Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1991-01-01 / 1-3. szám
>»(•/■ rlr*píviV 'Kv r. r oy r 6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident Acsargó demokrácia — A HUNNIA öt kérdése Benedek Istvánhoz — —Volt idő, amikor Ön egyike volt az ország legnépszerűbb személyiségeinek. Tévés előadásai a legnézettebbek voltak, könyvei a legkeresettebbek. Aztán bizonyos erők — talán megriadtak ettől a népszerűségtől, talán féltékenyek lettek miatta —jónak találták beszűkíteni az Ön közszereplési lehetőségeit Mára már odajutottunk, hogy Benedek István, akinek nevével kapcsolatban a leggyakrabban felbukkanó jelző a polihisztor, ritka csemege néző és olvasó számára egyaránt. Kedves professzor úr, miben tudná összefoglalni azokat a „bűnöket”, amelyek miatt ignoráiják Önt a honi média urai? Legfőbb bűnöm a függetlenségem. Ahhoz, hogy az ember fennmaradjon azon a szinten, amelyre tudása, tehetsége, érdemessége predesztinálja, tartozni kell valahová: irányhoz, klikkhez, csoporthoz, párthoz, egyházhoz vagy szektához. A magányos ember gyanús, és irritálja a többieket: miért nem olyan, mint a többi? Szorosan öszszefügg ezzel másik bűnöm, a sokszor fejemre olvasott szókimondóság. Akinek mindenről egyéni véleménye van, és ezt tapintatlanul ki is mondja, azt jobbnak látják elkerülni vagy mellőzni azok, akiknek talán szintén van egyéni véleményük, de célszerűbbnek látják elhallgatni, éppen az érvényesülésük érdekében. Az alkalmazkodás dilemmája rejlik ebben. A társadalom megkívánja tagjaitól az alkalmazkodást, és ezzel én is egyetértek, de csak bizonyos határig. Ahol az erkölcsi érzék, az igazságérzet vagy a józan ész tiltakozik, ott fel kell áldozni az alkalmazkodás szerezte előnyöket a tisztaságért, tisztességért. Harmadik főbűnöm ez. Csetlő-botló ember vagyok én is, hibákkal és tévedésekkel terhes, gyarló és gyenge, de tiszta. A tisztaság zavarja azokat, akik bepiszkolták magukat, akiknek takargatnivalójuk van, akik okosan és ügyesen tudják köpönyegüket forgatni. Minden erőszak-rendszer technikájához hozzátartozik, hogy megpróbálja alattvalóit cinkossá tenni. Aki együtt vonít a farkasokkal, attól a farkasoknak nem kell tartani. A cinkosok egymás közt érzik biztonságban magukat és kivetik maguk közül azt, akinek erkölcsi fenntartásai vannak, józan megfontolásból különvéleménye van, netán olyan meggyőződése, mellyel a cinkosság nem fér össze. Ez a dolog elméleti része. A gyakorlatban, megvallom, azt vártam, hogy a rendszerváltozással végre bekerülök a „pikszisbe”. Ám az ellenkezője történt. Amióta a kormányban barátaim és „elvtársaim” töltik be a vezető helyet, még annyira sem jutok szóhoz, mint korábban. A magyarázategyszerű. Rendszerváltozás nem történt, arégi ellenfelek maradtak a „honi média urai” — az Ön szavaival szólva —, csak köpönyegüket fordították meg. A klikkrendszer érvényesebb, mint valaha: egzisztenciájukat veszélyezteti/makívül állót szóhoz engedik. — A professzor urat mély szakmai kapcsolatok fűzték a néhány éve Svájcban elhunyt SzondiLipóthoz, a pszichoanalízis egyik utolsó nagy képviselőjéhez. Szondi a halála előtti években nagyon pesszimistán nyilatkozott az emberiség jövőjéről: az „ösztönpárok” fellazulásáról, a fokozódó erőszakhaj Iámról, erősödő diszharmóniáról beszélt Néhány interjújából úgy tűnik, Ön szintén pesszimistán értékeli