Nyugati Magyarság, 1991 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1991-01-01 / 1-3. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1991. január-március Jegyzet Új fehér könyv Tervezik az új fehér könyvet. Pontosabban a legújabbat, sőt a legeslegújabbat az 1946-os, az 1949- es, az 1950-es, az 1956-os, az 1958- as, az 1966-os és az 1988-as után. Közülük az 1946-ost, az 1949-est, az 1950-estés azl958-asthivatalosan tették közzé a háborús bűnösökről, a Rajk-perről, a Mindszenty-perről és az 1956-os forradalomról (ellenforradalommáhamisítva). Nyugaton jelent meg az 1956-os fehér könyv, furcsa mód a huszadik kongresszus leleplező szellemében ábrázolván az 1948-as kommunista hatalomátvétel és a Rákosi-diktatúravezetőit,majdaz 1966- os és az 1988-as is a forradalom és a szabadságharc árulóiról, a megtorlások felelőseiről. Ezek az utóbbiak rögtönzött, hiányos, kis példányszámú füzetecskékre sikeredtek, az emigráns szerzőknek ennyire futotta. Most az a könyv készül, amely 1956. november 4-től 1990-ig mutatná be az ország politikai, szellemi, gazdasági romlásának okait, okozóit. Nevekben, névsorokban a kutatók a bőség zavarával küzdhetnek. Egyszerűen felütik a pártállam központi testületéinek hiteles jegyzőkönyveit előterjesztésekről, döntésekről és választásokról — az érintettek alkotják a legszélesebb kört. Innét szűkítéssel lehet eljutni azokig, akiktől az alapvető indítványok, határozatok, utasítások, megállapodások erednek. Egyirányú hierarchiáról lévén szó, bizonyosan megjelölhetők azok a törvényszegést és kártevést parancsoló tisztségviselők is, akik a végrehajtás nagyobb részrendszereit mozgatták. Ók együttnépesíthetik be a legeslegújabb fehér könyvet Igazában azonban a fehér könyv szerepére érdemes ügyelni. Fontos és kényes szerepet tölthet be. Pótolhatja a társadalom önismeretének vészes fogyatékosságát, legalább utólag eleget téve anyilvánosság jogos igényének abban, ami a társadalmat el- és fenntartó többség életét befolyásolta és befolyásolja. (Mellesleg: aki ezt a jogos igényt megsértette, az alkotmányellenesen jártéi.) Ugyanakkor ez a fehér könyv nem geijeszthetvagynem fedezhet személyes bosszút, önkényes megtorlást, hátrányos megbélyegzést. Világosságot árasszon, ne tüzet lobbantson. Korszakzáró és korszaknyitó szerep vár erre a fehér könyvre. Lezárhatja a népellenes erőszak korszakát, megnyithatja anépfelségre épülő közmegegyezés korszakát. Látszólag szerény eszközt alkalmazhat a rendkívüli feladat megoldásában: a nyilvánosságot. Valójában ma már nincs hatásosabb társadalmi eszköz anyilvánosságnál, a felelősség és az ellenőrzés nyilvánosságánál. Ebben áll a fehér könyv szerepének kétoldalú biztosítéka is: a teljes nyilvánosság nem engedi meg, hogy elhallgassanak lényeges tényeket, de azt sem, hogy tények igazolásanélkül jelentsenek ki bármit. Dyenformán a fehér könyv inkább több kisebb-nagyobb közszereplő mentségére szolgálhat, mintsem fenyegetésére. Követhetően levezetheti a felelősség működését, szintjeit, fokozatait addig, ahol a személyesség kezdődik vagy végződik. És tovább? Régebbi politikai felelősségért nálunk immár senkit sem számoltatnak el. Egyéb felelősséget az érvényes törvények szerint állapíthatnak meg. Túl mindezeken ott van, ha van, a lelkiismereti és a történelmi felelősség. Az új fehér könyv szereplőinek főleg eztkell viselniük és elviselniük. Ebben az új fehér könyv az 1956- ost, az 1966-ost és az 1988-ast folytatja, nem pedig az 1946-ost, az 1949- est, az 1950-estés az 1958-ast. De hát az utóbbi négy hivatalos fehér könyv amúgy is