Nyugati Magyarság, 1990 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1990-09-01 / 9. szám
,voiJlv>; - Isf.W o'i i "í j rat’A-ieocj,T' -- ^‘ny.vi i »£\» v., 10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident BÁRÁNY JÁNOS: Pénz, mint a pelyva Néha eltöprengtem borravaló ügyben. Hogy is van ez? Röpködnek a százasok és lelki szemeimmel látom, ahogy otthon a mutter osztszoroz... száz, az annyi, mint tízezer... Turisták kezébe nyomott vegasi tájékoztatók külön felhívják a figyelmet a borravalóra. Elsősorban arra, hogy a dealerek (magyarországi szóhasználat szerint: krupié) ebből élnek, de arra is, mennyit illik adni! A kiadvány szerint a vendég fogadásának (bet) ötven százalékáig a borravaló normális. Ha valaki például öt dollárt reszkíroz önmagának, fogadhat a dealernek is kettőötvenet. Ha nyert, levesz tízet, az osztó pedig ötöt. Gyönyörű! De nézzük inkább a valóságot. A borravalót — függetlenül a kiadványtól — a játékos dönti el. Ezért semmi sem fontosabb, mint hogy milyen típusú ürge ül az asztalunkhoz. 1. Turista, aki Vegast szeretné látni. Amerikai átlagpolgár. Szórakozni jön, előre kiszámított pénzzel. Charter-géppel. Kétdolláros asztal. 2. Üzletember. Éppen erre járt vagy átugrott Los Angelesből, San Franciscoból, stb. Öltöny! Kétdolláros asztal, de minimum ötöt fogad. 3. Középosztálybeli vakegér. Csicsás feleség, másfél kiló arannyal. Százötven dolláros sportos ing, v asalt nadrág, most jött a Tom Jones-koncertről Szemmel láthatóan lazít, miután Acapulcoban már megmutatta a feleségét. Hadd lássák ezek a hülyegyerekek is. Ja, és az asszony ruhája felvágva combig, háta kinn, melle kinn. öt- vagy huszonöt dolláros asztal. 4. Profi játékos. Bárhogy kinézhet, bárhováülhet, de sohasem kétdolláros asztalhoz. 5. Gazdag Józsi. Valag pénz, koszos farmer, strandpapucs, jókedv. Lóvénem számít. Egyszerű, barátkozó pali. Kétdolláros asztaltól a csillagos égig-6. Szupermilliomos. Arab sejk. Álruhás hollywoodi sztár, miegyéb. Úgy is néz ki! Nálunk akkor látod, ha eltévedt. Előfordulási helye: Ceaser Palace, Tropicana, Hilton, Desert Inn, Mirage, Bally's, Golden Nugget. Feltétlenül hozzá kell tennem, Amerikában vagyunk. A fenti kategóriák bármikor felcserélhetők egymással, mert a „sohasem lehet tudni” itt sokkal pontosabb. Azonban, ha valaki már asztalnál ül, fél órán belül kiderül, hova sorolható. Mondom! Ha egyáltalán Amerikában ilyen létezik. Nem szóltam még néhány jellemző típusról, például a helyi lakosokról, a Los Angelesből, Phoenixből hetente átjárókról és speciálisan a dealerekről, akik külön állatfajtát képviselnek. Amiért mégis lényeges a vendégek kényszerű felosztása, az az a tény, hogy a vegasi kaszinókban csinálható pénz a vendégkategóriák függvénye. A Gold Spike-ban többnyire helyi csövesek próbálják megduplázni a húszasukat, a Ceaser Palaceban pedig nem az egyszerű vendég játszik. De ismétlem, bármi megtörténhet! Semmi sincs kizárva! A Nevada Landing-ben —jelenlegi munkahelyemen — előfordult Mr. Kojek, Chuck Norris éppúgy, mint Csörös Juci Oklahomából. Ugyanez áll a Ceaser Palace-ra vagy a Mirage-ra. Erről jut eszembe Mr. Újságíró. Aki Magyarországról jött. No, nem azért, hogy engem lásson, de ha már itt volt, megkeresett. Bebújtunk egy bárba a Flamingo Road-on és cseverésztünk. Mi van otthon, mi lesz otthon? De Mr. Újságíró inkább arról akart beszélni, ami vele történt. Itt Amerikában. Szót se szóltunk a haverral, elvégre érthető, ha valaki kijön az Újvilágba, ötvenmillió élménnyel lesz gazdagabb másodpercenként. Mr. Újságíró azonban nem az élményeit, hanem saját véleményét favorizálta. —Gyerekek! Voltam Los Angelesben. Képzeljétek, a csövesek ott alszanak az utcán, szívják a kokaint, és ahogy kinéznek! Rossz nézni! Gáborral egymásra sandítottunk. Az anyját! A manusz Los Angelesből jött! Ez nem lehet akárki! Egyenesen Los Angelesből! Mi, kétmacskajancsi, hallgattunk. Nem lett volna okos dolog Mr. Újságíró alias Nagy Ember szavába vágni. Meg érdekelt is bennünket, csóró mikulásokat, hogy világlátott, nagy magyar újságírókánk, mit tapasztalt Los Angelesben. Csövesek persze megtalálhatók Singapore-ban, Moszkvában vagy Budapesten is, de neki ez volt a fontos. No meg, hogy ő volt Los Angelesben! Ránk fért már egy kis információ. — Nem tudom, miért nem adnak ezeknek egy pengét, hogy felvágják az ereiket. Egy ilyen penge legfeljebb húsz cent (Tévedett. Nincs annyi! — •Részlet a szerző „Dealer voltam Las Vegasban, avagy pénz, minta pelyva” c. Magyarországon is hamarosan megjelenő könyvéből. B.J.) Mindenki boldog lenne! — mosolygott. — A város, az emberek, mindenki! Nem kellett egymásra néznünk. Nem is mertünk. Azt hittem, elsüllyedek a szégyentől. Mr. Újságírót ugyanis Szabó Illés barátom küldte hozzám, mondanék néhány dolgot Vegasról készülő könyvéhez. Hallgattunk, mint sz„ a fűben. Nem volt teljesen világos előttünk: csak azért, mert valaki csöves, kokainozik, ne adj Isten, még részeg is, miért kellene öngyilkosságot elkövetnie? Talán azért, hogy a látványtól Mr. Újságíró gyomra nehogy felforduljon?! Próbáltuk elterelni a beszélgetést. Ám újságírókánk makacs volt. Belefogott Las Vegas-i kritikájába. Nem azélményeitmesélte, dehogy! Kioktatott minket Vegasból.Mi, hogy an van a városban és miért éppen úgy. Ellentmondást nem tűrt. Hogyan is tűrhetett volna, amikor ő Mirage Club-tag lett. Még a kártyát is megmutatta. Hogy annak bárki tagja lehet, honnan tudhatta volna négy nap után? Kezdtünk felnézni erre a fickóra. Egyenesen Los Angelesből jött, Mirage Club-tag. Csoda, ha el voltunk ájulva tőle? De még nem volt vége. — Azt sem értem, hogy a Mirage-be miért engednek be rosszul öltözött embereket? Én az Intercontinental teraszán ülök mindennap, de onnan kirúgnák az ilyen koszos, rosszul öltözött formákat. Na, és a WC! Borzasztó! Mint egy harmadosztályú kocsmában otthon. Persze, ha ilyenek bemehetnek, ezen nem is lehet csodálkozni. Vagy nem dolgoznak rendesen a WC-sek! — igazította meg Palmer-féle csokomyakkendőjét. Nem bírtam tovább. — Figyelj, haver! Nem tudom, észrevetted-e, hogy ez meg az egész környék — Los Angelesig — az Amerikai Egyesült Államok. Nem Európa. Itt bármelyik szállodába vagy kaszinóba bárki bemehet. Bárki! És nincs előírva, hogy milyen ruhában. Azért, mert valaki szegény s nem telik neki csokomy akkendőre, még távolról sem jelenti, hogy valahonnan ki dl thatják. A diszkriminációt egyébként törvény bünteti, és amíg nincs balhé, az ilyen eljárás jogtalan. Az elkülönítősdi meg az egész sznob hülyeség európai örökség. Hagyományai idáig émek, de nem ott lelhetők fel, ahol te négy nap után gondolod. Ami a klozettet illeti, az nem a vendég dolga vagy hibája, hanem a tulajdonosé. Vegyen fel még egy embert, ha nem győzik a munkát. Különben bánj kicsit óvatosabban ezzel az öltözködősdivel. Soha nem tudhatod. Lehet, hogy kilóra megvesz a pali. Vagy dekára! Esetleg grammra! Annyi dohánya van — forrt bennem a méreg. — Különben elmondok egy történetet — Egyszer bemegyünk Jenővel a Horseshoeba—mutattam Gáborra.—Megállunk a százdolláros asztal mellett, ahogy egy topiák kinézésű veréb is mellettünk. Olyan szaga volt, azt hittem, eldobom magam. Oldalán szalmaszatyor, talán II. Ramszesz idejében készült. Volt azon tehénsz..maradvány, sár, paradicsompüré, minden, amit akarsz. Az ürge nézte a játékot, aztán egyszer csak belenyúlt a szatyorjába, kivett egy köteg dohányt befőttes gumival átkötve. Feltette úgy, ahogy volt. Na most. Ebben az időben a Horseshoe-ban annyit fogadtál, amennyit akartál. Nem volt limit. Viszont már akkor is, mint mindig, szabály volt, hogy a dealernek meg kell számolnia a pénzt, főként azért, hogy a kamera felvegye, mennyiről van szó. Megteheti a játék végén is, de általában előtte szokták. Nyúl a dealer a suskáért... — Miért? — vágott bele Mr. Újságíró. — A suskáért! Pénzért... Szóval a dealer meg akarta számolni a zsozsót. Az ürge felüvöltött. — Hozzá ne nyúlj! Annyi, amennyi! Mondanom sem kell, két floorman már ott volt, mert annyit azért lehetett látni, az egy köteg százas. — Ossz! — mondta a floorman és a buzi már osztott is. Topi Józsi vesztett. Ki kellett teregetnie a pénzt a kamerának. Tíz rongy volt! A kis simlis kikapott egy másikat. Vesztett! Nem nyújtom. Két óra alatt ott hagyott pontosan háromszázezer dollárt. S mit mondjak? Nem volt rajta csokomyakkendő. Az is lehet, az Intercontinentalba be sem engedték volna A lényeg: itt ruhával nem mész semmire. Ha van dudvád, esetleg. De még ez sem jelent semmit, mert ahova a sok csóró bemehet, a Mirage-ról van szó, onnan kirúgták a Mike Tysont. Arra pedig mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nincs pénze. Néhány csajnak odaszólt spiccesen, kivonult huszonöt biztonsági ember, és öcsinek mennie kellett. Mellékes történet, de elég jellemző, nem a magyarokra, európaiakra általában. Hasonló dumát hallottam egyszer németektől, franciáktól, de még angoloktól is, ahol a demokrácia igazán nem gyermekcipőben jár. Igaz, az amerikai is fetreng a röhögéstől, amikor európai turisták, csoportba verődve, öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben sétálgatnak a kaszinóban. Ahol a vendég megszáll, meghatározza a kaszinót. Nem feltétlenül sznob rangsor ez, de a jatton mindenképpen érződik. Mert mi alapján választ egy minnesotai farmer szállodát Vegasban? Elsősorban az ár alapján. Nézzük az árakat, borravalóval együtt. Ha nem is száz százalékig, de azért az összefüggés nyilvánvaló. A szobák ára, s természetesen a jatt is egy napra értendő. A borravalót évi áüag szerint kell érteni. Nyáron magasabb, télen — különösen karácsony előtt — alacsonyabb, de ez körülbelül reálisnak tekinthető. (Kaszinó — szobák száma/szobaár — borravaló) Excalibur — 4032/$28-110 — $20 Flamingo Hilton — 3550/$65-480 — $90-100 The Mirage — 3200/S89-450 — $160 Las Vegas Hilton — 3174/$75-880 — $110-120 Circus Circus — 2800/$18-130 — $50-60 Bally’s — 2800/$79-409 — $100-110 Imperial Palace — 2600/$20-325 — $60 Riviera — 2250/$45-310 — $90-100 Tropicana — 1900/$49-225 — $180 Ceaser Palace — 1600/$65-615 — $200-220 Sahara — 1500/$25-285 — $80 Aladin —1100/$25-450 — $80-90 El Rancho —1040/$29-140 — $80-90* Sands — 750/$35-1500 — $100-110 *Az El Rancho-ban ma kb. $50-60 az átlag. Természetesen ez csak töredéke a vegasi kaszinóknak, sőt még a Stripen levőknek is. A dealerek borravalója mellett, pusztán az érdekesség kedvéért, néhány manager, illetve tulajdonos fizetése 1989-ben (a Las Vegas Review-Journal alapján): Richard Gillman (Bally's): $4.000.000 Henry Gluck (Ceaser Palace): 1.032.000 Steve Wynn (Golden Nugget): 1.000.000 Barron Hilton (Hilton): 967.274 William Bennett (Circus Circus): 800.000 William Boyd (Boyd Group): 798.215 J. Terrence Lanni (Ceaser Palace): 761.105 Bobby Baldwin (The Mirage): 750.000 Fred Benninger (MGM Grand): 410.000 Frank Modica (Showboat): 328.745 Paul Lowden (Sahara): 176.433 Maga a jatt abból a sok apró fogadásból jön össze, amit a játékos a sajátja elé helyez nekünk. Ezt éppen úgy kell fizetnie, mint bármelyik más tétet. Vesztesnél természetesen az én pénzem is úszik. Mielőtt a dealer pihenőre menne, a csipszeket—magyarul: zsetonokat—be kell dobnia egy dobozba, amely le van lakatolva. Ezt az ún. Took Box-ot egy dealerek által választott, maximum három, minimum két fős csoport kezeli és osztja szét — egyenlő arányban — az aznap dolgozók között. Ehhez maga a tulajdonos sem nyúlhat azon egyszerű oknál fogva, hogy az nem az ő pénze. Senki sem hülye jattolni a tulajdonost vagy a főnököket. Majdnem feldobtam a bakancsot, amikor a Mai Nap riportjában a Budapest Hilton krupiéja azt állította, hogy ennek a boxnak a kulcsa a góréknál volt. Nem szeretnék perbe-haragba kerülni senkivel, ezért csak annyit: úri körökben ezt pofátlanságnak hívják, a Károlyi-kertben simlisségnek, a bíróságon pedig annak, ami. Vegasban, ha nyelik a lóvét, azt legalább dealer nyeli, de annak is a fene egye meg a pofáját! Ha a pénzt szétosztok megegyeznek, bizony elég nehéz rájönni, különösen, haóvatosak. A Vegasban kirobbant botrányok legtöbbjében a túl 1990. szeptember icf.c:rT»íq:»33 . 06*3 C GÁL ZOLTÁN: a csendből kiszivárog a beszélgetés folytatása ... a csend, gyermekem ? néha a csendbe, a legbelsőbb csendbe, ahová senki be nem hatolhat, fájdalom vegyül, elbonyolódunk, dühkavarodikamegkönnyebbüléssel, otthon hagytuk az otthont, kitörtünk, támadásnak szánva a menekülést; halászengedélyt kértünk, az óceán innenső partjára érvényeset, sokáig vártunk, bizonyára rájössz egy nap, nem olyan egyszerű ilyen különös vágyaknak eleget tenni, végül, egy magas pozícióba jutott halász, szenvedélyes, mint mi, kiókumlálta nekünk a megfelelőpapírokatpecséteket; a halászidény végeztével, néhány hónap - ja most már, azon kezdtünk munkálkodni, mint tudod, hogy hidat építsünk, viszszanyúló hidat, ennek most nem sok köze az időhöz, csak látogathatóvápróbáltuk tenni „azokat” a partokat, nem fogunk sokszor átsétálni, de a tudat, hogy van egyáltalán, megnyugtat, a csend tartozékává válik. V___________________J mélyre nyúláson buktak meg — s itt már nem kell kertelni — a tolvajok. Tegyem hozzá rögtön, hogy akikapénztszétosztják, külön huszonöt dollárt kapnak. Naponta! Fejenként! Maga a művelet körülbelül 20-30 percet vesz igénybe. Vagyis jól fizetett buli ez. Fölösleges hozzálopni. Amíg én osztottam a Rancho-ban, tizenöt dollárt kaptunk, ha az aznapi borravaló a hatvan dollártnem érte el. Afölött huszonötöt. Minden kaszinóban más az ábra, de huszonötnél még nem hallottam többet. A lopás különben könnyű lenne, technikailag. Ha régi munkahelyemet, az El Rancho-t nézem, nálunk dolgozott hetven dealer. Hétköznap kb. a fele. Egyszerű matematikai művelet, hogy egy szombati napon ahhoz, hogy száz dollárunk meglegyen, hétezer dollárt kell csinálnunk. Hahárman levettünk volna ebből egy-egy százast, akkor is maradt volna hatezerhétszáz. Előző esetben osztottunk volna százat, lopás után kilencvenötöt. Ki veszi ezt észre? Ha három hónapig ezt elő tudtuk volna adni lebukás nélkül kirúgás után elutazhattunk volna a Bahamákra fél évre pihenni. Rövid távra jó búb, de lopásra egy életet építeni nem lehet. Illetve lehet, de szerintem nem éri meg. Különben a dealerek megközelítően úgyis tudják, aznap mennyi lesz a lóvé. Minden helyen van egy minimum, amit mindenképpen megcsinálnak, vagy legalábbis százból kilencvenötször. Ha a Ceaser Palace-ban a kis sárga borítékot kinyitják és nincs benne legalább egy kiló, a dealerek zúgolódnak. Nálunk ez a határ negyven ruppó volt. Ha ennyit nem csináltunk, már kérdezgettek is töviről-hegyire, hogy mi történt. Mert a dealer sem hülye, és ha mást nem is, de a zöld huszonötdolláros csipszeket számolja. Százdolláros feketét pedig tilos a dobozba tenni. Fel kell váltani előtte zöldre! Ha három ürge leemel tizenkét zöldet, az azért elég feltűnő egy átlagnapon. Ha valami nagy mikulás bezuhant és százasokkal jattolt, vagy legalább huszonötösökkel, akkor kicsit könnyebb a dolga a tolvajnak. De a csipszet még így is be kell váltani, ami újabb rizikó. Nem éri meg az idegmunkát. Ahogy új szállodarészünk felépült, borravalónk kiló fölé került. Nem panaszkodhattam! De honnan a fenéből tudhattam volna, hogy ennek oka van. Nem a szobák számának emelkedése, hanem más, mély-okos oka. Az éjszakás műszak csalt. Nem akármi ez Vegasban, ahol az ellenőrzési rendszert száz éve tökéletesítik. Pályázat A Buenos Aires-i Hungária Egyesület pályázatot hirdet — az „ Új Látóhatár” köszöntésére — Domonkos Mátyásnak a Tiszatájban (44. évf., 1. sz.) megjelent kérdése alapján: „.. .évtizedeken át kerestem ... és keresek most is valamiféle választ egy kérdésre, amely nemcsak bennem él, hanem a magyar történelem alakulása folytán százezrek és milliók olykor talán tudatosan is elfojtott kérdése, hogy: —Ady szavaival szólva — mit ér és milyen az ember, ha magyar a diaszpórában?” A kérdésre a választ kérjük 1990. dec. 1-ig a Buenos Aires-i Hungária Egyesület címére jeligés borítékban (zárt borítékban csatolva a jelige kilétét) eljuttatni: Pasaje Juncal 4250. [1636] Olivos Buenos Airies, Argentina. — Terjedelme ne haladja meg a 10 oldalt, géppel, dupla sorközzel írva. A kapott gondolatok felmérésére Csoóri Sándort és Borbándi Gyulát kértük meg. A nyertes pályázat szerzőjét meghívjuk Argentínába, hogy március 15-én a Dél Keresztje alatti „évadnyitó ünnepélyen” ismertesse munkáját. Ezt követően a Dél-Amerikai Magyar Hírlap és a Tiszatáj első közlésének jogát is megkapja.
