Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1991-08-01 / 8. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1991 .augusztus CSEH TIBOR: A „joghurt-forradalom” után Veszélyben a jugoszláviai magyarság — és az egész térség! Szolidaritás a jugoszláviai magyarsággal Komlós Attila, az MVSz főtitkára nyilatkozata A Magyarok Világszövetségét mély aggodalommal tölti el a vajdasági, a horvátországi és a szlovéniai magyarság helyzete. A délszláv népek fegyveres konfliktusának már ott élő magyarok is áldozatul estek és falvakat fenyeget az önkényes erőszak. Kifejezzük mélységes együttérzésünket az ártatlanul áldozatul esett magyarok családjainak és helyi közösségeinek. A leghatározottabban elítéljük a fegyveres fellépést, az erőszakkal való fenyegetés minden formáját. A magyar kisebbség szempontjából rendkívül veszélyes jelnek tartjuk azt, ami a napokban a horvátországi Szentlászló és jelenleg is Kórogy falu esetében történik. Teljes szolidaritásunkat fejezzükki az ártatlanul fenyegetett magyar lakossággal. Meggyőződésünk, hogy ilyen eszközökkel, amelyek már szinte a tömeges túszulejtés méreteit öltik, sem a helyi konfliktusokat, sem a déli szomszédos ország gondjait nem lehet megoldani. Úgy látjuk, hogy ezek a szélsőséges cselekmények lelassítják azt az ígéretes folyamatot, amely éppen aközelmúltban indult meg Kelet-Közép-Európában. Térségeink népeinek, nemzetiségeinek ügyét mindezek a fejlemények nem előreviszik az egységes Európa ígéretét hordozó XXI. század felé, hanem anakronisztikus tüneteivel visszarántják a múlt századba. Az MVSz ezért— elismerését fejezve ki a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának eddigi lépéseiért—a maga részéről is felhívja a Magyar Köztársaság kormányát, hogy az érvényes nemzetközi szerződések értelmében továbbra is lépjen fel adiplomácia minden eszközével azok betartása és érvényesítése érdekében, valamint továbbra is tegyen meg mindent a szomszédos ország magyar nemzeti kisebbsége biztonságának érdekében. Felhívjuk a nemzetközi szervezetek figyelmét arra a kísértésre és veszélyre, hogy az egymással szemben álló délszláv szélsőséges csoportok és politikai irányzatoka magyar nemzeti kisebbséget eszközkénthasználhatják fel a feszültségek szítására és fenntartására. Tiltakozunk ez ellen és kérjük a nemzetközi szervezetek közbenjárását is e folyamat megállítására. Kifejezzük egyetértésünket a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének felhívásával, amely javasolja: a magyar nemzeti kisebbséghez tartozó férfiakat ne hívják be a fegyveres összetűzésekké fajult helyzet katonai megoldásához. Meggyőződésünk: kontinensünk valamennyi népének közös érdeke az, hogy adélszláv népek is maguk dönthessenek sorsukról és élhessenek az önrendelkezés jogával. Azt is magától értetődőnek tartjuk, hogyavelükegyü ttélő magyarság emberi jogaiért, nyelvi, kulturális és társadalmi szabadságáért felemeljük szavunkat. Ezért kérjük mindazokat, akik a magyar nemzeti kisebbség ellen fordulnak: szüntessék be a reájuk nézve is méltatlan és csak negatív politikai következményekkel járó cselekményeket Tagszervezeteink éspartnereink:aszlovéniaiMuravidékiMagyarNemzetiségi önigazgatási Közösség, a Horvátországi Magyarok Szövetsége és a vajdasági magyarság köreiben szerzett tapasztalataink alapján meg vagyunk győződve arról, hogy magyar testvéreink a békességet, az európai normák érvényesítésétkívánják. Mindebben pedig mais és ajövőben is számíthatnak a Magyarok Világszövetsége és—bizonyosak vagyunk benne— a Kárpát-medencében élő, valamint a nagyvilágban szétszórt magyarság tevőleges szolidaritására is. Végezetül azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szlovén és a horvát kultúrát többnyire aró mai katolikus, a szerbekét pedig akeleti ortodoxia szellemisége hatja át több évszázada. Utalni szeretnénk tehát arra, hogy aközös keresztény háttér valamennyiünket kötelez. Nem szabad hát elfeledkeznünk abiblikus, több ezer éves tapasztalatról: a fegyver, az erőszak használatának következménye visszahull a fegyverforgatóra. Az ószövetségi próféták szerint Isten, a történelem ura „ítéletet tesz és bíráskodik a népek felett”. Bízunk abban, hogy ez a prófétai intés a jelenben sem kerüli el az érintettek figyelmét és bekövetkezik az, amit apróféta is remél: „A népek fegyvereikből kapákat csinálnak, dárdáikból metszőkéseket; és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.” (Ézsaiás: 2:4) A jugoszláv vulkán már régóta esedékes kitörése bekövetkezett, és mostanra már csak az a kérdés, követik-e újabb lávafolyamok, melyek elérhetika mind ez idáig külső szemlélőket, vagy esetleg megmarad olyan fortyogó, füstölgő kráternek, amely csak a benne lévőket emészti lassú tüzével. A háború utáni Jugoszlávia stabilitását elsősorban Titó karizmatikus egyénisége és a külföldi mammutsegélyek biztosították; az utóbbiak az egyes délszláv népek történelmi szolgálataira és kényes geopolitikai helyzetére vezethetők vissza. A még Titó életében kialakított szövetségi rendszer tulajdonképpen egy rendkívül kényesen kicentizett kompromisszum-halmaz, amely — a nemzetközi várakozásokkal ellentétben — meglepően sokáig tartotta magát a marsall halála után. Az ország tényleges fizikai felbomlását tulajdonképpen az ene a kompromisszum-tömegre végzetes csapást mérő, az újvidéki tartományi vezetésnek Szerbiából dirigált erőszakos leváltása (az ún. „joghurt-forradalom”) indította el. A szerbiai vezetés, látva, hogy uralmon maradása a felhalmozódott társadalmi és gazdasági feszültségek miatt a meglévő keretek között tarthatatlan, kibocsátotta a palackba zárt szerb nacionalizmust. Ennek értelmében a szerbség Jugoszláviában súlyosan elnyomott helyzetben van, és eljött a pillanat, hogy visszanyerje szabadságát és szuverenitását, amelyet a titói időszakban veszített el. Nézetük szerint biztosítani kell a szerb fennhatóságot mindazokon a területeken, ahol szerb sírok találhatók, függetlenül attól, hogy ott a szerbség kisebbségben van, vagy ott egyáltalán nincs is jelen, — és ezen igények nem korlátozódnak szükségszerűen csupán a mos tani jugoszláv határok által bezárt területekre. Az elnyomás egyik megtestesítője az az államszerkezet, amely federális jogkörrel ruházza fel a Szerbiához tartozó Vajdaság és Rigómező tartományokat. A szerb szuverenitás visszaállításának jelszavával Szerbia teljesen formalizálta a tartományi autonómiákat, s hatáskörüket nagyrészt vagy teljes egészében ellenőrzése alá vonta, a rigómezei parlamentet pedig egyszerűen szétkergette. Viszontaz ország federális intézményeiben, így például a formálisan legfelsőbb hatalmi szervének számító és a hadsereg főparancsnokságát is ellátó 8 fős államelnökségben továbbra is igényt tart a tartományok helyeire. Mivel nem lévén rigómezei parlament, annak képviseletére a szerbiai parlament egyik albán nemzetiségű, hivatásáttekintve nyugdíjas altiszt tagját delegálta, aki a választásokon körzetében a szavazatok 0.3%-át(!) szerezte meg. Jugoszlávia kb. 2/3-nyi nem-szerb lakossága általában nem hogy azzal nem ért egyet, hogy a szerbek különösképpen szenvedtek volna mind ez idág, de kifejezetten saját magát érzi elnyomottnak és kizsákmányoltnak a szerbek által. Érvelése szerint az államapparátust, a hadsereget és a rendőrséget szerbek dominálják, és nemcsak hogy méltánytalanul nagyobb darabot hasítanak ki a közös költsiégvetésből, de egyszerűen el is lopják a közös pénzt, mint ahogy azt a tavalyi 1.7 milliárd dollárnyi fedezetlen pénzkibocsátásuk is mutatja. Mivel a szerbek által egyoldalúan módosított federalizmus a többiek számára nem elfogadható, az ország többi alkotóeleme, szuverenitási törekvéseit hangoztatva, erőteljesen távolodni kezdett a központtól. Ezek a törekvések azonban nélkülözik a közös cselekvést, mivel mindegyik országrész más-más alapról indult. A szlovének, akik a legerőteljesebben tettek lépéseket a függetlenedés felé, belátták azt, hogy a Jugoszláviához tartozás számukra távlatilag kifejezetten káros és veszélyes. A szerb-szlovén viszony mindig is kulcsfontosságú volt az ország stabilizálásában, és amíg lehetett, kamatoztatták is. Az első világháború után, noha mindvégig a vesztes oldalon harcoltak, mégis részesülhettek a győztesek diadalából és a hadisarcból. Akkori kemény fellépésük az ott élő németséggel szemben mind a mai napig alacsonyan tartja népszerűségi indexüket az osztrákok körében. A második világháború után fennhatóságuk alá került az olaszok által ellenőrzött tengermelléki terület, és egyáltalán nem a délszláv testvéreken múlott, hogy az általuk igényelt Trieszt és Dél-Karintia ma nem Szlovénia része. A kiéleződő szerb-horvát viszony végérvényesen bezárja a már előzetesen diszkriminatív intézkedésekkel szétszabdalt, a horvát iparcikkek számára döntő jelentőségű jugoszláv belső piacot, tehát az országon belül maradás gazdaságilag nem indokolt, és egy sikeres kiugrással kimaradhatnak a kirobbant polgárháború keserveiből. Az, hogy látszólag a horvátokkal közösen jelentették be függetlenedésüket, még nem jelenti azt, hogy a múltban hagyományosan elég langyos kapcsolatuk megerősödött volna, inkább azt, hogy a feszült szerb-horvát viszony miatt kevesebb figyelem terelődik rájuk. Ez az egyedüli köztársaság, amely nem határos Szerbiával, és ahol nem élnek szerbek, akik háta mögé bújva a titkosszolgálat csetnikekként fellépő tagjai harcolhatnak ellenük. Mint ahogy az bebizonyosodott, az egyedüli, helyben bevethető, Szlovéniában állomásozó reguláris hadsereg, amelyet a néppel együtti és nem a nép elleni harcra készítettek fel, jobb fegyverzete ellenére sem tudott felülkerekedni a számbeli fölényben lévő szlovén védelmi alakulatokon, amelyek pontosan azt a szerepet játszhatták el, amire az egységes jugoszláv védelmi koncepcióban életre hívták őket, és amit alaposan begyakoroltak: az ellenség mozgásának akadályozását és utánpótlási vonalainak elvágását Azon túl, hogy a hadsereg legénységének morálja is alacsony volt, a helyi tisztikar—mely szerb többségű ugyan, de általában már hosszabb időt ott töltött és gyakran oda is házasodott—sem ítélte meg a helyzetet azonosan a belgrádi vezérkarral. Ráadásul a katonai alakulatok a helyi tartalékosok behívása nélkül el sem érhették teljes harci készültségüket. A válság nyomán megmozdult jugoszláv haderő nem Szlovéniára összpontosított, hanem olyan állásokat foglalt el, ahonnan több beleszólása lehet a horvátországi eseményekbe. Várható, hogyha ténylegesen végrehajtják a hadsereg bejelentett kivonását Szlovéniából, akkor az onnan felszabaduló alakú latokat is Horvátországba telepítik át. Időközben a csetnikek Horvátország egész keleti határszélén támadásba lendültek. Harcmodoruk szerintbefészkelik magukat egy-egy szerblakta faluba, annak lakosságát igyekeznek pánikszerű távozásra bírni, majd a falut támaszpontul használva, tüzérségggel is támogatott támadásokat indítanak a környékbeli horvát és magyarlakta falvak és városok ellen. Az eddigi jelentések szerint Szentlászló, Kopács és Erdőd a leggyakoribb magyar célpont. Az ilyenfajta taktikát az teszi lehetővé, hogy az odavezényelt, nehézfegyverekkel felszerelt hadsereg szembeszáll minden olyan próbálkozással, amely a csetnikek felgöngyölítését célozza. A gyengén felfegyverzett horvát milicisták csak annyit tehetnek, hogy védekező állásokat vesznek fel. A hadsereg egyes alakulatai azonban a csetnikek utánpótlásának biztosításán túl immáron leplezetlenül is támadólag lépnek fel a szerbek oldalán. A hadvezetés elszántságára utal az is, hogy a katonaság a dezertőröket kivégzi. Erről hivatalos kommüniké nem jelenik meg, de nyilvánvalóan nagyfokú az eltérés a temetők friss, 18-19 éves fiatalokat takaró sírjainak száma és a hivatalos veszteséglisták adatai között. A horvát függetlenedés kemény szerb ellenzésének megértéséhez látni kell azt. Hogy Szerbia ebben a században, több nagyhatalom támogatását élvezve, folytonosan nyertes háborúk sorozatával érte el jelenlegi pozícióját. így a balkáni háborúban szerezte meg a Novi Pazar-i Szandzsákot, Rigómezőt és Macedóniát, Vajdaság pedig első világháborús szerzemény. Az első világháborút a vesztesek oldalán derekasan végigküzdő horvátok nemcsak hogy a győztesek oldalán parádézhattak, de eufórikusán egyesíthették Dalmáciát Horvátországgal, és egyegy darabot Zala és Baranya megyéből is lecsíphettek. Tehát nem teljesen alaptalan az a szerb álláspont, miszerint a horvátok sokat köszönhetnek nekik. A későbbi ellentétek azért éleződtek ki, mert a horvátok borsosnak találták a szerbek által benyújtott számlát. A második világháborúban a szerbek ismételten bebizonyították hűségüket a nagyhatalmak és jótevőik felé. Először is — puccsal— leváltották a tengelyhatalmi csatlakozást aláíró kormányt, s ezzel vállalták a háborút a németek ellen. A horvátok pedig, alig várva, hogy megszabadulhassanak a szerbektől, olasz és német gyámkodás mellett, kikiáltották a Független HorvátÁllamot, amely szinte egészen a német kapitulációig funkcionált is. Az angol támogatást élvező c?emikek szinte megalakulásának percétől harcot folytattak ellene, ami azonnal józan ésszel fel nem fogható népirtásba csapott át a szerbek és a horvátok, valamint az őket támogató bosnyákok között (ennek történetét objektívan még nem tárták fel, mindenesetre a horvátok állítják, hogy az eddigi hivatalos verzióval szemben sokkal több van a másik oldal számláján). Az időközben megerősödött partizánalakulatok többségét is a szerb harcosok tették ki.—Végeredményben azonban Horvátország mint az antifasiszta koalíció tagjaként elismert Jugoszlávia része ismételten gyarapodhatott: Isztriával és adriai-tengeri szigetekkel. így talán jobban érthető az a szerb álláspont, hogy amennyiben Horvátország, Bosznia vagy bármelyik más országrész függetlenedik Jugoszláviától, azaz tulajdonképpen Szerbiától, úgy a vérrel és ügyes politizálással elért szerb hatalmi pozíciók gyengülnek meg; azt pedig nem engedhetik meg, hogy ennyi harci dicsőség után kisebbségi sorbakerüljenek olyan népek között, amelyek nem nyújtottak történelmi szolgálatokat a mérvadó nagyhatalmaknak és az azok döntéseit befolyásoló köröknek. A horvát függetlenedés pedig különösen kényes pont, ahol nem ismernek pardont. Ferenc Ferdinándot is trialista eszméi miatt tette el láb alól a szerb titkosszolgálat, a nyomaték kedvéért feleségével együtt, mitegy előrevetítve a leszámolás alkalmazandó, elrettentő módját a hasonló dolgokban sántikálókkal szemben. Amint azt az események mutatják, Szerbiát nem hagyják cserben régi barátai. Az atlanti hatalmak egységesek Jugoszlávia fennmaradásának szükségessége tekintetében, miközben a békés megoldás felkutatására szólítják fel az érdekelt feleket. Ha időnként nagy nehezen össze is ülnek az érdekelt felek, akkor az süketek és a vakok reménytelen párbeszéde. A horvát függetlenedés nemzetközi támogatása lanyha és a demokráciára játszó horvát politika ütőkártyái gyengék. Mint ahogy az Öbölválság példája is jól mutatta, egy ország szuverenitásának garantálásában — a jelenleg alkalmazott nemzetközi mércék szerint! — az adott politikai rendszer milyenségének semmiféle jelentősége nincs. Döntő az: milyen hűséggel szolgálta és fogja szolgálni a nagyhatalmak szándékát és mennyire felel meg a politikai döntéseket befolyásoló hatalmak elvárásainak. A jugoszláviai válság elhúzódása viszont nem mindenkinek rossz, több oldalról is kamatoztatható. A kapitalizálódó Kelet-Európa a vadnyugat meghódítása óta talán a legnagyobb lehetőségekkel kecsegtet. Az egész csődbe jutott gazdaság értéke centekre esik viszsza, megnyílik a spekulációk lehetősége, ideértve pl. Európa egyik gyöngyszemét, az Adriai-tengerpartvidékét. A környező országok megítélésére is kihatnak a fejlemények — ennek legnagyobb szenvedője Magyarország lehet. A szlovén függetlenedés esélye éppen abban van, hogy esetleg puffer-zónát képeznek Ausztria, Olaszország és a forrongó Balkán között. Jugoszlávai magyarjai—bármiféle jövőbeli forgatókönyv szerintis—csak vesztesek lehetnek. Az elkerülhetetlen gazdasági összeomlás következményei mindannyiukat súlyosan érintik, bárhol is élnek az országon belül. A horvátországiak máris ostrom alatt állnak, és kérdés, hogy egy széleskörű szerb offenzívát milyen módon tudnak átvészelni. A vajdasági magyarság teljesen kiszolgáltatott bármiféle szerb provokációval szemben. Ellentétben a horvátországiakkal, nincs módjában igazán védekezni, és mint azta második világháború utáni események jól mutatták, a mérvadó nemzetközi politika szerint a szabadon irtható dú vadak kategóriájában foglal helyet. Ha a csetnikek második világháborús gyakorlatát és ideológiáját logikusan végigondoljuk, akkor sajnos nem zárható ki, hogy akciójukat oda is kiterjesztik. A lakosság elűzésével ugyanis utat nyithatnak a betelepítendő horvátországi szerbek számára, mielőtt ott a harcok teljes erővel kitörnek. Ha már a saját lakosságukat biztonságban tudják, beindulhat a teljes offenzíva a horvátok ellen— kiszorításuk céljából. A vajdasági magyarság szövetségese ma csak a szerb ellenzék demokratikus érzésű része lehet, az, amelynek európai gondolkodása túlhaladta a primitív nacionalista eszméket, és tényleges párbeszédet szorgalmaz a többiekkel. A felduzzasztott hadseregbe szép számmal hívnak be magyarokat is, akik így olyan helyzetbe kényszerülnek, ami távol áll lelkiismeretűktől, de annak is fennáll a veszélye, hogy ágyútölteléknek, golyófogónak használják őket. Az ország szétdarabolódása a legszerencsésebb forgatókönyv esetén is csak azzal az eredménnyel járhat a vajdasági magyarok számára, hogy egy olyan államban maradnak, ahol a nemzetiségi elnyomást a hivatalos politika szintjére emelik, és hogy a küzdelemben szinte teljen egyedül lesznek. A esettük ideológia megerősödése a a környező államok számára is közvetlen veszélyt hordoz.—Tudnikell, hogy Trianonnal nemcsak a magyarok, de a szerbek is elégedetlenek, és nem rajtuk múlott, hogy nem kapták meg az egész Bánságot, Szegedet, Baranyát ésanégy nyugat-magyarországi megyéből kialakítandó korridort északi szláv testvéreik felé. De követelésük van Szaloniki és Albánia felé is... A jugoszláv válság megértése, megítélése és kezelése roppant összetettsége miatt nagy-nagy óvatosságot kíván meg. A magyarság feladata a jelenlegi szituációban nem lehet más, mint minden erővel azon lenni, hogy az ottani, fenyegetett helyzetű magyarság minél kevesebb áldozattal élhesse túl ezt a nehéz időszakot.