fekete könyvnek tekintendő — gyászjelentésnek félig-meddig vagy egészen törvénytelen áldozatokról, testi és lelki pusztításokról. Legyen az új fehér könyv ebben az értelemben is fehér könyv. Ne tapadjon hozzá méltatlan sötét folt, oktalan uszító jel. Legyen ez az utolsó fehér könyv Magyarországon. Székelyhídi Ágoston (Folytatás az 1. oldalról) zényszavakat, a puskaropogást is végighallgassam.) Miért mondom el mindezt? Hogy megéreztessem: a minden emberi érték megbecsülése, a semmiféle jelzőt sem tűrő, valódi humanizmus nem tegnap vált programmá bennem. Hogy megvilágítsam: a személy válogatás nélküli, a bármilyen tartalmú kollektív ítéletet, a hamis általánosítást, az egyetemes megbélyegzést igaztalannak, embertelennek tartom. Még egy emléket, egy sokkal közelebbit, egy tegnapit is el kell mondanom. Tízéves kislány, aki már hallott valamit környezetében arról, hogy „ezek a zsidók”, bátyjához fordul: „Én nem tudom, kik a zsidók. Mondd, miről lehet őket megismerni? ” A tizenöt éves fiú odalökött válasza:,.Nézd a televíziót! Majd onnét megismered őket!”Nem tagadva a válasz kamaszos szellemességét, meg abenne rejlő igazság-magot, ime, a hamis általánosítás, az ártó tartalmú előítélet példája. A megbélyegző általánosítás, a kollektív ítélet bélyegétmagam is ismerem. Mondtak az ötvenes évek elején, egyetemista koromban klerikálisnak, mert templomba jártam, istenhitemet gyakoroltam. Holott klerikalizmusnak, ha ismerjük a fogalmat, a klérusnak az egyházi hatalommal való közéleti-politikai visszaélésétnevezhetjük. (Ady még pontosan ismerte a fogalom tartalmát. S az egyház is, amely igyekezett megszabadulni tőle. Más kérdés—és ez is a fogalmakkal való visszaélés példája —, hogy éppen akkor, amikor a szocialista alkotmányban először mondták ki az állam és az egyház szétválását, minden feudálkapitalista klerikalizmusnál szorosabban összefonódott egyház és állam, illetve minden korábbinál erőszakosabban ráfonódott az állam az egyházra.) Aztán mondtak álobjektívnek is, ugyanazokban az években, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy például Arany János 1817-ben születettésl882-benhalt meg. Ma sem tudom, hogy mitől válik valaki álobjektívvá. Gyanítom, hogy azért voltam álobjektív, mert a fenti állításhozénragaszkodtam. Akkor tanultam meg, hogy vannak korok, amikor lehetséges: ha ketten mondják ugyanazt, nem feltétlenül jelenti ugyanazt. Aztán viseltem—már később — a nacionalista jelzőt is, pusztán azért mert könyvet írtam Illyés Gyuláról, és ebben a könyvben — többek között — azt mertem állítani: „Életművének megismerése —melyben természetesen a vele folytatott vita lehetősége is benne van — a magyar önismeret forrása, a humánum értékeivel való gyarapodás alkalma. Ma még sokan jobbára csak sejtik, mint tudják, hogy a magyar anyanyelvűek közössége a megmaradás reményét, az idegenek egy nemzet megismerésének lehetőségét köszönhetik életművének.” — Hogyhogy „a magyar anyanyelvűek közössége”?—csóválta fejét a pozícióját féltő, éber ideológiai titkár.—Ez nacionalizmus, nyílt beavatkozás más országok belügyeibe. Ma másfajta jelzők forognak közszájon. Vannak, amelyeket differenciálás nélkül pozitív tartalommal sajátítanak ki, ilyen a baloldali, a liberális. Vannak, amelyeket megbélyegző tartalommal sütnek rá emberekre, ilyen a jobboldali, az antiszemita. Itt vissza kell kanyarodni kiindulópontunkhoz, aCsoóri-vitához. A különfélemegnyilatkozások elsiete Őségét ma már világosan látni. Volt, aki írása néhány mondata nyomán Csoóri Sándort leplezetlen elfogultsággal, egyszerűen antiszemitának