Nyugati Magyarság, 1993 (11. évfolyam, 12. szám)

1993-12-01 / 12. szám

6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1993. december KELEMEN SÁNDOR: A felemás rendszerváltás Igaza van Habsburg Ottónak, amikor a Magyar Nemzet 1993. március 27-i számában közölt inter­jújában úgy fogalmaz, hogy „nem a múlton kell rágódni, hanem a történelmet integrálni”. S igaza van Illyés Gyulának, amikor a Válasz Hereiéinek ésAdynak c. tanulmányát követő 1978-as vitában a méltatlan támadásokra a pártállamra jellemző visszataszító módszer alkalmazása miatt csak Pá­rizsban „illegálisan”, a Magyar Füzetek 1979. évi 5. számában megjelentetett válaszában Herderjós­­latával szemben a magyar nép teherbíróképességé­ről írva a török hódoltságra hivatkozik eképpen: „Magyarország lakossága a 16. sz. elején még any­­ny i volt, mint Angliáé. Az oszmán betörés Nyugat felé nem egy nemzetet gázolt le, átrohant rajtuk. Ezek mindegyike méltán tekinti magát Európa védőpajzsának. Az ország 150 évig lett olyanféle hadszíntér, mint az 1. világháborúban Verdun vi­déke. A síkságnak, a nagy magyar Alföldnek la­kosságát szinte maradéktalanul elsöpörte a 150 éves állandóan mozgó háború. A néppusztulás oly fokú volt, hogy a 18. sz. végén a nagy német filo­zófus, Herder nem egészen alaptalanul írta le bal­jós mondatát: ,Ugy lehet, a magyar anyanyelvű nép évei meg vannak számlálva'. Ez nem követ­kezett be. A magyar nemzet bámulatosan gyorsan talpra állt...” De fel kell idézni a véres magyar stációk sorát is, melynek egyik mérlegserpenyőjében Thököly, Rákóczi, Zrínyi Ilona, Mikes, Kossuth és a többiek idegenben elporladt teste, a másikban pedig az öt részre szabdalt országé található. Az integrálandó történelem tanulsága az is, hogy az ellenreformá­ció Pázmány Pátere a magyar történelmi sors isme­retében fogalmazza meg 1944. március 19-ig érvé­nyes intelmét a vigyázásra, mert „gallérunk alá pökik a német”. Ennek drámai bizonysága Bajcsy- Zsilinszky, Kiss János altábornagy és a többiek mártírhalála, s nem utolsósorban a Holocaust min­den egyéni és kollektív gyötrelmével. A mi törté­nelem-integrációnk szerint az a tanulság, hogy a történelmi korszakok nem a szeplőtelen fogantatás áhítatában születnek, de az is, hogy nehéz ott Cin­­cinnatusnak lenni, ahol minden falura jut egy-egy Ceasar. A magára maradt, egyedül hagyott nép sorsa ez, úgy, ahogy Széchenyi fogalmazta meg. Az 1456. október 23-i nándorfehérvári győzele­mért III. Callixtus pápa még a déli harangszóval jutalmazott, 1956. október 23. csodálatos népfelke­lésekor a sztálini rettenet uralma ellen Eisenhower elnök megírta levelét Hruscsovnak, aztán elment imádkozni templomába a magyar forradalom sike­réért, miként azt Hamza András barátom new­­yorki prédikációjában alkalmam volt olvasni, az angolok és franciák pedig Egyiptomba siettek, hogy november 4-én az idehajtott szovjet kiskalo­­náknak a pesti Duna-parton alkalmuk legyen a Szuezi-csatomát keresni. Az eredmény: még javá­ban tart Kádárék eszeveszett terrorja s már az ENSz-ben leveszik a napirendről a „magyar kér­dést”. Legyen hála az Amerikába emigrált dr. Var­­ga László történelmi értékű, okos munkájának: a hazai rádió október 23—november 9. közötti adá­sainak teljes szövege — mint a forradalom leghi­telesebb esemény története— 1957-ben megjelent. A hazai kiadásból idézem az utolsó, november 9- én elhangzott adás szövegét: „15 óra 29 perc: név nélküli állomás, székhelye ismeretlen (én tudom: Dunaújváros). A szabadságharcosok már fáradtak, de lelkesebbek, mint valaha voltak. Segítséget ké­rünk, míg nem késő. Kérjük, segítsenek bennünket hazánk megmentésében...” Mint tapasztaltuk, késő volt s ezért nem csodál­kozunk azon, ami a mesterségesen kialakított Ju­goszláviában történik s még történni fog. De ez más történet. A mi integrált történelmünk tanúsága szerintminden harmadik magyar az ország határán kívül él s közben Kádár a Kelet