helyzetünket, nemzetünk haladási tendenciáit. Ha Ön, aki von Haus aus nem mindennapi szellemi hátterével szemlélve ennyire kedvezőtlen eredményre jutott, mit mondjunk mi, akik sokkal kisebb rálátással próbáljuk elhitetni önmagunkkal, hogy lesz, hogy lehet még magyar kibontakozás. Ön hogyan látja: lehet még? Jóslásra nem vállalkozom. Pesszimizmusom nem mennyiségi, hanem minőségi természetű. Lehetséges, hogy a magyarság fennmarad, de elértéktelenedve. Az értéktelenedési folyamat más népekre-nemzetekre is veszélyt jelent, de ez egyrésztkevésbé fáj nekem, másrésztkevésbésúlyos, mint nálunk. Magyarország ugyanis anyagilag és erkölcsileg annyira leromlott állapotban van, hogy — legalábbis a fejlettebb országokhoz viszonyítva — az értéktelenedése katasztrofális méretet ölt: az emberek elveszítik a jellemüket. Elképzelni sem lehet a jellemre nézve rosszabb érvényesülési taktikát, mint a vállalkozási szellem mesterséges fejlesztését, támogatását, sőt megkövetelését. Társas életünk egyetlen kitűzött példaképe ma: a vállalkozó, ó teremti a munkalehetőségeket, ő adja az anyagi alapozást, ő a jövő embere, akinek az országot a mélypontból ki kell emelnie. Szépen hangzik, de avalóságbanő a jövő kizsákmányolója. A vállalkozáshoz tőke kell és üzleti rafinéria. És kellene hozzá üzleti tisztesség — de ezt honnan vegyék abban az országban, mely a politikai tisztességtől a házastársiig minden tisztességet megkérdőjelez? A piacgazdálkodás nagyszerűen működhetik az olyan országban, amely szilárdan áll a talpán, de nálunk kalandorok, spekulánsok, kétségbeesett hazardőrök fognak úszni az árral, és aki ebből a fürdőből szárazon kikerül, egy új embertípus megtestesítője lesz: a magyar pénzemberé. A nyugati, az amerikai v agy bármely más pénzembertől nem félek, de a magyartól igen, éppen mert semmi nem lesz benne magyar, csak a gőg és az ostobaság. Hasonlítsunk össze egy Sorost egy Morváival, ebből lemérhetjük a különbséget az amerikai és a magyar pénzember között: mire költ az egyik, mire a másik. Ez csak egyetlen példa számos lehetséges közül: mi felé halad az ország — ha ugyan ez haladásnak nevezhető. Halad a merkantilizálódás, a technicizálódás, a proletárosodás felé. Az elszegényedés melléjön az eligénytelenedés: csak autót akar majd mindenki, könyv nem kell, kultúra nem kell, az ételek íze és zamata feledésbe merül a kultikus étkezéssel együtt — ki ér erre rá? Bekapni, amit elénk tesznek és rohanni tovább. A minőség egy törpe kisebbség elefántcsonttomyába húzódik, a nagy többségnek egészen mindegy lesz a magyarság sorsa, a nemzetiségek sorsa, a kultúra sorsa, az emberiség sorsa. Elégedett és elégedetlen gépekből fog állni a világ—ezért vagyok pesszimista. —Az előbb megszűnőben lévő ellentétpárokról kérdeztem, ezúttal egy kialakulóban lévő új ellentétpárról faggatnám: a nemzeti és nemzetfeletti (internacionalista, kozmopolita, européer, stb.) értékek hívei egyre durvább és élesebb szembenállással védik saját álláspontjukat. Hogy pontosítsam a kérdést: ezen utóbbiak egyre önérzetesebb és offenzívabb módon mondják ki a halálos ítéletet a nemzeti értékek felett. Miben látja ennek a tendenciának a felerősödését és mennyire tartja tartósnak, veszélyesnek azt a helyzetet, hogy hovatovább már csak defenzívából, szinte konspirativ módon tudjuk csak vállalni magyarságunkat