Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1989-11-01 / 11-12. szám

8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1989. november-december Beszélni nehéz” A magyarság, a magyar nyelv és kultúra iránti elkötelezettségről, hűség­ről szóló, „szerelmi vallomással” felérő előadást közlünk az alábbiakban, amely a sárospataki gimnázium ballagási ünnepségén hangzott el. Az előadó „egyszerű”, Svájcban élő édesanya: GRANICZ Katalin. ff-............... GÖMÖRI GYÖRGY: Talmi Odüsszeuszok Talmi Odüsszeuszok, kőszálunk szét a világban, míg otthon zárt ajakkal gyászleplet szőnek a nemrég még nevetős, s most hirtelen megkomolyult Penelópék... Tél van; a bárkát dér üli meg, gonosz északi szél suhog által a tengereken, s oly embertelenül elvontak a csillagok is. Nem maradtunk a lótuszevők közt, Szkülla, Kharübdisz fel nem morzsolt, ám felemészt a tudat, hogy hányódunk, és íme, korántsincs vége a harcnak, és otthon gyászleplet szőnek, szemfödelet szövögetnek a hirtelen megkomolyult Penelópék. — Ti híres achájok, ért valamit üres fecsegéstek? Hoztatok áldozatot az ostoba, ámde hatalmas Pószeidónnak? Mertétek-e őt bátor tettekkel fenyegetni? — Nem, ugye, nem? Adtatok ennünk; ámde különben sápítozni, és labdázni pörge szavakkal — ■■■■­ezf tudtok csak, híres achájok. Talmi Odüsszeuszok, kószálunk szét a világban; gyászleplet sző sóhajainkból a tenger, ködbe merült el a múlt, köd fedi Ithaka sorsát. Anglia, 1956 decemberében Nosztalgiásan Elment a gép s elszállt vele a vakmerőén szép ifjúság — pár napra mintha visszatért volna a múlt igézete Ki fegyverrel ki szóval élt s testében tavasz ritmusát érezte Azzal volt tele Egy pillanatra újra élt szívünk lázas októbere 1988 augusztusában — A magyar anyanyelv parlamentje — Közép-Európában A mindnyájunk számára felejthe­tetlen Pécsi Blanka így fogalmazta meg viszonyunkay lelkünk kifejező eszközéhez: anyanyelvűnkhöz. Még nehezebb beszélni helyesen, szépen annak, aki kisdiák korában el­került anyanyelve óvó, védő pajzsa alól és immár 33. éve idegen nyelvközös­ségben él. (...) Kisdiák voltam, amikor Svájcba kerültem. Édesapám ősrégi svájci család leszármazottja, aki Ma­gyarországon született és itt, Sárospa­takon járt gimnáziumba. Később egy dunántúli magyar kislány lett a felesé­ge, édesanyám. Hogy anyanyelvemet Svájcba köl­tözésünk után is sikerült megőrizni, az annak köszönhető, hogy családunk a szó teljes értelmében állandó kapcsola­tot tartott és tart Magyarországgal. Ez a kapcsolat kezdetben magyar nyelvű mesekönyveket, majd ifjúsági regé­nyeket. ver-e^k.'leteket, magyar mon­dákat rakosgatott a svájci otthon köny­vespolcaira. A magyar könyvek nem csupán szórakozást jelentettek, hanem felidézték az első — immár múltba hullt otthon édes melegét. E meghittség felidézgetésén keresztül szükségszerű­vé vált a magyar könyvek gyűjtése, cél­lá a magyar kultúra, a magyar irodalom megismerése. Férjem szintén magyar származá­sú. A magyar kultúrával való eljegy­­zettségünk jegyében férjemmel és két gyermekünkkel úgyszólván csak ma­gyarul beszélünk. Úgy gondolom, hogy örök emberi törekvés, vágy: amit én szépnek, kitű­nőnek, értékesnek tartok, azt mások­nak is továbbadjam. Ilyen szándékkal kezdtem 1977-ben németre fordítani Ady Endre, Németh László, Radnóti Miklós, Sánta Ferenc néhány írását. 1977-ben a Magyarok Világszövetsé­ge Ady-pályázatának a harmadik díjas jutalmazottja lettem és így vendége a Világszövetségnek és a Él. Anyanyel­vi Konferencia ünnepi rendezvényei­nek. Nagy hatással voltak rám az ott el­hangzón beszédek, gondok, panaszok, de az eredményeknek is szinte mind­egyike. Néhány hónappal ezelőtt, épp jókor ahhoz, hogy karácsonyi ajándék le­gyen, az a kitüntető bizalom jutott osz­tályrészemül, hogy felvétettem a Ka­zinczy Ferenc Társaság tagjai közé. És ez a kitüntető bizalom adja ma nekem a lehetőséget, hogy ebben a páratlanul szép teremben és ennek a szép megem­lékező ünnepi ülésnek a keretében mint külföldön élő és részben külföldi szár­mazású, de elkötelezett magyarlelkű ember néhány szót szólhassak a szép magyar beszéd érdekében itthon és anyanyelvűnk megőrzésének fontos­ságáról az emigrációban. Aki szülőhazájától soha nem volt hosszabb ideig távol, nem élt hosszabb ideig idegen földön, idegen nyelvkö­zösségben, az nem tudhatja, milyen az, amikor egyetlen szippantásnyi akácil­latért egy távoli, „porfellegeket sóhajtó faluban”, vagy egy nyári alkonyért a fűzfaszegélyezte Tisza-parton, vagy akár egy kicsi utca villanásnyi látásáért — a meszi idegenben új hazát, bizton­ságos megélhetést, sőt egész egziszten­ciát tudnánk néha egyetlen mozdulattal cserébe adni. Nagy szavak? Korántsem. Tapasz­talatból tudom, milyen az, amikor egyetlen sor gondolata egy anyanyel­vemen szóló költőnek kiváltja ezt az akácillatért sóvárgó, egzisztenciát is odadobni hajandó hangulatot. Nem tudom, van-e a föld hátán nép, amely ilyen nagy százalékban élne ha­tárain túl, mint a magyar. Nyomasztó statisztikai adat az ország határain be­lül élő magyarságnak? Nem hinném. A szétszóródás családok sorsában testet öltő tény, mellyel mint gyógyulni nem akaró sebbel kell foglalkoznunk. Amikor 1964 karácsonyán a rádió néhány üdvözlő szót kért Németh Lászlótól a külföldi magyarság számá­ra, az író feltette a kérdést: „Mit mondhatunk azon túl, hogy veletek álmodunk, mint ahogyan a ti álmotok is mibelőlünk épül, tehát ösz­­szetartozunk! Mehetünk-e tovább, mondhatjuk-e, hogy jöjjetek haza — azoknak, akiket egy nagy gyökérszag­gatás tanított meg rá, hogy sekélye­­sebb kapcsolataikhoz is ragaszkodja­nak? Vagy annyit legalább, hogy ma­radjatok ott kinn is a haza fiai, ne csak ti, a gyermekeitek is, vigyétek át belé­jük is a bennetek élő meghasonlást, mert (így) megéri máshol élni és Ma­gyarországhoz tartozni.” Hovatartozásunk nagy összefogó kapcsa, ereje—éljünk bárhol a v ilágon — az anyanyelvűnk. De mit tehetnek anyanyelvűkért azok a kisebbségben élők, akiknek legelemibb életfeltéte­leik kerülnek veszélybe, ha anyanyel­vükön akár egy mosoly is fakad? Akik­nek mosolyát könnybefojtják? Akik­nek értelmetlen, esztelen brutalitással tiltják használni lelkűk kifejezőeszkö­zét: anyanyelvűket? És mit tehetnek azok, akik határainkon belül élnek, vagy azok, akik a világ minden tájára szétszóródtak? „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” — mondaná nekünk Ady. Mert mindnyájan, akik örökül kaptuk ezt a csodálatosan hangzó, semmihez nem hasonlítható édes anyanyelvet, strázsára kell álljunk és úgy őrköd­nünk, hogy közben tudnunk kell: elve­szünk, ha nem vigyázunk. Nemcsak a távolra szakadtak — az itthoniak is. Mert nem kell ahhoz az or­szág határain kívül élni, hogy anya­nyelvűnk elszegényedjen; emigráció­ba küldi anyanyelvét az is, aki nemcsak hogy soha egy verset el nem olvas, soha egy népdalt el nem énekel, de divatos­nak tartja mondandóját idegen, jöve­vényszavakkal díszíteni, miközben Arany János gazdag szókincsű nyelvén szólhatna. És hányán élnek olyan távoli és végleges szétszóródásban, hogy tu­dok szülőről, aki odakint nem tanítja gyermekét magyarul! (Nyilván, hogy ne terhelje egy használhatatlan nyelv ballasztjával.) így válik az anyanyelv megkérdő­jelezett anyanyelvvé. Melyik lesz a nö­vekedő gyermek anyanyelve? Az, amelyen édesanyját hallotta becézget­­ve szólni, vagy az, amelyen az óvodá­ban, iskolában megtanulta a fogalma­kat, németül, angolul, svédül, illetve a szülők által választott új hazanyelvén? Hosszan, nagyon hosszan és a té­mában alaposan elmerülve kéne itthon is és az idegenben is szinte naponta el­gondolkodni. És aki azt gondolja, hogy eleget tett már kötelességének ebben az ügyben, aki netán még azt is