Nyugati Magyarság, 1992 (11. évfolyam, 4-7. szám)

1992-04-01 / 4-5. szám

(Folytatás az 1. oldalról) 6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrols d'Occldent 1992. április-május TÜSKÉS TIBOR: Homokóra Délen a béke nélküli fegyverropo­gást felváltotta a fegyvemyugvás nél­küli béke. Dubrovnik bombázása, erő­szakos területfoglalás, újabb és újabb határsértések után másféle hírek érkez­­nekhozzánk. Fegyverszünet, Szlovénia és Horvátország függetlenségének el­ismerése, az Európai Közösség jugo­szláviai missziója, ENSz-megfigyelők, kéksisakosok... Jugoszlávia körül mozog, forr és pe­zseg a politikai élet Pécsett háromolda­lú tárgyalások kezdődtek, a jugoszláv hadsereg, a horvál fél és az Európai Kö­zösség képviselői között Olvasom az újságírói fordulatot „Pécs továbbra is ideális helyszínnek tűnik a tárgyalások folytatására...” A „nagyszerb álmok” Nem kétséges, Pécs valóban ideális helyszín: délre néző, mediterrán város, Belgrádtól és Zágrábtól csaknem azo­nos távolságra fekszik, jó úton, béke­időben könnyen elérhető. De amikor a szlovén küldöttség, ahorvát és szerb tá­bornokok (ezúttal természetesen civil­ben érkeztek) autói fölbukkantak a vá­rosban, nekem más is eszembe jutott. A több mint hetven évvel ezelőtti történe­lem. Nevezetesen a magyar történelem­nek az az epizódja, amikor az első viág­­háborút követő években, pontosan 1918 és 1921 között Pécs és Baranya az ún. S­­H-S (szerb-horvát-szlovén) állam kato­nai megszállása alá került Pécsett és Baranyában nem volt tartós a polgári forradalom, nem volt tanácsköztársa­ság, Pécsett és Baranyában hároméves szerb-horvát-szlovén megszállás volt sőt itt kiáltották ki 1921 nyarán a politi­záló festőművész, Petar Dobrovic kez­deményezésére a tiszavirág életű bara­nyai szerb-magyar köztársaságot Nem minden alap nélküliek tehát azok a tér­képek, amelyek a jugoszlávai újságok­ban megjelennek, s a nagyszerb államot tükrözik: Nagyszerbia határait egészen a Balatonig, de legalábbis a hajdani de­markációs vonal mentén rajzolják meg. A nemzeti önismeret legfontosabb eleme annak aképnek az ismerete, ame­lyet a nemzet legjobbjai — Zrínyitől Széchenyin át Illyésig — rajzoltak meg a magyarságról. De a nemzeti önisme­ret elengedhetetlen része azon vélemé­nyeknek az ismerete, amelyeket szom­szédaink alkotnak rólunk. Hogy meny­nyire ismerjük önmagunkat nem tu­dom. De hogy alig ismerjük azt a képet, amelyet rólunk, ék-népnek idetolako­­dókról szomszédaink festenek, abban biztos vagyok. Nem ismerjük, hogy a szlovák írók regényeiben miféle ma­gyar nőalakok szerepelnek. Nem beszé­lünk arról, hogy az 1916-os bukaresti titkos szerződésben az antant hatalmak a Tiszáig ígértek területet Romániának. Nem ismerjük aBalatonig nyúló „nagy­szerb álmokat”. Trianon csődje A legújabb jugoszláviai történések bebizonyították Trianon csődjét. Az erőszakosan összetákolt birodalmak és országok előbb-utóbb szükségképpen széthullanak. Ez a történelem logikája. De Trianon csődjének beismerését alig­ha várhatjuk azoktól az országoktól, a­­melyek 1921-ben a béketárgyalásokon a győztesek oldalán ültek és diktálták a békét. Trianon következményeivel — színtiszta magyar területek elcsatolásá­­val, az ebül szerzett jószág új tulajdono­sának rossz lelkiismeretével, a magyar­ság iránt megnyilvánuló rosszindulattal és gyanakvással, erőszakos homogeni­zálással) nekünk kell szembenézni és megküzdeni. Tőkés László Hol kezdjük? — A nemzeti önisme­ret elmélyítésével, s mások rólunk alko­tott véleményének ismeretével. Ahogy Tőkés László tette és teszi. Tőkés Lászlót halálosan megfenye­gették: vérdíjat tűztek ki a fejére. Tőkés László a romániai népszámlálással kap­csolatban tiltakozását fejezte ki. Tőkés László januárban több napig Magyaror­szágon tartózkodott. Tőkés László abu­­dapesti bazilikában hirdetett igét. Tőkés László a magyar televízióban nyilatko­zott. Nézem a képernyőn az arcát Ha van tiszta tekintet ha van sugárzó arc, akkor az övé ilyen. Lassan, megfontoltan, kis­sé „lebegve” beszél. Lehunyja szemét látszik, fáradt aztán tovább szövi gon­dolatait Miben van ereje? Miben bízik? Mi adja nyugodtságát bátorságát? Mi­lyen kevés ma egy emberi élet! Képzett bérgyilkosok várnak jóféle, pénzes munkára. Autóbaleset, mérgezett eser­nyőnyél, virágcsokorba rejtett bomba, nyflt utcán, kabátból előkapott géppisz­toly, útépítő munkásnak álcázott me­rénylő... S ezt Tőkés László is tudja. Mégis fekete papi palástot terít a vállá­ra, fölballag a prédikáló székre, autóba ül, utazik, előadást tart, nyilatkozatot fogalmaz, mosolyog. Láttam temesvári templomát és pa­rókiáját. Itt nincs templomtorony, körü­lötte virágos kert és kerítés. Négy utcá­val övezett épülettömbben van a temp­lom is, a papiak is. Belül négyszegletes udvar, emeletenként körbefutó nyitott folyosó. A bérház falán nagy betűkkel festett felirat „Tőkés László, visszavá­runk!” Mellette többnyelvű fehér már­ványtábla. Innét indult el a romániai forradalom. Valaki utóbb szurokkal be­­fröcskőlte. Volt idő, amikor a magyar szabadsá­got az erdélyi fejedelemség jelentette. Volt idő, amikor a magyar irodalom szíve a Királyhágón túl dobogott És volt idő, amikor Marosvásárhely és Gyulafehérvár közelebb volt Párizshoz és Londonhoz, mint Esztergom vagy Szombathely. Egy krisztusi ember, egy apostol­utód jár közöttünk. Egy ember, aki az árulások és megfutamodások korában a hűségre tette föl életét. Egy pap, aki a perc-emberkék dáridóján az alázatot választotta. Az önzés helyett az áldoza­tot, a szolgálatot. Pártoskodás helyett az összefogást A kisgazdák Pártoskodás, pártharc... Ezzel van tele a sajtó, a rádió, a televízió. Most én beszélek, te hallgass. Nekem van iga­zam, te rágalmazol. Az év elején a bel­politikai életben alighanem a leggyak­rabban szereplő szó ez volt kisgazdák. Megértem, hogy a politikai életben bi­zonyos villámhárító, leföldelő szerepre is szükség van. A cirkusz nem lehet meg bohóc nélkül. A király trónusa mellett is ott ül a bolond. De ami már sok, az sok. Hogy elkelne egy csipetnyi önmérsék­let, önkritika a saját hangjától megmá­morosodott önzés helyett. A felcsattanó sztentori hang, az arrogáns kijelentő mondatok helyett némi „talán”, „való­színű”, „lehetséges”. Csoóri és Konrád Csaknem azonos időben két könyv került a kezembe. Konrád György ta­nulmánykötetét, „Az újjászületés me­­lankóliájá”-t a Pátria Kiadó jelentette meg. A Csoóri Sándor írásait tartalma­zó gyűjtemény, a „Nappali Hold” Püski Sándor kiadásában látott napvilágot. Mindkét kötet nagyjában azonos idő­ben, 1987 és 1991 között keletkezett s nagyjában azonos jellegű írásokat, esz­­széket tartalmaz. Nem könnyű a mai magyar szellemi életből még két olyan, a köztudatban egymástól távolabb álló alkotóművészt említeni, mint Csoóri és Konrád. Az e­­lőbbi mögé a választásokon hatalomra került MDF színeit látják oda, az utóbbi mögé a legerősebb ellenzéki párt, az SzDSz által kovácsolt állványzat kör­vonalait látják fólderengeni. Ha a tanul­mányok központi gondolatait vizsgál­juk, akkor is nyilvánvaló az eltérés. — Csoóri a magyarság önismeretére, ön­becsülésére, a nemzeti tudat ápolására, a határokon túli magyarság sorsára irá­nyítja a figyelmet, Konrád gondolat­rendszerében az egyetemes emberi gondok, a civil társadalom, a demokrá­cia, a polgári erények megteremtése áll előtérben. De szembeállítható-e egymással ez a két magatartás? Valóban olyan nagy különbség van-e a két író között? Ellenkezőleg. Ha a közhelyeket le­­hántjuk, inkább a rokonság a szembetű­nő. Mindkettő politizáló író, de nem po­litikus. Mindkettő vállal közszerepet (Csoóri pl. a Magyarok Világszövetsé­gében, Konrád a PEN Club-ban), de elkerüli a közszereplést (pl. az ország­­gyűlési képviselőséget. Ha jól meggondoljuk, minőségben, a gondolkodás igényességében, eszmé­ik tisztaságában sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint a mögéjük képzelt po­litikai erők szürke közkatonái. Csoóri többször hivatkozik írásaiban Komád­ra. —1956 egyformán kormeghatározó esemény számukra. Amerika csaknem ugyanazt az élményt adta nekik... A nagyvárosi életformát, a lakható várost mindketten dicsérik. Gazdag az az irodalom, amelyben olyan minőségek, szellemi teljesítmé­nyek születnek és vannak jelen azonos időben, mint Csoóri Sándor és Komád György munkássága. Bárcsak a magyar politikai élet is arra a színvonalra emel­kedne, amelyen Csoóri és Komád poli­tizál. Hit és vallás Ismét kiújultak a harcok az egyhá­zak, a vallás és a hit körül. Ismét — mondom —, mert nálunk csaknem tra­díciója van az efféle villongásoknak. Száz éve, a múlt század végén, az úgy­nevezett egyházpolitikai harcok zajlot­tak a polgári házasság, az állami anya­könyvvezetés bevezetése miatt. A for­dulat éve után berendezkedő pártállam papíron ugyan kimondta az egyház és az állam szétválasztását, de nem volt kor, amikor az állam nagyobb erőszakkal te­lepült volna az egyházakra, mint azok­ban az években, s a vallásszabadság ko­difikálásának leple alatt valójában sza­bad vallásüldözés folyt. Legutóbb - jól emlékszünk rá - az iskolai hitoktatás izzította föl az indulatokat Most pedig, a rádió és a televízó egyházi műsorai ka­vartak vihart. Nyilatkozatok, tiltakozások, felhí­vások, tárgyalások és parlamenti inter­pellációk követték egymást. Fülemben a beszédhibás képviselő feltüzelt hang­ja: —Márpedig jegyezze meg minden­ki, nálunk a vallás magánügy. Két dolgot érdemes megfontolni, mielőtt a felszólításra válaszolnánk. Az egyik: Minden látszat, feltétele­zés ellenére nagy tévedés azt hinni, hogy Magyarország keresztény ország, hogy itt a vallásos hitnek mélyre eresz­tett gyökerei élnek. Ismerjük a jelzőket: Kereszténység védőbástyája... Mária országa... A valóság, a történelmi isme­ret, a hiteles statisztikák mást mutatnak. A reformáció óta felekezeti megosztott­ságban él a magyarság. Az istenhitet vallók, vállalók és gyakorlók rétege roppant szűk. A meggyőződést, a ke­resztény életformát gyakran a külsősé­gek, a látványosság, a megszokás — a gesztusok pótolják. A másik: Nálunk negyven évig azok hirdették fennhangon a vallásszabadsá­got, az egyház és az állam elválasztását, a lelkiismereti szabadságot, akik a val­lást egy cseppet sem tekintették magán­ügynek, akik a hívő fiatalt nem enged­ték a tanári és a jogi pályára, akik a po­litikai hatalomtól megszabadított püs­pökökre „baj szos püspököket”, az Álla­mi Egyházügyi Hivatal embereit ültet­ték. A vallásszabadság nevében min­denféle nyilvános űrlapból kiradírozták a „vallása” rovatot, hogy a titkosan ke­­zeltszemélyi anyagokban, akáderlapon annál hangsúlyosabban szerepeljen az illető vallásossága, az egyházhoz való viszonya Hangzatos jelszó: a vallás magán­ügy! De végtére is lehet-e magánügy a vallás? A keresztény embernek küldetése van: Dyen vagy olyan értelemben tanul­ságot tesz, kritikát mond a világról. Éle­te példájával vagy vonzóvá teszi, hitele­síti hitét, vagy kompromittálja, deval­válja meggyőződését. Nem lehet ke­reszténynek lenni üvegbúra alatt, a kö­zösségtől, a környezettől, a társadalom­tól függetlenül. A lelki és világi terület nem választható el egymástól. Ugyanaz az ember adófizető állampolgár és val­lását gyakorló hívő. Nem mondhatom, hogy a másik embernek nincs köze hi­temhez. A másik hívőnek is köze van hozzá. És a nemhívőnek is köze van hozzá. A valódi vallásszabadság azt jelenti, hogy az állam biztosítja az egyházak számára az önálló működésüknek meg­felelő szervezeti formák kialakítási fel­tételeit Vagyis nem kényszeríti bezárt­ságra, nem korlátozza tevékenységüket a magánszférába. Az egyházak nem kö­tődhetnek egyetlen politikai rendszer­hez, működés üklegyen független és au­tonóm, ugyanakkor minden politikai rendszertől elvárják, hogy igazi szabad­ságban hirdethessék a hitet és erkölcsi ítéletet mondhassanak a világról. Ezek az elvek. Természetesen a leg­jobban működő demokráciában is le­hetnek összeütközések, konfliktusok. Hát még, ahol csak tanulják a demokrá­ciát! Ez a magyarázata annak, hogy a magyar rádió és a televízió azzal a vál­toztatással, amelyet januárelején az ún. egyházi műsorok szerkesztésében és sugárzásában végrehajtott, az egyházak részéről igen éles kritikát váltott ki... Ugyan megnőtt az említett műsorok időtartama, ugyanakkor azok vételének lehetősége és minősége mind az ország­határon belül, mind azon kívül draszti­kusan korlátozódott, romlott. Tárgyalások kezdődtek... Vagyis a magyar televízió és a rádió vallásos mű­sorainak szerkesztése mégsem egészen magánügy. Keresztény kurzus? Ha a keresztény világnézetű költő az újságban szót emel azért, hogy az az idős ember is hallgathassa a rádió vallá­sos műsorát, akinek nincs ultrarövid hullámok vételére alkalmas készüléke, könnyen megkapja a bírálatot: .Keresz­tény kurzust akar!” — Keresztény kur­zust? Lehet-e egy olyan társadalomban keresztény kurzust teremteni, amely­nek többsége keresztényieden, a vallás dolgai iránt közömbös, s legföljebb tíz százaléka gyakorló hívő? S keresztény volt-e az a két háború közti idő, amely­nek fölidézésére ismételgetik most ezt a kifejezést, s riogatják az embereket? Nagy s régi hagyománya van nálunk mások címkézésének, a megbélyegző jelzők használatának, a kirekesztésnek, a leegyszerűsítő minősítésnek. Népi és urbánus, konzervatív és liberális, bigott és felvilágosult, jobboldali és baloldali, független és elkötelezett. Jól emléke­zem arra az időre, amikor fizikailag is ölni lehetett ezekkel a jelzőkkel: reak­ciós, polgár, kulák. Egyetemista éveim­ben voltam álobjektív, klerikális, mara­di. Moliére a Tartuffe-ben a vakbuzgót, az álszentet, aképmutatót teszi nevetsé­gessé, de a haladó irodalomszemlélet nem kis csúsztatással a drámát a vallá­sosság, a hit kritikájaként értelmezte. Ugyanez a gondolkodásmód Adyt egy­szerűen antiklerikális költőnek, József Attilát proletárköltőnek titulálta. A címkézés mindenkor a gondolko­dásbeli renyheség, a szellemi gyenge­ség jele. Fölment az árnyalás, a diffe­renciálás, a gondolkodás alól. ítél és el­marasztal. Vagy kritikátlanul földicsér és előnyhöz juttat. Idegenkedem a leszűkítő jelzőktől. Azért, mert valaki nem liberális, még nem biztos, hogy konzervatív. Nem az a baj, hogy a magyar társa­­dalmatkeresztény kurzus fenyegeti. Az a baj, hogy a valódi keresztény gondolat és a keresztény példaadás nincs jelen a társadalomban. Nem a kereszténység fenyegeti a társadalmat türelmetlenséggel; a társa­dalom legyen toleránsabb a keresztény gondolattal szemben. Nem a kereszténység veszélyezteti a demokrácia és a szabadság megvalósu­lását, hiszen az igazi keresztény gondo­lat toleráns még a nem-keresztény gon­dolattal szemben is. A Nagy Visszavonuló A nagy visszavonuló monológja: Elegem van mindenből. Itt féltehet­ségek, dilettánsok vették kezükbe a dol­gok irányítását. Szakszerűség helyett tudatlanság uralkodik. Rokonok fura­­kodnak a húsos fazékhoz. Elégtételt ad­nak az ál-ellenállóknak, a hamis mártí­roknak, a lapulóknak. De akik valóban vásárra vitték a bőrüket, akik aláírtak, akik másképpen gondolkodtak, akik szamizdatoztak, most kiszorultak a ve­zetésből. Elegem van ebből az egész­ből. Korlátozzák a demokráciát, vissza­rendeződnek a hatalmi erők, terjeng a mucsaiság. Öblös hangú kortesek szó­nokolnak magyarságról, hazafiságról, nemzettudatról. Háromszínű pántlika kacskaringózik a fejük fölött. Torkig vagyok mindezzel. Távolabb vagyunk Európától, mint valaha. Nincs pénz a kultúrára, a kutatásra, a kísérletezésre, az új dolgokra. Előírások, szabályok, rendeletek vesznek körül. És különben is... Egyébként is... Meg aztán... Eltűn­nek az árnyalatok, a finomságok, az ér­zékeny vibrálások. Itt nem lehet csinál­ni semmit Itt csak egyet lehet csinálni: elhallgatni, és hátat fordítani ennek az egész bilinek. Mindez - természetesen - a legna­gyobb nyilvánosság előtt hangzik el, a rádió egyik sokak által hallgatott mű­sorában. És a Nagy Visszavonuló visszavo­nulása annyira tökéletes, hogy változat­lanul megtartja egyetemi tanári állását, továbbra is tagja két folyóirat szerkesz­tőbizottságának, részt vesz a pénzosztó kuratóriumok munkájában, és kiadásra készíti elő legújabb tanulmánykötetét. Mindez mellékes. A fontos az, hogy a Nagy Visszavonuló nagy csinnadrat­tával bejelentse sértettségét, a világtól való elfordulását. A szereplés - a jelen­lét. Mert különben senki sem beszélne róla. Igazat írj! Sok huzavona után kinevezték a rá­dió és a televízió új alelnökeit. A felszá­molódás rémével közdő két nagy könyvkiadó élére új emberek kerültek. Lesz új média-törvény. Virágzik a saj­tó: a régi lapok átalakulnak, megszűn­nek és újak jelennek meg. A pártállam volt újságírói tanulják a BBC etikai kó­dexét. És közben tűnődünk: Miért olyan a magyar sajtó, mint amilyen? Miért o­­lyan, amilyennek húsz-harminc éve a pártállam redakcióiban az újságírók el­képzelték a rothadó kapitalizmus sajtó­ját? Amit akkor ostoroztak, azt akarják most utánozni. Akik a cenzúrát alkal­mazták, ma azok keveslik a demokráci­át és sajtószabadságot sürgetnek. A média-törvény és a sajtóetikai kó­dex száz paragrafusa teremt majd ren­det? Egyetlen parancs elegendő lenne: minden körülmények között igazat írj! Tisztelt Honfitársunk! Szeretnénk figyelmébe ajánlani a nemzeti szellem, a keresz­tény erkölcsiség fórumát, a Magyar Fórum” című hetilapot, amelynek szellemiségét CSURKA ISTVÁN szerkesztőbizottsági elnök és Kosa Csaba főszerkesztő neve fémjelzi. Megrendelhető a világ minden részén: 12 hónapra US-$60.00 — rendes postai szállítással, 12 hónapra US-$70.00 - légipostái szállítással. Megrendelésüket a 1051 Budapest, Arany János u. 29. cím­re kérjük, átutalással az MHB 222-19251/4059 számra. A megjegyzés rovatba, kérjük, írja be nevét, pontos címét, va­lamint azt, hogy a Magyar Fórum előfizetésére utalta át a pénzt. Kérjük, amennyiben a lap megnyerte tetszését, úgy barátai, is­merősei figyelmét is hívja fel rá! Magyar FóruM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents