Nyugati Magyarság, 1993 (11. évfolyam, 12. szám)
1993-12-01 / 12. szám
1993. december Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal TOLDI MIKLÓS: Göncz Árpáddal Boszniáig! Miközben azon tűnődöm, hogyan is lehetne szemléletessé tenni az 1848-as és az 1956-os forradalom és szabadságharc tragikus, de a nemzet progresszív erőit egymás mellé állító és sorsunkat máig meghatározó tanulságait, addig szembesülnöm kell Göncz Árpádnak és pártjának azon törekvéseivel, melyekben az általuk „baloldalivá” avanzsált forradalom Jobboldali” erőit fasisztának deklarálva, még az ávós, pufajkás pribékeket is kívánatosabbnak tartják a nemzeti panteonban, a nemzet emlékezetében, mint a magyarságukban megingathatatlan vagy a hazáért vétanúhalált halt patrióta honfitársainkat. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a nyílt politikai harcot sem, mellyel — felvállalva a kádári örökséget — Göncz Árpád semmit nem változtatott az 56-os emigrációval szembeni cinikus kommunista politikán. Az a tény, hogy a köztársasági elnök máig nem határolta el magát az 1992. október 23-án, a Kossuth téren történt, a nemzetet a nemzetközi közvélemény előtt is megalázó, alattomos provokációtól, mely az elnök „szótlan” közreműködése nélkül még csak újsághír sem lehetne, joggal kelti fel azt a gyanút, hogy a Kossuth téren(?) készült TV-felvételek „csak” apró epizódjai egy, a magyarság sorsát annak beleegyezése nélkül eldöntő baloldali konspirációnak. Köztársasági elnökünk felhasználásával szükséges volt éveken át addig szítani az 56- osok és az emigráció jogos elégedetlenségét, mígnem annak várva-várt markáns Kossuth téri megnyilvánulása kitűnő alkalmat teremtett a szokásos és jól bevált kommunista provokációhoz, melyet az Egyenleg (az ellenzék hírműsora — A szerk.) által készített videó-felvételekkel aztán hatásosan lehetett világgá kürtölni. íme, ilyen egyszerű az államfő tekintélyével fedezni ávós gyilkosokat, pufajkás veteránokat, élükön a „liberálissá” vedlett urbánus teoretikusokkal, akik csak így tudják kiszorítani a politikai élet perifériáira azokat az 56-osokat, akik nem követik Göncz Árpádot a '19 óta garázdálkodó politikai alvilággal való együttműködésben. Amíg a kozmonacionalizmus „magyar” internacionalistái a zsidóüldözések áldozatainak tragikus vértanúhalálát meggyalázva a gyász, az emlékező kegyelet lepleibe burkolt gyűlölettel állíthatják félre az 56-os emigrációt és az otthon maradt megnyomorítottakat, addig nem is lehet a magyarságnak esélye, hogy bárki is rámutathasson az idegen Haynaukra. Lehet-e így magyarságában hiteles és nemzete iránt (már hivatalból is) elfogult az a köztársasági elnök, aki kontroll és bármiféle kritika nélkül önként szolgálja ki azt a minden morális érzéket nélkülöző urbánus igényt, mely szerint az ávós magyarüldözést, vagyis az antifasiszta alibivel többször is végrehajtott véres leszámolást — természetesen a szocializmus nevében — ne lehessen ugyanolyan etikai, jogi és politikai normák szerint számonkémi, mint a zsidóság ellen elkövetett fasiszta, nyilas bűnöket? Hogy is jöhetne magyar ember ahhoz, hogy a méltóságát ért sérelmeit vagy a kommunista terror magyar vértanúit összehasonlítsa azokkal a zsidóságot ért sérelmekkel vagy a koncentrációs táborok vértanúival, akikért a gyilkosoknak Nürnbergben kellett felelniük? Lehet-e a Magyar Köztársaság elnöke ilyen mértékig elfogult a kommunista bűnökkel szemben? Lehet-e egy pártatlan, a nemzet szuverenitását és a magyar állam legfőbb közjogi méltóságát megtestesítő politikus ilyen nyilvánvaló eszköze azoknak a — külső és belső — érdekeknek, amelyekkel Trianon óta a magyar státuszt manipulálják? Képzeljük csak el, amint Deák Ferenc a kiegyezést sürgetve az aradi vértanúkkal azonos végtisztességben kívánta volna részesíteni a magyarság, a magyar szabadság gyilkosait, idegen elnyomóit, hogy így juttassa halálos ellenségeinket a nemzet panteonjába. Ezt az abszurditást csak olyan politikai erők javasolhatták az 56-os megemlékezések, a máig tisztázatlan hazaárulások, tömeggyilkosságok és a kádári bosszúhadjáratok kapcsán, melyeknek már régen a vádlottak padján volna a helye, hogy ez az abszurditás többe ne juthasson eszükbe. Még akkor sem, ha jól jövedelmező egzisztenciájuk nyilvánvalóan az ávós szülőknek vagy saját pufajkás múltjuknak köszönhető. Eljött az ideje, hogy élve a szabadság és a demokrácia minden vívmányával a magyar állam a magyar érdekeket szolgálja és féltve örizze függetlenségünket. Eljött az ideje, hogy minden idegen beavatkozást, valamint az azt igénylő vagy annak konspirativ segítségével érvényesülő érdekek képviselőinek magyarellenes tevékenységét— az állam szuverenitását és a nemzet függetlenségét sértő bűntettnek minősítsük. Mert való igaz, hogy végsősoron 56 eseményeinek és Kádár hazaáruló politikájának feldolgozása a történészek, a társadalomtudósok dolga, de azok politikai tanulságait semmiesetre sem fogadhatjuk el a kádári idők velejéig kompromittált elitjétől vagy azoktól a szellemi és politikai műhelyektől, melyek a médiumok és a demokrácia adta szakmai autonómiák bástyái mögé menekülve ma sem mondtak le „baloldali” privilégiumaikról. Ötvenhat tanulságainak valóban sokoldalú és érdekellentétektől sem mentes megítélésével természetesen több rétegű és színes képet kaphatunk, mely kinek-kinek úgy közvetíti az eseményeket, hogy érzelmei és politikai nézetei motiválják a szemléletét. De abban az alapvető tényben, hogy a magyarság — mert nem véletlen, hogy a kommunista Nagy Imre végül is magyarként halt vértanúhalált! — forradalma egyesítette a nemzetet, miközben szembefordult gyilkosaival, és még arra is maradt ereje, bátorsága, hogy megvívja eleve kudarcra ítélt szabadságharcát azzal a Vörös Hadsereggel, amely szégyenletes „győzelmével” a budapesti utcán foszlatta szerte a kommunizmus megváltó mítoszát! Ahogy 1848. március 15. a kor Európájának olyan ünnepelt progresszív színfoltja volt, mely a legjobbjainkat felsorakoztató nemzeti összefogás máig lenyűgöző példája maradt, úgy e példa nyomán — hűséggel a nemzethez, a hazához — 1956. október 23. is a magyarság rendíthetetlen szabadságvágyát kifejezve, még bukásában is méltó maradt a 48-as eszmékhez és az aradi vértanúkhoz. A tét egy korszerű, független Magyarország megteremtése volt, de e tragikusan elbukott kísérlet szellemi radikalizmusa mind a mai napig meghatározza a magyarság arculatát. Ez a radikalizmus nem a lukácsi progresszió filoszemita radikalizmusa és nem a Janus-arcúak „baloldali” konspirációja — ez a magyarság mindenkori azonosulása a magyarsággal! A tét most is egy független, progresszív Magyarország, amely nem kirekesztőkből és befogadókból áll, hanem etnikumaiban és érdekellentéteiben különböző, de a demokratikus jogokat kölcsönösen gyakorló polgárok közösségéből, mely közösséget a nemzet, a magyarság büszkén vállalja. Azaz vállalná, ha a lukácsi progresszió — nyomában azzal a politikai alvilággal, amely „baloldali” konspirációival 1919 óta radikálisan küzd a magyar progresszió ellen — nem élhetné túl azt a szellemtörténeti és politikai bukást, mely a Szovjetunió teljes összeomlásához vezetett. Hatalma elvesztése ellenére folytathatja azt a minden nemzetit jobboldalinak, fasisztának kikiáltó, a demokráciával összeférhetetlen politikát, mellyel máig következetesen „baloldali” ideológiává züllesztheti a nemzet progresszív hagyományait, haladó eszméit, ünnepeit és forradalmait. Csoda-e, ha ezzel az ideológiává züllesztett idegen interpretációval következetesen deheroizál minden nemzeti és hazafias hőstettet, miközben a „liberális ifjak” aktuálpolitikai céljaikat demonstrálva sajátíthatják ki 1848 és 1956 ünnepeit? Ezek után már gyerekjáték magyarként manipulálni a nemzetközi közvéleményt, segítségül hívni idegen hatalmakat, hogy megvédhessék a magyar demokráciát a magyarságtól — ahogy ezt Lukács György, Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Révai József, Aczél György és Kádár János tették. Hogy a Nyugat mindezt mendenféle kontroll nélkül egyedüli igazságnak elfogadja, az nem minősíti sem a demokráciát, sem a magyarságot! Tudomásul kell hát venni, hogy a magyar demokrácia csak „baloldali” lehet. Mert a jelek szerint a Nyugat nem a demokráciát, hanem ezt a magyarellenes baloldalt támogatja, ahogy teszi azt a szerb agresszorral Boszniában is. De nem hunyhatunk szemet az interkontinentális sajtómonopóliumok médiumaival és műholdas TV-láncaival manipulált „közvélemény” diszkriminatív „humanizmusa” fölött sem, amely Boszniában — vagy bármely népirtásban — az Istenért sem ismeri fel Auschwitzot. Egy különös metamorfózis, melyben a kereszthalál és az evangélium egyetemes érvényének etikai üzenete a holocausttól Jézus zsidó voltáig csak a zsidóságért kiált. From Canada to Hungary -the Swiss Way If you’re doing business or visiting friends or relatives in Hungary or Eastern Europe, there’s never been a better time to do it. Or a better airline to do it with. After all, we’ll take you to any country in Eastern Europe in a style that only Swissair can offer. With, of course, a stop in Zurich, where we have our own terminal, considered to be one of the best airports in the world. Travel on our brand new MD-11 from Toronto and Montreal to Zurich with connections to Budapest and our extensive Eastern European network. No matter where you’re going to in Eastern Europe, go with the one airline that’s been going there for over 60 years. Swissair. For reservations, call your travel agent or Swissair. Toronto (local) 360-7992 Montreal (local) 879-9154 Outside Toronto and Montreal 1 -800-26-SWISS swissairj/ The civilized way to the world.