gondolja, hogy neki ebben nincs vagy nem lehet szerepe, az jól teszi, ha átgondolja újra, majd megvizsgálja lelkiismeretét, ön­kritikát gyakorol s utána sürgősen cse­lekszik. Mert még mindig nem elég, amit tettünk. És aki még semmit sem tett, az nemcsak mulaszt—vétkezik is. Az ősök ellen éppúgy, mint az eljöven­dő generáció ellen. Felületes nemtörő­dömséggel hovatartozásunk gyökereit tépdessük és a gyökerekkel lelkünk főütőerét. A magyar lélekben hovatartozás — és itt nem földrajzi hovatartozásra gon­dolok — biztos hordereje nélkül nem terem sem virág, sem szerelem, sem ének, sem költemény; elfárad, elfásul, elhétköznapiasodik — végül is fakóvá, színtelenné, arctalanná válik örökös asszimilálódási erőlködései, gondjai fáradalmaiban. Anyanyelvűnkhöz való ragaszko­dásunk nem valamiféle édeskés nosz­talgia kell legyen, hanem mindennapi megújítása a szándéknak: az óhaza, az összmagyarság periférikus mezőjébe szorult, bennünket követő nemzedéket gazdagítani jogos örökségünkkel, a magyar nyelvvel, a magyarságtudattal, a magyar hagyományok ápolásával. Mindazzal anyelvi-szellemi-kulturális többlettel, amivel kettős helyzetünknél fogva nem szegényebbek, de gazdagab­bak lettünk. Anyanyelvűnk ügye az egész ma­gyarság ügye. De a határainkon túl, ősi településekben, zártabb-lazább nem­zetiségi közösségben élő magyarok (és a világ minden tájára szétszóródottak) nyelvápolását nem a nyelvápolás szak­embereinek feladataként látom első­sorban. A vezető szerep a családé kell legyen. Műhellyé az otthon kell váljon Németh László-i értelemben. Tudomá­sul kell vennünk, milyen óriási erköl­csi, megmentő, teremtő és termékenyí­tő nevelő hatással lehetünk gyermeke­inkre, hogy ne váljon be Herder .jósla­ta”, amely szerint a magyarság pusztu­ló nép, nyelve is kiveszőben van. Mert amíg a messzire szakadt első generáció és még a magam korabeli második generáció is, akik bár mint ap­ró gyerekek elkerültünk idegen nyelv­­területre, de itt születtünk és még itt­hon, anyánk nyelvén tanultuk meg, hogy: Magyarország a hazám, míg élünk érezni fogjuk jelentőségét a,föl­földobott kő földedre hullva, kicsi or­szágom, újra meg újra hazajön fiad” Ady-soroknak, addig az odakint szüle­tett, az odakint felnőtt gyermekeink és unokáink — tehát a harmadik-negye­dik generáció nevelését úgy kell irá­nyítanunk, hogy Petőfivel vallhassák: „Ha nem szüllettem volna is magyar­nak, e néphez állanék ezennel én...” Bárczy Géza professzorral szólva: ,Meg kell tenni mindent annak érdeké­ben, hogy ne múljon el a magyar ember lelkében az anyanyelv csengése. ” Ez a meggyőződés sarkallt bennün­ket, szülőket, arra az elhatározásra, hogy négy évvel ezelőtt, szeptember elsején fiamat beírassuk a sárospataki gimnázium első osztályába. Egy fiatal ember életében meghatározóak a diák­évek a maguk szépségeivel, álmaival, gyötrelmeivel is. így, ha most szomba­ton Sárospatakról tovább ballag, sza­vakkal alig kifejezhető érzés lesz a bal­lagó fiamat úgy nézni, hogy biztosítva tudom egy életre szóló kötődését a ma­gyarsághoz. Azt ne kérdezze tőlem senki, hogy az anyának mennyi lemondást is jelen­tett fia hosszú távolléte. De sok-sok év­vel ezelőtt épp Társaságunk névadója, Kazinczy Ferenc mondotta: „Oly szép legkisebbet tenni nemzetünknek neme­sítésére!" Az ötvenes években a szlovákiai ma­gyar irodalom önmagával volt elfoglal­va, önmaga létének, fejlődése feltéte­leinek megteremtésével. Ahogy erősö­dött az irodalom, úgy keltette fel a fi­gyelmet maga iránt egyrészt otthon, az otthoni közegben, és az egyetemes ma­gyar irodalomban is. Minden irodalom többet akar önmagánál és minden iro­dalom keresi a kapcsolatokat. Tény az, hogy a csehszlovákiai irodalom most már valóban nemcsak programnyilat­kozatokban, vágyakban, hanem való­san is érintkezik a magyar nemzeti iro­dalommal, azt is mondhatnám, hogy természetes kötődések útján belenő. Először vagyok itt az Anyanyelvi Konferencián, tudok arról, hogy a kon­ferencia korábbi sereglésein és munká­jában tőlünk, Szlovákiából pedagógu­sok, nyelvészek vettek és vesznek részt. Számomra felemelő élmény ez a találkozó. Az együttlét ténye, a kibe­­szélésnek, kimondásnak az élménye, s ahogy a világ magyar kultúrájának képviselői beszélnek, szólnak egymás mellett — olykor egymás ellen is, per­sze —, én ezt úgy mondanám, hogy a konferencia az anyanyelv parlamentje. Az anyanyelv nemcsak a nyugati szórványmagyarság ügye, gondja, és nemcsak a határokon kívül élő nemze­ti kisebbségek ügye, hanem közös ügy, közös gond. Ebből a felismerésből, eb­ből az egymáshoz közelítő gondolko­dásból olyan szükséges megfogalma­zások születnek, amelyek az anyanyel­vért való tennivalókat is ezen a szinten igyekeznek megvalósítani. Az anyanyelv világbani helyzeté­nek sok a közös gondja—ez a pedagó­gia kérdése, oktatás kérdése, módszer­tan kérdése, szótárak, tankönyvek kér­dése. Ezen túl — pl. Szlovákiában — nemcsak oktatás kérdése, nemcsak a pedagógia kérdése, hanem a társadalmi létnek is része. Megítélésem szerint a csehszlovákiai magyar nemzeti ki­sebbség anyanyelvének a társadalmi szerepe csökkent. Ilyen szempontból ez a nyelv leértékelődött, csökkentek, zsugorodtak a funkciói. Ezért ez a terü­let társadalmi kérdés, politikai kérdés és a nemzetiségi politika szoros és sok­szor szorongató, fojtogató gondja. A kérdés az anyanyelv joga. Ezt ugyan deklarálja a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény, viszont gya­korlata messze van ezektől a deklaráci­óktól. Most éppen arról van szó, hogy érvényt szerezzünk az anyanyelvnek nemcsak az iskolákban, nemcsak kü­lönböző nyelvművelő alkalmakkor, hanem mindenütt, ahol a nyelv min­dennap él. Nekünk, szlovákiai magyar íróknak, a szellemi élet felelőseinek az a szándékunk, hogy anyanyelvűnknek adassék meg az a rang, ami megilleti, akkor is, ha kisebbségben van. Ebben az Anyanyelvi Konferencia is segíthet. Szándékunk, hogy csehszlovákiai ma­gyar pedagógusok és azok, akik a nyel­vünket művelik, alakítják, tanítják, mi­nél nagyobb számban vegyenek részt a konferencia munkájában; be akarunk épülni annak nyelvi programjaiba. A mai magyar közélet változásai, sodrásának iránya a magyarság egye­temessége kell legyen. Sőt, az egyete­messég gondolata nem lehet kizáróla­gos és nem is csak magyar gond. Az egyetemesség: kiterjedés, szolidaritás, együttérzés, a más, hasonló helyzetek­nek a megismerése és szükség szerinti fölvállalása. Ilyen szempontból a nem­zetiség közlekedő edénnyé válik. A csehszlovákiai magyar kisebbség anyanyelvi gondjai meg kell érintsék valahol a Magyarországon élő nemzeti kisebbségek anyanyelvi gondjait is. Ha van értelme az emberi jogokról beszél­ni, meg a demokráciáról, akkor az ez. A konferencia ilyen irányban is lépett, nyilatkozott: amit teszünk, nemcsak magunkért, hanem a Közép-Európa térségében élő nemzetek, nemzeti ki­sebbségek közös gondjaiért is tesszük. (Beszélgetés Dobos László pozsonyi íróval. Részi., Kossuth Rádió, 1989. aug. 29., szerk.: Kulcsár Katalin)-----------­­^ „M I O” Közvetítő Ügynökség A MIO Agentur megnyitotta általános közvetítő irodáját és közvetítést, ügyintézést vállal Magyarország, Kanada, USA és a Német Szövetségi Köztársaság között. — CSEREÜDÜLTETÉS megszervezését vállaljuk gyer­mekek, családok számára; — HAZATELEPÜLNI készülők ügyeit intézzük; — SZÁLLÁST biztosítunk turistáknak; — ANTIK könyvek, porcelánok, művészeti tárgyak vá­sárlásakor szakértőről gondoskodunk; — BETEGEK gyógyítására szakorvosokat ajánlunk; — TANULÁSHOZ megfelelő iskolákat kínálunk. „MIO”AGENTUR München 4000, Belgrad Str. 59, W-Germany Tel.: 89-308-9280 Telefax: 30-84-933

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents