Nyugati Magyarság, 1990 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1990-01-01 / 1-2. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1990. január-február

VITÉZ GYÖRGY:

A fölrobbant puliszka

AkárhányszorjártamMagyaihonban az utóbbi esztendőkben, a hírek, a történetek listájáról véletlenül sem maradhatott ki valami új abb romániai atrocitás, vérfagyasztó (vagy -forraló) gaztett, kafkai abszurditás, határincidens, menekülők litániája. S a kérdésre, „meddig tűrik még ezt az emberek?”, a nemzeti előítélettől sem teljesen mentes „a puliszka nem robban" cinikus-szomorú kiszólásával válaszoltak a panaszkodók.

Az adventi forradalom eseményei, sok más föltevés mellett, bebizonyították — ha metaforikusán is — a fizika igazát: meghatározott térben, megfelelő nyomás mellett bármilyen anyag szétvetheti a lezárt edényt, ha azon hirtelen repedés támad. Saját kárán tanulta meg a Kárpátok Géniusza, hogy a nemzeti eledelt sem lehet túlforralni, bár e tanulság sem neki, hasznára.

Még a legnagyobbak is kifutnak az időből: az égi hatalmak, s a marxisták istene, a Történelem, nagyon bosszúsak lehettek evvel az Ersatz - Néróval, hogy ország-világ tanúja lehetett csúfos bukásának. Futni próbált a kivégzőosztag elől, s úgy bucskázott föl a sortűzben, mint ezernyi áldozata, akit menekülő nyúl módjára vadásztak le a drótkerítés tövében Nicolea országbörtönének őrei; nyilvánvalóan ezért nevezték őket határvadászoknak.

Annál meghökkentőbbnek tűnhetett, miképp váltak az új-latin Cerberusok a forradalom harmadik-negyedik napján jámbor házőrzővé, s ittott még játékos pincsivé is. Köpönyegforgatás? Bőrük mentése?

Mielőtt az emberi gyöngeséget, köpönyegforgatást, képmutatást említenénk föl magyarázatul (a kacifántos jelzők használata különben sem magyaráz, csak leír), érdemes lenne megemlékezni Philip Zimbardo kaliforniai társadalom-pszichológus híres, félbemaradt kísérletéről.

A hetvenes évek elején Zimbardo újsághirdetés segítségével számos kísérleti alanyt (csupán minden testi és szellemi betegségtől mentes, normális intelligenciájú férfiak vehettek részt a kísérletben) verbuvált a következőkísérletre. Az alanyokat sorshúzással két csoportra osztották: rabokra és őrökre. A Stanford egyetem pszichológiai fakultásának alagsorát börtönné képezték ki a kísérlet tartamára; az „őröket” minimális eligazítással állították „munkába”. A „rabokat” —realisztikus módon—rendőrautóval szállították be a „tömlöcbe” és őket is csak hevenyészett utasításokkal látták el.

A kísérletet három nap múlva föl kellett függeszteni. Megdöbbentő módon, az „őrök” egyre szigorúbb szabályokat „léptettek életbe” a foglyokkal szemben, majd végül kínozni kezdték őket. A „rabok” lázadást terveztek s őreik súlyos bántalmazására készültek. Semmi nem mutatott arra, hogy az „őrök” szadisták, a,zabok” pedig forradalmárok lettek volna. De két nap elég volt arra, hogy elfelejtsék, kísérletben vesznekrészt, s rájuk osztott szerepük játék csupán.

A befejezetlen kísérlet szomorú tanulsággal szolgált: a szerep s a jelmez az emberi viselkedés félelmetes hatalmú szervezője. Úgy tűnik, az ember kiegészíti a sebtében fölvázolt szerepet; hozzáad, színesíti, mint a művész alakítja versét, dalát, szobrát, tájképét

Fenyegető gondolat ez; hisz azt mutatja, mily könnyű a lelkiismeretet az egyéniséget, az erkölcsöt, a hitet, a meggyőződést semlegesíteni — vagy inkább, az emberi viselkedést nem ezek a fennkölt, meg nem fogható tényezők vezérlik, hanem az, amit az egyenruhához asszociálunk. Ha ez csak részben is igaz, mekkora

felelősség terheli minden közösség összes vezetőit, akik az élet kelléktárából osztanak szerepet a nép aprajának-nagyjának.

