Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1989-09-01 / 9-10. szám

16. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1989. szeptember-október FÓRUM Fejjel a falnak „Önkiközösítés”? Az „Emigrációi demokrácia” fró­ja, Matty asovszky Zsolnay Miklós sok érdekes témával foglalkozik a Nyugati Magyarság július-augusztusi számában a Szabad Magyar Világtanács megala­kulása alkalmából. Az első felvetett kérdés: volt-e mandátuma a Világta­nácsnak, s ha igen, kitől és miképpen? Válasz helyett vizsgáljuk meg: kap­hat-e egyáltalán egy magyar emigrációs egyesület olyan mandátumot, amely egyértelműen megfelel a nyugati érte­lemben vett demokrácia követelmé­nyeinek? Mivel az emigrációs magya­rok túlnyomó többsége teljes érdekte­lenséget tanúsít magyar ügyekben, s en­nek egyik fő oka a szervezeteken belüli állandó torzsalkodás, bármely véle­mény eleve csak egy kis töredék felfo­gását képviselheti. A bizalom hovátar­­tozását tovább nehezíti az a körülmény, hogy az emigrációnak nem áll rendelke­zésére olyan módszer, mellyel meg tud­ná állapítani akárcsak annak a kis érdek­lődő töredéknek is a véleményét. így sok esetben nagyszájú demagógia, klik­­kes összeesküvés és erőszakos akar­­nokság tetszeleg az ^úgynevezett mandátum álarca mögött. Fentiek alapján tehát a mandátum kérdésének felvetése egy újonnan ala­kult egyesülettel szemben nem látszik éppen sportszerűnek. Van-e olyan e­­gyesület egyáltalán, amelyik bizonyít­hatóan büszkélkedhetne az emigráns magyarok többségének bizalmával? Hiszen ha csupán a helyi viszonyainkat tekintem, a montreáli magyarok többsé­ge azt sem tudja, hogy létezik itt egy Magyar Bizottság, s akkor még szó sem volt a bizalom kérdéséről. Figyelemre­­méltóan M.Zs.M ügyesen megtalálja a módját annak is, hogy a bizalom kérdé­sével kapcsolatban megkérdőjelezze cikkében a Kanadai Magyar Szövetség (K.M.Sz.) „mai összetételét”. Ugyan­akkor sokunknak éppen ez a megkérdő­jelezés a legjobb bizonyíték arra, hogy a K.M.Sz. jelenleg a helyes úton halad. Ha már a bizalom kérdésének fesze­­getésénél tartunk, vizsgáljunk csak meg egy sokkal fontosabb kérdést: az ottho­ni kommunista kormány mandátumát. Felvetette-e a bizalom kérdését a cikk írója éppen ilyen lelkiismeretesen az ot­tawai magyar követségen vagy az anya­nyelvi konferenciához intézett levelé­ben? Vagy talán közismert politikai éleslátása és felelősségének tudata eb­ben az esetben más mértékkel mér? A Szabad MAgyar Világtanács tag­névsorával kapcsolatban M.Zs.M. fel­teszi a kérdést: kiket is képviselnek a ta­gok? A válasz ene énszerintem: saját magukat és mindazokat, akik velük lé­nyegileg egy véleményen vannak. De vizsgáljunk csak itt meg egy sokkal fon­tosabb kérdést: vajon milyen emberek azok, akik szerepet vállalnak vagy részt vesznek bármilyen emigrációs mozga­lomban? Az átmeneti eseteket most fi­gyelmen kívül hagyva, az emigrációs skála egyik oldalán állnak azok, akik önzetlen, áldozatos, meg nem alkuvó módon szolgálják a magyarság ügyét, az ellentétes oldalon pedig azokat talál­juk, akik elvtelen, opportunista módon igyekszenek felhasználni emigrációs befolyásukat egyéni érdekeik érvénye­sítésére. ízlés dolga, hogy kinck-kinek hová húz a szíve, s melyik oldalon talál­ja meg azokat, akikkel azonosítani tudja magát, s akiket bizalmára és támogatá­sára méltónak talál. Ami a Szabad Magyar Világtanács három megnevezett kanadai tagját illeti (Nagy György, Vörösváry István, Da­­bas Rezső), számomra