Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1989-11-01 / 11-12. szám
.^TURN ADDRESS: 5582 Gatineau Ave., #11 Montréal, Qué. H3T 1X7 Canada NyueATI Hungarians cf the West — Hongrois d'Cccident VIII. évfolyam, 11-12. szám 1989. november-december A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG LAPJA Ara: Kan. $2.50, US-$2.00 Népszavazási tragikomédia A Kádár János leváltásával kezdődött demokratikus átalakulás november 26-án elérkezett az első szabad, általános szavazásig egy népszavazás (referendum) formájában. E nap azonban, amely a bontakozó demokrácia diadalünnepe lehetett volna, a demokráciaparódiájakéntkerül majd be a történelembe. A két vezető ellenzéki csoport — az egyik sanda manipulációval, a másik inkompetens taktikájával — csúnya tréfát űzött a jobb sorsra érdemes magyar néppel. A demokrácia ilyen módon való megcsúfolásának előzményei néhány hónapra nyúlnak vissza. Előző elemzésünket — amely a Nyugati Magyarság július-augusztusi számában jelent meg —Buah elnök magyarországi látogatásával zártuk. Ez időben már folytak az állampárt, az MSzMP és egy ad hoc ellenzéki koalíció között az ún. háromoldalú tárgyalások a politikai és gazdasági reformok jövőjéről és a szabad választásokról. E tárgyalások fő szakasza szeptember közepén zárult le a legsürgősebb alkotmányos változásokról szóló megegyezéssel. Ez — mint minden megegyezés ellenérdekű felek között — kompromisszumok eredménye volt. Ami a választásokat illeti, a megegyezés szerint a végleges alkotmányos megoldás alapján a mindenkori parlament választja meg a köztársasági elnököt. Mivel azonban az első parlamenti választások előkészítése hosszabb időt venne igénybe, viszont az országnak sürgősen szüksége van legitim kormányra, ezért a megegyezés szerint ez év november végén először köztársasági elnököt választott volna a nép közvetlen, általános választás alapján, majd ez után 90 nappal került volna sor a parlamenti választásokra. A köztársasági elnök megbízásának lejártával aztán a végleges alkotmány szerint a parlament választaná meg utódát. Ez a megoldás egyszerűnek, logikusnak tűnt, és főleg felgyorsította volna az utat az ország számára az oly szükséges stabilizálódáshoz. A stabilitás azonban nem mindenkinek áll érdekében. Ezt a megoldást az Ellenzéki Kerekasztal néhány résztvevője, a Szabad Demokraták Szövetsége (SzDSz) és ennek ifjúsági rohambrigádja, a FIDESZ ellenezte. Bár jogukban állott volna, nem vétózták meg az egyezményt, hanem drámai módon népszavazástköveteltek „Döntsön anép!” felkiáltással. Értsd: döntse el a nép maga, hogy nem alkalmas arra, hogy közvetlenül válassza meg elnökét. Ezt persze ilyen nyíltan nem lehetett volna megetetni az állampolgárokkal, így az elnökválasztás elhalasztásának kérdését az SzDSz „árukapcsolás” útján összekötötte három másik kérdéssel, nevezetesen: aj megszünjön-e a Munkásőrség? b/ kivonuljon-e a kommunista párt (MSzMP) a munkahelyekről? c/ elszámoljon-e az MSzMP a vagyonával? E három kérdésben a lakosság álláspontja elsöprően egyértelmű volt, így azok messzemenően alkalmasak voltak az elnökválasztási kérdés álcázására. E a kérdéseket egyébként a parlament időközben pozitívan eldöntötte, tehát ezek tekintetében semmi szükség sem volt a népszavazásra. A választással kapcsolatos kérdésnek a megfogalmazása is félrevezető volt, mert csak a választások időrendjét tartalmazta, azt kérdezvén, hogy aköztársaságielnök-választásra csak a szabad parlamenti választások után kerüljön-e sor, mintha csak azt tudakolná, hogy előbb menjünk-e a moziba és utána fagylaltozni, vagy fordítva. Ez a megfogalmazás elkendőzte az állampolgárok előtt, hogy arra próbálják rávenni őket, mondjanak le a közvetlen elnökválasztás jogáról, és hogy hónapokkal toldják meg az ország agóniáját, a legitim kormányzat hiányát. A törvény szabályai szerint 100 ezer aláírás összegyűjtésére volt szükség a népszavazás elrendeléséhez. Ez rövid idő alatt össze is gyűlt, hála főleg a Munkásőrség iránti közutálatnak, így a parlament kitűzte a népszavazást november 26-ára. Az már a margójegyzetek közé tartozik, hogy egy jogállamban ilyenfajta kóklerségre akkor sem kerülhet sor, ha az ország alkotmánya egyébként módot ad a közvetlen referendum kétes értékű eszközlésére. Egy valamit érő alkotmánybíróság az ilyen „árukapcsolást” habozás nélkül visszadobná és ragaszkodna az egymással össze nem függő kérdések teljes elkülönítéséhez. Hogy a mai parlamentnek nem volt annyi kurázsija, hogy ezt a döntést meghozza, az nem csoda. Miért volt az SzDSz-nek szüksége erre a politikai s vindlire? Két okból. Az egyik ok Pozsgay Imre. Öt év múlva remélhetőleg nem fog számítani Magyarországnak, hogy van-e vagy nincs Pozsgay Imréje, de jelen pillanatban a békés és stabil átmenetnek ez az MSzMP-ből kinőtt nemzeti érzésű reformer lehetne a kulcsa és katalizátora. Lech Walesa, akinek a kisujjába több politikai érzék szorult, mint sok profi politikusnak, a fél karját hagyná levágatni, ha a lengyel felső pártvezetésben lenne egy Pozsgay Imre. Ismeretes, hogy Walesa a stabil átmenet érdekében Jaruzelski elnökségét támogatta, aki még csak nem is a lengyel Grósz Károly, hanem a lengyel Kádár János. Pozsgay előnye, hogy a benne bízók, az őt támogatók körén keresztül egy igen széles politikai spektrumot ölel át. Ó a volt kommunista reformszocialisták vezetője, széles tábora van a Magyar Demokrata Fórumban tömörült népi ellenzék körében, valamint kereszténydemokrata és kisgazdapárti körökben. Ahol azonban kevés barátja van, az az SzDSz. Ami azt illeti, az SzDSz legtöbb vezetője oly fanatikusan gyűlöli, hogy ennek okait csak találgatni lehet Az egyik ok nyilván osztály eredetű. Az SzDSz jobbára polgári származású, elitista szalon-marxistái lenézik a paraszti származású Pozsgayt. A másik ok ideológiai. Az SzDSz vezetői közt számos a volt doktrinér kommunista, még ha az idők szavára hallgatva ma a radikális antikommunizmus báránybőre alól bégemek is ki. Egy ideológus nehezen tolerálja a doktrinérségtől teljesen mentes pragmatista, népies Pozsgay Imrét. A népszavazás kierőszakolásának első oka tehát szentimentális, Pozsgay ■ Imre elbuktatásának, a reformszocialista—(Pozsgay—)MDF koalíció felrobbantásának ínycsiklandó perspektívája. A másik ok gyakorlatiasabb. Az SzDSz intelligens, jólképzett, polgári származású aktivisták elitista gyülekezete. Esélyük ezért arra, hogy egy kormány vezető erejét alkossák, elég csekély. így aztán nem érdekük sem a fenti koalíció, sem egy más öszszetételű, erős, működőképes kormány létrejötte. Az ő legnagyobb befolyásuk egy gyenge, a parlamentnek teljesen kiszolgáltatott, cselekvőképtelen, egyik kormányválságból a másikba tántorgó kormány alatt valósulna meg. Jellemző álláspontjuk cinizmusára, hogy a referendum után azt is felajánlották, hogy a parlamenti választások után akár közvetlen szavazással is megválasztható lehessen a köztársasági elnök, ha annak jogkörét a minimálisra szorítják. Értsd: még a népnek is meg lehet engedni az elnökválasztást, feltéve, hogy annak nincs sok értelme, mert csak egy jól öltözött köszönőembert választ. Mielőtt a népszavazás tényleges lefolyását ismertetnénk, tegyünk egy kis kitérőt két másik jelentős politikai csoport, az MSzMP és az MDF berkeiben történtekhez. (Folyt, a 4. oldalon) PÁLFY G. ISTVÁN (Budapest): Helyzetkép látomásokkal Nehéz, egyre nehezebb higgadt hangon megszólalni Magyarországon. A lapokból, a rádióból és a televízióból zeng a győztesek kórusa, miközben milliók hallgatnak és várnak. A politika színpadára lépett, de igazán még meg nem mért pártok és pártocskák fogalmazzák győzelmi jelentéseiket, csak éppen azt nem tudni vüágosan, ki kit győzött le. S ha bizonyos mértékig hiteles is a mámoros hadijelentés, mit szól hozzá anép, melyre maugyananynyian hivatkoznak, mint a megelőző negyven évben bármikor. Szép lassan összezavarodik a történelmi kép. Lassan elfelejtődik, hogy kik játszottak főszerepet a régi rend szétzúzásában, sőt, két oldalról is tűz alá kerülnek. Az egykori „állampárt”, az MSzMP volt tagjainak egy része azzal vádolja őket, hogy