Nyugati Magyarság, 1992 (11. évfolyam, 4-7. szám)

1992-04-01 / 4-5. szám

1992. április-május

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

11. oldal

Válasz harcias bírálatokra

Hozzászólások

Isten, Haza, embertárs és magyarság szolgálata

Örömmel olvastam a Nyugati Magyarság 1991. novemberi számában Sisa Istvánnak kitűnő beszámolóját az év nyarán a Külfödi Magyar Cserkészszövetség által a fillmore-i Sík Sándor Cserkészparkban rendezett vezetőképző táborról. Hűséges krónikásként vette számba egyfelől a tábor kitűnő rendezői és vezetőképző karát, másfelől a lelkes fiatalokat, akik a világ minden tájáról sereglettek a Sík Sándor Cserkészparkba, hogy a cserkészettel kapcsolatos ismereteiket bővítsék, magyarságtudatukat elmélyítsék, és egymással testvéri kapcsolatokat létesítsenek.

Van azonban a beszámolónak egy olyan bekezdése is, amely kissé meghökkentett Számomra szinte megmagyarázhatatlan, hogy miképpen került cikkébe a következő mondat: „A legutóbbi gödöllői cserkésztalálkozón problematikusnak bizonyult a külföldiek .Isten, Haza, embertárs és magyarság szolgálatát' az anyaországiak nagy részének felfogásával egyeztetni. Otthon az alapos magyarságismeretért nem lelkesednek a fiatalok.”

Magam 1986-tól kezdve minden esztendőben hosszabb időt töltöttem Magyarországon. Sokéskülönbőzőjellegű cserkészösszejövetelen, rendezvényen vettem részt úgy csapat, mint kerületi vagy szövetségi szinten, Budapesten és szerte az országban. Nyomát sem tapasztaltam annak, hogy a cserkészfiatalokat ne érdekelte volna a magyarságismeret, sem annak, hogy feladataik között ne lenne helye a magyarság szolgálatának. A nemzeti azonosságtudatelmélyítése irántés azezt megalapozó magyarságismeretek elsajátítása iránt nagyon is megbecsülendő igény él amai magyar fiatalok széles körében, s ezen belül is különösen a cserkészetben. Hiszen idegen hatalom által évtizedeken át rájuk kényszerített hiányokat, mulasztásokat kell pótolniuk.

Az természetes, hogy vannak olyanok is, akiket a magyarságismeretek nem érdekelnek. De az is természetes, hogy vannak, akik a társadalmi, szellemi és lelki újjáalakulás más részleteinek adnak elsőbbséget Véleményem szerint azonban bizonyos, hogy az általánosítás, amely közvetett úton került Sisa István beszámolójába, semmiképpen sem áll helyt. Sőt igen tapintatlan megállapítás a számos nehézséggel küszködő hazai fiatalokkal szemben.

Ha valaki rendszeresen olvassa a

A huszadik századi — immár hírhedtté avanzsált — magyar „Magna Charta”-ról” nem érdemes írni sem, szólni sem. Az egész egy pipafüstöt sem érdemel. Hogy mégis írok róla, annak oka van.

Nevezetesen: az ominózus irományt napvilágra jötte után több, a magyar szellemi élet kiválóságai közé tartozó, magas erkölcsiséggel, nemzete iránti elkötelezettséggel rendelkező személyiség is parafálta. Azt hogy félrevezetettem félretájékoztatva, balekként írták alá, bizonyítja, hogy már napvilágot látott olyan nyilatkozat ahol az illető tiltakozást jelentett be nevének ilyen módon történő nyilvánvaló devalválása ellen, amely egyértelműen aláírása viszszavonására utal.

Mindenkinek tudnia kell: a nevezetes opus—viseljen akármilyen hangzatos nevet, tartalmazzon bármilyen gyönyörű, világmegváltó gondolatokat — nem más, mint egy, a szabadon megválasztott legitim kormány elleni kötözködő, a választásokon elszenvedett vereségébe belenyugodni képtelen, ebből kifolyólag traumatikus lelkületű, részben az elmúlt negyven év szellemipolitikai szemeteként a nyakunkon maradt gyűlölködő, saját előkelő ellenzéki

Magyar Cserkészszövetség két kiválóan szerkesztett folyóiratát, a „Magyar Cserkész”-t és a „Vezetők Lapjá”-t, az könnyen meggyőződhet arról, hogy a magyarságismeretek elsajátítása lényeges eleme a cserkészprogramnak. E- gyes, talán személyes nézeteltérések, hangsúlybéli különbségek, az itt-ott mutatkozó hányaveti magatartás előfordulhatnak, ami szintén természetes. Nem elegendő ok azonban arra, hogy ezért a magyar fiatalságot általánosságában elmarasztaljuk.

És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Magyarországon a cserkészet mellett több más út is nyitva áll, amelyen magyarságismereteik körét bővíthetik. Nem okvetlenül szükséges tehát,hogy ezt az érdeklődésüket acserkészeten belül elégítsék ki. Idekint ritka helyi kivételektől eltekintve a cserkészet szinte az egyetlen út, amelyen átfogóan és folyamatosan szerezhetik meg azokat az ismereteket, amelyek azonosságtudatuk magyar összetevőjét értékké teszik és tudatuknak egyéb elemeivel azonos szintre emelik. Magyar földön ezeknek az ismereteknek jó része mindennapi adottság. Külföldön keresni kell azokat, s legyünk tisztában azzal, hogy magyarságismeret nélkül egyszerűen nem létezhet magyar cserkészet. Ez okozza a hangsúlybéli különbséget a gyakorlati cserkészprogramok összetételében.

Ami a magyarságszolgálat vállalását illeti, ebben a tekintetben sem észleltem a hazai cserkészet körében semmiféle mulasztást. A haza és nemzet szolgálatának sok módja van, s az sokféleképpen nyilvánulhat meg. Megnyilvánulhat szavakban, tettekben, életmódban és a társadalmi értékrendszer építésében, elfogadásában. A feladatok száma szinte beláthatatlan, s a körülmények szabják meg, hogy hol, mikor és kinek mit kell vállalnia. A hon szolgálata a világ minden cserkészetének egyik alapvető célkitűzése. E tekintetben a magyar cserkészet ugyanúgy, mint régen, ma is megállja a helyét.

Hiszem, hogy ezt a hozzászólásomat a Nyugati Magyarság olvasói, és maga Sisa István is, akit kitűnő beszámolójáért köszönet illet, örömmel fogják olvasni.

Mattyasovszky Zsolnay Miklós

a Külföldi Magyar Cserkészszövetség örökös tiszteletbeli elnöke

pozícióját már-már ellenséggé degradáló csoportocska kínos-kóros devil izzadmánya, amely — a sok eddigi után most egy újabb — vérszegény kísérlet az oly hőn áhított hatalom megszerzésére.

A múlt bilincseit félig-meddig lerázva, de anyagi terheitől, morális kártevéseitől talán még sokáig nyögve, úgy gondolom, ma egyetlen tisztességes magyar ember sem állhat be azok közé a sötét politikai erők közé, amely erőknek az egyetlen és legfontosabb — legalantasabb—célja, hogy lefogják azok kezét, akik semmi fáradságot, esetleg kudarcot, ezzel megaláztatást is vállalva hálátlan szolgálatot vettek vállaikra, életüket téve föl arra, hogy a nemzet szekerét kimozdítsák a ránk hagyott kátyúból.

Akik aláírták, a volt állampárt egyes — pozíciójukat a jelenbe alattomosanügyesen átmentő — olyan elvtársaival (is) közösséget vállaltak, akaratutonkívül is, akik arra méltatlanná váltak...

Mert az aláírók közé odasettenkedett —például — az egyik legnagyobb ma élő író, Csoóri Sándor diszkreditálásában aktívan közreműködött és szellemi kivégzéséért nagyköveti stallumot kihajlongott Hajdú János is...

Nem szívesen terhelném a Nyugati Magyarság olvasóit magyarázkodással, vagy éppenséggel szerecsenmosdatással, de ami a titkos társaságokról szóló, két folytatásban megjelent írásom kapcsán fölmerült, e cikktől és személyemtől függetlenül is tanulságos. Elismerem, hogy nem volt helyes ezt a tanulmányt így, javítatlanul közreadni, sőt, talán eleve hiba volt, hogy balos, „párttitkári” nyelven írtam meg. De egyrészt —annak idején—azt éreztem, rögzíteni kell, amit e témáról tudok, másrészt

— a közelmúltban — úgy véltem, ideje közreadni azt. Hogy változtatás nélkül? A betekintésre eredeti formájában odaadott tanulmány úgy megtetszett a Nyugati Magyarság szerkesztőjének, hogy azon nyomban elfogadta. Még jó, hogy telefonon lediktálhattam a rövid, bevezető mentegetődzést*.

Persze, „leállíthattam” volna az egészet, de épp a vita mutatja, hogy a téma időszerű volt. És van itt még valami: újraolvasva, a racionális meggondolással és saját jobbik énemmel szemben is úgy érzem, több benne az igazság, mint magam is szeretném. Ma is gyűlölöm a Horthy-korszak uralkodó osztályát, a legnagyobb titkos társaság, az EKSz urait, s a nyilasokat; ma sem vagyok kevésbé baloldali, mint ötven éve, sőt

— egyre baloldalibb vagyok . Baloldal nélkül ugyanis nincs demokrácia. Még a tisztes szándékú Magyar Közösségről sem sokkal jobb a véleményem, mint amikor ezt a „balos” képet megfestettem. Hiszen vezetői még 1943-ban is a német győzelemtől várták a magyarok problémáinak megoldását És a jó szándékuk? Azt saját korlátoltságuk korlátozta.

Mondhatnak nekem akármit a feltétlen tisztességről, én személyesen ismertem őket Noha a tagok között kiváló emberek voltak (egy-egy Mistéth Endre, Soós Géza, Kiss Sándor — akit én kapcsoltam be az ifjúsági és az ellenállási mozgalomba, ennek révén a politikába — vagy Péter Emő, akinek recski megpróbáltatásairól szóló írását éppen én juttattam el a Nyugati Magyarsághoz), az MK vezetői igen szerény képességű kispolgárok voltak, nevesítve pl. a két legfőbb főnök, Szabó Lajos (nem szerepelt a közösségi perben) és Kiss Károly. Ennek megfelelő volt szedett-vedett ideológiájuk is. Nemcsak én vélekedem így róluk, hanem sokkal különb személyiségek is, például Kodolányi, aki maga figyelmeztetett az 1946- ban újraindult szervezkedés veszélyére (mert ez az „összeesküvés” nem volt egészen koncepciós per, csak fölfújt kezdeti próbálkozás). Ami nem azt jelenti, hogy—miként Nyeste Zoltán írja —ezek a hazafiak nem lettek volna sokkal különbek kínzóiknál! De hogy más valakit idézzek tanúnak: tessék elolvas-Mert befurakodott az aláírók közé a moszkvai akarnotok tavalyi puccsát dicshimnusszal üdvözlő Thürmer elvtárs is...

Mert nem lehet kizárni, hogy további aláírók is lesznek még, Apró Antaltól kezdve Czinege Lajoson át Marosán Györgyig, sőt rákerülhet még Péter Gábor aláírása is...

Tisztelettel kérdezem a „remekmű” alkotóit, kibocsátóit: vajon — ha élnének még — ott lennének-e az aláírók között Németh László, Bibó István vagy Illyés Gyula?

Tessék ezen gondolkodni!

Horváth László

ni, amit a Magyar Közösségről Szabó Dezső írt egyik utolsó füzetében, túlozva, igazságtalanul, de szintén sok valóságelemmel... Erről ennyit. És hogy többet írtam a Közösségről, mint a szabadkőművesekről vagy az Etelközi Szövetségről, annak az az oka, hogy ezt ismertem jobban.

Hozzászólásukban olyan régi ismerősök, mint Hartyányi István és Nyeste Zoltán is elítélőleg szólnak rólam. Tehetik, csakhogy előbbi itthon visszahúzódva élt, s úgy látszik, keveset tud arról, hogy mit tettem a magyar irodalom (és minden kulturális érték) érdekében 1959 óta (sőt előbb is). De arra azért emlékeznie kellene, mit tettünk együtt például aTurul és Misztótf alusi Könyvkiadó és a Magyar Élet lap körül, ahol—és másutt is — sok írásom volt olvasható.

Nos, Hartyányinak nemrég jelent meg egy beszámolója saját kiadói tevékenységéről (Holnap, 1991. november), ahol mindenről öntudatosan szól, egyes szám, első személyben: „51 könyvet adtam ki... — írja, azután: Én az Egyetemi Nyomda könyvbarát szervezetének mintájára könyvbarát szervezetet hoztam létre...”—és így tovább. Nem említi például sem Arany Bálintot, sem Gombos Gyulát, sem Szíjj Rezsőt, sem engem, pedig elég sok pénzt és munkát fektettünk bele az úgynevezett „népi irodalom minden áldozattal való, de egyéni érdekeken, klikkeken, személyi torzsalkodásokon felüli” szolgálatába. Ezt csak azért említem, mert ha az ember leír, s közzétesz valamit, rögtön fölmerül a szemlélet és a valóságelemek arányainak problémája. Meg a személyes érdekeltségé.

De az elfogulatlan szemlélő — így Grezsa Ferenc — tudhatta és tudhatja, hogy például Németh László életművének érdekében senki annyit nem tett, mint én. Püski Sándor sem, hiszen ő évtizedekig nem adhatta ki, míg nekem a Magvetőnél volt lehetőségem Németh (és a többiek: Erdélyi, Kodolányi, Móra, Sinka, Veres) műveinek kiharcolására. Ez egyben válaszom Nyeste Zoltánnak is. Tudom, hogy az emigrációban sem volt könnyű (családom nagyobbik fele élt s él Amerikában), de azért ne tessék bennünket kintről szimplán meg- és elítélni. Jómagam szívesen alávetem magam a legteljesebb társadalmi átvilágításnak, és akár valamiféle „társadalmi bíróság” előtti nyilvános vitában felelek minden (akár kényes) kérdésre. Nem tagadva persze azt, hogy — inkább meggyőződésből, mint kényszerből—kiszolgáltam a letűnt rezsimet, amelyről ma mindenki csak rosszat mond, jórészt okkal, de történelmi távlatból aligha hitelesen és végérvényesen.

Ehhez kapcsolódik dr. Kovács Zoltán úr hozzászólása, aki ezernyi írásomból csak ezt a mostani cikket, meg egy korábbit ismer, amit Szabó Dezsőről írtam. Akkori hozzászólását nem olvastam, saját Szabó Dezső-emlékezésemet azonban újból elővéve is úgy hiszem, nincs okom szégyellni azt. Ha egyszer emlékirataim megjelennek, újból közreadom. A rajongóknak persze semmi sem elég jó. Nem vitás, hogy Szabó Dezső nagy ember és nagy író volt, ha nem fogható is, mondjuk, Adyhoz, Móriczhoz, Krúdyhoz, Babitshoz, Illyéshez, Némethhez, Kodolányihoz, Tamásihoz. Hogy prefasiszta volt? Ez sem olyan nagy bűn, mint amilyennek a kommunisták tekintették. A fasizmus sem csak terror volt, nemcsak Himler és Szálasi vagy (a közösségi) Baky, hanem egy szellemi irányzat is. Nagy alkotók készítették elő s támogatták Nietzsche-től, Gobineau-tól, Barréstól, D-Annunzion, Marinettin, Maurras-n, Unamunon, Lawrence-en Poundon át Hamsunig, Bennig, Céline-ig,

Rebreaunig, Erdélyiig. Ha mindezt csak szörnyülködéssel mondjuk ki — épp ezzel tesszük magunkévá a bolsevik értékelést. Erről ennyit. Ez különben — mutatis mutandis — érvényes a Magyar Közösség ideológiájának vitathatatlanul fasiszta elemeire is (amelyek akkor épp a magyarság védelmét szolgálták a náci-fasizmussal szemben, de ezt már megírtam). Végül is mi a fasizmus ideológiailag? Túlzott — mondhatni offenzív — nacionalizmus, amely az ősi, genetikai, antropológiai, népinemzeti jelleget értékeléssel köti össze.

Azt pedig kikérem magamnak, hogy Kovács áttételesen bár, de „áruló irodalmár”-nak nevez, mit sem tudva arról, mi mindent írtam és tettem az örök magyar szellemért. Hogy emiatt fél évszázad alatt hány „lovagias ügyem”, sajtópörőm volt, hányszor vesztettem el állásomat, hány száz(!) cikkemet cenzúrázták, húzták meg s mégis hányszor koboztak el, tütottak be lapokat írásaim miatt Hányszor volt nálam házkutatás, hányszor voltam lefogva, mégpedig más-más rezsimben, azt össze sem tudom számlálni, mert számon se tartom, s még soha nem említettem. Most is csak azért teszem, hogy személyem s múltam egyoldalú beállítását kissé ellensúlyozzam.

A jobboldal vérszemet kapott harcosait azonban a tények kevéssé érdeklik. A magabiztos, fölényeskedő, sőt pökhendi ítélkezés jó példája a Nyugati Magyarság novemberi számában Farkas Barna írása, aki köztársasági elnökünket hazaárulónak nevezi, mert egy ifjúsági alakulatban — amelynek egyik létrehozója voltam — a németek ellen fordult Ezek az urak megfeledkeznek arról, hogy mi antifasiszták nem az oroszok, hanem a szövetségesek oldalára álltunk és ott harcoltunk. Nem tudom, Farkas mai hazája mit szólhat ahhoz, hogy valaki ma a nácik mellett való kitartást helyesli. Mellesleg: a magyar királyi kormány volt, amely hadat üzent nemcsak a Szovjetnek, hanem az USA- nak is... Úgy hiszem, a rendszerváltás nem hozhatja meg a nyilasok igazolását (róluk most jelent meg egy könyvecském), s nem hozhat neonácizmust sem. Mindazonáltal helyes, ha a szabad sajtóban ilyesmik is olvashatók—az efféle vélekedések magukat teszik helyre.

Mistéth Endre hozzászólásáról csak ennyit: természetesen tudtam, hogy a szabadkőművesség a két háború között be volt tiltva. Ez is jellemzi Horthyék jobboldaliságát. De a többi titkos társaság (például az EKSz) sem volt ,Jegális” — azért volt titkos.

Az pedig nem felel meg a valóságnak, hogy a Közösség 1945 után nyilvános egyesületté vált. Ténykérdés. Mistéth francia és görög származása különben sem zárta ki, hogy ,/ajmagyamak” tekintsék. Ami Weisshaust illeti, 1945- ben úgy volt, hogy albérlőként hozzám költözik. De jobb lakást talált. Ha tiszta emberségét már akkor nem méltányoltam volna, nem szándékoztam volna magamhoz venni.

Quod dixi, dixi, quod scripsi, scripsi. Scripsi et salvavi animam meant. Akármit mondanak Kovács meg Farkas úrék.

Krlstó Nagy István (Budapest)

*A szerkesztő minden írást „azon nyomban” el szokott fogadni, függetlenül attól, hogy az tetszik neki, vagy sem. Egy demokratikus újság szerkesztője ugyanis nem feltétlenül a saját tetszésére szerkeszt, hanem igyekszik minél több véleménynek fórumot adni. A „Titkos társaságok” című írás egyébként hat hónapig várt a megjelenésre, és a szerkesztő föl volt készülve az ellenvéleményekre, sőt inspirálta azokat. —A szerk.

„RÁKÓCZI HÍRVIVŐ”

Megjelent a felvidéki magyarság sorsával foglalkozó negyedéves lap idei első száma, a CSMNB korábbi „Kettős Járom Alatt” közleményének folytatója.

Változatos, gazdag tartalmával méltón képviseli az évek óta hűséggel szolgált nemzeti ügyet. A megnövekedett költségek miatt csak a tagsági vagy támogató díjat (évi $30) beküldőknek tudjuk kipostázni.

Cím: Cseh-Szlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya, 302 Portola Rd., Portola Valley, CA 94028, USA.

A Magyar „Magna Chartairól