Nyugati Magyarság, 1990 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1990-03-01 / 3-5. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1990. március-május BORSZÉKY GYÖRGY (Toronto): Őrzők, vigyázzatok a strázsán! A Magyar Köztársaság első országgyűlésének különös díszvendége: Otto von Habsburg osztrák főherceg ANDRÁSIK GYULA (Vancouver): A koronás címer védelmében Nemrég jelent meg a hír a nyugati magyar újságokban, hogy a Magyar Köztársaság első(!) országgyűlésének megnyitó ülésén 24 díszvendég és 180 vendég jelent meg. A szám egymagában is jelentős és felkelti az érdeklődést, hogy ki volt az az újonnan született magyar köztársaság megteremtésében érdemeket szerzett 24 személy, aki méltónak bizonyult a dísz-NAGY GYÖRGY-emléktábla avatása 1989. nov. 5-én Budapesten, a József krt. 33. sz. alatti házon. —A mikrofonnál a főváros kiküldöttje, mögötte Pölöskei Ferenc, az ELTE bölcsészkari dékánja, aki az avatóbeszédet tartotta. vendégségre? Az itteni tudósítások erről nem adtak hírt, de megírták, hogy az egyik díszvendég az az Otto von Habsburg osztrák főherceg vblt, IV. Károly király fia és Ferenc József távolabbi unokaöccse, aki hazájában az osztrák köztársaság idején még odáig sem vitte, hogy valamilyen hivatalos rendezvényre akár egyszerű vendégként hívták volna meg. És hogy a díszvendégségnek nagyobb nyomatéka legyen, Szűrös Mátyás, a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke külön beszédben üdvözölte a meghívottakat, köztük elsősorban az osztrák főherceget. A hír nyomán a Nyugaton élő magyar elgondolkozik. Még soha nem olvasta, hogy a Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének megnyitására Vilmos császár ivadékát hívták volna meg, és arról sem hallott, hogy Mitterrand köztársasági elnöki minőségében ünneplő beszédben üdvözölte volna a Bourbonok leszármazóinak jelenlegi fejét. Pedig se a Hohenzollemek, se a Bourbonok nem főj tották vérbe évszázadokon át az alájuk rendelt nép nemzeti törekvéseit. Persze most otthon az elmúlt évtizedek szörnyűségei után rózsaszín fátyol borul azokra az időkre, amelyeket annak idején még a szelíd tollú Krúdy is a magyar történelem legaljasabb korának nevezett. Ráadásul a megbékélés korát éljük — elmélkedik tovább az olvasó —, így tehát érthető a megbocsátás a bűnbánó főhercegnek, aki nyilván megkövette a nemzetet az évszázados Habsburg-kártevésért, a magyarság legjobbjainak kíméletlen üldözéséért. Feltehetőleg külön is engesztelésért esedezett a nem is oly távoli rokonnak, Ferenc Józsefnek azokért a bűneiért, amelyek példa nélkül álltak Európában. A törvényes magyar miniszterelnök agyonlövetéséért, a tábornokok legyilkolásáért, az akasztófákért, amelyek még évekkel a szabadságharc bukása után is himbálták az új áldozatokat, a mindig újra és újra megtelő börtönökért, a magyar asszonyok megvesszőztetéséért. Az özvegyek és árvák könnyének áradatáért. És végül a rosszul felfogott dinasztiás érdekből a magyarságra kényszerített háborúért, amelyet a császár olyan alaposan gondolt és fontolt meg, hogy nemcsak utódjának trónjába, hanem hazánknak egymillió hősi halottjába és Trianon keresztjébe került. A meglepő, vagy talán nem is olyan meglepő, hogy bocsánatkérésről nem szóltak a tudósítások. Otto von Habsburg ezt feleslegesnek tartotta, hiszen a hírközlő eszközök már első látogatásától kezdve nem győztek lelkendezni érte és ráadták a tisztes öregúrra a mesebeli királyfi jelmezét. így hát, amikor egyszer az egyik tévériporter halkan, nagyon halkan megemlített bizonyos Habsburg-bűnöket, a főherceg felcsattanva vetette oda, hogy a Habsburguralkodók nélkül Magyarország mint ország már nem is léteznék. A riporter elhallgatott. Ahelyett, hogy udvarias szavakkal figyelmeztette volna a főherceget, rosszul tanulta meg a magyar történelmet. A Habsburgok uralkodásuk során mindig arra törekedtek, hogy csorbítsák a magyar államiságotés hazánkat az osztrák birodalom egyik részévé tegyék. Legutóbbi kísérletük éppen Ferenc József korára esett. És ha nem akadtak volna ellenálló magyar hazafiak, törekvésük sikerrel járt volna. Ellenállásukért drágán fizettek. Bitóval, sortűzzel, Zrínyi vadkannal, sok ezren börtönnel, Rákóczi és Kossuth száműzetéssel, mások önmagukra fordítót fegyverrel, mint Döblingben vagy a Teleki-palotában. Mert a Habsburgok nemcsak jutalmaztak, keményen tudtak büntetni is. Megemlíthette volna a riporter azt is, hátha kimaradt a főherceg tananyagából, hogy Trianonnak nem kis mértékben volt az oka a monarchia nyugati követségeinek évtizedeken át folytatott bűnös közömbössége az izzóan magyarellenes román és cseh propagandával szemben. De mi mást tehettek volna, amikor Ferenc Ferdinánd trónörökös maga is a magyarság ellenségeivel fogott össze hazánk tönkretételére? A szomorú, hogy nemcsak a tévériporter hallgatott, hanem szófián maradt a rádió kommentátora meg az újságírók hada is. Valahogyan folyt a régi gyakorlat. Egyidőben díszes emlékmű az aradi vértanúknak és Hentzi-szobor a Várban. Soha nem látott ünnepélyes temetés Kossuth Lajosnak és tűrése annak, hogy Ferenc József magyar királyt hazánk látogatása során a himnusz helyett a gotterhalte üdvözölje. Egetverő harsogása a magyar függetlenség vágyának és alázatos hajbókolás a császár előtt a Burg fogadótermében. Meleg és hideg ugyanabból a szájból. Az eredményt jelenlegi országhatáraink jelzik... A hallgatástól a főherceg és hívei — ahogy ez már szokásos — vérszemet kaptak. Nem túlságosan burkoltan céloztak arra, hogy a Habsburg-barátságon keresztül visz az út, amely hazánkat visszavezeti Európába. Ki hiszi el, hogy nem a demokrácia elveinekmaradéktalan gyakorlása, nem az emberi jogok feltétlen tisztelete, nem a népet védő szociális intézkedések, nem az okos gazdaságpolitika, nem a kis- és nagyhatalmakkal, különösen pedig a két szuperhatalommal való békés együttélés, nem a baráti jobb azoknak a szomszédoknak, akik ugyancsak baráti jobbot nyújtanak, nem a mások megbecsülése és az általános emberi tisztesség vagy az európai modor és hang, hanem főleg a Habsburg-barátság az a csodaszer, amely megnyitja előttünk az Európa-ház kapuját? De az annyiszor becsapott magyarság ismét bizakodni kezd. Nem kellene-e leszámolni azzal a balga hittel, hogy hazánk jövője az Európai Parlamentben dől el, ebben a tiszteletre méltó, de hatáskör nélküli, több száz képviselős gyülekezetben, amelynek Otto von Habsburg egyik nem túl jelentős és nem túl népszerű tagja ? A Rothermere-lázra egyszer már ráfizettünk, egész Európa a magyar balekségen mulatott. Csak nem Otto von Habsburg van most soron? Nem hiszem, vagy legalábbis szeretném nem hinni, hogy a választásra jogosultak több mint felének távolmaradása az urnáktól azt jelentené, hogy az ország lakosságának zöme nem bízik a pártjainkban. A pártokban, amelyek egyszerre lelkesednek a magyar köztársaság eszméjéért és Otto von Habsburg osztrák főhercegért. A jelenségre azonban fel kell figyelni. Mint ahogy nem lehet nem észrevenni, hogy a 387 főnyi országgyűlésben egyetlen képviselő sem akadt, aki a múlt megszámlálhatatlan áldozata nevében óvást emelt volna Otto vonHabsburg díszvendégsége ellen. Vagy valamelyikük legalább felvetette volna a kérdést: mi érdemesítette az osztrák főherceget erre a díszvendégségre? Hátha megtudtunk volna valamit, ami eddig titokban maradt. Képviselőink csak mértéktartók voltak, mondhatná valaki. De vajon nem érkezett el az ideje annak, hogy mértéktartás legyen a mértéktartásban? Mert ki hitte volna, hogy alig háromnegyed évszázad után ismét időszerűvé váljék Ady intése: őrzők, vigyázzatok a strázsán! Miután hazánk megszűnt Népköztársaság lenni, a Köztársaság kikiáltása hatályon kívül helyezte a népköztársasági címert is. Az ország népének jelentős többsége történelmünk több évszázados hagyományát, érzelmeit követve, a koronás, árpádsávos, kettőskeresztes címert kívánja ősi jogaiba visszahelyezni. Mégis az Élet és Irodalomban a következő mondatok íródtak le egy olvasói levélből: „...Láthatjuk továbbá, a budapesti nyomozóiroda falán ott díszeleg a gyűlöletes koronás címer, melyet manapság, 1989-ben, sokan nem restellnek újfent zászlajukra tűzni, mivel változnak az idők.” A szerkesztőség válasza egyebek között ez: „. ..Véleményének lényegével egyetértünk. Az efféle historizáláson ideje lenne már túllépni a tévében is.” Úgy érzem, a gyűlölet is és az efféle historizálás is a koronának szól, vagyis a levélírónak is és a szerkesztőségnek is a korona jelenléte fáj a címeren. Pedig ez a korona nem a királyságot és nem a királyság visszaállításának követelését jelképezi, hanem ezeréves államiságunkat, nemzetté válásunkat, nemzeti identitásunkat jelenti. Mert az a tény, hogy most is létezik egy magyar állam, egy magyar nemzet, még ha megtépázottan és a magyar millióktól megfosztottan is, de függetlenül, azt sok tekintetben abból a koronából kisugárzó erőnek, bátorításnak köszönhetjük. Aki azt a koronát akarja eltávolítani címerünkről, a magyar nemzetet fosztja meg fejétől, a koronában megtestesülő nemzeti öntudatot, fönnmaradásunkért folyó harcunkat gyengíti. Ha pedig egyének vagy csoportok teszik ugyanezt, magukat zárják ki a nemzet közösségéből. Feltételezem, levélíró összekevert tényeket és fogalmakat. Gyűlölete egy kalap alá vette koronás címerünket egy szégyenletes korszakkal, melynek többféleképpen is eltorzított keresztek voltak a szimbólumai, de az a rendszer az ezeréves hagyomány természetességével hagyta meg nemzeti jelképeinket, hogy magát a jogfolytonosság örökösének tekintesse az ország népe előtt. A levélíró attól a rendszertől szenvedhetett üldöztetést, életveszélyt, százezrek halálba hurcolását, egy idegen hatalmat túlbuzgón kiszolgálók részéről s így érthető a keserűsége. De ezt nem lett volna szabad a koronával azonosítania! Mert utána jött egy ugyanolyan szégyenletes rendszer, ugyanolyan bűnökkel, de ezt a rendszert neofita idegen állampolgárok vezették, akik a megszálló hatalom szolgálatában pápábbak voltak a pápánál; még ezeréves jelképeinket is eltörölték s helyükbe a megszállók emblémájának egy utánzatát kényszerítették ellentmondást nem tűrően a magyarságra. Mi pedig alázatosan fejet hajtottunk előttük. Holoi: a csehek a legzordabb sztálinizmus alatt i megőrizték oroszlános címerüket. Mindössz annyit engedtek a diktatúrának, hogy eltűrte, az oroszlán fejéről leütött korona helyébe big\ gyesztett ötágú csillagot. Ide kívánkozik okulásul azoknak, akik koronával a királyság visszaállításától félne! hogy a csehszlovákok a polgári Csehszlov, Köztársaság idején, a két háború között, vég; koronásán ábrázolták oroszlánjukat, címen kön, pénzeiken is, pedig eszük ágában sem voL köztársaságról királyságra átváltani. Ugyanígy a lengyelek is koronásán ábrázolták sasukat, holott köztársaság voltak. Minderről írni, szólni, az teszi időszerűvé, hogy vagy az új képviselőház, vagy egy újabb népszavazás fog dönteni jövendő címerünkről. Dr. Kállay István egyetemi tanár, a címertani albizottság elnöke cikkéből idézzük a következőket: ,Koronázási jelvényeink Európa egyik legépebben megmaradt, középkori együttese. Ez a megkülönböztetett szakrális tiszteletnek köszönhető, amellyel az egész nemzet a koronát és a többi jelvényt, a jogart, a palástot, az országalmát és a kardot körülvette. A koronázási jelvények a magyar történelemben különösjelentőségre tettek szert. A közvélemény csak akkor tekintette érvényesnek a koronázást, legitimnek az uralkodót, ha a hagyományosan használt jelvényeket állította az államiság középpontjába. E jelvényeket ugyanis az államalapító Szent István örökségének tartották és tartják.” Rangos történészeink egy csoportja a Kossuth-címert javasolja jövendő címerünknek, azzal az érveléssel, hogy a korona nem volt mindig címereinken, tehát nem indokolt, hog egy köztársaság címerét díszítse. A Szent Ke rona-elmélet szerint minden jog, hatalom legfőbb forrása a korona. Az ország egész területe, a később hozzácsatolt területek, tartományok nem a hódító király birtokai, hanem a Szent Korona országai, az ország lakosai a Szent Korona alattvalói. Még a király is csak a koronázással vált mintegy társuralkodójává a koronának. Bertényi Iván „A magyar korona története” című munkája szerint a XV. század elején maga a korona lett az államhatalom egyedüli képviselője. A törvényeket, ítéleteket a Szent Korona nevében hirdettékkisazegész középkoron keresztül annyira szent és érinthetetlen volt, hogy azt csak a királykoronázások alkalmával láthatta a nép. Nincs még egy korona, melynek sorsa annyira összefonódott volna népe sorsával, mint a mi koronánk. Amikor a korona hiányzott címerünkről, akkor az ország is elvesztette függetlenségét, nemzeti léte is veszélyben forgott. Habsburg királyaink nem egyszer fosztották meg a nemzetet koronájától, majdnem úgy kezelték, mint családi kincstáruk részét, ugyanakkor hazánkat megfosztották államiságától, Ausztria tartományává süllyesztették. Évszázadokon át követtek el mindent, hogy az országot elnémetesítsék, hol erőszakos adminisztratív eszközökkel, hol édesgetéssel. Amikor állami létünket az önkény megsemmisítette, koronánk eltűnt a címerünkkel együtt, de címerünk része lett az uralkodóház egyveleg címerének. Tehát a Szent Korona jelenléte egyúttal nemzeti és állami függetlenségünk deklarálása volt címerünkön. 1790-ben, József császár halálának másnapján a Szent Koronát Budára szállították. A falvak népe egész útvonalán könnyezve, leborulva fogadta a koronát. Útja az országhatártól Budáig csodálatos diadalút volt. Mert Werbőczy hiába zárta ki a köznépet a Szent Korona testéből, a nép ösztönösen érezte, hogy minden magyar a korona népe Legutóbb Püspöki Nagy Péter pozsonyi történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem vendégprofesszora meglepetést keltő tanulmányban foglalt állást a koronás címer mellett. Az írás címe: Nem Kossuth távolította el 1849- ben címerünk koronáját. Szerinte rangos történészeink vélekedése nem állja meg a helyét, mert amikor az országcímer két része, az Árpádok sávos címere, meg a kettős keresztes címerrész egyetlen közös pajzson jelenik meg, akkor felette mindig koronát találunk. A Szent Korona elhagyása a hagyományos országcímer megcsonkítása volt, amely a történelem folyamán mindenkor a magyar jogállamiság és a nemzeti függetlenség erőszakos eltörlését fejezte ki... Sem Kossuth Lajos, sem a debreceni trónfosztó országgyűlés nem vette le a Szent Koronát az ország címeréről, azt hat héttel korábban Ferenc József vette le s az ország függetlenségét megsemmisítette. Ruffy Péter írja, hogy a debreceni nemzetgyűlés a Magyar Nemzet Függetlenségi Nyilatkozatában a Habsburgokat megfosztotta a tróntól, de az ország jövendő államformájáról nem döntött. Kossuth Lajos mint a Honvédelmi Bi■ oitmány elnöke Bonis Samuel országgyűlési képviselőt a koronamenekítés országos biztosává nevezte ki azzal, hogy az „ország Szent Koronáját... egyelőre Debrecenbe szállíttassa”. Ugyanakkor az a tény, hogy Kossuth Lajos haláláig kormányzónak nevezte magát, azt bizonyítja, hogy Magyarországot nem tekintette köztársaságnak, hiszen írásain is többnyire koronás címert használt. A Kossuth-címer tehát legenda, sohasem létezett hivatalosan, habár sok ezredzászlón korona nélkül jelent meg a szabadságharc alatt, de ezt a debreceni országgyűlés semmilyen rendelkezése nem törvényesítette. Viszont igaz, hogy az 1918-as köztársaság kossuthi hagyományra hivatkozva a koronátlan Kossuth-címert tette meg címerévé. Ugyanúgy a másik, szintén rövid életű, II. világháború utáni köztársaság is, de mindkét alkalommal jogállamiságunk, nemzeti identitásunk került veszélybe. Befejezésül csupán ennyit: ne féljenek a koronás címertől sem a nyilas, sem a horogkeresztes címerek üldözöttjei, sem az állítólagos Kossuth-címer hívei, mert a korona iránti áhítatos tisztelet, szeretet egy sokat szenvedett nemzeté, melynek sorsa úgy összefonódott koronájával, hogy a nemzet és koronájának léte is — kegyelmi csoda. (Tárogató, 1990. május) f