A zsarnok kelléktára ugyancsak szegényes: mint Zimbardo professzor kísérletében, nála is csak őrök és rabok vannak, számos kasztba, rétegbe sorolva. Határőr, pénzügyőr, fegyőr, teremőr, vadőr (találkozott valaha valaki szelídőrrel?), munkásőr (azokat kellett ám csak igazán őrizni!) s tucatnyi egyéb fegyveres vagy fegyvertelen fogdmeg, szimatoló, besúgó, leső, ellenőr és főellenőr. Ez a társaság őrizte a lakosság többi részét, amelyet a rendszer a rabság ugyancsak komplikált kategóriáiba sorolt be. Volt rendőri felügyelet alatti, háziőrizetes, internált, kényszermunkás, közönséges rab, s voltak végtére negatív személyek, akiket az élet hasz-Ezt a kísérletet persze nem szakították félbe jóakaratú és jó ítélőképességű tudósok. Miért is próbálták volna? Hiszen a legutóbbi időkig még ez a minden emberi méltóságából kiforgatott ország is a .jövő szocialista társadalmai”-hoz tartozott, s aNyugat tudósainak, művészeinek, hangadó személyeinek százai zarándokoltak oda, hogy lássák, mint épül az „emberi haladás szent palotája”.

Vagy már el is felejtettük, hogy ez az együgyű fantaszta (akinek kivégzésére a prófétai vicc szerinthoszszabb sor várakozott, mint friss kenyérre a pékség előtt) királyok és királynők kezét szorongatta, s liberális demokrata miniszterelnököket ölelgetett? Egy egészmúzeumot töltöttek meg a drága limlomok, melyekkel a

Tíz éve először mehettem — immár itthonról — haza. A romániai forradalom hatalmas áradatot indított meg. A Magyarországtól eddig elszakított erdélyiek nyugatra, az ideszakadtak keletre áramlanak, csodát látni, beszélni. Főleg, végre beszélgetni.

A Balt-Orient expressz sötét, zsúfolt és jéghideg. De az utasok most nem a vámos érkeztét vizslatják, hanem hangosan politizálnak egymással. Megérzem az első Marasesti cigaretta semmi máshoz nem hasonlítható bűzét. Szorongástól mereven ülök a fülkében, hallgatom útitársaim történeteit. Várom a határt. Biharkeresztes. Biharpüspöki. Piros-sárgakék karszalagos és kokárdás határőrtiszt elveszi kék (nem zöld!) útlevelemet. Lapozza, rám néz. Visszaadja, furán, bizonytalanul mosolyog. Civil mozdulattal a tányérsapkájához emeli a kezét. A vonat két óra hosszat nem indul, majd nekilódul. Nagyvárad, fölszállók. Történetek. ízesen és szeretettel szidják az új forradalmi szervezeteket. Érdekel a politika és ez az arrafelé sosem hallott hang, de nem tudok figyelni.

Várom, hogy Kolozsvárra érkezzünk. Negyvenegy évemből ott éltem le harmincat. Tíz éve viszont. Megszoktam, hogy nekem Kolozsvár legenda, félálom, múlt idő; olyan város, ahová még levelet sem írhatok, mert a címzettet beviszik; szállongó hírek forrása, emberi jogi szervezeteknek idegen nyelven írott jelentések tárgya, a hétköznapiokban kerülendő gondolat. Az emberek többnyire szülővárosukban élik le az életüket, az otthon azért otthon, mert az ember a sötétben sem megy neki a póznának, sötétben is megleli a kulcslyukat, az ágya melletti hokedlin a hamutartót. Az otthon azért otthon, mert az embernek nem kell töprengenie afölött, hogy miféle is voltaképpen, nem kell kényszeres leltárakat készítenie, ellenőrzendő, menynyire hűtlen az emlékezete. Néha valamiért gondolatban sem lehet beka,.szabad világ” vezetői elhalmozták a Kondukátort. Remélem, jól alszanak, miután látták a TV-ben egykori puszipajtásuk „gyermekeit”, az AEDS-es árvákat, meg a tömegsírokból előkerült „negatív személyeket”.

Nem. Ennek a kíséreletnek a rabok vetettek véget, akik összeesküdtek, s őreiket tettleg bántalmazták, mivel azok szolgálaton felüli buzgósággal próbálták a gondjaikra bízott fogolyállományt kiirtani. Az ilyesmi rendszerint rossz vért szül, mint ezt már Rejtő Jenő is észrevette, s a rossz hangulatú foglyok visszaütöttek. Az eredményt természetesen ismerjük.

Nem tudjuk persze, miként alakul Románia (vagy a többi kelet-európai országok) jövője. De azt már láttuk, mint változott a határőr viselkedése egy kis szerepigazítás következményeképpen. A szabadság azonelőfeltétele a működő, civilizált, fejlődő közösségnek. A szabadság mind állapot, mind folyamat, de nem reifikálható. Nem lehet két kila szabadságot és egy liter demokráciát kapni a sarki fűszeresnél. Inkább sok olyan szerepet kell formálni, mint a sarki fűszeresé, a tanítóé, orvosé, mindenféle termelőé, elosztóé, alkotóé.

Ez a szabad országok kormányainak legfontosabb feladata. Mert szépszép tűnte mi, kiabálni, fölvonulni azért, amit szeretnénk. Nem volt szabad negyven évig. De a tüntető csak statiszta. Minden polgárnak joga van legalább egy nyúlfarknyi beszélő szerephez. Ehhez kívánunk tiszta szívből sok szerencsét a megszabadult országok vezetőinek és polgárainak is. Mert megérdemlik.

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS:

Haza:

nyarodni egy utcasarkon: valamiért megtorpan a kemény drillel némává erőszakolt emlékezet. A memória föllázad: nem a lelki egészséget óhajtja szolgálni, nem annak az ismételgetését, hogy a fejemben még minden a helyén van, hanem azt, hogy riasszon: csakhamar a felejtés következik. Tilos befordulni a Malom utcából a Bartha Miklós utcába.

S ahol a memória gépezete megállít, ott majd, a valódi helyszínen, ott mi lesz?

NyargalokleaTrefortutcán, rohanok a Jókai utcán, a Fő tér — a sarkon égő gyertyák, koszorúk az elesettek emlékére —, igen, minden a helyén van. A Szent Mihály-templom, a Bánffy-palota, a Kendeffy-ház: itt dolgoztam hat évig a szerkesztőségben, ahonnan...—ez most nem fontos —a házban a hivatalt szétdúlta a tömeg, a rácsos kapu belakatolva. Érzem, be kell mennem a szerkesztőségbe, tíz óra, muszáj. Tudom, a román hetilapnál kaptak egy szobát az Egyetem utcában, kaptatok föl. Zúgás, füst, kopog az egyetlen 1934-es Erika írógép, készül az új lap, télikabátban állnak az emberek a Bánságból, a Székelyföldről, Bukarestből: sortüzek, segélyszállítmányok, a minden modem forradalomból ismert félig mozgalom, félig államhatalom jellegű tanácsok, követelések, pontozatok, félelmek. „Itt vagy?” — kérdezi időközben teljesen megőszült

barátom. „Hát akkor csakugyan vé__ »>

8®*

Bekövetkezik az, amiben már nem hittem. Hazaérkeztem. Otthon vagyok, s nemcsak vendégként szabad, mert mindenki szabad körülöttem. „A politikai helyzet” nem túl ragyogó, de én most nem énről írok. A fiúkon iszonyúan meglátszik ez a tíz esztendő. Csontszaggató hideg van,

utazás

mindenkin ócska szvetterek. A legtöbb ember borostás. Semmi különöset nem akarnak. Igazat írni, jó verseket közölni. Ilyesmik.

Bajor Andor verse a Helikon első számában — még 1988-ban készült: Bölcsen és hidegen mérem Álmaitokhoz a mérgem Mi üres így tűnik üresnek Kígyózó utamra lesnek De hallgat a semmi alattam Nem súgja be merre haladtam Megkövesült az igazság Hogy az élőt holtra vitassák Kövezzetek mint a veszettek Kiket mindig félrevezettek Pokoli a fagy, süt a nap, minden áttetsző és ijesztően csöndes. Nincsenek autók. Mindenki körülnézés nélkül vág át az utcán. Csoportosulás a mártírok kirakatüvegre ragasztott listái előtt. Gépírásos cédula: szerveződik a zöld párt.

„Örülök, hogy túlélted.”— „Nem éltem túl” — mondja A., hosszú ujjaival fölemeli a tonnás súlyú konyakospoharat.

A Fellegvári úton egy jéghideg szobában szerveződik a MADISZ, az erdélyi magyar FIDESZ (ez csak hasonlat). „Nem tudunk semmit.” Mindent tudnak. Még rólunk is mindent, minden részletet, a kisgazdapárt szakadásáról többet, mint én. Alig kell mesélnem; megbírálják, amit tavaly mondtam Szegeden. Szégyenletes, ostoba könnyek szöknek a szemembe: mert az az igazság, hogy mindig is otthon voltam, csak ostobán nem mertem tudni róla.

Budapesten lehallgatási botrány. Erdélyben sorra fölhívják az embereket. .JKányádi úr? Sütő úr? Gyimesi tanárnő? Közöljük önnel, hogy ezelőtt tíz perccel az ön telefonvonaláról lekapcsoltuk a lehallgatókészüléket. A rendőrség bocsánatot kér...”

Ahogy most itt Pesten kopogom ezt a beszámolót, sűrűn csöng a telefon. Várom a BM hívását. Késik.

Vasárnap a Magyar Színházban az RMDSZ ülése után az emeleti előcsarnokban. Megölelek negyven-ötven télikabátot. Veszett hideg. Egyetemet szervezünk. Pártot szervezünk. Mindenki hűvösen higgadt, magabiztos. Mintha száz éve csinálnák. Bosszúvágy sehol. Dolgozni akarnak. Pedig minden tele még a kompromittált figurákkal. .Majd kihullanak.” Éva úgy mosolyog, mint még soha. Meg is magyarázza, boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák. Ezt ma Kolozsvárott nyugodtan lehet mondani. Igaz, hogy félnek sokan, hogy a nyelv megbicsaklik. Hogy hiányoznak szavak. De most az egyszer jó (sőt, célirányos) magyarnak lenni. Amit valahol magyarul kigondoltak, azt mindenütt értik, ahol magyarul beszélnek.

Radu M. mondja, köszönés nélkül, mintha láttam volna az elmúlt évtizedben, „no, igen, nem is volt rossz a múltkor a román Szabad Európában, csak régebben nem keverted a múlt időket, túl sok igei állítmány t használsz, a latin nyelvek névszóiabbak, mint a magyar; most majd belejössz, salut”...

Gyuri bácsi szobája változatlan a Görögtemplom utcában, a zongora letakarva, Rudi Pléiade-sorozata így is bővült vagy húsz kötettel, kokárdás altisztek katonátlanul csoszognak a jeges járdán, a Farkas utcai templom háromszöge pedig ott van, ahol lennie kell. Közben némileg meghaltunk.

De a zsarnok terve nem sikerült. Gyergyószentmiklóson egy avantgárd színtársulat fölújítja az Übüt, és radikális ellenzéke a helyi kommünnek. Kendőkbe és lyukas bundabélésekbe burkolózva mindenki olvas, vitatkozik. És végre érteni vélem, mennyivel tartozunk a palléroknak. Ugyanis Kolozsvár szép. Nincs ennél nagyobb erő.

(ÉS, 1990. január 12.)