nevezte. Volt, aki hirtelenolyan „társelnöki” tisztségéről mondott le nyilvánosan, amilyen poszt nem is létezik a Magyar írószövetségben. Volt, aki első indulatában bejelentette, hogy kilép a szövetségből, majd decemberben közölte, hogy ismét tagja kíván lenni a szervezetnek. S voltak, akik elfelejtették, hogy egy korábbi, ellenkező előjelű vita alkalmával, amikor az írószövetség egyik tagja folyóiratban publikált versében „szarból jött mélymagyarokat” emlegetett, mármegszületet egyszer a tanulság: az effajta kérdésekkel nem az írószövetségnek, nem a választmánynak, nem az elnökségnek, nem az etikai bizottságnak kell foglalkozni, mert elképzelhetetlen és elképesztő, hogy az írószövetség elnökségének az lenne a feladata, hogy érzelmileg és logikailag azonosuljon tagjainak gondolatmenetével, és viszont: valamely magyar írónak érzelmileg és gondolatilag azonosulnia kellene az írószövetség elnökségével. Ahogy az antiklerikalizmus megértéséhez ismerni kell, mi aklerikalizmus, ahogy az antimarxizmus feltételezi a marxizmus létét, azonképpen az antiszemitizmus tisztázásához is csak — jobb szó híján mondom — a szemitizmus megértésén, „leírásán” keresztül vezet az út. S ennek mibenlétét, meghatározását alighanem éppen a zsidóság végezheti el a legautentikusabb módon. Fejtő Ferenc, aki egyébként önéletrajzában, a Budapesttől Párizsig című, magyarul is olvasható könyvében nem mentes a fogalomcsúsztatástól, ha saját javára teheti (a két háború közti Magyarország „keresztény kurzusáról” mondja: „itt a keresztény úgy értendő, hogy nemzsidó, magyarán zsidóellenes, antiszemita”—valóban ilyen egyszerű volna:,.nemzsidó, magyarán zsidóellenes, antiszemita”?), mondom, Fejtő Ferenc nem hallgatja el az antiszemitizmus „ellenpólusát" sem, amit — némi eufémizmussal — így nevez: „a zsidók saját közösségi kapcsolataiknak megerősítése”. Hogy van ilyen, aligha vonható kétségbe — Fejtő Ferencmondja. Ugyanőbeszélkönyvében azsidóság „messianisztikus buzgalmáról”, a zsidóság és a kommunizmus kapcsolatáról is — őszintén, hitelesen, meggyőzően. Ismétlem: a felelőtlen általánosítás — bűn. De ahhoz, hogy az antiszemitizmus lelepleződjék, hogy eredményesen lehessen ellene küzdeni, szembe kell nézni a szemitizmus tényével, „a zsidók saját közösségi kapcsolatainak megerősítésével”, ki kell küszöbölni a szemitizmus elfogultságait, válaszolni kell a történelmi múltnak és jelennek a szemitizmussal, a zsidóság „messianisztikus buzgalmával” összefüggő kérdéseire. Az 1918—19-es forradalmak elemzésében, megértésében és értékelésében megkerülhetetlen tény, hogy a forradalmak vezetőgárdájának túlnyomó többsége zsidó volt. Németh Lászlótól Erdei Ferencen át Litván Györgyig számosán rámutattak arra, hogy akétmunkáspárt vezetésében és a tanácskormányban nagyszámú zsidó származású értelmiségi kapott helyet. Litván egyenesen „vészjóslónak” mondja, hogy Magyarországon még a jellegzetesen közép- és kelet-európai viszonyokhoz képestis,/eltűnőén magas volt a zsidók számaránya a szocialista és más progresszív mozgalmakban, illetve ezek vezetésében”. Hasonlóképpen: elhallgatható-e (Fejtő Ferenc például nem hallgatja el), hogy azok, akik az 1945 utáni magyarországi tragikus változásokat, a „fordulat évét” előkészítették, irányították, a magyar kommunista pártot, később pedig az egész országot vezették, akik a „Hitler utolsó csatlósa” bélyeget a magyarságra sütötték, a moszkvai,.négyes fogat” tagjai, Rákosi, Révai, Farkas és Gerő zsidó származásúak voltak? Nem valamiféle szemitizmus megnyilvánulása-e, ha valaki azt mondja: a zsidó szót csak zsidó használhatja, mert a nemzsidó szájából már antiszemitizmus? Túlzás és képtelen feltételezés ez? Tessék összehasonlítani Kodolányi János önéletrajzának, a Süllyedő világnakkét kiadását, azelső, 1940-es kiadás és az újabb, 1965-ös kiadás szövegét! Ahol Kodolányi azt írta eredetileg — a hiteles társadalmi jellemzés érdekében —: „avajszlói zsidó malomtulajdonos”, ott azt olvassuk 1965-ben: „a vajszlói malomtulajdonos”. Nem hamisítás-e ez inkább, mint az antiszemitizmussal vádolt Kodolányi „jogos” önkritikája? Illyés 1976-os naplójegyzeteit olvasom a Kortárs legfrissebb, 1990. decemberi számában. M ármásfél évtizede figyelmeztetett arra, amitszemitizmusnak, „a zsidók saját közösségi kapcsolataik megerősítésének” nevezhetünk. 1976. augusztus 25-én vendégek járnak nála Tihanyban: Berényi Zsolt, New York-i magyar (városrendező mérnök)... Az erdélyiek ügye hozta ide. Mit lehet tenni? Naív kérdés: miért nem lép föl a magyar kormány, miért nem áll ki a magyar társadalom, stb. Az amerikaiak próbálkozása. Ott volt a román ENSZ-képviselet előtti tüntetésen: 3000ember gyűlt össze. Sajtóvisszhang semmi, noha igen sok amagy ar származású a lapoknál: de ezek mind elzárkóznak a magyar nemzeti ügyektől, inkább románpártiak, mert Románia diplomáciai viszonyban van Izraellel, s Magyarország nem.” Szeptember elején ismét vendégek járnak nála. ,JX. 5. Vasárnap. Délután Cs. Pál, amerikai egyetemi tanár, fizikus és egy Münchenben élő magyar történésznő.. .” A beszélgetés témája ugyanaz: „Erdélyről. A románok propagandája Amerikában... A magyar teendő?” Különféle lehetőségeket latolgat. Az egyik lehetőség ez: .Megnyerni az amerikai magyar zsidókat a magyar kisebbség védelmére. Még a hazulról csak látogatóba érkező zsidó származásúak is a magyar népet antiszemitának hirdetik — nagyon is cáfolhatóan.” Hát hogyan? Tizenöt évvel ezelőtt fontosabb volt az amerikai lapoknál dolgozó magyar származású újságíróknak, hogy Románia diplomáciai viszonyban van Izraellel, mint az erdélyi magyarság szörnyűséges helyzete? Ez nem elfogultság, nem „a zsidók saját közösségi kapcsolataiknak” elő térbe helyezése? Hát hogyan? Dlyésnek már tizenöt éve figyelmeztetni kellett arra, hogy a „nagyon is cáfolható” vád, mely a magyar népet antiszemitának hirdeti, mennyi kárt tud okozni a hazai és a határokon túli magyarságnak? Csoóri Sándor említett írása nem védelemre szorul, hanem termékeny, tisztázó továbbgondolásra. Eztszolgálná két szerény következtetésünk. Az egyik: Úgy fest, ma Magyarországon — és külföldön is — némely politikai köröknek érdekükben áll, hogy nyugaton, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban azt a hiedelmet keltsék, hogy az országban nyílt és tudatos antiszemitizmus, faji megkülönböztetés, diszkrimináció folyik. (Enneklettvolna egyik „bizonyítéka” Csoóri S ándor említett írása.) Amásikmegjegyzés: aligha lehet addig az antiszemitizmus nyűt vagy lappangó megnyilvánulásai ellen eredményesen küzdeni, amíg nem nézünk szembe őszintén, elfogultság és sértődékenység nélkül a szemitizmus létező vagy vélt jelenségeivel. (S ezt legeredményesebben maga a zsidóság végezhetné el.) A kirekesztés, az elhatárolás, a megbélyegzés, a kollektív ítélet — bármilyen tartalma van is a jelzőnek — közösségellenes és embertelen. Még egy megjegyzés, afféle szomorú appendix a vita margójára. Nagy idők—nagy emberekés megfordítva is igaz. A közelmúlt években egy nagy nemzedék ment el, mely vállalta a magyar irodalom, a magyar szel - lemi élet örökségét, a folytonosságot és a folytathatóságot, amely rendületlenül