Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1991-11-01 / 11. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occldent

1991. november

PÉTER ERNŐ:

„Verba volant...” — Recsk

De hát miért is, miért is?

(----------Emlékműavatás

a recski kényszermunkatábor helyén

Október 25-én volt negyven esztendeje annak, hogy az 1950 nyarán, kicsiny rablétszámmal alapított recski kényszermunkatábor benépesült a Kistarcsáról marhavagonokban odahnrcolt internáltakkal.

Ezt a napot választotta ki a Recski Szövetség a tábor helyén emelt emlékmű felavatására A helybeliek becslése szerint közel ezer főnyi közönség jelenlétében hangzott el a katonazenekar játszotta Himnusz után Abódi István római katolikus főesperes, volt rabtársunk ökuménikus imája, Dr. Zimányi Tibor főtitkár megnyitója, Kéry Kálmán elnök és Fekete József recski polgármester köszöntője, majd Dr. Antall József miniszterelnök ünnepi beszéde. A miniszterelnök avatta fel az emlékművet is. Farkas Ádám szobrászművész összetört börtönfalat ábrázoló, rabok szabadulását jelképező alkotását

Sajnáltam, hogy az eredeti tervben szereplő 1300 kőlap - ezerháromszáz rab bevésett nevével—nem készült el, de az anyagi és technikai nehézségekre hivatkozó rendezőség magyarázatát el kellett fogadni. Földbe ásott, csiszolt amnezitkövek helyett az emlék mögött elhelyezendő márványlapokon lesz majd megörökítve a rabok névsora

Az avatás után elsőként a miniszterelnök koszorúzta meg az emlékművet, utána Dr. Boross Péter, Dr. Balsay István, Dr. Gálszécsy István miniszterek következtek. A Recski Szövetség koszorúját kísértük hárman — én az amerikai, Kéry Kálmán és Zimányi Tibor a hazai Recski Szövetség nevében. A helyi és környékbeli polgári és katonai hatóságok, üzemek, MDF-pártszervezetek mellett számos egyesület és magánszemély koszorúja, virágcsokra következett, elborítva az alját és a környékét az emlékműnek, amely egyébként - ezt érdemes megjegyezni - a távoli Japán polgárainak adományaiból készült el egy magyarországi művésztelepen, és ugyancsak az ő költségükön szállíttatott a helyszínre.

Az adományozók eredetileg azzal óhajtottákMagyarországot szépíteni, hogy időtálló szobrok emelését, finanszírozását vállalták az időszerűtlenné vált, eltávolított emlékművek helyén. Újabb emlékműről hallani sem akartak. Egyedül Recsk esetében tettek kivételt Adakozó kedvüket így hét szobor és ez az egyetlen emlékmű hirdeti Magyarországon.

A szép ünnepség után ebédre várták az arra igényt tartó, kb. hatszáz vendéget a recski általános iskolában. A szövetség titkárságának vezetőjét, Sugár Sándort, a rendezésben önként munkát vállalt Kenyeres Károlyt és engem, feleségestül, még ebéd után is ott tartottak egy kis beszélgetésre. Az iskolaigazgatóval, a polgármesterrel, a bányavállalat vezetőjével és sok más érdekes és kedves emberrel ismerkedtünk meg. Tőlük tudom, hegy azon a délelőttön másfajta emberek is ünnepeltek. Egykori kínzóink, a volt recski ávósok közül négyen ittak a vasútállomás melletti kocsmában. Nem volna teljes a kép, ha ezt elhallgatnám.

Nyeste Zoltán (USA) (Lejegyezte magnóra mondás után: Tnrucz Éva)

v_________________________________________/

Valamilyen úton-módon mindanynyian eljutottunk Recskre. Nagyjából az is tisztázódott, hegy ki miért — helyesebben, milyen koncepció alapján — került oda Velem azonban soha senki nem közölte, sem szóban, sem írásban, hegy a jogerős 5 évi börtönbüntetésem .hiánytalan” letöltése után miért .ér demesítettek” még a recski „szignumra” is.

Többen a társaim közül azzal gyanúsítják az ÁVÓ-t, hegy arról a kétségtelenül igen színes recski palettáról nem volt szabad hiányoznia szép hazánkból egyetlen csoportnak sem, amelyet .ellenségnek” deklaráltak. A cser készektől a szóelemeken át a Földművelésügyi Minisztériumig és a hatvani vasutasokig vegyesen, igen sokféle réteg - vagy az akkori frazeológiával: .osztály” — képviselve volt már. De kimaradt az első koncepciós monstre-per — az ún. Magyar Közösség elleni per — képviselete! Márpedig .illendő”, hogy a220 vádlottat felvonultató persorozat elítéltjeiből valaki reprezentálja ezt a társaságot is! így tehát jómagam .bűnbaknak” és .kitüntetettnek” is érezhettem magamat Recsken. A rejtély egyszer talán megoldódik, hegy kinek is voltam az áldozata.

Ismeretes, hogy a börtöntájékoztatásnak nagyon régi, jól bevált és kitaposott ösvényei vannak és voltak mindenkor. Tudtunk mi már Tokajról, Inotáról, stb., — de Recskről semmit! Amikor 1951. december 30-án, öt év után Márianosztráról .szabadultam”, akkor egy derék, szótlan és .szégyenlős” ÁVO-s gondjaira bíztak megbilincselve, aki Pesten nem a már igen alaposan megismert Andrássy útra, hanem a Csokonai utcai, frissen üzembe helyezett - még festékszagú - új különítménybe szállított

Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy Nosztrán az volt a szokás, hogy a .szabadulás” napja előtt egy héttel a rabokat ún. .szabaduló zárkába” helyezték, ahol senkivel nem érintkezhettek, nem beszélhettek, nem sétálhattak, nehogy ”belülrőlkintre”hírtvihessenek. Sorsomnak egyik ritka, jó csillaga úgy hozta, hogy ezt a „szabaduló” hetet dr. Szabó Lajos bátyámmal, a Nemzeti Bank volt jogtanácsosával együtt tölthettem.

Aki a szellem tartós böjtjében éveket kénytelen átélni, az bizonyára megérti, hegy a sors mekkora ajándékának éreztük, hogy a régi-régi atyai jóbaráttal nemcsak múltunkat, de jövendőnket (ti. a magyarságét!) is felszánthattuk. A sok irodalmi, politikai, filozófiai, vallási kardinális kérdések megvitatása mellett szóba se került az esetleges egyéni sorsunk további alakulása. Felejthetetlen az is, hogy pihentetőnek szánt több tucat vers felidézésével — szinte eufóriásan — szóba se hoztuk, vajon hamarosan mi vár ránk.

Tehát öt év után megbilincselve kerültünk a Csokonai utcába Mint említettem már, igen modern, új szagú pincébe kerültünk, természetesen különkülön zárkába Igen hamar megkaptam az ismerős „felköhögtető” társat, de egy régi, edzett rab mellől az ilyen gyorsan el is tűnik. A velem foglalkozó ifjú főhadnagy azonban nyilván valami nagy-nagy teljesítményre startolt A

Magyarországi munkaszolgáiatosok és deportáltak I. Világtalálkozója Budapest

1992. ápr. 14— máj. 10.

Jelentkezés:

1054 Budapest, Garibaldi u. 1.

régi vádakhoz újakat akart konstruálni és ezért életem egyik - nem is tudom, hogyan nevezzem—legdrámaibb, legválságosabb vagy legsorsdöntőbb epizódjában részesített

Amikor többszöri hosszú és jelentős rábeszélésre sem voltam hajlandó aláírni azt ajegyzőkönyvet, melynek alapján új pert indíthattak volna ellenem, dührohamában valami titkokzatos parancsot súgott a soros ÁVÓ-snak! Még most, ilyen hosszú idő után sem tudom voltaképp megnevezni a rafinált kínzásnak addig nem ismert módját De azóta se kaptam még senkitől közelebbi információt.

Visszavittek tehát a pincébe, s egyszer csak a folyosó falán kinyitottak egy vasajtót Ott állt előttem egy körülbelül 100x70 cm-es falmélyedés, amelyben minden oldalról rengeteg villanylámpa égett Ebbe a „vakablakszerű” kis üregbe tuszkoltak be és rám zárták az ajtót Ennek mérete nem engedte meg, hogy akár leüljön, vagy akár felálljon az ember. Közben a felfokozott villanyvilágítás is azt a képzetet indikálta, hogy most következik be a villanysokk, esetleg a halál.

Ne legyintsen senki, ha most utólag már bevallom, hogy akkor a drága, jó Édesanyám őrző leikéhez fohászkodtam. Kértem a segítségét, hogy ne engedjen elpusztulni ilyen hitványul, az értelmetlen gonoszság által. Nem érzékeltem az idő múlását, de egyszer csak a hófehér ’’Lélek” szárnyának érintését éreztem és sem lelkileg, sem fizikailag nem semmisültem meg.

Életben maradtam, de hamarosan egyik éjjel felzaklattak. Felvittek az udvarra, ahol röhögő és nyilván alkoholos, géppisztolyos legények körülvettek és bekötötték a szememet Feltuszkoltak egy nyitott dzsipre, és a négy elszánt ÁV O-ssal elindult a dzsip és a £antázia... Miért kellett a szemeimet bekötni, hiszen éjjel van? Mire való ez az egész titokzatosság, ez a megrendezett emberrablás?