nem kétséges, hogy ők mindenkor az önzetlen, áldo­zatos oldalon szolgálták a magyarság ügyét. Kötelességemnek tartom külön is kiállni a cikk által kikezdett Dabas Rezső mellett, akit immár több mint há­rom évtizede ismerek és tisztelek. Ke­vés olyan magyarral találkoztam eddig, aki annyira amagyarság szolgálatába ál­lította egész életét, mint éppen ő. Dabas Rezső munkája során a nyugat-magyar­országi (burgenlandi) kérdések legki­válóbb szakemberévé vált, s irodalmi munkássága ezen a területen hézagpót­lónak tekinthető, A Dabas Rezső által szüntelenül fel­színen tartott trianoni és az ebből folyó párizsi békeszerződések igazságtalan­ságai ellen való egyértelmű kiállása, melybe Burgenland kérdése éppúgy be­letartozik, mint Erdélyé és a többi elcsa­tolt területé, nem lehet alku tárgya. Ezek az igazságtalanságok a Csurka István által zseniálisan megfogalmazott „elfo­gadhatatlan realitások” körébe tartoz­nak, s ezeket még a „békés egyensúly” érdekében sem szabad elfelejteni egyet­len „felelősséggel bíró magyarénak sem. Európa forrongásban van, a sértett népek egymás után jelentik be jogos kö­veteléseiket. Aki ma bokacsattogtató lakáj módjára hajlandó önként lemon­dani arról, hogy elszakított testvéreink valaha is hazatérhessenek az anyaor­szágba, az a magyarság árulója. Végül is a cikkben felhozott „önki­közösítés”, vagyis egy egyesületből va­ló kilépés esetén szükséges megvizsgál­ni a kilépés okait és annak következmé­nyeit, mielőtt helyes értékítéletet mond­hatnánk magáról a tényről. Valószínű­nek tartom, hogy egy olyan személy­nek, mint Dabas Rezsőnek a kilépése egy egyesületből, csökkenteni fogja a szóban forgó közösség erkölcsi színvo­nalát. Az még nyílt kérdés, hogy milyen hatással lesz a Kanadai Magyar Szövet­ségre M.Zs.M.-nak ebből az egyesület­ből való, nemrég bejelentett „önkiközö­sítése”. Farkas Barna Lehet-e időszerűbb e felhívás, mint ma, amikor az erdélyi kultúra, a magyar kultúra része, veszélyben van. Erdély mindig jelentősen hozzájárult a szám­belileg kis magyar népnek a szellemi nagyhatalmak közé való emelkedésé­hez. Vigyáznunk kell, mert az idő, az esztelen terror, a mi tétlenségünk meg-A Katolikus Magyarok Vasárnapja időnként megmozdul, hogy életjelet ad­jon magáról. Egy ideig meghúzódnak, majd rendre összegyűlnek az emigráci­ós vaskalap hordozói: a szenilitásban szenvedő, pólyájukba visszanőtt aggok, fehér mellény es horthysta államtitká­rok, politikai zugfirkászok és irodalmi ripacsok, hogy otromba fenekedéssel törjenek mindazokra, akik a maguk út­ján tudnak és akarnak járni. Az új Ma­gyarország szellemi, politikai és művé­szeti jelesei ellen viselt gerilla-harc im­már második természetükké vált. Leg­utóbb egy szellemi korlátoltságról és rosszhiszeműségről egyképpen tanús­kodó cikkecske sommás úton tárgyalta le a magyar közélet egyik számottevő alakját. Paskai bíborosról van szó; abból az alkalomból, hogy ez évi lelkipásztori útja során ellátogat az amerikai magya­rokhoz is. Már hogy minek azt? Miért nem hívják meg inkább Stirling Györ­gyöt vagy a Katolikus Magyarok Vasár­napja egyéb klasszikusait? Ez minden­esetre épületesebb dolog lett volna! Hi­szen ezek az uraságok bizonyára többet és jobban tudnak a magyar politikai és egyházi helyzetről, mint Esztergom bí­boros-érseke. Hogy sokuk az elmúlt negyven évben még Európába sem tette be a lábát? Sebaj! Hiszen ostoba hazug­ságok kitalálásához utazni sem kell, csak meghegyezzük pennánkat, ké­nyelmesen