Nyugati Magyarság, 1993 (11. évfolyam, 12. szám)

1993-12-01 / 12. szám

1993. december

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

TUSKÉS TIBOR:

Megtette, amire lehetősége volt

„Ha három magyar találkozik, akkor közülük az egyik külföldi.” Ez az Illyésnek tulajdonított mondás azt érzékelteti, hogy a világon élő mintegy tizenöt millió magyarból ötmillió az országhatárokon kívül található. Más szóval: nincs még egy etnikum Európában, amelynek egyharmada nem az anyaországban, hanem annak határain kívül él.

Az okokat ismerjük: a kép a Trianonban hozott békediktátumra vezethető vissza. A következményeivel pedig számolnunk kell: nem élhetünk úgy sem az anyaországban, sem a kisebbségi sorban, hogy fejünket a homokba dugjuk, és nem számolunk a tényekkel.

Egy vidéki magyar város viszonylag jól fűtött lakásában, az elköltött szerény reggeli után kopogom gépbe ezeket a sorokat. Jártam tőlünk északra és délre, keletre és nyugatra, ismerem a nemzetiségi létet Szlovákiában és a volt Jugoszláviában, Romániában és Ausztriában. Még sincs bátorságom arra, hogy tanácsokat adjak, mások helyett beszéljek, ítéletet mondjak. Ismerem a szórvány-magyarság sorsát, de soha nem éltem huzamosabb ideig a diaszpórában, s nem akarom, hogy valaki azt mondja: könnyű neked beszélni, bezzeg laknál Kassán vagy Újvidéken, Kolozsváron vagy Alsóőrön. Csak arról beszélhetek, amit ismerek, amit átélni képes vagyok, amit innét látok. Amit szigorú önvizsgálattal, önkritikusan elmondhatok.

Akik az első világháború után születtek, készen kaptak egy történelmi helyzetet. Kiindulni csak ebből lehet. Aki ismeri a történelmet, tudja, hogy az országhatárok nem örökek, de ép ésszel azt is belátja, hogy azokon erővel változtatni ma nem lehet: az erőszak erőszakot szül. Egyet lehet tenni: a hátrányos helyzetet fölszámolni, a kisebbségi sorsot elviselhetővé tenni, a határokat átjárhatóvá tenni, „légiesíteni”, a különbségek és a másságok elfogadása mellett egy nagyobb emberi közösségben testvériesülni.

És addig?

Az anyaországnak példát kell adni. Kormányok, politikai rendszerek változhatnak, de ez csak olyan lehet, mint a ruhacsere. Az anyaország magyarsága egyetemlegesen felelős azért, hogy milyen kép él róla távolra szakadt fiaiban, azért, hogy mit közvetítünk, mit adunk át magunkból. Élniakarást, erkölcsi erőt, nemzeti tudatot sugárzunk-e, vagy álságos szavakat, torzsolkodást, pártoskodást, megosztottságot? Ellenfeleink néha jobban ismernek bennünket, mint önmagunk. Ha két magyar találkozik, háromfélét akar.

Eltűnődtünk-e már azon, hogy a határokon túli magyar nemzetiségi szervezetekben újabban tapasztalható polarizálódásnak, kiválásnak, meghasonlásnak milyen mértékben vagyunk mi az okai? Milyen nemzetképet exportálunk magunkról? A szabadságával élni tudó, cselekvő, tevékeny nép képét, vagy az elégedetlen, viszálykodó, örökké bűnbakkereső közösség képét?

A családon belül a természetes emberi kapcsolat az, hogy az erősebb, a tehetősebb, a jobb sorsban élő segíti a gyöngébbet, a rászorulót, a hátrányos helyzetűt. Néha nagyot dobban a szívünk, néha megmutatkozik nagylelkűségünk. A romániai „forradalom” idején eposzi hősökre emlékeztető bátorsággal vitték az autókaravánok a ruhát, az élelmet, a könyvet Erdélybe. Aztán elült a lelkesedés. Amikor az egyik erdélyi, szorult anyagi helyzetbe került gyermeklap új számát sikerült Magyarországon tízezer példányban kinyomtatni, nagyobb gond volt, hogy a különféle honi hivatalok engedélyt adjanak a kivitelre, mint az, hogy bejusson a lap Romániába

Illúzió, hogy mások kikaparják helyettünk a gesztenyét. Illúzió, hogy a nemzetközi fórumokon mások majd szót emelnek értünk. Illúzió, hogy a fejlett, hagyományos demokráciájú nyugat-európai országok segítik gondjainkat megoldani. Annyit érünk el, amennyit magunk megteszünk. A politikus politikusként. Az író íróként. A kiránduló diák diákként.

A megismeréssel, a tapasztalattal, az érzékeléssel kezdődik az emberi létezésben minden. Évekig szajkózták a fülünkbe: a szocialista táboron belül a titói nemzetiségi politika a leghumánusabb, a legrokonszenvesebb, a legtisztább lenini elveket követi... Manapság láthatjuk, hová vezettek ezek a humánus, rokonszenves, tiszta eszmék. Aki persze már húsz évvel ezelőtt nyitott szemmel járt a Vajdaságban vagy Horvátországban, sejthette a valóságot. Két népszámlálás között, tíz év alatt több mint tíz százalékkal fogyott a jugoszláviai magyarság száma. A lemorzsolódást siettette a népszámlálás egyik ravasz fogása. A „nemzetisége” rovatba ugyanis nemcsak azt írhatta be a megkérdezett, hogy szerb, horvát, szlovén vagy magyar, hanem azt is, hogy jugoszláv.

De ne legyenek illúzióink a polgári demokráciák nemzetiségi politikájával kapcsolatban sem. A szór vány magyarság száma Ausztriában fogy a leglátványosabban. Itt meg sem kérdezik az állampolgár anyanyelvét, nemzetiségét. Itt csak arra a kérdésre lehet felelni népszámláláskor, hogy melyik nyelvet használja? S az Alsóőrön magyar anyától született lány, aki bécsi boltban eladóként dolgozik, vajon melyik nyelvet használja munkahelyén?

Az ismeretnek sokféle formája és fokozata van. Tudjuk-e, mi a különbség Szlavónia és Szlovénia között, hol van Kórógy és Kórós, utazhatunk-e útlevél nélkül Arany János szülőhelyére és Petőfi Sándor halálhelyére? Ismerjük-e az erdélyi fejedelemség történetét, Márton Áron életét, Kány ádi Sándor verseit? Miképpen történt, hogy a Szigeti veszedelmet, amit az egyik Zrínyi (Miklós) megírt, a másik Zrínyi (Péter, a testvére) fordított le horvát nyelvre? Vittük-e magunkkal Erdélybe útiolvasmányul Németh László romániai beszámolóját? A tudatlanságból, a tájékozatlanságból születik a közömbösség, a hamis, érzelmes ellágyulás, a helytelen, ártalmas cselekvés egyaránt.

Mit hoz a holnap? Milyen lesz a jövő?

Reménykedni is lehet, keseregni is.

Itthon is lehetek emigráns, kisebbségi létben is megtapasztalhatom a lelki szabadságot, a helytállást, az erkölcsi erőt.

Budapesten is lehet valaki renegát, és Puerto Ricóban is meg lehet maradni magyarnak. Már a török alatt született egy szavunk a magyarságát feladó, hitehagyott, mohamedánná lett magyarra: pribék.

Lehet, hogy néhány száz év múlva itthon, az anyaországban elfogyunk, de a mai határokon túl, a Hargita tövében majd marad egy magyar közösség, amely szentségként őrzi az anyanyelvét.

Lehetek pesszimista és optimista.

Gondolhatok arra, hogy már most is betolakodó, ék-népnek tekintenek bennünket, és a századok felőrlik a magyar etnikum erejét. S gondolhatok arra is, hogy tatárjárást, törökdúlást, két világháborút, idegen megszállásokat túlélt ez a nép, s minden baj és vész után Anteuszként állt talpra, szülte meg tehetséges fiait, s bizonyította életerejét.

Bartók Béla szembenézett a lehetőséggel, hogy egy évezred múlva egész munkásságának nyoma se lesz, s „tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre feledésbe süllyedt”. Mégis megalkotta műveit, amelyek ma egy nagy magyar zeneszerző szellemét hirdetik világszerte. Megtette, amire lehetősége volt, amire belső, erkölcsi parancs szólította.

Nekem is van egy történetem.

Évekkel ezelőtt könyvet írtam a Képes Földrajz sorozatban Magyarország címmel. Itthon öt kiadást megért a könyv. Aztán azt hallottam, hogy szlovákra is lefordították, és egy szlovák ifjúsági kiadó jóvoltából Pozsonyban is megjelent. Elámultam: most már a csak szlovákul tudó diák is egy magyar ember szemszögéből, egy magyar író kalauzolásával olvashat Magyarországról? Érdekelt, hogyan született meg a fordítás. Amikor legközelebb Pozsonyban jártam, bemutatták a könyv fordítóját, Jozef Franót, a pozsonyi Comenius-egyetem professzorát. Az étteremben nagyon nehezen indult meg közöttünk a beszélgetés, és később is akadozott. A professzor mellett a felesége ült, minduntalan ő tolmácsolt.

— Honnét tud ilyen jól magyarul? Ön talán magyar? — kérdeztem.

— Igen — mondta halkan.

köszönésemre csak bólintottak. A, jó napot”-ot sem ismerték. A beszélgetés során a következőkre derült fény. Volt egyszer egy magyar lány, Farkas Mártának hívták. Elvette egy szlovák férfi, akinek Jozef Frano volt a neve. Mártát megvetették a magyarok, miért ment egy szlovák legényhez. Jozefet kiközösítették a szlovákok, miért vett el egy magyar lányt. Hogy legalább egymás között ne legyen háborúság, a gyerekek már csak szlovákul tanultak meg... Édesanyjuk nem adott nekik anyanyelvet. A lelkifurdalás azonban nem hagyta nyugodni. Mulasztását azzal akarta jóvátenni, hogy elkészítette könyvem szlovák nyersfordítását, és annak felhasználásával született meg a férje keze alatt a tökéletes szlovák nyelvű változat.

A keresztényi alázat ára

Társaságalapítással, hazatelepülni szándékozók ingatlanügyeivel, kárpótlással kapcsolatos tanácsadás, ügyintézés: 32/1. sz. Ügyvédi Iroda Budapest, XII., Hertelendi u. 4/a. \J25.

Dr. Biczó Zsuzsa — Dr. Vadócz Ferenc Tel/Fax: 011-361-156-9717

J/

(Folytatás az 1. oldalról)

zánkat, hogy idelátogatott Őszentsége II. János Pál. „Cápalátogatást” kiáltott, s már ebből is érezhető, egyéb ízléstelenségektől sem tartózkodott. .

Az ízléstelenségben a liberális, és magát magyar szocialistának nevező ellenzék az elmúlt három és fél évben olyat alkotott, amivel monumentalitásban tán semmilyen diktatúra nem vehetné föl a versenyt. Igaz, életet nem oltottak ki, de Antall József miniszterelnökkel kezdve a sort, sokakat megpróbáltak erkölcsileg megsemmisíteni, ami tán vetekszik azzal a bűnös cselekedetsorozattal, amely az ÁVH nevéhez tapad. A miniszterelnököt nevezték hazugnak, szélsőjobboldalinak, s mindennek, ami megfelel a rágalmazás összes feltételének, s tán akkor követte el az új hatalom a legnagyobb hibát, amikor úgy döntött: mindezeket az egész nemzetet ért sértéseket keresztényi alázattal fogadja.

Ez az alázat az oka annak, hogy a média vonalán, a rádióban és a televízióban a rendszerváltozást követően azok a hölgyek és urak kaparintották magukhoz a mikrofonokat és a kamerákat, akik a Kádár-rendszer körmönfont, s e körmönfontságból kifolyólag néha még ellenzékinek is tűnő, hűséges kiszolgálói voltak. E- zek a nők és e férfiak szakembernek kiáltották ki magukat, s szinte kitiltották a stúdiókból azokat a személyiségeket, akik nemzeti és keresztény eszmeiséget képviselnek.

Ez a maroknyi csoport támogatta a vidéki Magyarország volt urainak tobzódását, amit finoman korábban privatizációnak, ma magánosításnak nevezünk. Ezek nem a fél, hanem szinte az egész országot zsebükbe gyűrve kuncogtak a koncon, s szerénységem a rendszerváltozás után két és fél esztendővel kapta az első meghívást a Magyar Televízióba a „Kinn, pádon” című műsorba, mikor is a Pest Megyei Hírlapnál végbement rendszerváltozásról kellett számot adnom. Csurkistának neveztek, olyan szerkesztőnek, aki népi-nemzeti beállítottságú, azaz bűnös, hiszen volt elvtársakat, szám szerint tizenkettőt küldött el a laptól.

Személyem persze lényegtelen, ha a taxisblokádot követő úgynevezett „pizsamás interjúra” gondolok, amikor a kórházban lévő Antall József elmondta: nem kapott lehetőséget arra, hogy a Magyar Televízióban az ország üzemanyag-készletével kapcsolatosan szóljon a nemzethez. Gondolatainak kifejtését azért akadályozták meg, mert folyt az önkormányzati kampány, s az ő szereplése állítólag az MDF-szimpatizánsokat kovácsolta volna öszsze.

Ez az érvelés lehet, hogy Tom Lantos - belpolitikánkba gyakorta belekotnyeleskedő amerikai képviselő - számára érthető, ám minden jóérzésű magyar ember fölháborodik rajta és egyszerűen visszautasítja azt az eljárást, amely a Hankiss Elemér és a Gombár Csaba által fémjelzett elektronikus médiában eluralkodhatott.

Eluralkodhatott olyannyira, hogy köztársasági elnökünk 1993. október 23-i kifütyülése a Magyar Televízióban meghamisítva jelent meg mint tudósítás. Az „Esti Egyenleg” (televíziós ellenzéki hírműsor — A szerk.) azóta elbocsájtott főszerkesztője, s a megszüntetett műsor miatt az értelmiség egy szűk csoportja provokatív módon tiltakozik, véleményével teleharsogja az étert, miközben az ellenzék legprominensebb személyiségé, a különben pártok fölött álló, ám ezt megvalósítani képtelen Göncz Árpád a nyugati újságírókhoz fordul segítségért. Ez olyanynyira megalázó, a nemzet egészére nézve hátrányos cselekedet volt, amit Göncz Árpád az életben soha nem moshat le magáról, hisz olyan hírbe keverte Magyarországot, hogy az vetekszik minden, a Kádár-rendszerben elkövetett gyalázatossággal.

Mindezek ellenére nem kell borúsan szemlélnünk a jövőt, bízhatunk abban, hogy a nemzet, józanságát megőrizve, nem követi a lengyel példát, s nem hozza vissza a következő választásokon azt a baloldalt, amely a demagógia eszközeitől régen sem riadt vissza, s ezt a tulajdonságát napjainkban is gyakorolja. A demagógiájuk célpontja azoknak a tábora, akik az elmúlt három és fél esztendőben munkanélkülivé váltak. Munkanélkülivé válásuk természetes, hiszen a Kádár-rendszerben, mint azóta kimutatták — de mindannyian tudtunk róla —, néha huszonöt százalékos volt a munkanélküliség, ám a munkanélkülieket a teljes foglalkoztatottság tébolya miatt a gyárkapukon belülre terelték. Csoda, hogy az Antall-kabinet a munkanélküliséget egyáltalán kezelni tudta, hiszen a Lázár- és a Németh-kormánytól még Munkaügyi Minisztériumot sem örökölt.

A munkanélkülieket, akiknek jelentős része elégedett ebbéli státuszával, a szocialisták, köztük több volt miniszter és MSzMP-vezető, szociális demagógiával célozzák meg, természetesen nem eredménytelenül. Erre a demagógiára tárt karokkal várnak azokban a szerkesztőségekben, amelyekben fondorlatos módon tudják kiemelni a hangsúlyokat, s mindebből kideríteni azt, hogy a magyar nép olyan elkeseredett napjainkban, amilyen elkeseredett még történelme során sohasem volt. Ügyesen forgatják a szót, hiszen magam is tapasztaltam, némely faluban most, amikor kárpótolni próbálják a szocializmus bűneiért az ott élőket, bizony elkeseredettebb hangulat uralkodik, mint akkor uralkodott, amikor azt a falut a kommunisták kifosztották, s a módosabb parasztokat földönfutóvá tették.

De mégsem szabad borúsan szemlélnünk a jövőt, mert hiszem, hogy a nemzet józanabb része jól látja, Magyarországon nem lehet keresztény és nemzeti szellemiség nélkül még egyszer hatalomra kerülni.

A magyar nemzetnek tudomásul kell vennie, hogy az első négy évben el kellett takarítani a romokat, s olyan alapokat lerakni, amelyek építése egyáltalán nem látványos. Bár ebben nincs igazam! Hiszen, ha már a látványnál tartunk, tudomásul kell venni, a magyar autópark az elmúlt három és fél év alatt szinte kicserélődött, hogy igenis minden liberális törekvés ellenére, ha kín-keservesen is, de alakulnak az egyházi iskolák, hogy lejáratódnak azok, akik nemrégiben zsebretett kézzel, vállvonogatva vallották meg a parlament nyilvánossága előtt, hogy pufajkásként vettek részt a forradalom és szabadságharc leverésében.

A pufajkás Horn Gyula mellett lejáratódik az a Pető Iván is, aki úgy emlékezett, édesapja határőrvolt, ám Kéri Edit színésznő bebizonyította: a pártvezér tudathasadásos, mert édesapja igenis a rettegett kék ÁVÓ őrnagya volt. De mellettük remélhetőleg azok is lejáratódnak, akikről a négy esztendő alatt kiderült-kiderül, hogy politikai szereplésüket — tartozzanak is bármelyik párthoz — önnön pecsenyéjük sütögetésére használták föl.

Sokan vannak ilyenek ezen az oldalon is, ami a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségi csoportjának majdnem felét is érinti, hiszen az országos terjesztésű, kormányhoz lojális Új Magyarországtól távozni kényszerültek, méghozzá azért, mert nemzeti és keresztény eszmeiségükből jottányit sem voltak hajlandók engedni.

Derűsen pillantunk a jövőbe, mert hisszük, ezekkel a bűnökkel az elkövetőknek el kell számolniuk —ha nem is bíróság előtt, de önmaguk előtt feltétlenül. Ezt kívánja meg az az út, amelyről Magyarország már nem térhet le, s amely utat szabadnak, demokratikusnak szoktunk nevezni.