Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1989-11-01 / 11-12. szám

4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d’Occident 1989. november-december Pozsgay Imre államminiszter októ­ber végén, illetve november elején két­hetes nyugat-európai, észak-amerikai és finnországi utazáson vett részt. Ez a tény így önmagában is figyelemre mél­tó, hiszen ha arra gondolunk, hogy a Kádár-korszak legstabilabbnak gon­dolt éveiben is ritkaságszámba ment, hogy egy vezető politikus ilyen időtar­tamra eltávozzon otthonról — szabad utat hagyva a háta mögötti politikai int­rikának —, akkor a mai forrongó Ma­gyarországon legalábbis merésznek nevezhető az államminiszter vállalko­zása. Természetesen megindultak a ta­lálgatások: nem kell-e Pozsgaynak at­tól tartania, hogy politikai ellenfelei — netán ellenségei — maximálisan ki­használják a kéthetes távollétet? Az ál­lamminiszter a kíséretében lévő újság­íróknak erről így vélekedett: , Kétségkívül volt bizonyos kocká­zat ebben az útban, de benne volt az ott­honi politikai stabilitás iránti bizalom is. Mivel ezek a meghívások — mint a londoni magyar fesztivál megnyitására kapott felkérés, a kanadai magyarok ér­deklődése, vagy a finn kereskedelmi és ipari miniszter meghívása — személy szerint nekem szóltak, ezért csak én te­hettem eleget azoknak. Természetesen ezeket az alkalmakat arra is felhasznál­tam, hogy a kormány tagjaként segít­sem hazánk kapcsolatépítését. Most, az út végén, azt hiszem, ez sikeriilt” Utólag átgondolva az eseményeket, Pozsgay optimizmusát valóban sokol­dalúan igazolta ez az utazás. Az első ál­lomáshely London volt, ahová a ma­gyar kulturális hetek megnyitójára ér­kezett mint az eseménysorozat magyar fővédnöke. Brit részről az angol királyi család tagja, a kenti hercegpár vállalta a fővédnöki tisztet. A Barbican Centre­­beli megnyitó hangulatára következ­tetni lehet abból is, hogy arendezvény­­sorozat főszervezője az a Lord Rother­­mere volt, akinek a nagyapja adta ki az emlékezetes .Justice for Hungary" jel­szót a két világháború között. De talán ennél is többet mondanak a londoni politikai tárgyalások. Mindeh­hez tudni kell, hogy Pozsgay éppen egy kormányválság kellős közepére érke­zett a szigetország fővárosába. Miköz­ben október 27-én a magyar állammi­niszter a londoni Királyi Külpolitikai Intézetben tartott nagy rokonszenvvel fogadott előadást a magyar politikai élet sodrásáról, addig a Downing Street-en, illetve a parlamentben beje­lentették Nigel Lawson pénzügymi­niszter lemondását. Az utód az a John Major addigi külügyminiszter lett, aki­nek a tervek szerint másnap fogadnia kellett volna Pozsgayt. Nem lett volna meglepő, ha ezekután felborul a ma­gyar államminiszter további londoni programja. Nem ez történt! Az új külügyminiszter, Douglas Hurd legelső hivatali teendői közé tar­tozott, hogy időt szakítson a Pozsgay Imrével való találkozóra. Többről volt itt szó, mint pusztán udvariassági gesz­tusról, s ezt végső soron az ugyanezen a napon sorra került Margaret That­­cher-rel való találkozó igazolta. A brit miniszterelnök-asszony példa nélküli­nek nevezte a magyarországi politikai átalakulást, gazdasági kérdésekről szólva pedig kijelentette, hogy szemé­lyes tapasztalata alapján Magyarorszá­gon valójában soha nem hunyt ki a vál­lalkozói szellem. Mindezt nem tagad­va, Pozsgay hozzátette, hogy tőke- és eszközhiány nehezíti a vállalkozói di­namizmus kibontakozását. Természe­tesen köszönettel fogadta a brit kor­mány által Magyarország javára fel­ajánlott 25 millió fontos alapítványt. Egyúttal jelezte, hogy ezt egyfajta ta­lajelőkészítőnek tekinti, amely révén egy érdekelt és jól működő gazdasági igazgatás bontakozhat ki. A szigetországi érdeklődést egyéb­ként híven tükrözte, hogy Pozsgay Im­re háromnapos londoni tartózkodása alatt huszonnyolc rádiós, illetve televí­ziós társaság jelezte interjúkészítési szándékát a magyar államminiszterrel. Anglia után Kanada következett, ott is mindenekelőtt Torontó, ahol a magyar közösséggel való találkozások példátlan és alighanem feledhetetlen érzelmi töltést adtak ennek az egyéb­ként alapvetően politikai és gazdasági célú utazásnak. Ahogyan Pozsgay Im­re egy szokatlanul meleg, napfényes október végi vasárnapon karácsonyt te­ERDÉLYI ANDRÁS (Budapest): Pozsgay Imre körútja remtett a torontói Szent Erzsébet temp­lom udvarán, az több volt, mint meg­ható epizód. Ahogyan a torontói ma­gyar közösség a templomudvaron szo­ros gyűrűt vont a magyar államminisz­ter köré, ahogyan a jelenlévő több száz ember sok ezer kilométer távolságra a szülőföldtől hitet tett a magyarországi átalakulások mellett, az egyenlő volt a hazatéréssel. Lélekben mindenképpen. Mindemellett Kanadában is sor ke­rült a legmagasabb szintű politikai tár­gyalásokra. Ottawában a magyar ál­lamminisztert fogadta Brian Mulroney kanadai miniszterelnök, akinél Pozs­gay Imre fölvetette a COCOM-listaké­­nyes kérdését, s egyúttal tolmácsolta a kanadai magyarok azon kívánságát, hogy az ottawai kormány nagyobb erő­vel segítsen Magyarországnak a terme­lőeszközök és berendezések szállításá­val. T ovábbá szociális intézmények lé­tesítéséről is szó lehetne—tolmácsolta a magyar államminiszter —, amennyi­ben ehhez a kanadai kormány adóked­vezményt adna az üzletembereknek. Figyelmet érdemelt Joe Clark kül­ügyminiszter kérdése: vajon a társadal­mi elégedetlenség nem előzi-e meg a gazdaság fellendítésének ügyét Ma­gyarországon? Pozsgay erre azt vála­szolta, hogy Magyarországon stabil vi­szonyok vannak, amelyek bátorítást adhatnak minden vállalkozó számára. Ugyanakkor a vállalkozók, de maguk a politikusok is sokat tehetnek azért, hogy a külügyminiszter által prognosz­tizált helyzet be ne következzék! A kéthetes utazás—politikai szem­pontból — kétségkívül legkiemelke­dőbb eseményére november másodi­kén került sor, Washingtonban. A Fe­hér Ház ovális temében George Bush, az Egyesült Államok elnöke fogadta a magyar államminisztert. Habár Pozs­gay Imre magánlátogatáson tartózko­dott az Egyesült Államokban, a Bush­­fogadás ténye a legmagasabb szintű hi­vatalos vendégeket megillető figyelem jeleként volt értékelhető. Pozsgay Imre tájékoztatta Bush el­nököt a magyarországi változásokról, különösen a törvényhozásban lezajlott legfrissebb fejleményekről, így legfő­képpen az Alkotmány módosításáról és a Magyar Köztársaság kikiáltásáról. Szóba kerültek azok a gazdasági erő­források is, amelyek szükségesek ah­hoz, hogy a magyar gazdaság új erőre kapjon. Pozsgay Imre szólt az OPIC- ról, illetve az ehhez fűződő garanciák kérdéséről, továbbá a COCOM-listá­­ról. Az amerikai elnök jóindulatúan kö­zelített mindegyik kérdéshez, s beszélt azokról az összehangolt cselekedetek­ről, amelyeket a hét legfejlettebb tőkés ország kíván tenni Magyarország ja­vára. Emellett Bush tájékoztatást adott — kelet-európai politikusnak első íz­ben — arról, milyen szándékok vezet­ték a Gorbacsowal való találkozó kez­deményezésekor. Az elnökkel folytatott megbeszé­lést követő sajtótájékoztatón újból fel­merültek olyan kérdések, amelyek egyébként Londontól Kanadán át Wa­shingtonig, sőt Helsinkiig végigkísér­ték a magyar államminisztert: Magyar­­ország jövőbeni semlegességének kér­dése, a Varsói Szerződéshez és a KGST-hez, valamint a Szovjetunióhoz való viszonya, valamint a magyar-ro­mán helyzet. Az utóbbival kapcsolato­san Pozsgay Imre kijelentette: „aromá­­niai menekültáradat döbbentett rá min­ket arra: nem kerülhetjük meg az ezer­éves otthonában élő, de határainkon kí­vül rekedt magyar közösség sorsát. A kanadai tapasztalatok mutatták meg, hogy igenis létezik olyan civilizációs környezet, ahol a nemzeti kisebbségek­nek nem kell identitászavarral küzde­niük. Ilyen térségre lenne szükség ott­hon a saját környezetünkben is. ” S még egy gondolat Washington­ból, amit már az ottani magyar közös­séggel való esti találkozón jegyzett fel a tudósító. Magyarország gazdasági perspektíváit illetően Pozsgay Imre ki­fejtette: ne ezzel a mostani gazdasággal büntessük a kiküzdött demokrácián­kat! Majd így folytatta: mi ezen az uta­záson nem a dollárokat, a centeket akarjuk kikunyerálni, hanem a világot szeretnénk emlékeztetni arra, hogy tar­tozik nekünk! Tartozik azzal, hogy eb­ben a nehéz időszakban rajtunk tartja figyelmét, mert a magyar vállalkozás nem pusztán magyar ügy, hanem az eu­rópai biztonság kérdése is. A kéthetes utazás utolsó állomása Finnország volt, ahol Mauno Koivisto köztársasági elnök, Harri Holkeri mi­niszterelnök, valamint Kalevi Sorsa, a parlament elnöke fogadta a magyar ál­lamminisztert. A vendégnek itt egye­bek között alkalma volt köszönetét mondani azért a készségért, hogy Finn­ország az elsők között nyitotta meg a Brüsszelben elhatározott támogatási szellemben a százmillió dolláros hitelt Magyarországnak. Nem volt ugyan meglepő a közlés, de érdemes feljegyezni, hogy a látoga­tással foglalkozó finn sajtó a magyar­­országi és a kelet-európai reformfolya­matok vezéregyéniségeként emlegette Pozsgay Imrék Népszavazási tragikomédia (Folytatás az 1. oldalról) Igen nagy várakozás előzte meg az MSzMP október eleji kongresszusát A fő kérdés az volt, képes lesz-e a reform­­szárny teljesen megújítani és átalakí­tani a pártot, mennyi hitele lesz erőfe­szítéseinek, hogy egy nyugati mintájú demokratikus szocialista pártot hozzon létre. De kérdéses volt az is, hogy az MSzMP-tagok mekkora hányada fogja követni a reformszámyat az új pártba. Az eredmény röviden az volt, hogy a reformszámy elsöprő győzelmet ara­tott — de pyrrhusi győzelmet. (Törté­nelmi legenda, hogy az ausculumi csa­ta után Pyrrhus király kijelentette: „Még egy ilyen győzelem és nem ma­rad több katonám.”) A kongresszust dominálta a reformszámy, csupán a Grósz Károly és Berecz János fémje­lezte középbal fejtett ki némi ellenál­lást. Az egyértelmű veszteseknek a szélsőbaloldaliak bizonyultak. A re­­formszámynak az MSzMP likvidálá­sára és egy új demokratikus Magyar Szocialista Párt (MSzP) megalakításá­ra tett javaslatát a delegátusok túlnyo­mó többséggel elfogadták. Miért volt ez pyrrhusi győzelem? Azért, mert a nagy kérdés, melyik ol­dalra £1 a mintegy 700 ezer főnyi párt­tagság nagy többsége, úgy dőlt el, hogy az egyik oldalon az MSzP-hez csatla­kozott eddig mintegy 50 ezer volt MSzMP-tag, aztán közelebbről meg nem határozható számú, de nyilván jó­­néhány ezer Grósz és Berecz vezetése alatt kardoskodik az MSzMP fenntar­tása mellett, végül pedig néhány száz­ezer opportunista egyszerűen eltűnt a bozótosban. Pozsgay Imre, akinek köztársasági elnökké való jelölését az MSzP fenn­tartotta, körútra indult Angliába, Kana­dába, az Egyesült Államokba és Finn­országba. Ami eddig is világos volt, új­ra megerősítést nyert: a Nyugat reálpo­litikusai Pozsgay Imrében látják azt az államférfit, aki a magyarországi átme­net legbiztosabb kezű révkalauza le­hetne. A protokoll szabályát félretéve, minden országban kitüntetően magas szinten fogadták. Különösen feltűnő volt ez Washingtonban, ahol Bush el­nök és Quayle alelnök együttesen fo­gadták őt, ami teljesen példa nélkül áll egy, a protokoll szerint mindkettőjük alatt álló és magánlátogatáson lévő po­litikus esetében. A népies ellenzék £tal létrehozott Magyar Demokrata Fórumot sokáig az újonnan kibontakozó ellenzék legiz­mosabb szervezetének tartották. Az a tény, hogy az elmúlt nyáron négy kép­viselői pótválasztás mindegyikét az ő jelöltjük nyerte meg, kétségtelenül arra enged következtetni, hogy a közeljövő kormányzó pártját fogják alkotni. A gyors siker azonban alighanem a fejébe szállt a szervezet néhány kiválóságá­nak és az MDF ősz eleje óta a saját leg­ádázabb ellenségének bizonyult. Kez­dődött ez Pozsgay Imre elárulásává... Hosszú idő óta szinte mindenki azt feltételezte, hogy az MDF Pozsgay Im­rét fogja jelölni köztársasági elnöknek. Ennek voltak személyes okai: Pozsgay hosszú ideje barátja és szövetségese az MDF számos felső vezetőjének. Gya­korlati okai: Pozsgay kétségtelenül a legalkalmasabb, legrátermettebb az összes szóba jöhető jelölt közül. És er­kölcsi okai: Pozsgay akkor is szövetsé­gese, támogatója volt az MDF-nek és az azt létrehozó népies ellenzéknek, amikor ezért politikai veszélyt kellett vállaljon és politikai árat fizessen. A Pozsgay elleni, mind az ortodox marxisták (az MSzMP balszámya), mind a szalon-marxisták (SzDSz) ré­széről folyó uszítás azonban megijesz­tette az MDF egy részét. Hirtelen kelle­metlen lett számukra ez a szoros barát­ság. Bár sokan kiálltak Pozsgay mel­lett, az MDF kongresszusán azok kere­kedtek felül, akik Pozsgayt koncul akarták vetni az MDF ellenfeleinek. A politikai elemző szinte cseme­gézni kénytelen ezen az egészen ritka jelenségen, nevezetesen, hogy egy po­litikai párt olyan ostoba legyen, hogy pontosan azt csinálja, amit a legádá­zabb ellenfelei akarnak, hogy csinál­jon. És mielőtt az elfogultság vádja ér­né, hadd idézze a tekintélyes brit Finan­cial Times véleményét az ügyről (nov. 24.): „Egy más szinten a referendum Pozsgay Imre elárulásának története, annak a lelkes kommunista párti refor­mernek, aki nyakát kockáztatta az el­lenzék egy részéért és most meg kell fi­zesse annak árát.” A demokratikus politikai élet egyik első parancsolata a lojalitás. Egy szö­vetséges elárulásáért egy politikai párt­nak vagy személyiségnek rendszerint súlyos árat kell fizetnie. Ez az MDF számára hamarabb bekövetkezett, mint bárki várta volna — a november 26-i fiaskóval. Ehhez azonban kevés volt az SzDS z kampánya, kellett hozzá az is, hogy az MDF a (Pozsgay elleni) bűnét egy hajmeresztő taktikai hibával tetézze. Eza hiba a referendum bojkott­jára való felhívás volt. E felhívást még az MDF-en belül is helyenkénti felzúdulás követte, ellen­felei pedig harsogtak a képmutató szó­lamoktól a demokrácia megcsúfolásá­ról. Ezek a Felzúdulások, még a jóhi­­szeműek is, a célpont mellé lőttek. A bojkottfelhívással nem az volt a baj, hogy bűn volt, de sokk£ inkább, hogy hiba volt. Ha egy v£asztás a v£asztók becsapását célozza, ha sanda szándék hozta létre, akkor az erkölcsös állás­pont vele szemben igenis a bojkott. A részvétel legitimiz£hatja a komédiát. A bojkottnak azonban sikerülnie kell! Az MDF óriási hibája, hogy rosszul mérte fel erejét, talán elbizakodott volt, és kudarcot vallott. Bojkottjával azt ér­te el, hogy követőinek, az elnökválasz­tás elhalasztását ellenzők jó része ott­hon maradt (a részvétel 58%-os volt), és a leadott szavazatok mikroszkopi­kus töredékével, 0,14%-k£ az SzDSz £láspontja érvényesült. így