hátradőlünk karosszékünk­ben és néhány selejtes kémtörténet nyo­mán pillanatok alatt megírhatjuk ama szenzációs kommunista rendőrügynök­­történetet az elhunyt Lékai bíborosról, amely történet semmilyen tekintetben sem marad majd el Rákosi koncepciós dramaturgiái mögött, és amelyik olyan szószólókat is fog magának találni, mint az egyébként rendkívüli intelligenciájú, ám ennek ellenére (vagy tán éppen ez­ért?) végtelenül naív Gereben István. Boldogok hát a magabiztosak, aki­ket a lendület átsegít a hülyeségen. A- kiknek nincsen hiányérzetük: az indulat pótolja a bölcsességet. Mégsem szeret­nék azok helyében lenni, akik a publi­cisztikában és politikában jó cigányprí­mások módjára mindig azt húzzák a kö­zönség fülébe, amire az éppen hajlik. A mi emigrációs cikkeink leginkább dör­gedelmesek, prédikátoriak, kiátkozók, oktatók és ide-oda mutogatók. De ahol alapszabály, hogy ötven honfitársunk közül legalább huszonötöt gyűlölni kell, ahol a legkisebb egyesületben is, mint nyű a szilvában, mindig megbúvik a széthúzás, ott a cikkeknek és a vacsora utáni szónoklatoknak persze hogy jól áll a harsány fröcsögés. A közírói bassz­­bariton. Végül is nem kerül semmibe: a magyar emigrációban ma csak csiga­tésztából és szónoklatokból van túlter­semmisítheti kulturális kincseinket! A megmaradás vágyának ébrentar­tása, a gyökerek ápolása innen is, sok tízezer kilométer távolságra az óhazá­tól, kötelességünk. Ennek a hitnek a je­gyében hoztuk létre alapítványunkat, melynek feladata az erdélyi kultúra tá­mogatása és terjesztése szerte a világon. A hatalmas nehézségekkel küzdő erdélyi művészet az elnyomás ellenére is, vagy éppen ezért, kitermelte és kiter­meli értékeit. Kiállítások rendezése, előadók meghívása, katalógusok kiadá­sa, könyvek ismertetése, hangszalagok terjesztése, ösztöndíjak adományozása — mind formái lesznek e feladat válla­lásának. Első lépésünk tizennyolc ma élő erdélyi képzőművész (három nem­zedék) alkotásainak bemutatása Észak- Amerika több városában. Hisszük-valljuk, hogy művészetük nemzeti és egyetemes értékeinél fogva alkotóink joggal tarthatnak igényt szé­lesebb nyilvánosságra és az észak-ame­rikai magyarság érdeklődésére. Anyagi és erkölcsi támogatást ké­rünk! A hozzájárulás adóból levonható. Levélcímünk: Kulturális Alapítvány Erdélyért P.O. Box: 1487 J Washington, D.C. 20013-1487, USA r i i MEGRENDELŐ SZELVÉNY Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva — csekket mellékelve — címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG 5582 Gatineau, #11, Montreal, P.Q. H3T 1X7, Canada I | NÉV:.................................................................................. I I CÍM:.................................................................................. I I ................................................................................................ Megrendelési díjak egy évre: Kanada: $24; USA: $20; egyéb országok: US-$28 I (támogatást köszönettel veszünk!) I_____________________________________________________________ Kulturális Alapítvány Erdélyért melési válság. Ám egyet ne felejtsünk el: a tények a leghangulatosabb sírva vi­­gadástól sem rendeződnek át. A torontói „Kisbalaton” étterem törzsvendégeinek szempontjából két­ségtelenül van egy nagy hátránya Pas­kai bíborosnak elődjével, Mindszenty Józseffel szemben. Az, hogy még él. De félre az iróniával! Akinek van szeme, lehetetlen, hogy ne lássa meg, micsoda behozhatatlan különbség van a zsarnok hajlamú kisvárosi plébános, a zavaros háborús időkben szinte egyik percről a másikra esztergomi érseki székbe ülte­tett Mindszenty József, és a megfontolt, tekintélyes egyházkormányzati múlttal rendelkező Paskai László között. Sokan megállapították már: Mindszenty fejjel ment a falnak. Be is tört a feje, a magyar római katolikus egyházé még inkább. Aki azonban a mai magyar egyház ügyében egyhelybentoporgást lát, bi­zonnyal nem veszi észre azt anagy igaz­ságot, amelyet Illyés Gyula már 1978- ban leírt: „Fejjel a falnak menni, való­ban káros hiábavalóság, ám rengeteg fal omlott össze auól, hogy jó fejek szegül­tek neki, mégpedig keményen és köte­lességtudó bátorsággal”. A jó pillanatra pedig néha várni kell. Ez természetesen nem homályosítja el Mindszenty Józsefnek azt a hősi da­cát, amellyel keresztülvergődte magát a borzalmak világán, és éppen azzal a tisztelettel kell adóznunk neki, mint amilyen tisztelettel adózunk minden olyan emberi teremtmény emléke előtt, aki vállalta a harcot és az elbukást egy igaz, avagy igaznak vélt eszme érdeké­ben, lett légyen az a katolicizmus, avagy a kommunizmus. Mellesleg Paskai László nem is tör­tetett esztergomi érseknek lenni (mint ahogy eme sokélű .megtiszteltetésért” nem is igen tülekedik a papság). Né­hány hónappal ezelőtt a londoni püspök által adott ebéden elmondta nekem, hogy a pápa harmadszori, immárfelszó­­lításnak számító kérésére fogadta csak el az új hivatalt. Mindezt valószínűleg nem tudja a cikkíró, azért nyugodtan lebírálta. Gon­dolkodni sem volt alkalma, némi köz­írói etikett megtanulására sem volt al­kalma, mégis ír, kakaskodik és erőlkö­dik. Ez az egyetlen tiszte. A többiek dol­goznak, ő belekapcáskodik Pozsgayba, az esztergomi érsekbe, talán még a Jó­istenbe is. A valóban értelmes embere­ken atyáskodó nyájassággal mosolyog, vitába pedig senki fiával nem bocsátko­zik, s ha támadják őt, néhány valóban nagy név — Márai, Kéthly, Faludy — mögébújik, melyet jogtalanul kisajátí­tott a maga számára, holott a múlt min­den nagy gondolkodója a lelkileg fiatal nemzedék tulajdona, minthogy minden nagy gondolkodó a lélek forradalmára. Megjegyzendő, hogy ma már Falu­­dyt sem igen citálják, mert amióta Ma­gyarország a költőfejedelem lábainál hever, több konzervatív emigráns kör támadást indított ellene. Esztelen vád­jaik közt az döbbenti meg az irodalmat ismerőket, hogy Faludy nem ír hazafias verseket. Erre már válaszolni sem érde­mes. Aki így ír — azonfelül, hogy nem ismeri Faludy költészetét —•, valószínű­leg sosem hallott Goethéről, a dekaden­sekről, meg a pamassienekről, akik kö­zött sok igen nagy költő van, és akik so­hasem írtak Ady nagyhangú és döcögő politikai verseinek példájára „hazafias" dolgokat. Mert ezek, kérem, kozmopo­liták voltak. Szerethették a hazájukat, nem szerethették, de írtak, jól írtak, nagy költők voltak, s máig senkinek se jutott eszébe ezért kritizálni őket. A ha­zafiasság gyakorlati hasznú, és szüksé­ges érzelmét nem mindenki tudja az il­lúzió olyan erős ködébe burkolni, mint Arany és Petőfi. Sőt, a hazafias műveket nem írók mindenesetre nagyobb szol­gálatot tesznek hazájuknak, mint a Ka­tolikus Magyarok Vasárnapja klasszi­kusai, akik írnak ugyan, de... Szerencsére azonban a történelem nem a Katolikus Magyarok Vasárnapja, hanem az élet nyomán keletkezik. Ok írhatnak, amit akarnak, senki sem ol­vassa őket. A mai magyar szellemi ki­váltságosokat pedig mindenki ismeri könyv nélkül is. S a szíves olvasó meg fog bocsátani nekem, ki most Paskai bí­borosért és Faludyért síkra szálltam. Csak azt akartam mondani, hogy bízza­nak bennük, mert ők a velő-tőkések ki­váltságos osztályának tagjai. Az otrom­ba maradiságot prédikáló, penészszagú Katolikus Magyarok Vasárnapját pedig — az emberi butaság elleni osztályharc legjobb kezdeteként — vessék oda, ahová való: a poklok fenekére. Varnus Xavér Múzeum-háború Számomra örökké emlékezetes ma­rad a torontói Magyar Házban tett első látogatásom. Mint nemrég érkezett új­­kanadás kíváncsi várakozással tekintet­tem a látogatás elé. Egész Amerika leg­nagyobb Magyar Háza! Az évezredes magyar kultúrát sugározza magából! Az ilyen épület feltétlenül az elsők közt van a meglátogatandó helyek listáján. Büszke magyarságtudattal érkez­tem családommal a helyszínre. Az épü­letet megpillantva azonban büszkesé­gem már kicsit alábbhagyott. Egy nagy hodályt láttam magam előtt. Ez inkább legatyásodott magyarságot sugároz, de sebaj, majd a belső tartalom kárpótol. Belépve a főbejáraton, a .Álagyar Királyi Fegyveres Erők Múzeuma” fel­irat fogadott. A portás mint egy fura bo­garat, tetőtől-talpig végigmért, s mivel a délutáni időben csak a könyvtárat talál­hattam nyitva, eligazított a felé. Egy harapós kedvében lévő, 60 év körüli hölgy fogadott. Tájékozatlan mozgásunkat látván egyből a tagsági felmutatását kérte, amivel nem rendel­keztünk. — Ha nincs, akkor be kell irat­kozni a könyvtár igazgatójánál (aki ép­pen telefonon beszélgetett). Kiharcoltuk, hogy legalább addig nézhessünk körül. Nagy nehezen been­gedett. Fiam örömére talált egy delfin­könyvet, de pechére pont azt, amelyiket már olvasta. Megkérdezte hát, van-e még delfin-könyv. Rettenetes zavarba jött a hölgy, mert a könyv címe, amit a fiam a kezében tar­tott: „A kincses sziget”. Mi az, hogy delfin-könyv? Itt ő a könyvtáros, olyan című könyv, hogy „delfin”, nincs a könyvtárban. Nyugodtságot erőltetve magamra, elmagyaráztam, hogy ez egy sorozatjel és megmutattam a könyvön a jelet. Az igazgató még mindig a hosszú tá­vú beszélgetését folytatta. Visszamen­tem hát a bejárathoz, ahol aMagyar Ház Házirendjén akadt meg a szemem. Jobb olvasmány híján elkezdtem olvasni. Már az első mondatokkal felcsigázták az érdeklődésemet. Ugyanis a Magyar Házba nem léphettem volna be, csak egy értem kezeskedő személy kíséreté­ben. Sőt ezt sem tehetem akárhányszor, csak egy hónapban maximum kétszer. Ha többször szándékszom belépni, ah­hoz külön engedély kell a Ház igazgató­jától, de minden esetben csak ugyanaz­zal a kísérővel jöhetek. Tudatlanságom­­mal így súlyosan megsértettem a Ház rendjét. Ilyen gondolatok közt a távozás me­zejére kezdtem terelni a családomat. A hölgy azonban—alakját meghazudtoló módon—elémugrott az ajtóban, mond­ván: — Azt már nem! Majd az igazgató úrral tisztázzuk! Mi az, hogy delfin­könyv! Majd az igazgató úr (aki ekkor már 35 perce beszélt a telefonon) meg­mondja! Na, innen nem lesz könnyű szaba­dulni, főleg ha az igazgató hasonló in­telligenciájú! Fiamat odaparancsoltam az ajtóhoz, aztán erélyesen közöltem a hölggyel: nem óhajtok belépni a könyv­tárba, és tuszkoltam is kifelé a családo­mat. így fogadta a Magyar Ház egy fris­sen érkező honfitársát. Valószínűleg ma is olvasható a könyvtárban a Házi­rend, bár pontosan nem tudom, mert az­óta sem jártam ott. Aki arra jár, olvassa el és kérjen egy delfin-könyvet. Egy új kanadás (név és cím)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents