Nyugati Magyarság, 1990 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1990-09-01 / 9. szám

1990. szeptember

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

VITÉZ GYÖRGY:

Hírünk a világban

Tájékoztatás Magyar (B.) módra

Képzeljük el Mr. Smith-et, aki az angol nyelvterület valamelyik nagy központjában, teszem azt, Londonban, Csikágóban, Torontóban, Sydney-ben kinyitotta újságját augusztus utolsó napján (mint én is) s kedvenc lapja valamelyik oldalán (az én esetemben a montreali Gazette A-12. oldalán) a következő cím ötlött szemébe: „Romanians Mark Hungarian Takeover of Transsylvania” (A románok megemlékeznek Erdély magyar megszállásáról).

A (számomra) meghökkentő cím alatt a Reuter iroda Tirgu Mures-ből (Marosvásárhelyről) keltezett jelentése olvasható. A világszerte nagy •ekintélynek örvendő hírügynökségtől megszokott jól megfogalmazott írás, melyből Mr. Smith értesülhet a romániai magyar kisebbség és a román újnacionalizmus konfliktusáról, rövid történelmi háttérrel is szolgál a leírt esemény magyarázatául. Különös megdöbbenéssel olvashatta Mr. Smith a jelentés ötödik bekezdését, amely magyarul így hangzik: „Miután a náci diktátor, Adolf Hitler átadta Észak-Erdélyt Magyarország akkori fasiszta vezetőjének, Horthy Miklós tengernagynak, magyar csapatokromán parasztokat mészároltak le, zsidók, cigányok és értelmiségiek ezreit hurcolták haláltáborokba. A terület 1944-ben visszakerült Romániához.”

Acikkutolsó bekezdése megemlíti a kisszámú bukaresti zsidó közösség ugyanebben az időben tartott megemlékezését arról a 150.000 zsidó személyről, akiket „a magyar megszállás alatt szállítottak az auschwitzi halál táborba”.

Mr. Smith elgondolkozik. Végül „beugrik neki valami”. Hisz látott ő nemrégen televíziós igaz történetet (The Raoul Wallenberg Story), meg kiválóan játszott, érdekes filmet (The Music Box), amiben szó volt magyarokról. Olyanféle magyarokról, akik Erdélyben garázdálkodhattak 1940 —44-ben. Durva pofájú, rossz egyenruhába bujtatott, sunyi kapcabetyárok, banditák — az emberiség szemete. A Zenélő doboz című filmből meg az derül ki, hogy Jessica Lange kedves úriember édesapja is egyszerű magyar tömeggyilkos volt — leánya legnagyobb és legmegrendítőbb meglepetésére.

Mit gondolhat még Mr. Smith? Talán azt, hogy kedves, idős szomszédja, Mr. Kovács (kinek nevét váltig kováksz-nak ejti) tán nem az, akinek látszik s kezéhez esetleg igazi embervér tapad (ha elgondolja, hányszor rázott vele kezet!). Morfondírozik, szóljon-e a leányának. Elvégre nagy szégyen lenne, ha Anne leendő apósáról kiderülne a fasiszta fenevadság.

Nem mintha Mr. Smith sokkal jobb véleményt formálna a románokról. Hisz látott-hallott ő eleget Ceausescuról és legényeiről is. S a tárgyilagos jelentés a tüntetés szervezőjét (Romanian Hearth az angol fordításban) mint jobboldali szervezetet jelöli meg, az „etnikus” magyarság tiltakozását pedig sine ira et studio (pártatlanul) közli. Erre Mr. Smith régebbi emlékei is fölmerülnek, az a sok előítéletes közhely, amit a Balkánról hallott fiatal korában, s végül oda lyukad ki, alsóbbrendű népek laknak arrafelé; civilizálatlan csőcselék, s ha az a kommunizmus nem is volt egy jó rendszer—legalább kordában tartotta ezeket a zúgolódó-zendülő, angol önfegyelmet nem ismerő, erőszakra hajló népecskéket.

Ha azonban a New York Times-t olvassa Mr. Smith, a kétkedő bosszúság haraggá, megvetéssé, nemes fölháborodássá edződik. Hiszen a nemzetközi kiadás 16. oldalán (szeptember másodiki keltezéssel) ugyanerről az eseményről már sokkal drámaibb beszámolót ír a lap kiküldött munkatársa, David Binder. A cikk így kezdődik: „Egy falusi tanító színtelen hangon beszél ,a mongol betolakodókhoz méltó kegyetlenségről' s öreg parasztasszonyok sűrű könnyeket hullattak.”

A jelentés szerint Ip helységben 1940. augusztus 30-án magyar katonák „puskával, szuronnyal és gránátokkal megöltek 157 lakost, valamint számos áldozatot elevenen fölgyújtottak. Észak-Nyugat-Erdély egész területén folytak az atrocitások, melyek következtében 919-en haltak meg és ezrek sebesültek meg. 218.919 személyt deportáltak és százezer zsidó személyt küldtek a német haláltáborokba”.

Mr. Binder arról is értesíti az olvasóközönséget, hogy „Magyarország birtokolta Romániának ezt a részét; az első világháború után elveszítette s azóta is áhítozik rá”. Ez már mégiscsak sok!—csattan föl Mr. Smith. A végén még kiderül, hogy meg is ették áldozataikat ezek a magyar fenevadak. Olyan ember, aki a vicc szerint mögötted tér be a forgóajtón s előtted jön ki (a magyar newyorki definíciója), nyilván mindenre képes. (Arról pedig szó se lehet, hogy a New York Times téves vagy netán hamis információt közölne. Egy ilyen presztízsű lap? Ugyan, kérem! Akár a Szentírás.)

Ne csodálkozzunk Mr. Smith gondolatmenetén. A nyugati újságok, a rádió, a TV — különösen az angol nyelvterületen — tele vannak vésztjósló riportokkal, melyek a nácizmus és egyéb szélsőjobboldali mozgalmak kelet-európai előretöréséről szólnak. Tüzetesebb elemzésük kideríti, hogy ezek a mozgalmak (legtöbb helyen csoportocskák) nem sokban különböznek az egész világon (Nyugat-Európát és Észak-Amerikát beleértve)megtalálhatópolitikai szélsőségektől. Kelet-európai újrafólbukkanásuk a polgári demokrácia visszaállításával kapcsolatos: ebben a rendszerben ugyanis szabad csoportosulni és olyanokat mondani, amik sok másik személynek nem tetszenek — addig, ameddig a szólás és a sajtó a fönnálló törvények megsértését nem hirdeti. Bízzunk a népben! — mondotta Sztálin (bár ő aztán nem bízott egy nemzetben sem). Nem valószínű, hogy a kelet-európai választóközönség azok utódaira adná szavazatát, akik nem egészen egy emberöltővel ezelőtt harmincöt millió halottal s egy letarolt Európával ajándékozták meg.

Meghökkentőnek — bár szomorúan jellemzőnek — tartom, hogy nem tudok oly an jelentős egyetemről, amelyik csupán egy formális kurzust adna a jobboldali totalitáriánus mozgalmak történetéről, ideológiájuk elemzéséről. (Ugyanez időben volt egyetem, amelyik 20-22 kurzust hirdetett a marxizmus különböző aspektusairól, s ezek közt volt olyan is, amelyik a sztálinista társadalmi modell kritikátlan tömjénezését tekintette tancéljának.) így nem csoda, hogy az emberek még mindig álmélkodnak, felháborodnak s szomorúan rázzák fejüket, amikor Európaközösségeinek a nácikkal 1940—44 idején elkövetett újabb és újabb indiszkrécióira bukkannak. Figyelmükbe ajánlom Marcel Ophuls megrendítő filmjét, a „Le chagrin etlapitié”-1, amely többek közt a francia kollaboránsok

viselt dolgait krónikázza. A hollandok persze nem verték nagydobra két önkéntes SS-hadosztályuk történetét, sem a belgák Leon Degrelle és rexistáinak „vidám csínyjeit”. (Kíváncsi vagyok, mikor ünnepelik meg Romániában Horia S ima és Antonescu tábornok áldozatainak emlékét.)

De sorolhatnánk végestelen-végig. S akik még mindig „fasiszta népek”-ről teorizálnak, tán jobban tennék, ha megnéznék a nácizmus kezdeteit bemutató videó-kazettán Brünning kancellár patetikus rimánkodását, tehetetlen kéztördelését, anno

1932. Itt van a kutya elásva: ahol a szabadon választott, demokratikus kormányzat az erőszak fenyegetésének engedve föladjajogait, kötelességeit és választói iránti felelősségét, ott hamarosan a demagóg népvezér uralma valósul meg. A többi szörnyűség ebből egyenesen következik.

Persze semmi sem menti a bűntetteket. A szömytettek tervezőit, parancsolok és végrehajtóit a legtöbb országban elfogták, nyílt bírósági tárgyaláson elítélték; megkapták megérdemelt büntetésüket. Az eljárások dokumentációja s az országok (beleértve Magyarországot) azóta hozott törvényei — nehogy efféle borzalmak megismétlődhessenek — még a Reuter iroda és a New York Times újságírói számára is hozzáférhetők.

Az, úgy tűnik, világszerte fölújult érdeklődés a „magyar fasizmus” témái iránt — amely különös módon párhuzamos a magyar demokrácia első gazdasági és külpolitikai sikereivel — rendkívüli feladatot ró a nemzet külügyi és kulturális képviselőire, és valójában minden magyarra. A hivatalos képviseletek dolga természetesen Erdély és egész Magyarország történelmének tüzetes és tárgyilagos ismertetése a világ felé. De minden magyarnak, közületi vagy magánszemélynek, elsőrendű érdeke, hogy a kollektív bűnösség, a „fasisztoid alkat”, a „balkániasság” legenyhébb sugalmazását is közömbösítse saját viselkedésével és tárgyi tudásával.

Nem a múlt tagadásával, tények elkendőzésével, szitkozódással, bizonyítványmagyarázással kell ezt tennünk. Inkább azzal, hogy megmutatjuk: más a magyar jelen, mi mások vagyunk. Cserébe csak azt várjuk el, hogy az óbudai téglagyár, Abda és igenis Ördögkút atrocitásai ne nyomjanak többet a latban a magyar nép ellen, mint a párizsi zsidógyerekek 1942-es összefogdosása és Auschwitzba vagonírozása a francia nemzet ellen, vagy Anne Frank beárulása és elhurcolása a holland lakosság ellen.

Végezetül — de nem utoljára — egy gondolat bánt engemet. Magyarország területén 1940—44-ben nem volt haláltábor. Jóval később kreáltak egyet, nem is fasiszták, kis méretűt, mert kis nemzet vagyunk. Úgy hívták: Recsk.

A New York Times 1990. szeptember 2-án David Binder tollából megjelent romániai tudósítása kontinensszerte élénk fölháborodást váltott ki. Szerkesztőségünknek több jeles magyar személyiség jelezte, hogy tiltakozó, helyreigazító levelet küldött a N.Y.T. szerkesztőjéhez. Ez ideig nincs tudomásunk arról, hogy a szerkesztő helyet adott volna valamelyik hozzászólásnak...

(A Nyugati Magyarság 7. oldalán közölj ük az egyik beküldött levél eredetijét.)

A jelek szerint egyes új parlamenti vezetőknek, jóllehet ademokrácia technikáját, főleg annak manipulativ elemeit elsajátították, a kulturális fundamentumról fogalmuk sincs. E fundamentum legfontosabb elemei: azönmérséklet, önkorlátozás és anemzeti érdek, nemzeti konszenzus szupremáciája a legelkeseredettebb pártharcok felett is.

A Szabad Demokraták egyik legfontosabb vezetője, Magyar Bálint a nyáron Washingtonban járt és rövid előadást tartott a legújabb magyarországi politikai fejleményekről. Előadása kitűnően példázta azt, hogy a demokratikus tradíció és apolitikai érzék nem elsősorban a magyar népben, hanem inkább némely újdonsült vezetőjében csörgedezik igencsak vékonyan.

Azelőadásszínhelyeatörvényhozás közvetlen szomszédságában volt, hallgatósága az amerikai politikai élet második vonalának képviselőiből, nem az igazi döntéshozókból, de azok közvetlen munkatársaiból állt Jó néhány olyan kongresszusi munkatárs volt jelen, aki az elmúlt években jelentős szerepet játszott a romániai magyar kisebbségért folytatott és a Ceausescu-rezsim elleni kongresszusi akciókban.

A résztvevők objektív tájékoztatás helyett a választásokat fölényesen megnyerő és a kormánykoalíciót vezető Magyar Demokrata Fórum kicsinyes ócsárlását hallhatták. Ízelítőül néhány gyöngyszem Magyar állításaiból.

Az új kormány bemutatását azzal vezette be, hogy az MDF-nek a tavaszi nagytakarítást ígérő kampányjelszava megrémítette a szakemberek nagy részét és így Antall József nem nagyon tudón igazi szakértőket találni kormánya számára. A kormány tagjai közt szerinte mindössze két nemzetközileg ismert tudós van, Kádár Béla és Mádl Ferenc, a többiek igen szürke alakok, ahogy az egész kormány is az. Mintha nem is az SzDSz kezdeményezte volna az uszítást a volt reformkommunista kormány emberei ellen, a vádaskodást az MDF és Pozsgay állítólagos együttműködéséről, aminek következtében aztán valóban kiszorult sok hasznos és tisztességes ember is olyan pozíciókból, amiket megérdemelten és tehetség - gél töltöttekbe. Azkétségtelenülúj fordulat, hogy most egy SzDSz-szóvivő kezd krokodilkönnyeket hullami ezek cudar sorsa felett. Magyart egyébként az SzDSz nem is kormánytagnak, egyenesen miniszterelnöknek jelölte, nyilván lenyűgöző nemzetközi tudományos babérjai alapján.

Ami a Fórum és az SzDSz májusi paktumát és GönczÁrpád köztársaságielnök-jelöltségét illeti, Magyar szerint Antall saját MDF-beli riválisait akarta ezzel félreállítani; mivel a potenciális MDF-elnökjelöltek Antall számára konkurrenciát jelenthettek volna, így inkább egy megbízható ellenfelet választott egy megbízhatatlan szövetséges helyett. Nem csoda ezek után, hogy ez a machiavellisztikus manipulátor által vezetett kormányzó párt, az MDF, Magyar jövendölése szerint olyan újabb állampárttá fogja kinőni magát, melyet erősen jobboldali keresztény ideológia jellemez.

A rövid előadást végig hasonló kicsinyes piszkolódások tarkították s az egyetlen levonható konklúzió az volt, hogy a magyar nép, mely túlnyomó többséget adott e pártnak, vagy ostoba, vagy szélsőjobboldali, de lehetőleg mind a kettő.

Kérdések következtek, és mindjárt az elsőre válaszolva Magyar Bálint az amerikai magyarságot is „kiosztotta”. Több jelenlévőnagy meglepetésére közölte, hogy az amerikai magyar közösség gyenge és megosztott, és az SzDSz semmiféle támogatást nem kapott amerikai magyaroktól. (Soros György ezek szerint vagy nem amerikai, vagy nem magyar.) Ami pedig az amerikai magyar közösség erejét illeti, arról talán azok a kongresszusi munkatársak, akik az erdélyi magyar kisebbség ügyében fáradoztak, illetékesebbek lettek volna nyilatkozni. Aktív magyar politikusnak azonban amerikai honfitársait, éppen

főleg kongresszusi hallgatóság előtt, ilyen módon lekicsinyelni—még akkor is hitvány cselekedet lenne, ha állítása máskülönben igaz volna.

A képviselőház egyik munkatársa a környező országokban élő magyar kisebbségek sorsáról érdeklődött, remek alkalmat adva Bálintunknak egy újabb köpködés-sorozatra.

Először is kihangsúlyozta, hogy az SzDSz volt az egyetlen párt, amelyik máraválasztások előtt leszögezte, hogy nem kíván határrevízióL Egyetlen más párt sem tette ezt szerinte, majd közölte, hogy az MDF kongresszusán Antall József kijelentette, hogy ő 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. „Nem 15 millió magyar atyja, hanem 15 millió magyar miniszterelnöke! ”— ironizálterkölcsi felsőbbrendűsé ge magaslatából, hangsúlyozva, hogy ez milyen problémákat fog majd okozni a környező országok vezetőivel.

Raffay Ernő honvédelmi államtitkárt is beárulta, aki állítólag azt mondta volna, hogy a magyar honvédségnek nemcsak Magyarországot kell megvédelmeznie, hanem a magyar kisebbségeket is. Magyar Bálint ezt agresszív kijelentésként bélyegezte meg.

A romániai magyarságról csak anynyit közölt, hogy a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének főleg az MDF-fel vannak szoros kapcsolatai. Az előzményekből ítélve ezt nyilván megbélyegzésnek szánta. Hasonló elvek alapján „káderozta le” a felvidéki magyarság szervezeteilis. Kijelentette, hogy két csoportjuknak az MDF-fel szorosak a kapcsolatai, egynek viszont az SzDSz-szel. Csak a velük szövetséges felvidéki csoport utasította vissza nyíltan a határrevízió gondolatát —jelentette a büszkeségtől fuldokolva. Nesze neked, Duray Miklós! Te is megkaptad a beosztásodat mint irredentagyanús, a szélsőjobboldali agresszor szövetségeseiddel együtt

Bármilyen mély ideológiai, politikai szakadék válassza is el az amerikai törvényhozás bal- és jobboldalát nincs arra példa, hogy egy amerikai törvényhozási tag külföldön, egy politikailag fontos hallgatóság előtt ilyen kicsinyes és alantas módonrágalmazza es denunciálja otthoni politikai ellenfeleit sőt az ország törvényes kormányát és az ország elsőrendű politikai érdekét (kisebbségi ügy), bármi is legyen saját személyes véleménye. Hogy az 1,8 milliós amerikai magyarságot is igyekezett bagatellizálni olyan audiencia előtt amely felé éppen hogy hangsúlyozni kellene annak fontosságát és főleg hogy ma is kisebbségi sorban küzdő szervezeteket is igyekezett „bemószerolni”, pusztán csak azon az alapon, hogy van képük az MDF-fel aszszociálni magukat, mindez teljes polittkai, ízlésbeli és morális csődöt mutat a miniszterelnökjelölt úr részéről.

Amikor Antall József és Jeszenszky Géza látogattak Washingtonba, soha, sehol, egy szóval sem rágalmazták otthoni ellenfeleiket Más szóval, kulturált államférfiakként viselkedtek és nem mint politikai útonállók. Nem is nagyon lett volna idejük rágalmazásra, hiszen mindkét kezükkel éppen a sovinizmus, irredentizmus, antiszemitizmus már gondosanszétkentrágalmátkaparászták magukról és az egész magyar népről.

A „gyenge és megosztott” amerikai magyarság az utóbbi fajta látogatásokból, az államférfiakéból szeretne minél többet látni. Mert lehet az SzDSz-t úgy is képviselni, ahogy Göncz Árpád vagy Vásárhelyi Miklós teszi azt: ízléssel, méltósággal, hazafisággal. —bv—

Úgy véljük, még utólagos aggodalmunk is indokolt: vajon mi lett volna, ha a magyar nép a tavaszi választások során „véletlenül” a Magyar Bálint (Tamás Gáspár Miklós, Tölgyessy Péter, Haraszti Miklós, stb.) által képviselt pártnak adott volna többségi bizalmat? — A nemzeti, kisebbségi érdek, a magyar hagyományoksajátos kezelése, az „árulkodás” bennünket valahogy a Rákosi-korszakra emlékeztet... (A Szerk.)