irányába csókolt, a Nyugat irányába mosolygott és kacsintott, és az ország érdekeit a saját céljainak rendelve alá be­zsebelte a marxizmus-leninizmus elvei szerint „gyűlölt kapitalisták” dollárkölcsöneit. A lenini szocializmusból „modernizációt” fogalmaztak s az országból amolyan „fenn az ernyő, nincsen kas” gazdasági és társadalmi rendszer lett, a nyugati ál­lamférfiak látogatásai szalonképessé tették a „leg­vidámabb barakk” országát, miként az esemyős Chamberlain annak idején a Hitlerét. Az állampárt vörös posztós asztalánál dollárral kártyázta el az országot a kivételezett elit s a partiban a „felszaba­dított” nép lett és maradt a filkó. Egyszer azonban mindennek vége lesz. Lassan ez is bekövetkezett, s mire Gorbacsov londoni útjain tapasztalatokat gyűjtve elkezdte a „reformpolitikát”, itthon is ké­szülődni kezdett a reformkommunizmus szerint az „elit”. Stirling György , hajdan volt rabtársam a szege­di Csillagban, 17 évfolyamot megért Amerikai Független Magyar Hírszolgálatából idézek, merlő Amerikában közelebbről szemlélhette a változó idő eseményeit. A békés rendszerváltás anatómi­ájáról írva ezeket a találó és messzemutató megál­lapításokat teszi a nyolcvanas évek végéről: „Ma­gyarországon a Grósz-, majd a Németh-kormány próbálta menteni a menthetőt, de már csak a vak nem látta, hogy a hajó süllyed, és aki nem ugrik idejében a tengerbe, azt az örvény magával rántja a mélybe. És a patkányok menekültek is... Akkor már csak három kérdés foglalkoztatta az elvtársa­kat: hogyan is lehet a hatalom átadását a lehető legkisebb presztízsveszteséggel végrehajtani, ho­gyan lehet az elkerülhetetlen eseményeket a nép­nek (és a párttagoknak) megmagyarázni és hogyan lehet önmagukat átmenteni a következő rendszer­be?” Hogy ennek az 1989 februárjában megfogalma­zott taktikának a végrehajtása sikerült, ahhoz jól jött, hogy a Nyugat a reformkommunistákra épí­tett, akiknek volt hitelük a hosszú idő óta agymo­sott nép előtt és ismerték a kommunista vezetés mechanizmusát. Nyugat számítása most bevált, nem úgy, mint Chamberlain idejében az akkor még „erős” Hitlcrékkel szemben. A szovjet tömb szer­kezetének eresztékei ekkor már recsegtek. S most ismét Stirlingtől idézek: „Itt nem kellett félni, hogy valaki visszalő. A kommunisták olyanok voltak, mint a kezesbárányok, mert ez volt számukra a legcélravezetőbb taktika. A háromszögletű kerék­asztal másik oldalán a liberális ellenzéki székeken olyanok ültek, akikkel gazdasági és családi kap­csolatok fűzték őket össze és már hosszú évek óta kialakult közöttük a jó együttműködés... Az ame­rikai baloldali liberális egyetemek, ahová ennek az ellenzéknek prominens tagjai már évek óta úgy jártak ki, mintha hazamennének, és ahol évente újították meg számukra az ösztöndíjakat, a ven­­dégprofesszorságokat és egyéb Soros-féle juttatá­sokat, nos, ezek az egyetemek szuperkompjútere­­ikkel már a nyolcvanas évek elején kiszámították, hogy legkésőbb egy dekádon belül összeroppan a Szovjetunió, és nincs tovább.” Könnyű volt tehát a volt kommunista rendszerből a damaszkuszi útra térni. Veszély nem fenyegetett, mint 56-ban. Hogy ez nem valamiféle elméleti okoskodás, azt jól pél­dázza, hogy Pozsgay Imre, a rendszerváltás előkészítésének kulcsembere, Lakitelek „véd­nöke”, a rendszerváltásban csalódva 1992 nyarán a Kossuth Klubban mindezekről az összefüggések­ről nyílt előadásban számolt be s azt a hivatalos sajtó nem cáfolta meg. Az első „szabad” választás az elvtársak orszá­gát az ún. „elit” országává változtatta. A 385 kép­viselőnek alig 10-15%-a jött a bukott rendszer ár­nyékos oldaláról, s a többi jól jövedelmező, de rengeteg meghunyászkodást, alakoskodást igény­lő állások napos oldaláról. Jellemző, hogy az első országgyűlési ülés a képviselői fizetések megálla­pításával foglalkozott s ezzel a politika a Németh László-féle értelemben vett minőség forradalma eszközéből foglalkozássá nyomorodott, az egyéni és pártmachiavellizmusok piacává lett. Az áhított szabadsághoz az érdek és ezzel az irigység társult. A koalíció „foglalkozásból” ígért s az ellenzék ugyanezen okból kritizált és túllicitált. Méltán írja Csoóri Sándor a Magyar Nemzet 1993. november 27-i számában — sajnos nagyon későn — önkriti­kus remeklésében az eltelt három esztendőről: „Kisiskolás jósoknak és reménykedőknek bizo­nyultunk. Még a választások előtti hónapokban kiderült, hogy épp a látszatok ellen küzdő értelmi­ségi csoportok — akarva-akaratlanul — egy újabb látszatvilág alapjait rakják le. Ideje bevallanunk, hogy nekünk, politizáló értelmiségnek már rég nem volt valóságos, eleven párbeszédes kapcsola­tunk az országgal... s ez a kapcsolat a változás he­ves hónapjaiban sem jött létre... Mi évtizedekig csak a hatalmon lévők és a magunk helyzetét is­mertük.” Ez a kései siratóként jelentkezett önkritika bi­zonyítja, hogy milyen nagyot vétett a parlament, hogy az őrségváltáskor elmulasztotta megalkotni a kétkamarás parlamentet, ami nélkül félkarú gólem a parlamentáris demokrácia, de nagyot vétett a mi­niszterelnök is, amikor a parlament segítségével az ország nyakára ültette paktumszülte „gyenge” el­nöknek Göncz Árpádot, aki aztán már a taxis-blo­kád idején kimutatta foga fehérjét s azóta is ezt te­szi mind gátlástalanabbá, jelezvén, hogy ő az ellenzék elnöke. A betegágyán fekvő miniszterel­nöknek mint irodalmilag verzátus embernek — az elnök fontoskodó leveleit olvasva—eszébe juthat Wass Albcrtnck még a Rákosi rendszer véres tob­zódása idején írt váteszi verses üzenete az amerikai emigrációból: „Miként hirdeti a Biblia, megmére­tik az embernek fia, s ki mint vet, azonképpen arat, mert a víz fut, csak a kő marad”. Sajnos legfeljebb azon van ma már lehetősége elmélkedni, hogy ket­tejük közül ki a „víz” és ki a „kő”. Vetése sajnos rossz termést hozott. A Csoóri emlegette „kisiskolás” színvonalat jól mutatja, hogy alig van új törvény, amit pár hó­nap múlva ne kellene „módosítani”, pedig mennyi sanda összekacsintás, elvtelen alkudozás előzte meg ezeket a törvényeket, de erre utal a kárpótlás és történelmi igazságtétel, a múlt bűnösei felelős­ségre vonásának törvényes rendezése körüli huza­vona, s mindez csak fokozza az elégedetlenséget a tehetetlenségében is gőgösen hipokrita filiszter kormányzattal szemben. Ha meggondoljuk, hogy a nép már a görögök szerint is a múlt őrzője és a jelen biztosítéka, akkor látnunk kell, hogy a mi esetünkben is a nép a fo­lyamatos múlt és a nemzet a folyamatos jelen. Czuczor Gergely, a bencés pap-költő már a múlt században így fogalmazta meg ezt tény- és fcla­­datmeghatározásként: „Hogy hazámat ne szeres­sem s a bitorlót meg ne vessem, hatalom nem te­heti.” Ebben az összefüggésben kell nagyon súlyos politikai véteknek tekinteni a fent idézett Csoóri­­féle önkritikát a nép és az „elit” közötti kapcsolat megszakadásáról, de ez minősíti a „kisiskolás” színvonalú kormány bizalmatlanságát a történe­lemből jól ismert népi teherbíróképesség lebecsü­lését illetően is, amikor saját, jól felfogott érdekét is semmibe véve elmulasztotta tájékoztatni az or­szág népét megfelelő formában az 1982. évi 6. sz. törvényerejű rendeletről, amit annak idején Kádá­rék bűnös módon szintén elmulasztottak megten­ni. Ennek a Valutaalapról szóló rendeletnek IX. cikke—az országot érintő súlyos elzálogosítások­ról a felvett dollárhitelekért — igaz tájékoztatás esetén elejét vette volna az ellenzék és a liberális sajtó nemzeti érdekeket sértő gyanúsítgatásainak. Hasonló vétek a néppel szemben, hogy a magyar olvasó a volt angol miniszterelnök, MargaretTeat­­cher könyvéből ismerheti meg, ha megismeri, az Antall miniszterelnöknél történt látogatása alkal­mával szerzett tapasztalatot, mely szerint a minisz­terelnökkel együtt nézték a Németh Miklóstól örö­költ s „poloskával” (lehallgatóval—A szerk.) fel­szerelt Lenin-szobrot. Felderítő értékű közlése ez a volt angol miniszterelnöknek tartalma szerint is, és azért is, mert nem a magyar miniszterelnök adta a nemzet tudtára. így lesz a balekségből cinkosság s majdan bűnbakság. Csoóri kései siratójában így mereng: „Közele­dik a második .szabad' választás, s bennünk van még az első görcse, ellentmondása, iszapja. S ben­nünk a csalódás, melyet mint veszedelmes tályo­got fel kellett volna tárnunk... A kétségeket elso­dorja a dac. Az önvizsgálatot a visszavágás ösztö­ne, vagy káröröme... A politikai értelmiség — tartozzék bárhova—még az elmúlt három és fél év belterjes kudarcai után sem arra törekszik, hogy megtépázott erkölcsét és intellektuális tekintélyét visszaszerezze, hanem arra, hogy a hatalom csakis az övé legyen.” Ehhez hozzáteszem: mert ez neki igazi Amerika. Pedig ez nem lesz így, s ehhez két vidéki tapasztalat fapados állampolgári élménye­imből, amúgy alulnézetben: Ez év október 30-án Szekszárdon jártam apám sírját meglátogatni, s hajdan volt gimnáziumom előtt elsétálva a szomszédos épület sarkánál láttam az 1947-ben felállított emléktáblát a 19-es proletár­­diktatúra leverése után kivégzettek nevével. 46 év után is ott áll a tábla s nem bántotta senki a „bundás populisták közül”, pedig a rendszerváltás előtt el­járt előtte KISZ-es diák korában az azóta elhalálo­zott Csengey Dénes, meg a ma is kormányban lévő dr. Pálos Miklós Keresztény Demokrata államtit­kár is, aki ugyanabban a gimnáziumban érettségi­zett vagy 3x8 évvel utánam. A nép indulatai más­felé vannak. Békességet akar, s dolgozni magáért, a családért s azért, hogy kenyér kerüljön a folya­matos jelen asztalára, mert ez a jövő is egyben. Nincsen ehhez szüksége a Csoóri által jólértesült­­nek nevezett „elit” kioktató prókátorságára, hiszen jól tudja, hogy az az cl it önteltségében önmaga so­kat eltékozolt a szabadságból! A másik példát a TV november 24-én este a Vallási Műsorok Szerkesztősége révén szolgáltat­ta Orosházáról a Tessedik Sámuel által emeltetett templom kertjében felállított II. világháborús em­lékmű felavatásával a 736 magyar, tót, nemet és zsidó áldozat emlékére. A Mihály Árpád által ter­vezett 17 méter magas, akácfából faragott Életfa harangláb terve hamarább született s parázslót! a nép emlékezetének hamuja alatt, mint hogy Karsai a Kirekesztők 28. oldalán ezt a gyalázatos monda­tot leírta volna: „Folyik a hősi halottozás és az ér­telmetlen, rossz célokért folyó háború áldozatait immáron szinte kötelező honvédő hősökként tisz­telni.” Az emlékezet időtartamára mutat, hogy az egyik orosházi öregasszony még ma is őrzi azt a befőttet, amiből férje utoljára evett 1942-ben, ami­kor a háborúba parancsolták. A munkaszolgálato­sok, robotra hurcoltak, a leventék s katonák nevét őrző szögek jelzik, hogy a nép őrzi és táplálja a folyamatos múltat. Az Életfa kis harangja érettük szólt s érettük szólt a Miatyánk magyar, tót, német és kun nyelven s érettük égett csonkig a 736 szál gyertya az esti csendesség áhítatában... Míg a nép él, addig ne féljünk a holnaptól, jöj­jön akármiféle romlás, összeomlás, ide nem jöhet rosszabb. Téved Csoóri, amikor arról ír kései sira­tójában, hogy a kör bezárult. A kör nem zárul be! Hirdessen a Nyugati Magyarság hasábjain a hazalátogató honfitársak számára! American Express utazási szolgáltatások Magyarországon * TRAVEL RELATED SERVICES An American Express company Repülőjegyek • Hitelkártya szolgálat • Utazási csekkek < • Pénzváltás • Városnéző utak • Ügyfélposta • • Szállodai szobafoglalás • • Express Pénzátutalás (MoneyGram) • • Speciális szolgáltatások csoportoknak • • Találkozók, tárgyalások szervezése • Konferenciák • • Jutalomutak szervezése • AMERICAN EXPRESS MAGYARORSZÁG 1052 Budapest, Deák Ferenc u.10. Telefon: 266-8671 Telefax: 267-2027 Telex: 22-2124 Az American Express kártyát több, mint 3000 helyen fogadják el Magyarországon.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents