Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1991-01-01 / 1-3. szám
1991. január-március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Amerikában tán kezdenek megismerni minket? Thalia templomai Cikkem megírásának apropóját két figyelemreméltó színházi bemutató adtat aSeattle Repertory bemutatta néhány hónapja a Pisti a vérzivaíarban-t, ami tudvalevőleg Örkény „legnehezebb” darabja, a neves Yale Repertory pedig nemrégen színre vitte Vaclav Havel drámáját, a Larqo Desolato-t, amit a szerző két börtönbüntetése között írt annak idején. Ismervén az amerikai (és kanadai) színházi „palettát”, örülhetünk, de azért ne tessék azt gondolni, hogy ezzel tán beindult a közép-keleteurópai színház reneszánsza Észak- Amerikában. Meglepő és fájdalmas módon az ősrégi probléma, mármint hogy a kutyának sem kell a magyar (persze éppúgy a cseh, a lengyel, de még a francia, olasz, német se!) dráma, ma is szinte éppúgy érvényes, mint a múltban. Évtizedek óta hallom otthon a siránkozást, szemrehányást és könyörgést itt vannak a nagyszerű darabok, de senki nem tud róluk; fordítsd le őket add el, biztos asiker! Nos, húsz-egynéhány éve bedőltem (sajnos még ma sem józanodtam ki!): vadul fordítottam, házaltam, ügynökösködtem, erőszakoskodtam, igénybe véve PEN és egyéb összeköttetéseimet és a „publicity blitz” valamennyi eszközét—mindhiába! Nem volt érdeklődés; nemkellett sehol .Jcülföldi, ismeretlen” mű, mert bizonyára nem hozna hasznot közölték. Ámen. Az elmúlt évtizedek statisztikája rendkívül siralmas valóban: Molnár Ferencen kívül csak Örkény Istvánt játszottak (Örkénytől is csak ippeghogy, és azokat is hogyan?!). S előfordult még New Yorkban, hogy egy-egy „offoff Broadway” színházban, pici „pinceszínházban”, fapados „odúban” vagy „shopping mall”-ok széles folyosóin (ez ingyen szórakozás volt akicsit megpihenő vásárlóknak — kalapozással) felfedeztünk Páskándi-egyfelvonásoso - kát, egyszer-kétszer még nagy Sütődarabokat is. EzBrogyányi Jenő fordító áldozatos egyéni kezdeményezése volt, akinek felesége dramaturg lévén ismerős színészkörökben. S aztán semmi más. Gondoljuk meg, hogy nemcsak a klasszikusok, pl. Füst Milán, Illyés Gyula, Németh László ismeretlenek, de a mostani, modem .menő fejek,” Szakonyi, Nádas, Spiró, Komis, Vámos, stb. úgyszintén, még az experimentálisabb egyetemi színpadokon is! És mi történt, amikor végre sikerült egy pár örkény-drámát színre vitetni? Totálisan félreértették őket. Azelső betörést, a Tót család premierjét (1976- ban) a washingtoni Arena színházban, óriási csinnadratta és egetverő hirdetéskampány előzte meg. Érthető, mert annak idején a darab már kasszasiker volt egész Európában. (A precizitás kedvéért megemlítem, hogy 1970-ben azért sikerült Tótékat a Yale-i színházban „olvasóműsorba” beiktatnom kétszer, és 1972-ben akalifomiai Davis „campus”on, a helyi drámaprofesszor, Sarlós Róbert rendezésében bemutatni.) Nos, hogyan értékelték Tót Lajost, a modem sziszüfoszi tragikus hőst és annak lázadását a jó washingtoniak? Csacska szatírának vélték a darabot, amiben a totalitariánus basáskodók végül is megbiintettetnek. Vagy pedig bibliai példabeszédnek Magyarország háború alatti szenvedéseiről. Az egyik kritikus szerint a szerző azt üzeni, hogy az ember csak akkor maradhat nemes a lelkében, ha szabad! Óriási, mély felfedezés, valóban! A meg nem értést (vagy félremagyarázást) demostrálhatom azzal is, hogy pl. Moszkvában az őrnagyot fasiszta, Amerikában ÁVÓ-s egyenruhában játszották. Leningrádban főleg komédiáztak, itt inkább tragikus volt a tónus. Kinek hol szorított a cipő. De a darab valódi, univerzális mondanivalója teljesen elsikkadt. Nem volt sokkal szerencsésebb a Macskajáték itteni interpretációja sem. Bár nagy sikert hozott, csaknem 60 színházban ment eddig, a társadalmi és politikai mondanivalóját nem értették. Viccnek fogták fel még Kanadában is. Orbánnétmint bolond öregass zonytünnepelték, aki „vénen is palit akar fogni”. A Kulcskeresők-nél operett-hangulatot teremtettek: itt is elsikkadt az Örkényi üzenet. A Forgatókönyv később pedig valóságos bukás volt Washingtonban (ugyancsak az Arena színházban): nem csoda, mit is jelenthettek az évszámok: 1944,1948,1956és 1958 nekik itt?Tehátmég a legnemzetközibb drámaíró is valójában „ismeretlen” maradt Észak- Amerikában. Ezért csillant fel a szemem az idén, amikor a Pisti bemutatója után elolvastam a kritikákat. Ha másért nem is, azért érdemes volt megvívni „csendes forradalmunkat” az elmúlt évben, hogy végre kapisgálni kezdjék az itteniek, miről is írt a magyar abszurd nagymestere. Maga a tény, hogy hozzá mertek nyúlni ehhez a komplikált, nehezen színpadra vihető darabhoz is, tiszteletreméltó. A politikai utalásokat is egész jól megértették, ami nemcsak a kritikákból, de a műsorfüzetből is kiderült. Felfogták, hogy Örkény mint tanú az egészmodemmagyar tragikus történelmet, aDon-kanyartól a Kádár-korszakig, beleágyazta „skizofrén” Pistijének, alter-egojának, sorsdrámájába. Az előadás oly an volt, mintha Kafkát rendezett volna Fellini: a szereplők cirkuszi jelmezben játszottak, stilizálva, de szöveghűen. Már a játékból kiderült, hogy itt egy afféle kelet-európai „Everyman” elevenedik meg Wozzeck, Candida, sőt a 22-es csapda tradícióira alapozva. Kegyetlen politikai szatírának titulálták, s ezúttal célba találtak. Az előadást így hirdették: „Kegyelet és tiszteletadás azoknak, akik hősiesen szembeszálltak az elnyomókkal.” Ilyen szellemben figyelt aközönség és reagált a kritikus gárda. Ezt már elkönyvelhetjük mint első lépést a megértéshez, remélve, hogy ezúttal nem csupán fehérholló-szindrómával állunk szemben. S itt rátérek a másik bemutatóra, melynek kapcsán elmondok egy kis anekdotát. Nemcsak a csehek miniszterelnöke drámaíró, a mi köztársasági elnökünk is az. New Yorkban járva, amikor angol nyelvre fordított könyvének ünneplésén (a novellák mellett két színdarabja is szerepel benne) valaki „Bréves” — ez a kis délfrancia folyóirat a mai magyar novellisztikának szenteli idei második számát. Az, hogy „idei”, csak jóindulatú feltételezés: a „Bréves” százoldalas példányában, amit a napokban hozott meg a posta, nem szerepel évszám. Ez a zsebkönyv formátumú kiadvány a francia irodalmi élet periférikus jelenségei közé tartozik: vidéki novellisták közük benne írásaikat. Tudnunk kell: a francia olvasó nem kedveli a novella műfaját. Okkal: néhány nagy kivételtől eltekintve a mai francia elbeszélés meglehetősen alacsony színvonalú. René Goderme, a műfaj nagy ismerője jegyzi meg 1989-es tanulmányában (Droz, Genf):, A produkció egészét tekintve el kell ismerni, hogy távolról sem kielégítő” a mai francia novellisztika. A jobb írásokat ráadásul fennntartja magának Gallimard, a „Bréves” csak a fennmaradó, meglehetősen felemás termésből válogat. * A magyar különszám is magán viseli e műkedvelő gárda kézjegyét. A személynevek kivétel nélkül többféleképpen, de minden esetben hibásan szerepelnek itt. Attila, Jósef’, Németh„Lazslo” kerül említésre, az ékezetek rendszeresen hiányoznak, a magyar szerzők neve „Ordogh”, „Nadas”, „Medzoli” (ez utóbbi szegény Mészöly Miklós francia fedőneve.) A bevezetőben a magyarságról megállapítást nyer, hogy „kelet és nyugat között tétovázik”, ami így, kisbetűvel, és egy féloldalas ismertetésben félreérthető. Ne rójuk fel a szerkesztőknek, hogy az utóbbi évek változásaival nem tudtak lépést tartani: „fiatal íróként” mutatják be az 1960 körül induló mai ötvenéveseket, akiknek — úgymond — a „Mozgo Világ” a fórumuk. Azonban maga a válogatás is meglepő. Négy prózaírónk: Ördögh Szilveszter, Nádas azt mondta Göncz Árpádnak, hogy ő jobb drámaíró, mint Havel, azt felelte: , Jó, jó, de ezt csak akkor hiszem el, ha valamit be is mutatnak tőlem. ’’Hát erre bizony még nem került sor, pedig másik két darab fordítását is kiadták már egy éve. Az igaz, egyszer megszerveztem az én fordításom „felolvasó” előadását New Yorkban, amelyre sok színiszakit meghívtunk, de nem lett folytatás, nem jelentkezett érdeklődéssel senki. Bezzeg Havel most, Jut”, bár ő sem volt a múltban szerencsésebb helyzetben, mint Örkény. Politikai üldöztetésével tele voltak az újságok, de mindössze egy darabja, a Kihallgatás ment csak kisebb színházakban s egyik tárgyalásának dramatizálása Chicagóban. Miután elnök lett, persze egyre-másra játsszák; ahíresnew-yorki Public Theater megvette a premierek összes jogait s annak karizmatikus igazgatója, Josep Papp (aki maga is kelet-európai, bár neve ellenére nem magyar, és aki évek óta tiltakozott Havel üldözése ellen, sőt állást is ajánlott neki, ha kiengedik) eddig valamennyi lefordított darabját (csak három!) jó ráérzéssel, hűségesen vitte színre. De a kritikusok vele kapcsolatban is gyakran mellébeszéltek, félremagyarázkodtak, túl intellektualizálták, absztrahálták mondanivalóját. A Yale-i előadás viszont túl hideg és jóv al humortalanabb volt, mint ahogy azt Havel színre képzelte, ami kiderül a Lago-hoz írt előszavából. Mint tudjuk, a darab (mint minden egyéb drámája) egyértelműen önéletrajzi mű. Persze nekünk ismerős sajnos (az amerikaiaknak viszontnem) afőhős, LeopoldNettles író agóniája (alkalmazzon-e öncenzúrát vagy sem, pl.) félelme (újabb börtön), kétségei (érdemes-e?), emberi gyengeségei (iszik, orvosságokat töm magába, ellustul, még olvasni is „fárasztó” neki), alapvető bátorsága (mert végül is nem alkuszik meg) kétségbeejtő helyzetében. Ugyanis az ífó-antihős új abb letartó ztatásra „készül” egyik cik-Péter, Munkácsi Miklós ésNagy András képviseli a mai magyar novellisztikát. A fordítások—ez már nem a folyóirat szerkesztőin múlott! — általában jók, és—ez sem könnyű! — a magyar szerkesztő franciául is élvezhető írásokat válogatott. Ördögh Szilveszter szép gyermektörténete és Nagy András jól megírt elbeszélése mellől azonban kilóg Nádas és Munkácsi írása. Az előbbi, mert a világirodalomban is párját ritkító remekmű, az utóbbi pedig, mert szánalmasan lapos. A szerkesztő, Jean Lacroix, a szemelvényeket egy tíz kérdésből álló interjúval toldotta meg. Iskolás, suta kérdésekkel. Itt derült ki a francia szerkesztődárda és a megszólaltatott magyar írók közötti színvonalbeü különbség. Nádas Péter és itt-ott társai is vállvonogatva kerülgetik ezeket a már-már nevetséges—vagy csak „benszülöttek számára készült”? — gügyögéseket. Nádas még ki is oktatja vallatott: „A fejlődés a technika és a tudomány veszszőparipája”—mondja a fejlődést firtató franciáknak. „Az irodalomban nyomát se találom. Ha lenne, akkor Goethe, Flaubert vagy Dosztojevszkij elévült volna száz év alatt.” Az irodalmat a film hatásától féltő újságírónak ugyanő elmagyarázza, hogy ha a mozgókép át is vette az epikus műfajok technikáját, úgy ennek az ellenkezője is igaz: a modem irodalom forgatókönyveket produkál. És mindebben nincsen semmi félelmetes. * Befejezésül a .íréves” különszáma a délfrancia André S til-t mutatja be. A Sztalin-díjas André Stil-t, akit Thorezzel és Rákosival együtt éltettünk az ötvenes évek elején. Stílszerű végszó. És nagy tanulság: bármennyire is szeretnénk betömi a nyugati népek tudatába, akárhol, akárhogyan—nem érdemes, és nem is lehet. Ferdinandy György (USA) ke mián. A kafkai (Godot-i) tehetetlen várakozás egy napját eleveníti fel a darab. Megjelenik a feleség (felismerhetően Olga Havel), a szerető, két barát, két izgága, talán(?) jóindulatú provokátor, két kihallgató (ÁVÓ-s típus) és egy fiatal diák rajongó. Valamennyien vagy rá, vagy le akarják beszélni, hogy aláírjon egy nyilatkozatot, ami szerint az állítólagos „demokráciaellenes” cikket nem ő írta. Kétségek, önkínzások s végül a felelősségvállalás abszurd s velőtdermesztő, Udérces fényképe ez. S íme, csodák csodája, itt már ráérzett a közönség a valódi haveli „témákra”. Abszurd darab egy abszurd rendszerről. Kiviláglik a becketti örökség is. Leopold (akit Havel régi barátja, az emigrációba kényszerült, kiváló cseh színész, Jan Triska alakít hallatlan átéléssel és hűséggel) úgy vár, mint Vladimir és Estragon Godot-ra, de míg a csavargók csak tétlenül várják az ismeretlent, nem tudják, ki/ mi az s jön-e egyáltalán, Havel/Leopold nagyon is tudja, mire vár, illetve mi vár rá, s azt is, hogy az „érkezés” elkerülhetetlen. így itt nem csupán egzisztenciális reménytelenségről vanszó, hanem tömény iszonyról, a biztos borzalom és szenvedés anticipálásáról. Az általános reakció biztató volt; elégtételtéreztem. Még boldog is lettem volna, hanem találom a műsorfüzetben a dramaturg/rendező Gitta Honegger és Douglas Sodenrberg tanmeséjét. Azt írják, hogy a művészi szabadságot nemcsak Kelet-Európában nyirbálták meg. Tessék vigyázni, mert Amerikában is veszélyes már a jelen, még inkább a jövő. Gondoljunk csak — mondják — a Mapplethorpe-skandalumra (az obszcén képek, fotók kiállítása utáni botrányról van szó) s annak következményeire, mármint hogy a National Endowment for the Arts (a Nemzeti Művészeti Alapítvány) immáron meg akarja cenzúrázni a művészeket, csakúgy, mint Havelt (s annyi mást) annak idején a cseh kommunista kultúrszakik. A lelkes Yale-i dráma-nagyságok ennél is tovább mennek: Jesse Helms szenátort (aki az állítólagos művészi cenzúrát törvényjavasolta), Gustav Husakhoz és Milos Jakeshez hasonlítják. Jaj, de keveset tudnak ezek még mindig arról, hogy mi is történt azokban a kelet-európai diktatúrákban! így záródik például az egyik hasonszőrű kritika: .Nevethetünk azon, ami Leopolddal történt, de mint művészek és ,individuálok', akik állítólag egy szabad társadalomban élünk, lehet, hogy saját abszurd jövőnkön nevetünk.” Én ezért nem aggódom; azért inkább, hogy Thália templomaiban a kezdeti lelkesedést egy újabb apátia és meg nem értés hulláma váltja fel majd. Bárcsak ne úgy lenne! Györgyey Klára (USA) Canada's future: Now you’re talking ...and we're listening. We’re the Citizens’ Forum on Canada’s Future - a dozen Canadians the federal government has asked to report by July 1, 1991, on your ideas for our country's future. We’re an independent, non-partisan group, with a wide range of backgrounds and beliefs. Our job is collect and focus citizens’ views into their vision of the future. To do this, we need to hear from you. We need to know what you think is wrong with our country — and how, together, we can fix it. We also want to hear what’s right, and wortli keeping. We want to hear from everybody - especially those who aren’t used to speaking up and speaking out. Call now- and make a difference From January tojune 1991, we’ll be offering you an unprecedented chance to help reshape our future. We’ll do this through many kinds of informal meetings where you’ll feel comfortable giving your views. For starters, we’ve set up a special Idea Line - 1-800-66-FORUM - to let you call us free from anywhere in Canada, seven days a week, between 8 a.m. and 8 p.m. Whatever your thoughts, we’d like to hear them. Remember, now you’re talking... and we’re listening. CANADA - IT'S YOUR CALL 1-800-66-FORUM* You can also write us at: Citizens’ Forum P.O. Box 1991, Station B Ottawa, Canada KIP 1A2 ‘For FORUM be sure to dial the letter O. not zero. Citizens’ Forum on Canada’s Future Le Forum des citoyens sur l’avenir du Canada A „Bréves”