fondorlatos módon, áruló gazemberséggel likvidálták a pártot; az ellenzék legharciasabb képviselői számára viszont változatlanul kommunisták, akiknek egyetlen szavát sem lehet és szabad elhinni. Szó se esik már az 1988-as májusi pártértekezletről, nincs szó gorbacsovi fordulatról, senki se emlegeti az 1988- as Erdély-tüntetést, amely először mutatta meg Európának ezen a részén, hogy egy felnőtt nemzet százezres tömegei a történelmi helyzet kínálta méltósággal tudnak megfelelni a legnagyobb politikai kihívásnak. Minderről nincs szó. Ugyanis ha volna, be kellene vallani, hogy a história nem ott kezdődik, ahol és ahonnan a közélet legúj abb szereplői közül néhány an számítják. Azaz a saját színrelépésüktől. Nem volna ebben persze semmi tragikus, ha közben az ország nem csúszna valódi tragédiák peremére. A csúszás megállításához összefogásra lenne szükség, s noha ezt szinte mindenki tudja és belátja, a mindennapok épp ennek az ellenkezőjét tanúsítják. Nincs épeszű ember az általunk végigpásztázható tájakon, aki visszasírná a „proletárdiktatúra” bármely változatát, a nemzeti függőséget, akülső és belső kiszolgáltatottságot — ebben tökéletes az egység —, mégsincs közös nevező a jelenés a jövő meghatározására. Látványosan felborult az ellenzék törékeny egysége, s nem nehéz fölfedezni, hogy történelmi vonalak mellett halad a törésvonal. Hiányzik az a higgadt, európai baloldal is, amely a közelebbi távlatokban biztosíthatná a békés átmenetet és az ország kormányozhatóságáL Illetve megvan, de különböző pártokba szóródik szét, s egyre kevesebb esélye van rá, hogy figyelmen kívül hagyva a megbélyegző indulatokat, vállalja önmagát. Ebből a szempontból kifejezetten rosszul sikerült a Magyar Szocialista Párt alakuló kongresszusa. Elvi kompromisszumokon elvtelen személyi kompromisszumokat épített fel, s ez napról napra morzsolja a hitelét Nem történt meg ugyanis az igazán hitelesítő mozzanat, amelyet nagyon sokan vártak: a teljes elhatárolódás az előző korszak gyanús személyiségeitől, s így a reformerők egyértelmű győzelme se teljesedhetett ki. Ez a kulcsmozzanata alighanem az utóbbi hónapok eseményeinek. Mert ezzel a felemás szocialista párttal nem vállalhat szövetséget az a nemzeti centrum, amely pedig épp az általa felismert nemzeti érdek képviselete miatt bizonyosan kész lett volna az együttműködésre — de csak egy tiszta jelenű párttal, amelyet nem árnyékolnak be a múlt sötét fellegei. Az MDF, a Magyar Néppárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Kisgazdapárt egy része és mások ma kénytelenek így gondolkodni. És sajnos igazuk van. Noha erre az igazságra rámehet az ország. Mert ezenközben megtörtént egy olyan népszavazás, amelyen alig hatezres (!) többséggel a szavazó polgárok szinte elenyésző kisebbsége legyőzött néhány millió embert, aki az első és egyetlen eldöntendő referendum-kérdésre nemmel szavazott, vagy esetleg el se ment szavazni. Ilyen népszavazás még nemigen volt a világon. A kisebbség legyőzte a többséget, de önmagát is, hiszen a „nép” leszavazta azt, hogy ő maga választhassa meg a köztársasági elnököt. Ebben a sokszor megalázóan manipulativ kampányban tört meg az ellenzék egysége. A Szabad Demokraták Szövetsége és a Fidesz ugyanis szembeszállt a háromoldalú tárgyalások megállapjodásaival. A nemzeti egységet jelző olyan dokumentumokkal, amelyeket szeptemberben alá sem írt. Megbékélés helyett a harcot választotta a két radikális szervezet, amely az aláírók közül is megnyerte a Kisgazdapártot, s csatlakozott hozzájuk a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Hogy innen hová vezet az út? Lehetetlen megmondani. Az MSzDP vezetője az Intemacionálé ülésén populista, nacionalista hatalomátvétel lehetőségét emlegette. Nyilván a nemzeti centrumhoz tartozó erőkre gondolt, tehát a többségre. Megkezdődött és folytatódik a sárdobálás. Szomszédaink egy része örül ennek, más része pedig elhagy bennünket a kibontakozási folyamatban. Itt állunk. Másként nem tehetünk? 1 1989. október 23-án a Corvin-közben (Nagy Piroska felvétele)