hitt egy értékrendben, amely tudta, hogy magyarság és európaiság, emberi és nemzeti érdekek és értékek elválaszthatatlanok, amely a hagyományoknak és a jövőnek egyaránt felelősséggel tartozott. Dlyés, Németh László, Kodolányi, Szabó Lőrinc, Bibó István, Fülep Lajos, Tamási Áron, Sinkalstván, Veres Péter és mások halálával mérhetetlenül meggyengült nálunk az erkölcs és a szellem ereje, egysége, tisztelete és méltósága. Nagy baj, az egyéni és a közösségi élet minőségének romlása lenne, ha a jelentős alkotók és nagy művek hiányát az irodalom és a szellem életében szekundér jelenségek, a sértettségből, hiúságból fakadó viták, mondvacsinált érzékenységből gerjesztett, a szándékolt polémiák, a heccek pótolnák. Az új márciusi ifjakhoz „...szabad és virulásnak induló nemzet tagja lenni...” gróf Széchenyi István Magyarország a tönk szélén áll. Nem lehet elégszer mondani, mert még mindig nem tudatosult az emberekben. Pedig minden rajtunk fordul. A nagyhatalmak közül egyedül Németország próbál segíteni. A többiek, ahogy 1920-banTrianonban hullarablóknak asszisztáltak, ahogy 1945-ben eladtak az oroszoknak bennünket, ahogy 1956-ban semmit nem tettek értünk, úgy most sem törődnek velünk. Ez aközömbösség a magyar gazdaságot sújtja, de a g azdaság problémáj a csak egy—és talán a legkönnyebben megoldható — gondja a nemzetnek. 1985 és 1989 között 68 ezermagyar emberrel lettünkkevesebben. Pedig nincs háború. Az átlagos gyermeklétszám családonként 1,7. Pusztul anemzet, mi pusztítjuk. Akadnak, akik úgy gondolják, valahányszor születik egy gyermek. Isten jelzi, hogy még bízik az emberben. Mi még nem így godolkodunk. Amiért 1956-ban ezrek haltak meg, kerültek börtönbe—szovjet csapatok kiyonása, demokratikus választások, külkapcsolatok felülvizsgálata, rehabilitáció, független Magyarország —, mind teljesül; és hogy fogadja ezt anemzet? Nem tudnánk lelkesedni vagy legalább bizakodni? Mondhatja-e magyarnak magát az, aki nem ad nemzetének—bár tudna—, de elvárja, hogy kapjon? „Régi időkben ugyan saját magunk halálosb csorbákat ütöttünk vérünkön, mint legdühösb ellenségink. Mindegyik első akart lenni: parancsolni felette sok, engedelmeskedni igen kevés tudott; s elmésen mondá fajtánkról esze által híressé lett lady Mondaigu: Ej, be lelkes nép, a legdicsőbbre emelkedhető, csak az a baja, hogy vezért, elsőt, fejedelmet bárhányat volna képes kiállítani soraiból, ámde alvezért, alattvalót nem bír találni elég számban fiai közt! Mert ha e régi hajlamunkat — mi egyébiránt magában nem bűn, sőt erény, mert nemritkán a legnemesb versengésnek kútfeje—nem bírjuk fékezni most, midőn a szeplőtlen polgári erény s kimerülhetetlen önmegtagadás a főkellék, akkor bizonyosan indulunk vesztünk elébe, mint birkanyáj is okvetlen vész égő akolban.” írta ezt gróf Széchenyi István Pozsonyban 1848. március 27-én. És idézet az EDF Alapítóleveléből: „Olyan ifjúsági mozgalmat szeretnénk, amely az államot és nemzetet nem azonosítja, amelyik egyszerre küzd az emberek szabadságáért az állammal szemben, ugyanakkor arra hívja ezeket az embereket, hogy szabadságuk birtokában önként szolgálják nemze tűket, hakelllemondással, megkötő ttségekvállalásávalis.”Nemzeti, keresztény szellemű oktatás, közélet és ilyen közerkölcsök alapján alakított hétköznapi élet tudna új nemzedéket nevelni a magyarság fennmaradása érdekében. A közösség érdekei olyan súlyúak legyenek, mint az egyéné. Nemzeti létünk fordul ezen. Magyar ifjak, óriási a felelősségetek! Zsumbera Árpád az Ifjúsági Demokrata Fórum győri szervezetének elnökségi tagja Egy vita margójára
