Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1991-11-01 / 11. szám

1991. november Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal BEKE GYÖRGY: „Veled vagyunk, Kolozsvár!” — Változó taktika, változatlan célok— ír-- ■ ■ ^ GÖMÖRI GYÖRGY: ilyenkor október vége felé amikor csurgatott méz-színűre vált a roppant királyi terebélyú gesztenyefa a Király kollégiuma előtt rezesedik a naspolya lombja s lecsupaszul a kicsiny fügefa is nem takargatja tovább a szerény termést ilyenkor ősz fordulóján újra hallom a kürtszót a messziről felzengőt pár perccel mielőtt a menet és történelmünk legönfeledtebb karneválja megindult NAUM KORZSAVIN: Halálom balladája Kinek sorsát-lelkét elorozták, Kit becsapott a viliódzó remény, Az elnyomó, pimasz hazugság ellen Budapesten föllázadtam én. Akkor értettem meg igazából, A puffogó frázis mit is jelent; De erőm elszállt a vesztes csatában És vele együtt veszett életem. Ország világ előtt gyilkolt le engem Sikolyok közt az önkény fegyvere, És az odvas lelkiismeretű Európa kibékült vele. Csak ostobaság, bánat és nehéz vas... Eltörölt emlék, megtiport remény, S ha fölkelni nincs is többé erőm, Budapestet meg nem tagadom én. Ott egykor rettentő hatalom ellen Támadtam föl, de harcom elbukott. Ott hulltam el, bár élek Oroszhonban, Hol örömtelen napjaim rabok. (Vitéz György fordítása) Jia azonban arra számítanak, hogy a román politikát szaván lehet fogni — akkor tévednek. Nem lehet szaván fogni. A román politikának ugyanis nincs sza­va. Adott szava ". Páskándi Géza „szabad gondolatai­nak” egyikét idézem ide, mikor most a nyugati — és még mindig eléggé tájéko­zatlan - magyar közvélemény előtt az er­délyi magyar iskolák szabadságharcának újabb, drámai fordulatát szeretném na­gyobb összefüggésekbe helyezni. Páskán­di erdélyi íré, az maradt Budapesten is — egy író „illetőségét” soha nem a lakóhelye határozza meg, ezt a nyugati magyarság tudja a legjobban -, mélyére lát mindan­nak, ami Erdélyben, Romániában tör tént és történik, szókimondásához pedig hosszú romániai börtönbüntetéssel vál­totta meg a jogot Éppen a fogsága alatt módja nyílhatott, hegy ezt a román „szó­­nem-tartást” minden rétegben és hely­zetben megismerje. De hogy a naciona­lista elfogultságnak még az árnyékát is elhárítsam a fejem fölül, Páskándi találó megállapításának igazolására egy román költőt is megszólítok, azt a Tudor Arghe­­zit, akit joggal tartanak a huszadik száza­di román líra egyik legnagyobbjának. — öreg korában Arghezi szívből gyűlölte a román kétkulacsosságot, vagyis azt a módszert, hogy minden politikai lépést két irányból is bebiztosítottak, soha nem lehet tudni alapon. Tudor Arghezi 1956-ban, június kö­zepén, a Román Népköztársaság írószö­vetségének első kongresszusán - néme­lyek újabb „helyezkedése” láttán szemléletes példát említett a román új­ságírás kétarcúságáról. Ismeretes, hogy 1944. augusztus 23-án Románia hátat fordított addigi szövetségesének, Német­országnak, és kiugrott a háborúból. Ak­kor már négy éve állomásoztak német csapatok Romániában, egyebek között Bukarest mellett, Baneasa helységben. E- zek a román átállás után megpróbálták elfoglalni a fővárost Bukarest „északi kapujánál”, a baneasai hídnál szabály­­szerű frontvonal alakult ki. Egyik csatát a németek nyerték meg, másikat a romá­nok, aztán újra fordult a szerencse kere­ke. A város központjában, az akkoriban legnagyobb napilap — az Universul szer­kesztőségében — tanácstalanok voltak. Végül „zseniális" ötlettel oldották fel a dilemmát- két első oldalt készítettek elő, egymásnak merőben ellentmondó hadi­jelentésekkel és kommentárokkal. Egyi­ken a szalagcím: Éljen Hitler!. A másikon: Éljen Sztálin! Ha éppen a németek nyo­multak előre, a főszerkesztő elrendelte: „Indítsátok Hitlert!" Ha visszaverték a német támadást, változott a főszerkesztői parancs: „Indítsátok Sztálint!”. Valahogy így történik most az erdélyi magyar oktatás háborújában is. 1989 de­cembere után az erdélyi magyarságnak, elsősorban utcai tüntetésekkel, erélyes fellépésekkel, sikerült kivívnia a tizen­nyolc régi, sok százados múltú magyar iskola újbóli önállóságát A Székelyföl­dön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Nagyenyeden, Temesváron ismét helyre­állt az oktatás sok évszázados rendje. Marosvásárhelyen a magyar kollégium visszaszerzését a Vatra Romaneasca hu­­sángos, fejszés legényei gyilkosságokkal, Sütő András majdnem halálra sebesíté­­sével akadályozták meg. Végbement az is­kolák „szétválasztása” Kolozsváron is, viszonylag itt a legbékésebb módon. Még csak gyertyás, Bibliás utcai tüntetés sem kellett hozzá. Úgy tetszett, hogy a helyi román vezetés belátja a magyar lakosság igazságát Ebben a városban a két háború közötti időszakban, szintén kisebbségi elnyomatás körülményei között, két ma­gyar tannyelvű középiskola működött 1945 után a magyar középfokú oktatás kibővült további iskolákkal, összesen ti­zenegy líceum és szakközépiskola állt a magyar diákok szolgálatára. A Ceausescu-diktatúra ennek a ma­gyar iskolahálózatnak a fokozatos lebon­tását tűzte ki céljául. Lassan már csak há­rom önálló magyar középiskola maradt Kolozsváron. Teljesen elsorvasztották a magyar oktatást az 1545-ben alapított Farkas utcai református kollégiumban. Román osztályokat létesített a tanfel­ügyelőség az 1568-as alapítású volt uni­tárius kollégiumban, egyelőre esti tago­zatot. Ezek az „átalakulások”, vagyis a magyar szó kiűzése, a román szó minden­hatóságának bevezetése az iskolákon be­lül ment végbe, nagyrészt a közvélemény kirekesztésével. Éppen az iskolák egyesí­tése tette lehetővé — ez a folyamat a Bo­lyai Tudományegyetem felszámolásával indult, 1959-ben -, hogy a hajdanán ön­magukat fenntartó és saját törvényeik szerint élő, oktató iskolákkal az államot képviselő tanfelügyelőségek azt tegye­nek, amit akarnak. A nyolcvanas évek közepére már csak egyetlen magyar kö­zépiskola maradt Kolozsváron, a Báthori István által 1579-ben alapított akadémia útódja, a volt piarista gimnázium. Aztán sor került erre is, román osztályokat te­lepítettek be az iskolába, jöttek a román tanárok, román diákok, kiszorult a ma­gyar szó, átvette helyét a román nyelvű oktatás, diákfoglalkoztatások és nevelői órák. Kolozsváron a „népek testvérisége” jegyében felszámolták a magyar középis­kolákat Nem a magyar lakosság megfo­gyatkozása vezetett ide, a város népessé­gének egyharmada ma is magyar, úgy mondhatnám, hogy Kolozsvár a lakosság nemzetiségi megoszlását, illetve a romá­niai magyarság elhelyezkedését tekintve Románia legnagyobb magyar városa — majdnem százezer fővel. E magyar töme­gek érdekei és akarata ellenére orozta el a bukaresti hatalom iskoláit, nyelvét, jö­vőjét Magától értetődő volt, hogy 1989 de­cembere után, amikor a katonák sortüzé­­től Kolozsváron magyarok és románok estek el a főtéren, a kivívott szabadság jegyében a magyarság elsőnek iskoláit követeli vissza. Nem ravasz csellel akar­ták visszaszerezni az önálló gimnáziumo­kat, mint ahogy a hatalom elrabolta azo­kat nem is erőszakkal, miként a román nacionalizmus kezében tartotta századok magyar