Nyugati Magyarság, 1993 (11. évfolyam, 12. szám)
1993-12-01 / 12. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1993. december POMOGÁTS BÉLA: Nemzeti integráció A kívánatos nemzeti integrációnak az egész magyarságra: tehát a kisebbségi helyzetbe szorított és a nyugati diaszpórában élő magyarságra is ki kell terjednie. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a szomszédos országokban, az úgynevezett utódállamokban, ősi lakóhelyén élő, nagyjából három és fél milliós magyarságnak vissza kell térnie a magyar nemzeti kultúra átfogó keretei közé. Az 1920-as trianoni, majd az 1947-es párizsi—az országra erőszakkal rákényszerített, következésképp igazságtalan — „békeszerződéseknek” ugyanis nemcsak az volt a következményük, hogy a történelmi országot feldarabolták és a magyarság egyharmad részét idegen és vele szemben hosszú évtizedeken keresztül mindmáig ellenséges kormányzatoknak szolgáltatták ki, hanem az is, hogy megtörték azt a kulturális, szellemi és lelki egységet, amelyet kárpát-medencei letelepedése óta a magyarság mindig is féltőn óvott és többször megújított, a 19. században elindított modernizációval pedig még inkább kiteljesített. Az elcsatolt területeken élő magyarság mindig ki volt szolgáltatva a fölötte uralkodó idegen hatalomnak, fejlődése nem maradhatott egyenletes a különböző országokban, hiszen például Románia és Csehszlovákia vagy Románia és Jugoszlávia helyzete között igen nagy eltérés volt tapasztalható a második világháborút követő két-három évtizedben, és ez erősen kihatott az ott élő magyarság kulturális és politikai viszonyainak alakulására is. (Köztudomású, hogy a háború utolsó hónapjaiban mindenütt, kivált a Bácskában és Kárpátalján, a tömeggyilkosságokkal megtizedelt magyarság 1945 és 1948 között Romániában bizonyos jogokat élvezett, Csehszlovákiában viszont ezekben az években fosztották meg legelemibb jogaitól is. Amidőn pedig Romániában bekövetkeztek a jogfosztások, Jugoszláviában viszonylag türelmes nemzetiségi politika alakult ki. Ezek a különbözőségek, tekintettel arra, hogy a kisebbségi sorba taszított magyarság helyzetét mindvégig az állami központok politikája határozta meg, nagymértékben járultak hozzá ahhoz, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság kulturális egysége megtörjön.). Egyik legfontosabb feladatunk ezért most, az ezredforduló körül, az öt országban élő kárpát-medencei magyarság (és természetesen a nyugat-európai és tengerentúli szórványokban élő magyarság): a világ tizenöt milliós magyarsága kulturális és lelki integrációja. Ez elsősorban a magyar állam, az anyaországi társadalom és szellemi élet feladata, ennek elvégzésében ugyanakkor sokat segíthetnek — gazdasági, politikai és kulturális eszközeikkel — a nyugati világ magyarjai. A politikának mindenképpen arra kell törekednie, hogy a fennálló és a regionális politikai átrendeződések hatására esetleg változó államhatárok ne jelentsenek akadályt a magyarság szellemi, lelki egységének helyreállítása előtt. Ennek az új nemzeti egységnek a kimunkálásához és kivívásához természetesen működőképes intézményekre van szükség, mégpedig elsősorban nem az állam, hanem a társadalom és a szellemi élet intézményeire, amelyeket az állam támogat. A közvetlen állami felelősségvállalás ugyanis diplomáciai nehézségekkel LŐRINCZE LAJOS Hónapok óta viaskodott a halállal, és most meghalt Lőrincze Lajos. Testben mind elesettebb volt, szinte légiessé vált, mintha egy kisgyermek feküdt volna a kórházi párnákon. Lélekben maradt erős: nem akarta megadni magát a pusztulásnak, és a szellem mintha sikeresen állt volna ellen a rátörő betegségnek. Lőrincze tanár úr olvasott, rendszeresen fogadta barátait, beszélgetett, még kezébe vehette utolsó könyvét, levélben köszöntötte a televíziós Ki mit tud? győzteseit. Ez volt az utolsó üzenet, amelyet a világba küldött; anyanyelvűnk szeretetére buzdított ebben is. Igen, Lőrincze Lajosnak a magyar nyelv volt a legnagyobb személyes ügye. Ezt gondozta, fáradhatatlanul, tudósként és két évtizeden át az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, nyelvművelő írások seregében és előszóban, a rádióban, ahonnan hangját szinte mindenki ismerte Pozsonytól Székelyudvarhelyig és Ungvártól Szabadkáig. Mindenki, akinek anyanyelvűnk fontos, aki ezt a nyelvet szépen és hiba nélkül akarja használni. A nyelvművelő Lőrincze Lajos a maga nemében intézménynek számított, nemcsak egész intézményeket pótolt, hanem intézményes tekintélyt is szerzett. Szava nyelvi, nyelvhelyességi vitákat döntött el. Mindig szelíden, hiszen lényéből engesztelő szeretet sugárzott, érveinek nemcsak az igazság, hanem az emberség is súlyt adott. Két napja a bácskai Adán jártam, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon. Innen küldtük levélben jókívánságainkat Lőrincze tanár úrnak, reménykedve-reménytelenül, de abban a meggyőződésben, hogy sorainkat még olvasni fogja, és talán kap tőlünk egy kis lelki biztatást. Ez a levél most már az eltávozotthoz szól, talán már tud róla a felhőkön túl, abban a magasban, ahol a halálnak többé nincsen hatalma. Emlékét pedig megőrzi sok évtizedes fáradozása anyanyelvűnk gondozása körül. Megőrizzük mi, megőrzik mindazok, akik számára az anyanyelv és a magyar kultúra éltető elemet jelent. Pomogáts Béla az Anyanyelvi Konferencia elnöke (Elhangzott a Magyar Rádióban a Tanár úr halálát követő napon, október 12-én.) járhat, az államnak tehát az a feladata, hogy anyagi téren teremtse meg az összmagyar nemzeti egység szolgálatában álló társadalmi és kulturális szervezetek hatékony működésének feltételeit. Ilyen szervezetek lehetnek mindenekelőtt a Magyarok Világszövetsége, az Anyanyelvi Konferencia, a Magyar írószövetség és a határon túli magyarság iránt elkötelezett szervezetek: az Erdélyi Szövetség, az Erdélyi Világszövetség magyarországi tagozata, az Erdélyi Magyarok Egyesülete, a Székely Kör, a Lakatos DemeterTársaság, a Rákóczi Szövetség, a Hunyadi Szövetség, a Kárpátaljai Kör. Ezeknek a szervezeteknek és egyesületeknek már csak a közös stratégiai feladatok következtében is együtt kell működniük. A magyar egység ügye most a történelem napirendjére került, azt azonban nem lehet állítani, hogy ne volnának előtte igen súlyos akadályok: ilyenek mindenekelőtt a szomszédos országokban lábrakapó és hihetetlen mértékben megerősödő nacionalizmusok. A közép- és kelet-európai nacionalizmusok virulens újjáéledése igen nagy veszélyt jelent a magyar kisebbségek számára, minthogy nemcsak az utóbbi két-három esztendőben elért eredményeiket veszélyezteti, de egész politikai és kulturális intézményrendszerüket, sőt puszta létüket is. Éppen ezért a kárpát-medencei magyar népcsoportoknak még tudatosabban, módszeresebben és gyorsabban kellene végrehajtaniok a saját körükben a polgárosodást és ezzel együtt a nemzeti identitás megerősítését. Igen nagy szükség van arra, hogy a kisebbségi magyarság mindegyik szomszédos országban messzemenően éljen a privatizáció (reprivatizáció), a piacgazdaság, a szabad sajtó, illetve a politikai és kulturális intézmények létrehozásának törvényes lehetőségeivel. A Trianon után kisebbségi sorba taszított magyarságnak eredetileg igen nagy gazdasági ereje volt, ez különben kulturális erejével együtt szinte ellensúlyozta a többségi népek számbeli erejét. Ennek a magyar erőnek hagyományosan a magyar tulajdon, a magyar egyházak és a magyar kulturális és oktatási intézmények voltak a támaszai. Éppen ezért az utódállamok arra törekedtek, hogy törvényes és törvénytelen eljárásokkal: földelkobzásokkal, protekcionista intézkedésekkel gyengítsék azt a magyar erőt, amelyet aztán szinte teljesen szétziláltak az államosításokkal és a kolhozosítással operáló kommunista diktatúrák. Az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai magyarság ma szinte nincstelenül áll, a reprivatizációs rendelkezések mindazonáltal lehetőséget adnak számára, hogy legalább kisrészben visszaszerezze elkobzott gazdasági erőforrásait. Fejlettebb munkakultúrája, gazdálkodási hagyományai pedig alkalmassá teszik arra, hogy helytálljon abban a piaci versenyben, amely a régióban szinte mindenütt kibontakozik. A gazdasági megerősödés elősegítheti a polgárosodást és a társadalmi modernizációt, egyszersmind lehetőséget ad a nemzeti identitástudat helyreállítását szolgáló intézmények megalapozására, illetve körének bővítésére. A kisebbségi magyarságnak persze mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy számaránya és politikai ereje szerint létesíthessen és fejleszthessen tovább ilyen intézményeket az állami intézményrendszeren és természetesen az állami költségvetésen belül. Azzal mégis számolnia kell, hogy a jogaiért vívott harca időről-időre a többségi nacionalizmus és a fölötte álló kormányhatalom ellenállásába ütközik. Éppen ezért gazdaságilag is fel kell készülnie intézményei védelmére, és áldozatokkal is ki kell bővítenie ezeknek az intézményeknek — az iskoláknak, a lapoknak, az irodalmi folyóiratoknak, a könyvkiadóknak — a rendszerét. Ugyanúgy, mint a két világháború közötti korszakban, amidőn az Erdélyi Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, a Magyar írás, a Kalangya — az egyetemes magyar kultúra legértékesebb és legnépszerűbb intézményei közé tartoztak.. A kisebbségi magyar intézményrendszer védelme és erősítése elképzelhetetlen az anyaország, a magyar állam, a magyar társadalom és bizonyos mértékig a nyugati világban élő tehetősebb magyarság tevékeny és kiszámított közreműködése nélkül. A magyar állam és a magyar társadalom a két világháború közötti időben is sokat és szívesen áldozott a kisebbségi sorba szorított kárpát-medencei magyarság kulturális (és politikai) önvédelmére. Ezt a készséget, amely különben ma messzemenően megtalálható, ésszerű módon, jól tervezett programok keretében kell érvényre juttatni. Mindenekelőtt a határokon túli magyar kulturális intézmények: folyóiratok, lapok, könyvkiadók támogatásában. Arra azonban ügyelni kell, hogy a támogatás ne legyen politikai beavatkozás, ezt nemcsak a magyarság közép-európai helyzete sínylené meg, hanem a kisebbségi magyar népcsoportok autonómiája is, amelynek mindenképpen belső forrásokból, saját erők által kell kiépülnie. Leginkább pedig arra kellene törekedni, hogy a kisebbségi magyar politikai életbe ne kerüljenek át a hazai pártharcok, illetve az egymással küzdő magyarországi politikai erők ne próbáljanak maguknak a kisebbségi magyarok közül segédcsapatokat toborozni, és ne próbáljanak közöttük politikai viszályokat kelteni. Az ilyen törekvés sem a kisebbségi magyarságnak, sem az egész magyarságot átfogó nemzeti stratégiának nem volna érdeke. KULTURÁLIS ALAPÍTVÁNY ERDÉLYÉRT Angol nyelvű könyveket Erdélynek! Az Alapítvány könyveket gyűjt az RMDSz részére egy angol könyvtár felállításához. Könyv- vagy pénzadományaikat a következő címre kérjük: Cultural Foundation For Transylvania, P.O.Box 1487, ^ Washington, D.C. 20013-1487, USA. A tákolmányok sorsa Körülöttünk egy különös, ám előre látható volt folyamat zajlik: az első világháborút követő békediktátumokban Európa keleti felében összetákolt államok szétesése. Akik bölcsek voltak, már 1920-ban tudták, hogy lesz második világháború. Ki kell mondani végre azt, amit eddig valamennyien szemérmesen elhallgattunk: annak magvait a trianoni és versaillesi békeszerződésekben a győztes nagyhatalmak vezetői — Wilson amerikai elnök ellenkezése dacára — Ugyesen-gondosan elültették. Az ugyanis előre látható volt, hogy az e diktátumokkal a vesztesekre rákényszerített területrablásokba hosszú távon egyik meglopott fél sem nyugszik majd bele, különösképpen nem Németország. Aztán a második világháború végén, amikor a párizsi békekötésekre került sor, kiderült: a győztesek nem okultak... Sőt, ha lehetséges, Párizsban még az 1920-as szankcióknál is keményebb eszközöket alkalmaztak, a területharácsolók pedig még nagyobb étvágyról téve bizonyságot, feneketlen területi éhségüket ki is elégítették. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy kiderüljön: az ostoba, kontár kísérlet nem sikerült, a gyenge minőségű politikai cérnával összefércelt birodalmacskák nem állják a szakítópróbát... A magyarságra ráerőszakol t békeszerződéseknek (is) köszönhető, hogy a mintegy 15 millió lélekszámú magyarságból jelenleg körülbelül 5 millió hazáján kívül, ebből hozzávetőlegesen 3,5 millió a környező utódállamokban kénytelen élni. Anak ellenére, hogy a hivatkozott békeszerződések szigorúan kötelezték — kötelezik! — az utódállamokat a hozzájuk került kisebbségek jogainak szavatolására, ezen kötelezettségüket a jószomszédok soha nem tartották be. A kirekesztett magyarságtól új uraik összes jogaikat sorozatosan megvonták, némelyiket meg sem adták. Elvették iskoláikat, más helyre telepítették őket, megtiltották anyanyelvűk használatát, különböző diszkriminatív intézkedésekkel másodosztályú állampolgárrá tették őket az őseik által ezer éve lakott hazában. Egy tőlük idegen, teljesen más jellegű, lelküktől-szellemiségüktől távol álló kultúra telepedett rájuk, félretaszítva, semmibe véve, szellemileg alacsonyabb rendűnek!!) minősítve azt a nemzeti kultúrát, szokásrendszert, morált, melyet ők képviseltek. A Jugoszláviához csatolt területeken élő magyarok többsége a volt Szerbiához tartozó részeken lakott. Abban a Szerbiában, amely korábban a bizánci kultúra befolyási övezetében fejlődött ki (lásd: cirill-betűs írásmód), majd fél évezreden át— 1389-től egészen 1878-ig—török uralom alatt nyögött, így az ún. európaiságról fogalma sem lehetett. Annál több a bizantinikus-oszmán magatartásformáról, amely még e században is a politikai orgyilkosságot holmi apró diákcsínyként értékelte-értékeli. Romániában már a múlt század elején — egyesek szerint még előbb—elindult útjára egy „nagyromán” eszmeiség, egybekötve egy múlt-kutatási traumával, amely a „Tiszától a Dnyeszterig” jelszó alatt fogalmazta meg birodalmiságra áhítozó igényeit. Viszonylag talán a Csehszlovákiához került magyarság volt a „legszerencsésebb” helyzetben, hiszen végül is ők egy polgári demokratikus államformát deklarált ország állampolgárai lettek. Nekik is meg kellett azonban küzdeniük az Benes által vezényelt asszimilációs kísérletekkel. Nem beszélek a második világháború után a (volt) Szovjetunióhoz átlopott Kárpátukrajnáról. Ezt a falatot Sztálin 1945 után mohón kapta ki a csehszlovákok tátott szájából. Két ok motiválta azt a magatartást, amelyet mindenütt a magyarsággal szemben kialakítottak. Az egyik a lelkiismeret szava. A szégyenérzet. Lelkűk mélyén ugyanis valamennyien tudták: olyan területek eligénylése, elvétele (elfogadása), ahol túlnyomó többségben magyarok élnek őseik földjén, az egyszerűen rablás. A második a páni félelem érzete. Az örökös rettegés, hogy a jogos tulajdonos egyszer visszaköveteli a lopott holmit. Mindezeket bizonyítandó, utoljára hagytam a nyugati részen elveszített terület helyzetének elemzését. Ausztria sohasem kérte, hogy Burgenlandot csatolják hozzá, holott az ott élő népesség zöme német anyanyelvű volt. Ezt a részt is a kisantant, nevezetesen Jugoszlávia és Csehszlovákia szemelte ki magának, hogy korridorként közrefogják vele Magyarországot, gondosan elzárva az utat Nyugat-Európa felé. Mivel a sandán kifundált terv kútba esett, sikerült elémiök, hogy a területsáv inkább Ausztriáé legyen, mint Magyarországé. Az itt élő magyarságnak sohasem voltak gondjai az anyanyelv használatával, a magyar nyelvű iskola fönntartásával, a kétnyelvű utcanevekkel, vagy más, negatív diszkriminációval. Osztrák elnyomásról az ott élő magyarok sohasem panaszkodtak. Hasonló, talán majdnem azonos kultúrába került az a magyarság, amelyik ott él. Ausztria a monarchia idején velünk együtt Európához tartozott. Bécsben nem voltak divatban a politikai orgyilkosságok, nem lettek nemzeti hősök a Gavrilo Principek. A modern bécsi politika nem kívánt a Dnyeszterig terjeszkedni. Nem kívánta beolvasztani a hozzá került más nemzetiségű — horvát, szerb, vend, magyar — népeket, mert soha nem félt attól, hogy Burgenlandot valaki is visszaköveteli tőle. A kontár módon, erőszakkal összetákolt államcsoportok felbomlása előbb vagy utóbb, de mindenképpen megtörtént volna. Előbb történt meg, mint hittük, korábban, mint remélni mertük volna. Most minden érintett ország, nemzet, nép számára egyetlen út lehetséges: a kölcsönös megegyezés sugárútja, nem pedig a polgárháborúk területrabló sötét sikátorai. Ennek elérésében pedig rendkívüli a felelőssége — minden országban — az értelmiségnek, a szellem emberének. Ma az európaiságot a nyitottság, az őszinte konszenzusok jellemzik, nem a hátsó gondolatokkal, fondorlatokkal teli balkáni sumákság. Ez a folyamat tettekben Moszkvában Gorbacsov hatalomrajutásával, eszmeiségében pedig 1956-ban Budapesten kezdődött el. A nyolcvanas évek derekán ismét életre kelve, erjesztő kovászként megkelesztette a kelet-európai korpából gyúrt — s úgy tűnik, a szabadság eszményének kemencéjében búzakenyérré lett — életet. Reméljük, az évezred végére egy határok nélküli Európában minden nép, minden nemzet szabadon élheti saját autonóm életét. Büszkén mondhatjuk el: ebben a folyamatban nekünk is, talán nem is kis részünk volt, vagy ahogyan azt a magyar miniszterelnök frappánsan megfogalmazta: Magyarország egyetlen puskalövés nélkül megnyerte a világ számára a harmadik világháborút. Horváth László