Fantom-menetünk elindul a derék József-városból, de vajon hol lesz az úticél? Az egyik homok-bánya mélyén, vagy messzebb valahol...? Robog velünk adzsip, olvasom a dobogó hidakat, hallgatom a kutyák ugatását — vajon milyen nyelven ugatnak? Telik az idő, a négy nívós szellemű legény „társalgása” önkéntelenül is kivált belőlem egy „Istenem?! ” felsóhajtást, de testi brutalitás helyett csak magas röptű és stílusú, felsőfokú kioktatást kaptam tőlük, és emlékeztetést arra, hegy hol és mikor is élünk. Hát ennyire változott öt év alatt minden? Közben semmi célzás sorsomra, s szinte kezdek nyugtalanul bár, de jóhiszeműen reménykedni abban, hogy mégse ez az utolsó utazásom

Sok kanyargás után végre megáll velünkadzsip. A januárifagyos éjszaka bizony alaposan megdermesztette kezemet-lábamat és alig tudtam bekötött szemmel lekászálódni az autóról. A- mint azonban földet ért a lábam, rögtön letéptem a kendőt a szemeimről, hogy láthassam, hol kell „élnem vagy meghalnom”. A szemeim elé táruló látvány lenyűgöző volt: a sűrű szögesdrót-kerítést nem láttam, csak mint egy holdbéli táj, csodálatos fehérségét körös-körül, villanylámpák ezreivel megvilágítva a csillogó hótakaró, és a csend, nyugalom a babonázóan fehér éjszakában. A kijózanító ráébresztést a valóságra azért hamarosan megkaptam, amiért engedély nélkül levettem szemeimről a kendőt

így történt hát megérkezésem a legújabb állomáshelyemre. Persze fogalmam sem volt, hogy az a Recski Kőbánya Még csak pattogó parancsszavak se hangzottak el ekkor, csupán lelökdöstek egy földalatti — lövészárokszerű — bunkerba és ott egy szűk zárkába bezártak, amelynek a falai és a priccse is frissen kitermelt erdei dorongfából készültek. Az életben úgyszólván minden

relatív, ezért akkor, amikor pár magyar szófoszlányt hallottam és reggel beadták a csajka borsót amit persze nem ettem meg, és az ÁVÓ-s magyarul rám förmedt, hogy itt nem lehet ám cirkuszolni és mindent meg kell ennem, akkor kezdtem úgy érezni, hogy mégis „itthon” vagyok újra rab!

Körülbelül egy hétig tartott a „klímához” szoktatás a bunker-fogdában, de évtizedekre szóló élmények megszerzésére nyűt alkalmam. Élmények, melyeket csak egy Illyés Gyula klaszszikus stílusával lehetne az útókor számára gondolatébresztőén érzékeltetni! Csak egyetlen emlékezést rögzítek le, amikor a keskeny földalatti folyosón — ahonnan zárkáink nyíltak — a már ér rákon keresztül tartó, elviselhetetlen üvöltés, emberi torokból addig soha nem hallott jajgatás miatt úgysem lehetett aludni Tiltva volt, hogy éjjel kimenjen bárki is a latrinára, de addig dörömböltem, míg mégis kiengedtek, és szemem elé tárult egyik szenvedő társunk „gúzsba kötve”; a szenvedéstől már teljesen önkívületi állapotban volt! Ennek az arcnak és tekintetnek az elfelejtésére nincsen elég hatásos narkotikum!

A „beiskolázó” fogda után - mint az egészséges lelkű ember - megörültem, hogy majd szabad levegőn dolgozhatom. Abban a brigádban, ahová besoroltak, azonnal akadt régi ismerős, majd lassan kialakultak új, őszinte barátságok, melyek kiállták a nehéz idők próbáját, és ma is igen-igen hálás vagyok ezeknek a barátoknak. Közismert ugyanis, hogy Auswitzban is és mindenhol aljas módszerekkel folyt a lélekvásárlás. így Recsken is kifejlett vamzer-hálózat működött Az akkor már egy éve létező tábor lakói jól ismerték egymást és mindent tudtak egymásról. Feltűnt, hogy mint „új fiúra” mennyien rám akaszkodtak. Óriási szerencsémre az igazi jóbarátok figyelmeztettek, hogy kik a „besúgók”; a két év alatt egyszer sem sikerült lebuktatniok. Viszont kárpótlásul olyan szoros és bajtársi kapcsolatok létesültek, melyek az idő múlásával is igaz és emberi tartalmat adnak az elviselt megpróbáltatásoknak.

Ezért is kell — érzésem szerint — több mindenre visszaemlékezni. Erősítésül is, meg okulásul is, hátha valaki, valahol, valamikor tanul majd belőle.

Meglehet, hogy igen leegyszerűsítve hangzik, hogy hit és remény nélkül — különösen nehéz körülmények között — aligha lehetséges fennmaradni. Amikor már hosszú időn át sötét infernókon megy keresztül az ember, amikor a megmaradás igényét és vágyát valami egészen különleges — szinte titkos — fluidum tartja fenn. — Minden ember hisz valamiben, vagy Valakiben, ez vele jár az értelmes lényi mivoltával. A titokzatos Élet nagy kérdéseire azonban válságos időkben döntő jelentősége van annak, hogy minőségileg milyen hit válaszol.

Nálunk Recsken, az értelmetlen emberi gonoszság hazai fellegvárában, bőséges alkalom nyílt ilyesféle próbatételre! Biztosan közrejátszott ebben az is, hogy — Ady szavaival élve — az elmúlt századok megpróbáltatásai során mi valóban a „dac” nemzete lettünk és a „csakazértis” jelszava annyira belénk ivódott, hogy bár megfogyva, megtépázva, - de csodálatosképpen megmaradtunk! Ettől függetlenül azonban bittel hiszem, hogy abban a tömény reménytelenségben, amilyen recski életünkre ránehezedett, csakis valamiféle transzcendentális erőből származó hit őrzött meg bennünket Bár fizikailag lenyomorodtunk, de lelki és idegi öszszeomlás alig néhány esetben fordult csak elől

Ha csupán arra utalok, hogy éveken át a külső világtól hermetikusan elzárva éltünk, a családjainkról semmit nem tudtunk, kegyetlen kényszermunkát végeztünk — és jóval a minimum alatti táplálkozás meüett! —, akkor joggal vetődik fel a kérdés: miért és hogyan bírtuk túlélni? Nem tartom kizártnak, hogy amorális rabtartóink mentalitása azért torzult el mind jobban és jobban, mert figyeltek bennünket, s ők is értetlenül álltak:„hát ezekkel mindent lehet csinálni?”.

.Jlecrudescunt vulnera! ” — az emlékezőnek újbóli kín a visszaemlékezés. Nem is a bosszú jegyében — hiszen már2000 éves a megbocsátási etikánk! —, hanem azért kell felvillantani ezeket akis epizódokat, hogy egy „szebb” utókornak példás tanulságul szolgáljanak! A történelem ugyanis mozaikokból épül, melyekben benne rejtőzik az adott korszak minden emberi és tárgyi keresztmetszete Ezért van tehát értelme

és jogosultsága, hogy minél több visszaemlékezés adjon tanulságos üzenetet olyasmikről, melyeket a szerencsésebbek talán nem éltek át, de sok-sok ezer ember — ha nem is olyan sűrítve, mint Recsken — részleteiben szintén átszenvedett

Milyen jó is lenne hinni abban, hegy ezek a nagyon szomorú múltba nézések legalább azt eredményezik, hegy akik szerencsésen „kívül maradtak”, azoknak néha-néha eszébe jutnak Gyóni Géza szavai: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.’’ És milyen végső elégtétel-jutalom lenne, ha Gyóni könyörgése se lenne hiábavaló: .Magyar vérem ellen soha-soha többet! — Csak egy éjszakára küldjétek el őket” (Befejező rész a köv. számban)

Tisztelt Honfitársunk!

Szeretnénk figyelmébe ajánlani a nemzeti szellem, a keresztény erkölcsiség fórumát, a -Magyar Fórum” című hetilapot, amelynek szellemiségét CSURKA ISTVÁN szerkesztőbizottsági elnök és Kosa Csaba főszerkesztő neve fémjelzi.

Megrendelhető a világ minden részén:

12 hónapra US-S60.00 — rendes postai szállítással,

12 hónapra l)S $70.00 — légipostái szállítással.

Megrendelésüket a 1051 Budapest, Arany János u. 29. címre kérjük, átutalással az MHB 222-19251/4059 számra.

A megjegyzés rovatba, kérjük, írja be nevét, pontos címét, valamint azt, hogy a Magyar Fórum előfizetésére utalta át a pénzt.

Kérjük, amennyiben a lap megnyerte tetszését, úgy barátai, ismerősei figyelmét is hívja fel rá!

Szeretettel köszönti jövendő olvasóit a

Magyar ForuM

S/rrhes/.iosésíi

4

v

V