kombiná­lódott machiavellisztikus manipuláció inkompetenciával ahhoz, hogy sikerül­jön a magyar nép akaratát meghiúsítani és első szabad választását egy dicstelen komédiává £acsonyítani. Jellemző az SzDSz cinizmusára, hogy mindezt a demokrácia győzelme­ként ünnepelte, amikor mindenki szá­mára világos, hogy a szavazásra jogo­sultak többsége ellenkező eredményt kívánt, tehát a tényleges többség szen­vedett vereséget... Végül nem szabad azt sem elhall­gatni, hogy ennek a népszavazásnak az értékét nemcsak a mögötte lévő, félre­vezetést célzó sanda szándék silányí­totta le, de két törvényhozási és alkot­mányos elvet is súlyosan megsértett. Az egyik elv szerint az amerikai al­kotmány szigorúan tiltja az ún. „bili of attainder”-L Ez egy olyan törvényho­zási akció, amely általános érvényű szabályozás helyett kifejezetten egy (akár megnevezett, akár nem megne­vezett) személy ellen irányul és azt az egy személyt kívánja akad£yozni, be­börtönözni, hivatalától megfosztani, kivégezni, stb. A törvényhozás funkciója, hogy el­vont szituációkat szabályozzon általá­nos jelleggel. A nov. 26-i referendum törvényhozási akció volt. A v£asztá­­sokra vonatkozó kérdésének azonban csak egy célja volt: egy konkrét sze­mély, Pozsgay elgáncsolása. Az elem­zés szerzője nem áll egyedül észre­vételeivel, a nemzetközi sajtó legtöbb avatott elemzője átlátott a szitán. Néz­zük, mit jelentett Budapestről a New YorkTimes egyik legkiv£óbb külpoli­tikai tudósítója, R.W. Apple Jr. a lap november 21-i számában. Miután a referendumot ,komplex és sanda taktikának” nevezi, az elnök­­választásra vonatkozó kérdés leírása után így folytatja.' „Világos? Bizonyos, hogy nem, kivéve a kulisszák mögött ülő fiúkat, akik ezt eredetileg kitalál­ták. Az egész ügy célja az, hogy meg­akadályozzák a népszerű volt kommu­nista, ma szocialista Pozsgay Imre el­nökké v£aszíását...” A másik sárba tiport elv még fon­tosabb, bár nem formális szab£y. Ez pedig az önmérséklet, amely nélkül de­mokratikus rendszer képtelen funkcio­nálni. Minden civilizált alkotmány tar­talmaz biztosítékokat, - garanciákat, amelyek szerepe azonos a biztonsági szeleppel, vészfékkel. Ilyen a referen­dum intézményé is. A titok ezekben az, hogy lehetőleg soha ne kerüljenek al­kalmazásra, de legalábbis a lehető leg­ritkábban. -------- ‘ A referendum intézményének csak egészen kivételes eszközként van értel­me. Nem arra valő, hogy hetekkel az in­tézményesítése Után az’első demagóg, akinek nem tetszik egy parlamenti dön­tés, az utcára rohanjon és népszavazást követeljen. A mértéktartásnak azon­ban a bolsevista gyakorlatban nem sok nyoma fedezhető fel. Ha egy ellenfélbe belerúghatunk, akkor kötelességünk belerúgni—ezt tanítja. Ahol gyűlölkö­dő ideológusok perpatvara folyik, ott hallgatnak az alkotmányos demokrácia művészetének múzsái. Az SzDSz-nek és szövetségeseinek súlyos felelőssége, hogy precedenst te­remtettek. Precedenst arra, hogy az új Magyarországon nem az országgyűlés lesz az államhatalom legfőbb letétemé­nyese, hanem a tisztességtelen, sanda, utcasarki demagógia. Erre lehet majd mindig apellálni, ha az országgyűlés olyan döntést merészel hozni, amely valamelyik demagógnak nincs ínyére. Utána már csak a megfelelő csomago­lásra, kamuflázsra van szükség és: va­kulj, magyar! A referendum óta eltelt két hét csak újra megerősítette, milyen felelőtlen játékot űznek azok, akik halasztgatni igyekeznek a legitim magyar kormány létrehozását. Időközben a keletnémet rezsim szétesése kiteljesedett, majd (Folytatás az 5. oldalon) 'Pozsßay Imre. ättamminiszUT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents