Nyugati Magyarság, 1993 (11. évfolyam, 12. szám)
1993-12-01 / 12. szám
14. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1993. december „Lenni vagy nem lenni...” BEKE GYÖRGY: Báthori István „családtagjai" Hány és hányféle vonatkozásban tehetjük fel napjainkban a hamleti kérdést a déli végeken! Hangulatunktól, idegállapotunktól függően gondolhatunk a táj magyarjainak házaira, iskoláira, lapjaira... Töprenghetünk sorsunkon keseregve, vagy őrizve keblünkben a reménység szikráit, s aztán az újabb és újabb események hatására mind kevésbé bizakodva dolgaink jóra fordulásában. Pillantásunkkal a gondok örvényein túli partot kutatjuk. —Á //hatatosságunk célja: a továbbélés, méghozzá csonkítatlan kultúrában. Szellemiségünk őrzését pedig a legkülönfélébb törvények gátolják vagy teszik nehézzé, közöttük az ominózus iskola- és egyetemi törvény is, amely úgy számolja a kisebbségi embereket, mint lapjait a kártyás: vajon kivan-e a huszonegy? Az idő kerekét visszafelé forgatni vagy megállítani persze csak azzal a kockázattal lehet, hogy tettünket számon kéri egykor tőlünk a világ, amely ha tétován tekint is Bosznia csontvázzá aszott táborlakóinak a szemébe, mégiscsak látva látja álcázott homokzsákok mögé bújni a bűnt. És hallja az örök kisebbségben élők messze hangzó szavát is, amely ma még tisztán csendül ezen a tájon, de holnap talán idegen zöngék teszik felismerhetetlenné. Mert hát idáig voltak általános és középiskoláik, sőt egyetemi tanszékeik Vajdaságban a kisebbségeknek, habár a számuk csökkentésére irányuló mesterkedések nem egészen új keletűek — gondoljunk csak a gimnáziumok mondvacsinált ürüggyel való felszámolására és a helyükbe lépő „szakirányú oktatási központok” tudásromboló és pedagóguszüllesztő hatására. Az egymásnak feszülő indulatok hátterében születő törvények természetesen nem lehetnek különbek, mint az emberek, akik megalkották őket. Amíg az egyes nemzetek külön erkölcsöket hoznak létre a maguk számára, szemben a mindenki másra érvényesekkel, addig sorsuk javítását aligha várhatják el másoktól a megtűrtek, a más nyelven beszélők, akiket oly nehéz megérteni. Talán a feléjük szálló szidalmak zaja riasztotta fel Csipkerózsika-álmukból azokat, akik valahol nemzedékeken túl felejtették legfőbb szellemi értékeiket. Az általános zűrzavarban keresik most ők is, hova, mely kultúrához tartozzanak. Az idő pedig mindig a tisztáknak dolgozik, mégha őket szenvedted is meg leginkább. Velük mondatja ki bizakodással: lenni, megmaradni! Csordás Mihály Két iskolás korú lurkó számomra érthetetlen betűket mázolt, vörös festékkel, Báthori István ülő szobrára. A szoborra és talapzatára. Ott várakoztam valakire a kicsiny parkban, a Hungária körút és a Thököly út találkozásánál. Történelmi helyen, históriai hangulatban. Egyébként nem is figyelek a jelenetre, elsiklok fölötte, miként a világvárosban annyi mindenről nem ajánlatos tudomást venni, ha az ember gondol az egészségére. Rég leszoktam arról, hogy „ok nélkül” megszólítsak ismeretleneket, pusztán azért, mert mondjuk, éjfélkor rikoltoznak az ablakom alatt, s vihogva élvezik, ha ijedten húzom félre a függönyt. Ha a mozgólépcsőn félrelöknek egy tapiskáló nénit. Ha szemmel láthatóan más országból ide portyázott, könnyű pénzre vágyó, a szelíd rendőrök szeme láttára állja el a Szent István bazilika bejáratát, kinyújtott kézzel, mormolva valamit, hogy a külföldi turisták csóválhatják a fejüket: ennyi rosszul öltözött ember él és koldul ebben az országban? (Egyébként nem is nagyon ajánlatos egy ilyen lépcsőállót megszólítani, mert a szomszédos utcában bicskás férj vagy másvalaki férfi hozzátartozó lesi a portyázó biztonságát, és az a bicska nagyon gyorsan, villámgyorsan szúr.) De ez a két lurkó, amint megáll a padom mellett, mintegy távlatból szemlélni művét, az összemázolt szobrot, igazán nem veszedelmes. Bécsben az Europa Club estjére, amelynek Toró Tibor, Farkas Árpád és Cseke Péter társaságában a múlt őszön vendége voltam, majdnem egyhetes ausztriai tartózkodás után került sor. A bécsi Bornemisza Társaság harmincéves évfordulójára szervezett és mintegy száz romániai magyar írót, művészt és különböző tudományok művelésében jártas erdélyi embert és ezek élettársait felvonultató ünnepi rendezvénysorozat után Dr. Smuk András írásban és szóban is megfogalmazott elegáns meghívója, az én esetemben, kötetlen témát ajánlott: beszámoló az erdélyi magyarság helyzetéről. Toró Tibor egyetemi előadótanárnak a találkozó első részében Bolyai János bécsi és temesvári tartózkodása kapcsán a tér abszolút és igaz tudományának megteremtéséről kellett beszélnie, Farkas Árpádtól, nyilván, verset (is) vártak, Cseke Péter az erdélyi magyarság történelmi sorsfordulóiról értekezett, jómagam pedig a Talán nem is vétkes. Talán csak gyermekek, csínytevők. — Csak nem festőművésznek készültök, fiaim? — Miért készülnénk festőművésznek? — Gondoltam, hogy ezen a szobron a festészetet gyakoroljátok... Harsány hahotával nyugtázzák a „bemondásomat”. Talán a következő órában tovább mondják, barátaiknak: mekkora szamár az az őszülő férfi, festőknek nézte őket... —A temetőben is szoktatok festegetni? — faggatóztam tovább. — Miért járnánk oda? — Kár. Nagyon szép sírkövek vannak, márványból. És nem is anynyira koszosak, mint ez a szobor. A- zokon lehet igazán gyakorolni. — Jó ötletet adott, bácsi — nevetett a nyurgább. — Nincs sírotok a temetőben? Mondjuk a nagyapátoké? — Ezt miből találta ki? — Véletlenül. Sírköve is van a nagyapátoknak? — Hogyne lenne - büszkélkedik a lurkó —, tavaly állítottuk. — Tavaly? És még nem pingálta össze senki? Eltűnődtek. Nem állítottam-e csapdát nekik? Az egyik megkockáztatta, hogy talán ott is festegetnének, de a temetőben őrök vannak. Az unoka őszintébb: — Saját nagyapám sírkövét csak nem piszkítom be? jelenlegi helyzetünkre utaló vázlattal hozakodtam elő. Az ennyire kötetlen téma jó is, rossz is. Végül néhány napos bécsi élményeim késztettek arra, hogy, látszólag, a könnyebbik megoldást válasszam: a téma szakszerű megközelítése helyett a személyes, szubjektíve megélt élmények felől közelítve, már amennyiben az ember személyesen is hordozhat egy megélt keleteurópai, erdélyi sorsot. Először jártam Ausztriában. Tulajdonképpen olyannak tűnt, mint amilyennek elképzeltem. Erdély és ezen belül akár Háromszék ember alakította tájait vélhettem itt is fölfedezni a templomtornyok messzifénylő gombjai és égigérő lándzsái láttán, a ligetes erdők, gyümölcsösök ölelésében rejtezkedő, kertesházak sokaságából összeálló falvak képében gyönyörködve. A honi táj onnan nézvést akaratlanul is idealizálódik, inkább történeti-földrjazi alapvonásaira figyel az ember, mint az ordas korok ütötte, sokszor gyógyíthatatlan sebekre, az utóbbi években rákent koszra és gyalázatra. Városélményeim alapvonásait is felfedeztem itt, Brassó, Szeben vagy Segesvár polgári építkezéséhez, a gótikához, otthoni cseréptetőkhöz szokott szem könnyen észreveszi nemcsak a hasonlatosságot, hanem az a - zonosságot is. Nyilván más arányokban és méretekben s csak egy-egy épületcsoportra gondolva. Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivásárhely főterének épületegyüttesei egy ausztriai kisvárosban is ismerős rajzolatúak, s ha az ember részleteire bontja ezeket, még egy cserép formájában, a párkánydíszeken, a háztetőre helyezett szélkakason és ezernyi más apróságon fedezi föl a hasonlóságokat. Csak — Igazad van, fiam. Él benned a rokoni szeretet. Zavartan hallgattak. Valami csapdát készítek nekik mégis? Pedig csak annyit kérdezek: — És ez a fejedelem kicsoda neked? — Ki lehetne? — ámul el. — Senki. — A nevét sem tudod? — Fel van írva. Egyéb nincs a talapzaton. Mi más is lehetne még? Szobrokra csak a neveket írják fel. Minden egyebet a lelkekbe, az emlékezetbe írnak (noha ez a kettő nem mindig ugyanaz). Tartsak most történelemleckét Erdély fejedelméről és Lengyelország királyáról, a jeles uralkodóról, a magyar megmaradás hőséről? Egyben a lengyelek nemzeti nagyságáról? Soha nem hallottak volna minderről? Hiányoztak arról az óráról? Vagy nem is volt ilyen órájuk soha? Nézek magam elé, komoran, béklyózott lélekkel. Pedig a lurkók várnák, hogy tovább évődjek velük. Hát nem jó mulatság, nekik való szórakozás? Egy idős úr holmi királyról beszél nekik, magyar-lengyel testvériségről, ezen az ösvényen elérkezik egészen Bem apóig, majd tovább, a tábornok budai szobráig, 1956 őszéig-És lassan a máig. A feledésig. Megérthetnek-e ezek a gyermekek bármit is saját történelmükből, ha a szobor, Báthori alakja csak pingálni a megőrzés szándéka, az ápoltság állapota más. Nem nehéz kitalálni, hogy a táj- és településképet a közös történelmi múlt hozza ennyire össze. Akkor tulajdonképpen bennünket mi is választ el? A határok? A vám, a vízumkényszer? Engem az a kitüntetés ért, hogy a Bornemisza Társaság német irodalmi gálaestjének programjában egy kisesszém német nyelvre fordítva szerepelt. A most Finnországban élő Dr. Szabó T. Ádám, Sütő András, Kónya Lajos grazi operaházi tag, a Bornemisza Társaságot képviselő Szépfalusi István és Magyary Kossá István, Steyr elnök mondandója mellett, sőt, a főelőadó, dr. Erhard Busek bécsi tudományügyi miniszter jelenlétünket az európai köztudatba beemelő beszéde társaságában. Döbbenetes volt, amikor Szépfalusi István tiszteletes úr megkérdezte: —Tudsz-e annyira németül, hogy magad olvasd fel? És nem jött zavarba, nem legyintett, amikor kimondtam: — Nem! — Megkértem NN-t - mondta -, kiválóan és szépen beszél németül. Mint egy színész. Ha valami folyamatosan feszélyezett Bécsben, az a nyelvi ellehetetlenülés volt. Mikor az utcán, üzletekben magunkra maradtunk — talán más is ismeri ezt az állapotot —, román, sőt, orosz szavak buggyantak volna elő belőlünk szorongatott helyzeteinkben. Tájaink, tornyaink nagyjából hasonlíthatnak egymáshoz, lehetnek akár azonos kőből faragottak is, de nyugati nyelvtudásunkat, kultúrához kötődésünket akkora károsodás érte az évtizedek során, hogy önmagunkat is idegennek érezve értetlen hallgatvaló „gyakorlótér” képzeletük számára? Talán nem is lenne szabad, még magamban sem, teljes őszinteséggel végiggondolnom mindezeket... — Ugyanis akkor két választás kínálkozik fel: 1. Le kellene dönteni minden köztéri magyar szobrot Magyarországon, királyokét, fejedelmekét, kezdve a Hősök terének körgalériájával. Mi értelme ezeknek, ha a jövő nemzedék számára csak pingálnivaló márványt jelentenek? (Mindezt magamnak is csak suttogom, még a rombolás démona is meghallhatja—ott szunnyad bennünk —, és a végén szót fogad keserű gondolatomnak.) 2. Meg kellene tanítani ezeket a firkálgató gyermekeket arra, hogy ki is volt számukra Báthori István. Nemcsak a távoli történelemben, de mai valóságukban, emberi és magyar tudatukban. (Ez lenne az egyszerűbb és az olcsóbb, mégis ez tűnik ma legkevésbé természetesnek.) Magam pedig - tudom - egész tűnődésemmel ódivatú kövület vagyok, Mucsa, kölönc a szabad jövő nyakában. Felállók a pádról, tovább megyek. Vissza se fordulok, pedig a lurkók kiáltanak utánam. Talán már végighallgatnának, feltámadó, őszinte gyermeki kíváncsisággal. De egy szál katona mit ér? Báthori István sem sokra ment volna egyetlen harcossal a győztes plestovai csatájában. hatjuk, még ha a sors kegyes is néha hozzánk, hogy uram, mit is mondok én ezen a nyelven ezzel a szöveggel? Hol is tartunk, uramisten! Nekem az egyik vélt elődöm az ezerötszázas évek végén, miután az elsők között fordította magyarra az Újtestamentumot és leírta az első magyar nyelvű disztichont, felfedezvén azt a csodát, hogy a mi édes anyai nyelvünk is alkalmatos az időmértékes verselésre, s miután a Nádasdyak dunántúli birtokán nyomdát alapított, feljött ide, Bécsbe és görög meg héber nyelvet tanított az itteni Akadémián. Erdősi Sylvester Jánosnak hívják. És ha nekem nem is volt vérrokonom — mindannyiunk őse volt, akik most Erdélyből idesereglettünk s a nyelvünkre hajdan lefordított bibliát a tiltó esztendők után elő merjük venni. Ezt a megélt motívumot mondtam el a bécsi Pazmaneumban az Europa Club tagsága és meghívott vendégei előtt. Mert akik nemrég jöttek át — önként vagy a körülmények által kényszerítve — megértenek engem. Akik már itt születtek vagy rég eljöttek hazulról, talán megérzik, hogy számunkra mennyire fontos a rendszeres átjárás, az európai és más kontinensek szellemi kapuinak nyitogatása, a határok légiesítése, a vízumkényszer feloldása. Több évtizedes stagnálást, visszaesést csak így lehet felmérni legalább, ha nem is tudjuk egyik napról a másikra behozni. Leltározni kell a tennivalóinkat. A magunk és a maradékaink számára is. így válik érthetővé, miért akkora öröm angolszakos tanárnő lányom vagy geológus-jelölt fiam számára, ha kap valahonnét egy szakkönyvet vagy folyóiratot. Ok már nem fognak talán szorongva szégyenkezni Európa kapujában. Megmaradásunkért és Európában maradásunkért küzdünk! „Délvidéki Magyarságért” Alapítvány 1134 Budapest, Váci út 33. Köszönjük segítségét! Bankszámla-szám: 530-015054-1 Devizaszámla-szám: B-94.793 Országos Takarékpénztár és Keresk. Bank Rt. 1126 Budapest, Böszörményi út 9-11. SYLVESTER LAJOS: Európa kapujában