nemzedékeinek jogos tulajdonát hanem békés megegyezéssel. Új épületet kerestek a kényszerrel betelepített ro­mán diákoknak, a hajdani megyeközi pártiskola sokkal alkalmasabbnak bizo­nyult erre, mint a magyar iskolák. Létre­jött az új román középiskola, Avram lán­cú nevét kapta, és úgy tűnt, hegy nem a testvérharc, hanem a béke jegyében köti össze Kolozsvár román és magyar népét Ezt a helyzetet jóváhagyta a bukaresti Oktatásügyi Minisztérium is, 1990. feb­ruár 5-i keltezésű, 7178-as számú rende­letével. Csakhogy időközben Romániában rejtett visszarendeződés ment és megy végbe, és a gyanakvóbb természetű ma­gyarok joggal tarthattak attól, hogy sor kerül a magyar iskolák önállóságának felszámolására is. Számos jel mutatta azt hogy a román nacionalizmus céljai válto­zatlanok. Csak a taktikán kellett változ­tatni. Nem adhatták úgy parancsba, mint 1959 után, hegy a népek békéjét csakis egységes iskolákban lehet építeni, hiszen a Moldvai Köztársaságban — vagyis Besz­­szarábiában — éppen mostanság válasz­tották szét a román és orosz nyelvű isko­lákat mivel a vegyes tanintézetek az el­­nemzetlemtés eszközei voltak a szovjet hatalom kezében. Az Oktatásügyi Mi­nisztérium nem vonhatta vissza másfél évvel ezelőtt keltezett rendeletét Kitalál­ták hát a helyi hatalom „engedetlenségé­nek” módszerét Kolozs megye főtanfelü­gyelője, bizonyos Victor Dragoiu úr „füg­getlenítette” magát a kormánytól: román osztályok beindítását határozta el a há­rom magyar középiskolában, a Báthori István, Apáczai Csere János és Brassai Sámuel líceumokban. Ezt az önkényes rendelkezést — lényegében törvény telen­­séget — a közvélemény, a külföld előtt meg kell indokolni. Mi sem alkalmasabb erre, mint a magyarság bepanaszolása, hogy nem hajlandó megérteni a román oktatás gondjait A román tannyelvű is­kolákban nincs elegendő tanterem, ezért hát az lett volna a természetes, hogy a há­rom kolozsvári magyar iskola maga ajánl­ja fel segítségét tornán osztályok behívá­sával. De az önző magyarok képtelenek ilyen nagylelkűségre, a helyi hatóságok­nak kell kényszeríteniük őket arra, hogy ismeijék fel kötelességüket. Csakugyan káprázatos ötlet! A tornán lapok szózuhatagában a magyar tantes­tület kapkodhatja a fejét, hogy miként adja a világ tudtára: hiszen az Avram lán­cú líceumban sokszorosan több osztály van, mint az a három, amelyekbe a ro­mán diákokat be akarják költöztetni! És ennek a helyi „lázadásnak” van egy fúr csa vetülete. Romániában mind ez ideig nem tartottak helyhatósági választáso­kat A parlamenti választások után több mint egy évvel sincs még kitűzve a helyi hatalom leváltásának időpontja. A kor­mányzat attól tart hogy román vidéke­ken ellenzékiek, magyar vidékeken pe­dig magyarok kerülnének a helyi veze­tésbe és ezzel gátolnák nagyszabású ma­gyarellenes politikai elgondolásait Ro­mániában a megyei vezetőket, a prefek­tusokat a kormányzat nevezte ki, saját hí­vei köréből. Elképzelhető-e, hogy az így kinevezett — senki által míg nem válasz­tott - helyi prefektus, vagy a tőle függő főtanfelügyelő egyszerűen fittyet hány a mégiscsak megválasztott kormány okta­tási miniszterének rendeletére és a saját feje szerint cselekszik? De számít-e ez az „apró" kisiklás ana­­cionalizmus gőzhengerének menetében, mikor ország-világ előtt lehet hivatkozni demokráciára, a tömegek akaratára és a helyi érdekek tiszteletben tartására? Hetven esztendeje, Trianon óta igyek­szik a román nacionalizmus végképp fel­számolni a magyar oktatást Erdélyben. A taktika, a módszer mindig különböző. A magyar iskolák ellen viselt háború első áldozata a szászvárosi Kuun Kollégium volt- elkobozták a magyar állami pénzből emelt épületet, és átadták a helyi román gimnáziumnak. 1926-ban történt ez, a­­mikor a kormány erdélyi minisztere Pet­ra Groza dr„ a hajdani kollégium véndi­ákja volt Korabeli okmányok, újságcik­kek szerint Groza főszerepet játszott sa­ját iskolájának román kézre adásában. Jóval később, 1948-ban Petra Groza a miniszterelnök — igaz, nem ő a hatalom igazi ura —, amikor Erdély minden ma­gyar iskoláját államosítják, a szocializ­mus és a népek megbékélése jegyében. Akkor ez az ürügy, ez a taktika. Ceausescu diktatúrája egy időben, 1968-ban látszólagos engedményt tesz az erdélyi magyarságnak. A bukaresti ve­zérnek akkor a magyarság támogatására is szüksége volt Jó néhány megyében visszaállítják az önálló magyar középis­kolákat Néhány évig... Majd újra jön a hullám: az egyesítés. Az ürügy most a magyar iskolákban a magyar diákok nem tanulnak meg jól románul, ezért nem fog­nak érvényesülni az életben. Színszékely vidékeken nincs mivel e­­gyesíteni a magyar elemeket mert ezekre is kiterjed a hatalom „gondja”. De ezek­ben a helységekben is akad legalább egy román család, a csendőrőrmesteré. No­sza, egyetlen román diák számára is ro­mán tagozat létesül, máris „egységes" is­kola válik a magyar tanintézetből. Aztán következik egy még kegyetlenebb roham: a nyolcvanas évek közepétől a székelyföl­di falvakba és városokba kizárólag ro­mán nemzetiségű, magyarul egyáltalán nem tudó román tanárokat helyeznek. A magyar tanárok Moldvába kapják kine­vezéseiket Meghirdetik a világ leggro­teszkebb pedagógiai elvét - a tanár a­­nyanyelve dönti el az oktatás nyelvét' így aztán, a hatalom szándéka szerint, gyors ütemben románosítani lehet az erdélyi magyar diákot. Egy nemzedék — és vég­képp megoldódik az oly sok bajt okozó nemzetiségi kérdés! Ezt az ördögi tervet hiúsította meg 1989 decembere, a romániai hatalomvál­tás. A névleg magyar, de már régóta ro­mán iskolákból hazatértek szülőföldjük­re a kényszerből odahelyezett román ta­nárok, akik éppúgy áldozatai voltak a na­cionalista lélektiprásnak, mint Moldvá­ba került magyar társaik. A bukaresti la­pok azóta egyvégtében azt hajtogatják, hogy a Székelyföldről „elűzték” a román tanárokat vizsgáló bizottságok nyomoz­nak az eseményekről, de mindeddig ép­pen a fiatal román pedagógusok cáfolták meg „elűzetésük” sérelmét Következett hát az új taktika: a Ko­lozs megyei főtanfelügyelő „lázadása” a békés és toleráns minisztérium ellen. E- gyelőre a minisztérium vezetői nem sok jelét adták annak, hogy meg akarnák to­rolni ezt az engedetlenséget Az ocsúdó magyarság olyan erővel kelt megtáma­dott iskolái védelmére, mint 1990 első napjaiban. Szőcs Géza szenátor egy bukaresti sajtóértekezleten jelentette ki, hogy a vegyes iskolák Ceausescu idején is esz­közként szolgáltak a hatalom kezében a nemzetiségi iskolák elsorvasztására, és most is ez a törekvés húzódik meg a tan­ügyi bizottságok ravasz lépései mögött A kolozsvári magyar szülők élő láncot al­kottak iskoláikban. Együttérzéséről biz­tosította Kolozsvárt az egész erdélyi ma­gyarság. Szállt az üzenet a Székelyföld­ről, szállt Szatmárnémetiből: Veled va­gyunk, Kolozsvár! Vajon milyen ürügyet, taktikát talál ki a román nacionalista kizárólagosság, ha — reményünk szerint — elveszíti a „kolozsvári csatát”? Igaz ügy harcosai is megirigyelhetnék a leleményességét! 4 $ 1991. október 23. — Budapest, Műegyetem (Vitéz György felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents