” egyházi állam számára egy kölcsönös szimbiózis volt. Az viszont kétségtelen tény, hogy a „Duce” ezen egyezmény által a Nyugat előtt szalonképessé vált. 1933-ban a hitleri náci párt uralomra került Németországban. Kezdetben Mussolini nem volt tőle elragadtatva, sőt 1934-ben, amikor Hitler be akarta kebelezni Ausztriát az osztrák náci párt puccsának segítségével, Mussolini csapatokat akart küldeni Ausztria védelmére. A puccs megbukott, de Ausztria kancellárját, Engelbert Dollfusst a puccsisták vezetője, Otto Planetta súlyosan megsebesítette; negyvenkét éves korában irodájának pamlagán elvérzett. A sikertelen puccs után mégis egymásra találnak. Benito Mussolini ugyanis mind Afrikában, mind pedig a Balkánon terjeszkedni szeretett volna. Ehhez pedig Hitler „áldása” kellett. Ezt Mussolini 1935-ben meg is kapta, s ezután megkezdődött a meglehetősen hosszú ideig tartó olasz-abesszin háború. Ezzel egyidőben Mussolini elismerte a nácizmus „Lebensraum” = Élettér törekvéseit Közép- és Kelet-Európa irányába. 1935 fordulópont az olasz fasizmus történetében. Ettől kezdve egyre közelebb kerül a náci Németországhoz, s ezzel együtt közelebb kerül a második világháborúban való részvételhez. 1936-ban létrejön a Berlin-Róma tengely szerződés, 1937-ben pedig csatlakozik a Berlin-Tokió által már aláírt Anti-komintem Paktumhoz. A náci Németországhoz való közeledés szükségszerűen maga után vonta az olasz néptől teljesen idegen náci fajvédő ideológia modellként történő elismerését. így került sor 1938- ban az első zsidótörvényre. Ennek értelmében zsidó származású gyáros vagy vállalkozó csak száz munkást foglalkoztathatott, s a földbirtoka nem lehetett több ötven holdnál. Kivételt képeztek a frontharcosok, a régi fasiszta harcosok, a fiumei légionáriusok és azok családtagjai. A zsidók személyi szabadságát is korlátozták. Kis Aladár jegyzetéből: „Azok a gyerekek, akiknek mindkét szülője zsidónak vallotta magát, nem látogathatták a nyilvános iskolákat, még akkor sem, ha ők már meg voltak keresztelve. Számukra külön elemi és középiskolákat létesítettek. A zsidó tanárokat és tanítókat eltiltották a tanítástól, kizárták az Akadémia zsidó tagjait, megtiltották az általuk írt könyvek használatát, korlátozták a zsidó írók tevékenységét, a gazdasági intézmények zsidó vezetőit elbocsátották hivatalukból. A vegyes házasságokat nem engedélyezték, s azokat a bevándoroltakat, akik az első világháború után lettek olasz állampolgárok, kiutasították az országból.” 1943-ban kizárólag a náci német csapatok által megszállt területen, azún. Salói Szociális Köztársaságban korlátozták újra az olaszországi zsidók jogait. Ezen törvény kimondta, hogy „a zsidó fajhoz tartozó egyének idegenek, s őket ellenséges nemzetiségnek tekinti”. Az olaszországi zsidóság tömeges deportálására azonban sem a háború előtt, sem a háború alatt nem került sor. Vizsgáljuk most meg, hogy az olasz fasiszta politikai és bizonyos értelemben gazdasági berendezkedést mennyiben lehet diktatórikusnak tekinteni. E téma tárgyalásánál ismét el kell oszlatnom egy tévhitet. Az olasz fasiszta korporációs rendszer nem tekinthető jogilag diktatórikus rendszernek. Benito Mussolini ugyanis csupán miniszterelnök volt, akit a király nevezett ki, s akit III. Viktor Emmanuel — amikor nyilvánvalóvá vált Olaszország veresége—1943. június 23-án le is váltott, s helyébe Badoglio tábornokot nevezte ki. Igaz, hogy az 1926-os „Kivételes Törvények” megszüntették a többpárt-rendszert, a képviselőház szerepe formálissá vált, majd 1939-ben meg is szűnt. Az is igaz, hogy a Különleges Törvényszék egyre-másra hozta ítéleteit az illegalitásba kényszerített kommunisták ellen, de közülük senkit sem ítéltek halálra. A király által kinevezett szenátus továbbra is működött. A király jogkörében maradt a törvények megerősítése, s a kormány rendeletéinek ellenjegyzése. 1940-ig a király nevezte ki a tábornoki kar tagjait, s mindvégig ő volt a hadsereg főparancsnoka. Az is igaz, hogy 1927. április 11-én kibocsátották a „Carta del Lavorot”, a Munka Alkotmányát, mely leszögezte, hogy a munka társadalmi kötelesség. És az is igaz, hogy a Fasiszta Párt kíméletlenül fellépett a maffiózók ellen. A színe ugyan ott maradt, de a java az Egyesült Államokba tette át működését. Lényegében tehát a hatalom nem egy, hanem két ember kezében összpontosult, s az államjogi főhatalom a király kezében volt. Az ilyen rendszert nem diktatúrának, nem is monarchiának, hanem duarchizmusnak nevezzük. A Duce által létrehozott Fasiszta N agy tanács szerepe ellentmondásos volt, de a végjátékban ez a politikai testület kezdeményezte Mussolini leváltását. Olaszországban tehát nem beszélhetünk totális fasiszta rendszerről, hanem duarchizmusról, diktatórikus vonásokkal. Más a helyzet a spanyol és a portugál fasiszta berendezkedés megítélésénél. Portugáliában Antonio Salazar de Oliviera 1930-ban a köztársasági elnöktől teljhatalmat kapott, s ennek birtokában vezette be a fasiszta korporációs rendszert. Hasonló a helyzet Spanyolországban is, ahol Francisco Franco mint a hadsereg főparancsnoka lett—polgárháború útján—a fasiszta berendezkedésű Spanyol Köztársaság elnöke. A fasiszta (Spanyolországban a Falange) párt egyeduralmával bevezetett korporációs rendszer Olaszország déli részén 1943-ban, északi részén 1945-ben, Portugáliában 1974- ben, Spanyolországban pedig 1975-ben szűnt meg. (Befejező rész a következő számban)