Magyarországon? Már a kérdés megfogalmazása mutatja a konspirációt: csak körülírja, amit kérdezni akar, bizton számítva arra, hogy megértem. Persze, hogy értem. Csak másképp fogalmaznék, mert sem internacionalistának, sem kozmopolitának, sem européernek nem nevezhetjük a veszélyt, hanem: magyarellenességnek. Történelmileg tekintve arról van szó, hogy István király elkezdte és valamennyi uralkodónk folytatta a külföldiek betelepítését a Kárpát-medencébe. Ne vitassuk most, szükség volt-e erre, fogadjuk el, hogy szükség is volt rá, de a toleranciánk is kellett hozzá. Tény, hogy a múlt század közepétől Magyarországon többségben voltak a nemzetiségek az őshonos magyarokkal szemben. E nemzetiségek egy része megőrizte nemzetiségi identitását, vagyis idegen test maradt az országon belül — így a románok nagy része, a németek kis része (erdélyi szászok), stb. Másik rész beolvadt a magyarságba, magáévá tette a magyar identitást, megőrizve azonban fajtájának jó és rossz tulajdonságait, ily módon gazdagítva és kitágítva a magyar szó fogalmát. Mert az integrálódott magyarok az őshonosokkal egyenértékűvé váltak, majd a keresztül-kasul egymásba házasodások révén megkülönböztethetetlenül egymásba olvadtak. A tiszta magyar, fajmagyar őshonos fogalmak értelmüket vesztették, néhány zárt beltenyészet kivételével minden magyar vérében idegen vér is csörgedezik, és — ez a lényeg — az idegen vér megszűnt idegen lenni, amint tulajdonosa magyarnak érezte és vallotta magát. Az a 15 millió magyar, aki az országon belül és kívül él, ilyen integrálódott magyarság. 1848 volt a első történelmi választóvíz: a betelepültek egy része azonosult a szabadságharccal, ezek magyarrá integrálódtak, másik része ellene fordult, ezek ellenségek voltak az országhatárokon belül, és adandó alkalommal leszakadtak az országról, magukkal ragadva az ország testének és lakosságának tetemes részét — ez volt Trianon. 1848 és 1920 közt van még egy fontos történelmi évszám: 1867, a kiegyezés éve, amit Eötvös József nemzetiségi politikája követett: a jogegyenlőség és az emancipáció. Én ennek az Eötvös-féle egyenlősítésnek az alapján állok, ennek az eredményét nevezem integrálódásnak. A nemzetiségi — helyesen: népcsoporti — identitásukat őrző idegeneken és az integrálódott magyarokon kívül van egy harmadik csoport is: a kettős identitásúak csoportja, akik magyarnak is érzik-v állják magukat, de egyúttal németnek vagy amerikainak vagy zsidónak vagy cigánynak vagy bármi más egyébnek, a származásuk, illetve odatclepültségük révén. Ezek közt sokszor igen jó magyar emberek találhatók — főként emigrációban —, más részük viszont elidegenedik a magyarságtól, minthogy nem tudott magyarrá integrálódni. Trianon után következett egy negyed évszázad, amely a nemzeti fájdalom és gyász korszaka volt, egyben az irredenta reménykedés korszaka is. Az ország óriási veszteségét nem lehetett másként elviselni és túlélni, mint azzal a reménykedéssel, hogy ez csak átmeneti veszteség, előbbutóbb visszaszerzünk vagy visszakapunk mindent. A második világháború és annak folytatása kioltotta ezt a reményt. Tudomásul kellett vennünk, hogy a trianoni határ végleges. Az a nemzedék, amelynek családi emlékezetében élt a teljes Magyarország, nehezen törődött bele a csonkába. De jött a következő nemzedék, amelynek nem voltak nagymagyarországi emlékei, ez lassan beleszokott a csonkába. És jött egy még ifjabb nemzedék, amelyik már fitymálja Trianont, hátat fordít a nemzeti gyásznak és megvetéssel sújtja az irredenta eszmét. Övé a jelen és övé a jövő, miénk a fájdalom és a magyar múlt. Az az ellentét, ami az ön nem szerencsés szóhasználata szerint a „nemzeti” és a „nemzetfeletti” gondolkodás között van, ebből az érzelmi töltöttségből vagy töltetlenségből táplálkozik. Akinek Trianon nem fáj, az irredentának bélyegez minden hazafias érzést, szimbólumot, megnyilvánulást, sőt gúnyolódik és piszkolódik, ,jnagyarkodónak” nevezi azt, akinek fáj a haza sorsa, sőt ezen is túlmenve: fasisztának azt, aki anemzetiségi érdek mellett (nem szemben vele!) az egyetemes magyar érdekért is szót emel. Látnunk kell világosan, hogy ez a bennünket lefasisztázó, leirredentázó része a lakosságnak nem nemzetfeletti, nem européer, nem internacionalista és nem kozmopolita, hanem rosszul tájékozott, történelmileg eltévedt népcsoport, amely a magyarságot fasizmussal azonosítja, náci és nyilas bűnökért teszi felelőssé. Magyarázata ennek az, hogy negyven év kommunista nevelése mindent elkövetett a hazaszeretet eltörlése, kiölése, megsemmisítése érdekében. Ez a törekvés természetesen nem maradt hatás nélkül. Bármennyire kellemetlen a magyarságtudatnak a becsmérlése, meggyőződésem szerint nem lesz tartós. Gondoljuk meg: ugyanezen negyven év alatt a marxizmus-leninizmus progagálása milyen hatalmas apparátussal folyt, és szinte egy pillanat alatt hogyan vált semmivé. A haza szeretete még a minőségében gyengült magyarságban is sokkal mélyebben gyökeredzik, hogysem egy ilyen felszínes rágalmazó és pocskondiázó hadjárat kiirthatná. Ellenkezőleg: a hazaszeretet fogja magába olvasztani az internacionalizmust, nem-Életkezdési Alapítvány Volt állami gondozott, büntetésükből szabaduló fiatalok társadalmi beilleszkedését és önállósulását szolgáló alapítvány létesült az Állami Biztosító, a Népjóléti Minisztérium, valamint a Fiatalkorúak Börtöne és Fogháza támogatásával, „Életkezdési Alapítvány” elnevezéssel. Az Alapítvány célja olyan, elsősorban mezőgazdasági jellegű vállalkozások támogatása, amelyek lehetővé teszik a kedvezményezettek számára átmeneti lakás és munkahely megoldását, illetve sikeres vállalkozás esetén az önállósulást. Köszönettel fogadunk mindenfajta segítséget — pénzadományt, gazdálkodáshoz szükséges eszközöket, szakmai támogatást, stb. —, amely az egyre nehezedő körülmények között elősegítené egy ilyen típusú támogatási forma működését. Az Alapítvány székhelye: 2316 Tököl, Ráckevei u. 4. Csekkszámlaszám: Fáy András Takarékszövetkezet, Dunavarsány, Ráckeve MNB 386-98307. Dr. Novák Mária a Kuratórium nevében r \ MARKÓ BÉLA: Vers a hóban Egy vers a hóban: síró nyúl nyoma, ahogy cikázott kétségbeesetten, s olyan mégis, mintha csak önfeledten rajzolta volna, egy meleg szoba délutánjában, valaki, s amíg fogyó papírjára hajolt tűnődve, céltudatosan ott loholt mögötte egy farkas vagy kutya, és rajzait mancsával szétzilálta, de miközben követte őt, az éhes üldözőben ugyanolyan betűk, szavak, sorok ragyogtak, mert csak így érhette végre utol, kit üldözött, s ahogy elérte, a versre véres pecsétet nyomott... \_______________________________/ zetfelettiséget, vagyis az Európa-identitást, ami nemcsak hogy nem ellentétes a hazaszeretettel, hanem nélküle meg sem valósítható. —Itt állunk az új évezred előtt ideákat, értékeket, orientációt vesztve. Az ifjúság erkölcsi, világnézeti „elvei” nem nagyon érik el a kiértékelhetőség küszöbértékét sem. Vajon azoknak van igazuk, akik a kiégett, nihil felé tartó kor egyik rákfenéjét a rousseau-i „mindent megértek, tehát mindent megbocsátok” morálra vezetik vissza, és valóban szükség lenne egy új dogmára, amely tartást és irányítást adna korunknak? Szabó Dezsőnek lenne igaza, aki a „teremtő Igen és az öklös Nem” hirdetője volt? E kérdés minden pontjával vitába kell szánnom. 1/ Az ideák, értékek becsülése nem veszett ki, orientáció ma is van. A baj nem ez, hanem az eltömegiesedés, elproletárosodás, minőségvesztés — amit korábban vázoltam. Ez a fajta demokrácia, ami nálunk kifejlődőben van, az „acsargó demokrácia”, voltaképpen nem demokrácia, hanem apártok és frakciók közötti élethalálharc nem az országért, hanem a hatalomért. Amíg az országmentés érdekében konszenzus nem születik, addig az orientáltság hiábavaló, az ideák és értékek lerombolása megállíthatatlan. Ez azonban nem végleges állapot, hanem szomorú átmenet, mely mindaddig tart, míg tényleges rendszerváltás nem következik be. Ha bekövetkezik: lesznek ideák, lesznek értékek, lesz orientáció. Ha nem következik be, az a nemzethalál. 2/ Az ifjúságot nem tekinteném egységes, homogén tömegnek, amely egyetlen kategóriába sorolható és nyomban mindenestül elítélendő. Kétségtelenül van egy „üvöltő ifjúság” réteg, amely elég széles és nagyon hangos, de még ez sem mindenestül értéktelen, inkább fejletlen. Van ellenben az ifjúságnak egy tömegében csekélyebb, de annál értékesebb része, amely gondolkodni, kételkedni, határozni, cselekedni képes. Ha felnőtté válik, nem hagyja magát úgy félrevezetni, mint az elődei. Korábban elmondott pesszimizmusommal semmi más nem szegezhető szembe, csak ez a reménytkeltő ifjúság. 3. Rousseau-nak minden sorát olvastam, ilyen tézisére nem emlékszem — nem ez a jellemző rá, hanem a társadalmi szerződés józan mérlegelése. Semmiképp nem egy új dogma kialakítása a cél. Ellenkezőleg, az emberiség nagy veszedelmeit mindig a dogmák elhatalmasodása okozta, óvakodni kell ettől. Még az egyházak újólagos megerősödésében is fennáll az a veszély, hogy erkölcsi tisztaság helyett dogmákat ültet el a fiatalság lelkében, a marxizmus dogmáját a klerikalizmus dogmájával cseréli fel. A dogmatizmus mindig eretneküldözéshez és diktatúrához vezet, ennek ellenkezője a kívánatos cél. — Ön egy újabb bizonyítékát adta annak, hogy a szellem él még — ha látensen is — ebben a hazában: alapos igényeséggel összeállított versantológiája bárcsak befuthatná pályáját, és ezernyi visszhangot verne a középiskolai diákság tudatában. A 76 éves Benedek István fejedelmi ajándéka ez a szép könyv—nekünk, olvasóknak.—Miért hallgatnak mélyen róla, ahelyett, hogy örömmel terjesztenék? Lám még ön is szinte félve említi, a címét se mondja ki. Rendületlenül a címe, alcímepedig: A hazaszeretet versei. Ezért hallgatnak róla. Ezeroldalon a magyar költészet legszebb versei a hazáról, magyarázó jegyzetekkel, a költők életrajzával. Valóban életművemet megkoronázó versgyűjtemény, szeretném minden olvasó magyarnak a könyvespolcán ott látni. Köszönöm, hogy szóba hozta. — Köszönöm, hogy válaszolt kérdéseinkre. 1991. január-március Sz. Z.
